Pompeji*

E viharos növényi zűrzavar,
az indáival és kacsaival
egymást legyűrő, egymást emelő,
földmélyi hővel tülekvő erő,
e tajtékosan sistergő buja
tenyészetben a halál kapuja,
az anyaszem-kék pára-tüzes ég
káprázatában kő-váz-nyomorék,
borostyánkőbe alvadt mozdulat,
öröklétté kopárult pillanat.
Görcsbe merevült kőízületek
mértana, a létükből kivetett
tökéletes formák és vonalak
őrzője vagy megcsúfolója vagy?
Maradék szépség, több és kevesebb,
mint ami van, vagy ami még lehet,
változatlan, ki már csak önmagad
romló-húsa-vesztett jelképe vagy.
Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr
talpunk alatt az olvadt kőpokol?
A hasztalant, a lávába fagyott
menekülést, a tűz-iszonyatot,
a céltalan végső reflexeket,
a szem elé kapott görcsös kezet,
mely hirtelen, mint nagyító alatt,
a többi részlet közül kiszakad
lemállik róla a felesleges,
s a félelem szikár sikolya lesz?
Az iszonyúan magukra maradt
tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak
árvaságát, a semerre-se-lét
gazdátlan világvégi közönyét,
a nem-ember-szabású pusztulást,
az űrhideg csillagok-közi gyászt?
Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb
a naponként feltámadó anyag,
a még meleg vulkáni hamun át
küszködve felfurakodó virág,
ragacsos szárral-szirommal ahogy
próbálja az első mozdulatot,
s alatta készül már a milliárd
sejttel tapadó-hasadó világ,
az azért égbolt-gömbölyű egész,
mert pusztulással vemhes létezés,
a szakadatlan teremtés, amely
a hetedik napon se pihen el.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]