Háborús töredék*

 

1

Visz a vonat. Hazafelé megyek
Makóra, egy-két napra megpihenni.
A fák között örvénylik, nő a semmi,
felhőtajtékot hány a szürkület.
Ijedt mezőkön sárga hallgatás.
A szőlőtőkék görcsösen lapítva
kuporodnak rá kurta lábaikra,
a lombokon kiütközik a láz.
Kacsák, libák. Rejtőző templomok.
Harangszó hull a rebbenő határba.
Az egykedvű föld rongyait kitárja.
Kifosztott testén durva lábnyomok.
 

2

Alkonyodik. Hiába küzdenek
a homállyal az elfutó tanyák.
Mint a homokkal játszó kisgyerek,
markomba foglak, szétpergő világ.
Hiába minden. Nincsen irgalom.
Az agy magát emészti, úgy kutat.
Merülnél ebbe-abba – hasztalan:
eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.
A ketrecbe zárt állat így kering
a mozdulatlan középpont körül.
Iszonyú lencse gyűjti rá a kín
sugarait, bármerre menekül.
Szemembe metsző, éles fény szorul,
a kör bezárul, nő a szenvedés.
Falak, hatalmak, cellák, szigorú
határok és tilalmak – mind kevés?
Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog
a börtönévé szűkült semmiben?
A láthatárban szürke oszlopok:
a könyörtelen világegyetem?
 

3

Egyik fogoly az ütközőnek esve
okádta mohón habzsolt ételét.
Undorító párát vetett a testre
a vizelet és a véres ürülék.
Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek!
Örvényetekben mily pokol lakott,
hogy újra s újra fölmerüljenek
mélyéről az iszonyú alakok!
Sovány őszvégi szél csapott a fákra,
mely veszett ebként vékonyan vonít,
a homok foszló lepleit zilálta,
hogy megmutassa undok titkait:
a holtakat, akik a föld alól
az élőknek a feledés süket
csendjéből még egykedvű jóslatul
felnyújtották rothadó kezüket.
Ti legbelül csak ismeretlenek!
Idegenek! Hány nyelven fájt a kín!
Hányan s hogyan töprengtetek veszett,
esendő sorsunk csillagzatain!
S alig volt bennem végül iszonyat.
Szándékká sem szilárdult ösztönöm.
Ettem s aludtam. Éltem napra-nap,
míg rám fagyott a kocsonyás közöny.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]