Ágban, erekben, levelekben

 

 

 

 

Testünk felett*

Két napon át rekedten kiabáltunk,
testünk felett jajgatva álltunk,
harmadnap darabokra törtünk,
a nyirkos földön elhevertünk.
Most már kicsit se moccanunk,
érezzük rothadó szagunk,
romlott vérünk fekete tinta,
csírák pattognak csontjainkban.
Fekszünk a fényes fák alatt,
éj, nap szikrázva ránk szakad,
szárnyak suhognak, szél lobog,
vonulnak fémkék záporok.
Tornyot sajdít a messzeség,
sebezhetetlen kék az ég,
zuhog a csillámzöld folyam,
a világ héja ránctalan.
Hát lássatok, hát sírjatok!
Porba jeleket írjatok!
Kín fészke: romlandó husunk!
Kövekhez nem hasonlitunk.

 

 

 

Honfoglalók*

Amerre mennek, vad kutyák
soványan, borzasan csaholnak.
Elhullatták fogukat, csontjukat,
homlokukon hozzák a sárga holdat.
Mindenütt vidám zeneszóval
fogadják őket: holtakat.
Fekete tarjagos sebük
pokoli tűzzel felfakad.
Nehéz botokkal közelednek,
szemükben megfonnyadt a zöld,
befordulnak a pitvarajtón,
megtántorul velük a föld.
Szárnyas szavukat elveszítik.
Recsegő csonttal elfeküsznek.
Bogos, göcsörtös nagy kezük
éjszaka sápadt lángokat vet.
Sűrű eső veri a földeket.
Fekete fényben látni őket.
Mohó burjánban menetelnek,
és megszállják az elhagyott mezőket.

 

 

 

Se irgalom, se akarat*

Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki s be jár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.

 

 

 

Hajnali vázlat*

Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényes szárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
part nélküli, hatalmas éj.

 

 

 

Szél*

A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.
Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.
Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.
Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.

 

 

 

A kert*

Lángok perzselik a bozontos
csendet, mohón egymásba nőtt
füvek, dudvák, bokrok, virágok,
imbolygó nagy fenyők.
Lángon, füvön, bokron, virágon
indák hulláma sustorog.
Este a lombból kirepülnek
a pelyhes csillagok.
Kék mélység sodrában remeg
a lábbal-felfelé világ.
A földben néma seregek.
És izzanak a fák.

 

 

 

Átlátszó víz*

Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevenen elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.

 

 

 

Folyékony világ*

Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.

 

 

 

Kagylóba, héjba*

Szikár hegyeken lengenek
sovány gebéink árnyai.
Zörög a sorsunk, mint a szalma.
Próbálj magadba szállani.
Széjjelszórt csillagok között
fagyosan feszül a világ,
hűvös szelek hegyén lobog
a határtalan pusztaság.
Kagylóba, héjba, kőbe bújj,
hegyes tüskékkel védd magad,
mint aki tudja az igét,
s magából mindent kitagad.

 

 

 

Áttetsző ködben*

Virágot gondol a halottak
megroppant koponyája.
A szél rejtelmes jeleit
konok sziklák arcába vájja.
A bozontos táj sistereg,
valami áram zúg a mélyben,
csigák, moszatok, kusza indák
derengő, fülledt sűrűjében.
Áttetsző ködben a világ
parázsló növényzöld szive.
Hol az ige, mely beledobhat
a lüktető láng-semmibe?
Hol az a bálvány, hol az isten,
hol ama tudás kútfeje?
Milyen áldozat kell az égnek,
mely feloldozást vérzene?

 

 

 

Háború*

Ez ama pokolbeli borzalom
vonalak nélküli képe.
Meztelen izzás terjeszkedik
a hegy mögül a tintaszínű égre,
tarajos uszonya inogva tárul
a sűrűn gyűrűző levegőbe.
Ritka moraj kél távoli
oszlopokon, kupolákon visszaverődve.
Íme a forgószél tornyos,
sebesen haladó zuhogása.
Sárgán lángol a bibliabéli
tűzoszlop ördögi mása.
Hiába kapaszkodsz a gyenge
fény vékony sudarába.
A rohanó szél ereje mozdul
tagjaid tehetetlen mozdulatában.
Látod hétszeresen megtört
képed a tompa ragyogásra feszítve.
Porként hullik a foszló,
ember nélküli táj szemeidre.

 

 

 

Reggel*

Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta
magasság bokros akácok résein át.
Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu
templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.
Ímé két aranyos madarunk, kavarogva
lecsapnak az örvényverte magasból,
mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük,
s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.
Lenn az acélszinü víz, a sötét szem
tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot.
Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj,
levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.
Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása!
Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed!
Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel,
feszíti emésztő láng remegése a mélyed.
Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily
teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se
ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu,
napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.
Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként
villog minden dolgok, minden fény közepében.
Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös
tülkök a parttalan égen.

 

 

 

Hajnalka*

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
Indák sürü indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben

 

 

 

Ágban, erekben, levelekben*

Szél jön. Eső jön. Fellegek
zavaros folyama hömpölyög.
Üveges sugarak hasogatják
hajnali tájon a ködöt.
Hegyek testében egyre mélyebb
árkokat szaggat a vihar.
Bozót burjánzik televényben
mohón ölelő karjaival.
Homályos, párás üregek,
gyökerek kemény szoritása,
keserű nedvek erjedése,
csírák örökös pattogása,
türemlik, árad, kihasad
burkából e növényi lét,
magát tápláló vad tenyészet
sodrában remeg a vidék.
Szikár növények növekednek.
Gyér szavainknak ága nő.
Ágban, erekben, levelekben,
héjában őriz az idő.

 

 

 

Vihar*

Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu
galamb száll a magasság oszlopára.
Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
kék sugarakkal terhes a tájon a pára.
Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
Földig hajlik most az alázatos ág,
a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.
Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
méhek a fojtott zsongás forgatagában,
rezdül a fényes lét, alig érzed,
tétova szárnyak az álom bódulatában.
Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
csend már készül a rejtett mélyben,
forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
s minden mozgás elhal tágas ölében.
Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
parttalanul tör a szél a vizekre,
vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.
Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
Gyöngyházszínü galambot, remegő
testü galambot sodor a sugaras orkán.
Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.

 

 

 

Álomban utak*

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.

 

 

 

Az arcod tóba ejted*

Fény feszül – kék vadszeder
szorítja már bokádat,
álmaid alján ostoros
izzás veri a tájat.
Részeg darazsak: örvény
gyilkos mézszagú fényben,
gyümölcsök íze aszú
a nyelves tűz ölében.
Harmat nem oltja szomjad,
reszket a gyenge fűszál,
elér a nap fullánkja,
hiába menekülsz már.
Az arcod tóba ejted,
megfényesül az árnyad.
Kábult szemedre csapnak
a fényes, fürge szárnyak.

 

 

 

Vízililiom*

Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.
Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?
Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.
Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.

 

 

 

A szabadsághoz*

Az éjszakáink mint a rács.
Az űzött szólni retteg.
Magamban láttalak, mikor
hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
A távol tornyos csarnokában
rianva széthasadt a csend.
Mikor a nagy folyón eveztünk,
fényedtől fényesült az árnyék.
Venyigetüzet raknék neked ismét,
ha egyszer valahol rád találnék.
Gyümölcsöt áldoznék neked
szikár hegyeken, vad mezőn,
te egyszerű emberekben élő,
dolgok húsában rejtező.
Ó, földbe ásott eleven test
iszonyú kínja ég a húsban,
Fák menekülnek, vadmadár
sikoltoz lobogó hajukban.
A látó így szól: Jeruzsálem
leánya, háromszor jaj neked!
Sáskán él s füvön, mert a fejsze
a fák gyökerére vettetett.

 

 

 

Ki egyre fényesebb vagy*

Olajos vizek hömpölyögnek,
füst ezüst zászlói lobognak.
A folyóparton integetsz,
ki egyre fényesebb vagy.
A táj szikrázik, mint a fém,
éles fény részeire bontja.
Átlátszó hűvös szél tapad
viaszszín homlokunkra.
Szememben lakozol ragyogó
szomorúsággal övezve.
Haragos hangok zengenek,
ha jön az üveges este.
Jóságodra gondolok.
Szikár árnyékom egyre hosszabb.
Olajos vizek hömpölyögnek.
Csillagok esnek. Fák suhognak.

 

 

 

Emlékeidből eltünök*

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]