Mese a fekete varázslóról

Messze, Hetedhét országban,

annak is a határában

volt egy erdő, nagy, kerek,

erről mesélek neked.

Csuda nagy volt az az erdő,

égig értek ott a fák,

és a fák között tekergő

patak partján sok virág.

Ott lakott a mosómedve,

ott kakukkolt a kakukk,

és az öreg fák tövében

kanyargott egy kicsi út.

Kicsi út, keskeny út,

nézzük csak meg, hova fut?

Benn az erdő közepében

volt egy kedves házikó,

és a fehér házikóban

lakott apó meg anyó.

Anyó haja, mint a szén,

apó haja, mint a só.

Dolgoztak ők szorgalmasan,

az apó kapálni járt,

s míg távol volt, addig anyó

megfőzte a vacsorát.

Volt egy kis

lányuk is,

nagyon okos kis leány,

ő segített az anyónak

vacsorát főzni. Úgy ám.

Az erdőről gallyat hozott,

forrásról meg friss vizet,

nagyon vidám kisleány volt,

mindig táncolt, énekelt.

Szerette a mosómedve,

a kakukk is jól ismerte,

megsímogatták a fák

szépen megfésült haját.

Lement már a nap az égről,

kigyúltak a csillagok,

vállára tette a kapát

apó s haza ballagott.

Mellette Bundi kutyája

futott előre meg hátra,

szagolgatott, meg-megállt,

érezte a vacsorát.

Jó is volt a vacsora.

Amikor mindent megettek,

anyó leszedte az asztalt,

beszélgettek és nevettek.

Még a Bundi is nevetett,

olyat mesélt az apó.

Csillogott a kacagásuk,

és gurult, mint egy golyó.

Átgurult a hegyeken,

átgurult a tengeren,

tengeren túl a varázsló

várába egyenesen.

A gonosz, öreg varázsló

ott lakott a hegy mögött.

Nem szeretett senkit sem,

csak állandóan dörmögött.

Pincéje tele volt pénzzel:

kádakban állt az arany, –

gyertya pislogó fényénél

azt számolta untalan.

Fekete volt a szíve,

fekete volt a szeme,

vállán volt a varázsköpeny,

abban volt az ereje.

Beszélni tudott a köpeny,

mézes szavakkal beszélt

s annak, aki meghallgatta,

elvette az erejét.

A varázsló ablakait,

ajtaját becsukta. És

mégis a bezárt ajtón át,

ablakon át,

vasfalon át,

begurult a nevetés.

Meghallotta a varázsló

s kiáltotta: »Ki nevet?

Elpusztítom, akárhol van,

el nem bújhat,

nem rejtőzhet,

leütöm, mint a legyet!«

Előhívta vad szolgáját,

előhívta a szelet.

»Indulj szolgám, hegyeken át,

sietős legyen utad.

Csavard ki az erdőjüket,

taposd szét a házukat,

fojtsd beléjük a nevetést.

Teljesítsd parancsomat!«

Zúgva indult el a szél,

hogy a parancsot tegye.

A kis házban apó, anyó

nem gondoltak semmire.

Jött a szél a tengeren,

verte a hullámokat,

fütyölve jött, hidegen

és élesen, mint a kard.

Már ott is volt a kis háznál,

megfogta a fedelet.

Apó, anyó, kislány, Bundi,

jaj mi lesz most veletek?

Házatokat széttapossa,

megöl a szél,

megesz a szél.

Minek is nevettetek?

Nem ijedt meg apó, anyó,

nem volt ijedős család.

Elővettek egy nagy zsákot

és nagy bátran kinyitották

a kis kunyhó ajtaját.

Beugrott rajta a szél,

úgy ordított, mint a vad.

Zsákba ugrott, bekötötték

– zsupsz – egy pillantás alatt.

»Nesze szél, nesze szél – «

Nevetett a kis család,

bántani miért akartál,

tele lett veled a zsák.

Nevetett a Bundi kutya,

kislány, anyó és apó

és győzelmes kacagásuk

úgy gurult, mint egy golyó.

Átgurult a hegyeken,

átgurult a tengeren,

tengerentúl a varázsló

várába egyenesen.

Meghallotta a varázsló,

dobbantott egy dühöset,

s ordított, hogy elpusztít ő

mindenkit, aki nevet,

s előhívta vad szolgáját,

a pirostorkú tüzet.

»Indulj szolgám hegyen át,

pusztító legyen utad.

Égesd el az erdőjüket,

pörköld fel a házukat,

fojtsd beléjük a nevetést.

Teljesítsd parancsomat!«

Pattogva indult a tűz,

szürke füst volt a haja,

parázsból volt a szeme,

lobogott a taraja.

Futott az erdőkön át,

hogy a parancsot tegye.

Szegény apó, szegény anyó

nem gondoltak semmire.

Fatetőről a kakukk

látta, hogyan jön a láng.

Szárnyra kapott,

gyorsan repült,

kopogtatta

a kis kunyhó ajtaját.

»Apó, anyó jól vigyázz,

nagyon vigyázz, kis család,

mert jön a tűz, lobog, pattog,

elégnek tőle a fák.«

Ezt mondta a kakukkmadár

és sebesen messze szállt.

Nem ijedt meg apó, anyó,

nem volt ijedős család.

Kiálltak a házuk elé,

a kezükben vaslapát.

Jött a tűz és fújtatott,

parázs szeme villogott,

apó, anyó a lapáttal

fejére csaptak nagyot.

Lángtaraja lelohadt,

vörös szeme kialudt,

s nem hagyott mást

maga után:

kis parazsat, sok hamut.

Pattogott még egyet s vége,

ami belőle megmaradt,

bedugták a kemencébe.

Nevetett a kis család.

»Bántani akartál? Véged!

Melegíts a kemencében,

így végezd kötelességed.«

Nevetett a Bundi kutya,

kislány, apó, és anyó

és győzelmes kacagásuk

úgy gurult, mint egy golyó.

Átgurult a hegyeken,

átgurult a tengeren,

tengeren túl a varázsló

várába egyenesen.

Meghallotta a varázsló,

vastag vasfalak megett

s olyat dobbantott a földre,

hogy a vára remegett

s előhívta a legvadabb

szolgát, hívta a vizet.

»Indulj szolgám földeken át,

romboló legyen utad.

Áraszd el az erdőjüket,

öntsd el kicsi házukat,

fojtsd beléjük a nevetést.

Teljesítsd parancsomat!«

Indult a víz hömpölyögve,

szélesen a földeken.

Elindult, hogy apóékból

ne maradjon senki sem.

Nagy torkával mindent elnyelt,

ami eléje akadt,

sziklát,

füvet,

földet,

hegyet,

erdei virágokat.

Zöld a szeme, tág a torka,

hátáról szakadt a hab,

recsegett a foga, mikor

a kövekbe belemart.

Indult a víz hömpölyögve,

hogy a parancsot tegye.

De az apó, de az anyó

már vártak valamire.

Mert a mosómedve jött és

mondta – »Közeleg a víz« –

s hogy a varázsló nem nyugszik,

sejtették már maguk is.

Jó előre felkészültek,

megvédeni házukat,

a földbe árkokat ástak

s egész mélyre egy kutat.

Nem ijedt meg apó, anyó,

nem volt ijedős család.

»Jöjjön csak a víz,

majd ellátjuk mi annak is a baját!«

Jött a víz! De árkok várták,

az árkokban szétfutott,

s ami megmaradt belőle

megtöltötte a kutat.

Tágas torka becsukódott,

megszelidült a szeme,

bömbölése csobogás lett,

elveszett az ereje.

Széjjelfutott az árkokban,

mint egy kék patak csevegve,

benne mosta a ruháját

tisztára a mosómedve.

Nevetett a kis család.

»Bántani akartál? Véged!

Öntözgesd a földjeinket,

Így végezd kötelességed.«

Nevetett a Bundi kutya,

kislány, apó és anyó

és győzelmes kacagásuk

úgy gurult, mint egy golyó.

Átgurult a hegyeken,

átgurult a tengeren,

tengeren túl a varázsló

várába egyenesen.

Meghallotta a varázsló

nevetésük dallamát.

Megtudta ebből, hogy él és

hogy vidám a kis család.

Káromkodott dühösen,

szórta a bűvös igéket,

»Most már én magam megyek!«

és a várából kilépett.

Vállán volt a köpenye,

abban volt az ereje,

ez a köpeny repítette,

apóék háza fele.

Hopp, a tisztáson leszállt,

a házhoz lopakodott,

s óvatosan kocogtatta

meg az apró ablakot.

Nem ijedt meg apó, anyó,

nem volt ijedős család,

hiába beszélt a köpeny,

nem hallgatták meg szavát.

A varázsló nekik támadt,

de nem bírhatott velük,

nem hallgattak gonosz szóra,

nem veszett el erejük.

Menekült a vén varázsló,

gonosz szíve vacogott,

majdnem a nyelvére lépett,

hegyeken át úgy futott.

Átfutott a hegyeken,

átfutott a tengeren,

tengerentúli, fekete

várába egyenesen.

Bezárta az ablakot,

reteszelte a kaput,

de hiába.

Jött utána

apó,

anyó,

kisleányka,

Bundi kutya,

Mosómedve

és kakukk.

Sikoltozott odabenn,

– »Ne bántsatok, emberek,

nem én küldtem házatokhoz,

szelet, tüzet és vizet.«

Reszketett a rossz varázsló,

gonosz szíve vacogott,

pislogott fekete szeme,

sötét vára ropogott.

Fekete vár összedűlt

s a varázslót összenyomta,

aranyába belenyomta.

Békesség lett mindenütt.

Messze, Hetedhét országban,

annak is a határában,

ott, ahol feljön a nap,

kerek erdő közepében

élnek békén, élnek szépen

apó,

anyó,

kisleányka,

Bundi kutya,

mosómedve,

kakukkmadár

és mindannyiuk kacag.