A vad Vadnyugat

1882. március 24-én plakátot szögeltek ki a falakra Las Vegas város utcáin. Las Vegas Új-Mexikóban, tehát Texastól nyugatra fekszik, nem messze Santa Fétől, a Pecos folyó közelében.

A plakát az alábbiakat adta az olvasók tudtára:

 

 

 

A plakátot a város száz tekintélyes polgára írta alá. Mielőtt az események Las Vegasban idáig jutottak, sok minden történt a városban, közvetlen környékén, és még több és fontosabb azon a tájon, amelyet a történészek és olvasók, térképek böngészői és mozilátogatók Vadnyugat néven ismernek.

 

„Nyugatra! Nyugatra!” – hirdette Brigham Young, a mormonok prófétája, és néhány év alatt sok száz szekéren sok ezer „szent” utazott a Salk Lake völgyébe.

„Nyugatra, nyugatra!” – mondták a bölényvadászok, a prémvadászok, aranykeresők, scoutok, fegyver- és pálinkakereskedők.

„Nyugatra, nyugatra!” – mondták a katonák és az Indiánügyi Hivatal tisztviselői. Benicia Barracks, Fort Bridger, Camp Far West, Fort Mojave, Fort Laramie, Fort Kearny – néhány évtized alatt katonai táborok, gerendavárak, szálláshelyek, erődök nőttek ki a földből, egyre távolabb kelet civilizált városaitól.

„Nyugatra!” – mondták a pionírok és híressé vált utakat törtek a kontinensen, egyik óceántól a másikig.

„Nyugatra!” – mondták a Central Pacific és a Union Pacific vasúti társaságok vezetői, és amikor 1869. május 10-én a szárazföldet átszelő vasút építői összetalálkoztak, aranyból verték az utolsó sínszeget a talpfába.

Egész Amerika nyugat felé nézett, és nyugat felé mozgott. Természeti kincsek, hús, fa, arany, réz, ón, gazdagon termő földek hívták az embereket. Utazási ügynökségek csalogatták őket. Volt, akit a kalandvágy vitt, másokat a meggazdagodás reménye; volt, akit az új haza ábrándja, másokat a munkalehetőség csábított. Egyesek a törvény elől menekültek, mások törvényt akartak vinni az új földekre.

A nyugat vad volt, kialakulatlan, formálódó és törvény nélküli.

Állandóan mozgó frontvonal volt, s az zajlott itt, amit a gazdaságtan tudománya „eredeti tőkefelhalmozás”-nak nevez.

 

Bár az Egyesült Államok minden tagállama, a keleti partvidéktől Oregonig vagy Nevadáig, átment azon a fejlődési szakaszon, amelyet az egyszerűség kedvéért Vadnyugatnak nevezhetünk, mégis a szó elsősorban néhány déli és középnyugati marhatenyésztő állam: Arizona, Kansas, Új-Mexikó és főleg Texas nevéhez tapad.

A regények és filmek Texasban játszódnak, texasiak kezelik csalhatatlan és tévedhetetlen biztonsággal a lasszót és revolvert, ők énekelnek holdvilágnál gitárt pengetve mélabús románcokat. Ők lövik le ellenfeleiket és néha-néha barátaikat is.

Texas eredeti lakosai természetesen az indiánok voltak, de amikor ez a vidék szerepet kért a történelemben, az indiánokat már régen nem tekintették a földek gazdáinak, legfeljebb olyan akadálynak, amit előbb-utóbb úgyis elhárítanak az útból. Texas utolsó indiánháborúja a komancsok leverésével végződött, s a tulajdonjogi kérdések ezzel lényegében megszűntek.

1820-ban Texas még Mexikó fennhatósága alá tartozott.

Ekkortájt indult meg a Mississippin túlról a nagyobb arányú fehér bevándorlás, amelyet a mexikói kormány nem nézett ugyan jó szemmel, de megállítani nem tudott. A jenki telepeseket hajtotta a földéhség, átkeltek a folyón, benépesítették Louisianát, Arkansast, Texast, aztán kitört a felkelés, a mexikói elnököt tárgyalásokra kényszerítették, és Texas független állammá alakult.

1836-ban született a „Lone Star”, a Magányos Csillag.

1845 decemberében Texas mint tizennyolcadik állam csatlakozott az Unióhoz. Nem egészen fél évre rá kitört a háború Mexikóval. Rendkívül gyorsan lezajlott, eredményeként az Államok hatalmas területtel gyarapodott, közte Új-Mexikóval és Kaliforniával, és a határt Texas és Mexikó között a Rio Grandénál állapították meg.

1861-ben kitört a polgárháború. Észak a Dél ellen.

Texas a déliek oldalán harcolt. És vesztett.

 

A „szarvasmarhaüzlet” a polgárháború után virágzott fel igazán.

Az állattenyésztést, legeltetést, rideg pásztorkodást még Mexikó meghódítói, a spanyolok kezdték ezen a vidéken. Ők hozták a lovat, s valahonnan, talán Andalúziából, az igénytelen, hosszú szarvú longhorn marhát.

A dús füvű síkság kitűnő táplálékot adott, az éghajlat megfelelt, az állatok szépen szaporodtak.

De a prérik igazi urai ekkor még a bölények voltak.

1850-ben óvatos becslések szerint körülbelül húszmillió bölény kóborolt nagy csordákban a prériken, táplálékot, ruhát és sátorhoz, fegyverhez, eszközökhöz szükséges nyersanyagot szolgáltatva az indiánoknak. Az indiánok tehenének hívták a bölényt.

1868 és 1881 között szóda- és műtrágyagyártó cégek két és fél millió dollár értékű bölénycsontot vásároltak a fehér vadászoktól. Érdemes tudni, hogy egy tonna csont 8-12 dollárba került, és körülbelül 100 bölény felhasználható csontja nyomott egy tonnát.

A prérik kiürültek.

1889-ben a védett területeken 551 bölényt tartottak számon.

A forradalmak és a mexikói háború idején, valamint az indiánháborúkban a feldúlt és felégetett ranch-ok állatai elszabadultak, és szétkóboroltak a síkságon. Élelmet és vizet bőségesen találtak, elszaporodtak és elvadultak.

A texasi marhatenyésztés először vadászat volt. Később a kivándorlók befogták a kóbor állatokat, marhákat és lovakat, lebélyegezték őket, „corral”-okat építettek nekik. Nehéz és járatlan utakon, sok mérföldön át felhajtották a csordákat a hajókhoz vagy a vásárokra, kialakult a marhakereskedelem, és kinőttek a földből Texas híres városai: Abilene, Dodge City, Tucson, San Antonio, Junction City.

A városokhoz hamarosan vasutak kanyarodtak.

A poros főutcákon nagybetűs cégtáblák hirdették a bankok, mulatóhelyek, saloonok és kártyabarlangok felvirágzását.

Észak ipari városai húsra éheztek.

Chicagóban rájöttek arra az egyszerű módszerre, hogy a marhát a saját lábán felhajtják a vágóhíd tetejére, ott levágják, és emeletről emeletre lefelé haladva feldolgozzák. A földszinten kijön a kész konzerv.

A húst a déli államok, elsősorban Texas szállította.

A polgárháború idején a marhafelhajtás megszűnt. De a déliek sem vehették hasznát a rengeteg húsnak, mert a Mississippi vonalát Észak ellenőrizte.

A háború utáni két évtizedben körülbelül húszmillió állatot hajtottak a vágóhidakra.

Azokat a pásztorokat, tehenészeket, gulyásbojtárokat, akik a marhára vigyáztak, aztán a piacra vitték őket, az egész művelt világ „cowboy”-nak nevezi.

 

Majdnem fölösleges leírni, hogy milyen a „cowboy”.

Őse a mexikói „vaquero” volt. Tőle tanulta meg az állattenyésztés módszerét, a ranchrendszert, a teleltetést. Tőle tanult meg lovagolni és gitárt pengetni. Tőle vette át a lasszót, a nyerget – bár azt kissé módosította –, a nyakba tekert tarka kendőt, a bőr lábvédőt.

A whisky szeretetét, a káromkodás szavait és a gyorstüzelő fegyvereket máshonnan hozta.

1835-ben egy huszonegy éves fegyverkovács, bizonyos Samuel Colt, új fajtájú pisztolyt szabadalmaztatott. A fegyverből egy forgódob segítségével hatot lehetett lőni. 1838-ban Colt már nagy manufaktúrában gyártotta a revolvert. Óriási hatást keltett, mikor az új fegyverrel felszerelve Hays ezredes és 14 embere 70 komancs indiánt győzött le a pedernalesi csatában. Harminc indiánt megöltek.

A mexikói háborúban Taylor tábornok ezer emberét colttal szerelte fel. 28.000 dollárt fizetett érte.

A colt annyira kedveltté vált Texasban, hogy eleinte „Texas”-nak is nevezték.

A fegyvert a tengerészet, később a hadsereg is rendszeresítette. Ára később lement, a Navy típusút húsz, a luxuskivitelű, gyöngyháznyelű, arannyal berakott „negyvenötöst” ötven dollárért árusították.

1857 és 1861 között több gyorstüzelő fegyvert szabadalmaztattak feltalálóik. Éppen idején jelent meg a Sharp-karabély, a Green-karabély, néhány évvel később pedig a winchester.

A vadnyugati embernek – s így a cowboynak is – a fegyver volt a harmadik keze. A különféle veszedelmek között és a polgárháborúban szüksége volt rá, később megszokta, és úgy érezte, hogy mozdulni sem tud nélküle.

„A cowboy az az ember, akinek lova, coltja és kalapja van”, hangzik a feltehetően északiaktól származó mondás. A kalap barna vagy szürke Stetson-kalap volt. Fehéret és feketét csak a városi emberek hordtak. A Stetson-kalap árát és születésének évszámát nem sikerült kiderítenem.

 

Észak győzelme, a kapitalizmus akadálytalan kibontakozása nemcsak a marhatenyésztés felvirágzását hozta, hanem mást is.

A déli hadsereg tisztjeinek és katonáinak egy része egyik pillanatról a másikra elszegényedett. A rabszolga-felszabadítás nem sok jót jelentett a rabszolgamunkára épített nagybirtoknak. A deklasszálódott „állástalan” tisztek és katonák munkát és megélhetést kerestek. Egy csoportjuk a marhatenyésztésben helyezkedett el, mások jövedelmezőbbnek látták a banditaságot.

Észak győzelmével befejeződött ugyan a háború, de a politikai indulatok még lobogtak.

A polgárháború és az azt megelőző idők kavargásából érdemes egy látszólag jelentéktelen eseményt kiemelnünk. Egy tanítós külsejű férfiú, bizonyos Charles Quantrill, akit a történelemben tájékozatlan és szenzációvadász újságírók „Amerika legvéresebb emberének” neveztek, lovas gerillacsapata élén bevágtatott Kansas egyik városába, és ott hetvenöt északi katonát megölve vérfürdőt rendezett. Egyesek szerint csapatában már akkor ott voltak a Younger testvérek és Jesse James is.

Jesse James Amerika első számú Robin Hoodja.

Életét és halálát balladák kapták szárnyukra, kalandjait számtalan regény örökítette meg, és több filmnek volt főszereplője, mint Hollywood tíz legnagyobb férfi sztárja.

Hírét, nevét, dicsőségét az utóbbi időkben igyekeztek megtépázni. Kiderítették például, hogy a bank- és postarablásokat nem ő kezdeményezte.

Állítólag a Reno testvérek Indianában már két évvel Jesse előtt kiraboltak egy vonatot. Továbbá egy Bennett H. Young nevű déli hadnagy három bankot rabolt ki rekordidő, összesen 15 perc alatt, 170.000 dollárt zsákmányolva.

Mondják, hogy Jesse módszereiben sem volt eredeti. Embereivel körülvette a bankot, lélek az ajtón se be, se ki, jó Navy Coltját a pénztáros orra alá dugta, összesöpörte a pénzt, aztán lóra, és köd előtte, köd utána…

A módszer valójában nem az ő találmánya. Quantrilltól tanulta.

Nem lehet pontosan tudni, hogy Jesse James hány rablótámadást hajtott végre, de úgy gondolják, hogy tizenhetet.

Először 500 dollár jutalmat tűztek ki elfogásáért, de a tizenötezer lakosú városkában, melynek közelében lakott, nem akadt senki árulója. Az utolsó plakát szerint feje élve vagy halva 25.000 dollárt ért.

Bob Ford lőtte agyon.

1882. április 3-án halt meg 34 éves, hat hónapos és 28 napos korában. Két gyermeket, egy síró feleséget, 200.000 dollárt és számos legendát hagyott maga után.

„Good bye, Jesse!” – búcsúztatták az amerikai lapok.

Ezekben az évtizedekben az egész nyugati vidék legnagyobb problémája a törvénytelenség volt. Rablás, gyilkosság, fosztogatás eléggé megszokott események voltak. De voltak olyan jelenségek is, amelyek némiképp a reneszánszra emlékeztetik a megfigyelőt. Egyes kiskirályok harca például az olasz városállamok csatározásaira emlékeztet, testőrségek alakítása, bérgyilkosok alkalmazása pedig a zsoldosrendszerre.

1880 körül a Pecos völgyét egy John Chisum nevű marhatenyésztő uralta. Egyik testőre a híres Kölyök Billy volt.

Kölyök Billy tizenkét éves korában lőtte le az első embert. Még jó néhányat lelőtt, míg egy este Pat Garrett, a seriff, egy indián lánynál meglepte Billyt. Azt mondják, hogy a lánynak eljárt a szája.

Még ma is vitatják, hogy milyen ember volt Billy. John Chisum lánya szerint jószívű és udvarias gentleman.

A Billy körüli harcokban ágyúk is felvonultak egy alkalommal.

Ártatlan kék szeme volt.

„Aludj jól, szerelmem…” – mondta az indián lány Billy holtteste felett.

„Duerme bien, Querido…”

A pásztorok szeretik a meséket, nótákat, balladákat. Hosszú lovaglás közben sok minden megfordul az ember fejében, amit aztán este a tábortűznél el lehet és el is kell mondani. Fönt, rettenetes magasságban a csillagos ég, körül a sötétben az állatok szuszognak, a parázs megvilágítja az arcokat.

A cowboyok is csodálatos legendákat kerítettek hőseik köré. Jesse James, Buffalo Bill, Wild Hickok, Cassidy, a Dalton testvérek és a többiek úgy emelkedtek a tábortüzek füstjén a préri fölé, mint a mítoszok félistenei.

Hányan voltak, mit műveltek? Ki tudná pontosan megmondani?

Lassan elfelejtődött, hogy rablók és gyilkosok voltak. Hiszen Hermész is lopott ökröket, Héraklész is agyonütött ártatlan embert. Maradtak a legendás kalandok.

Amerika történészei lázas buzgalommal kutatják és írják országuk és nemzetük múltját. Ez a múlt nincs olyan távol. Hovatovább monográfiát találhatni már mindenkiről, aki a Vadnyugaton megjelent. A történészek tudják, hogy kik voltak és mit műveltek. A történészek néha lesütik a szemüket, vagy szégyenkezve elfordulnak.

A történelem más, mint a mesék.

Buffalo Bill? Irtotta a bölényeket és az indiánokat. Azután cirkuszt szervezett, indiánokat és cowboyokat léptetett fel, bemutatta a vonatrablást, az indián csatát, a mesterlovaglást, lasszóvetést, célba lövést.

Wild Bill Hickok?

Stanley, a „riporterek királya” – Amerikában azoknak is volt királyuk – megkérdezte Hickokot:

– Szeretném tudni, Mr. Hickok, hogy tulajdonképpen hány embert ölt meg?

– Úgy vélem, hogy számuk jó magasan a száz fölött lehet.

– Miért ölte meg őket? Megölt valakit oktalanul vagy kihívás nélkül?

– Nem. Az égre!… Egyetlen embert sem öltem meg jó ok nélkül.

Mr. Hickok nem emlékezett arra, hogy pontosan hány embert ölt meg, de arra igen, hogy egyet sem ölt meg oktalanul.

Vadnyugat „hősei”, bármi hajtotta is őket egyénenként, végeredményben törvényeknek engedelmeskedtek. A törvényen kívüliek a törvények emberei voltak. Annak a törvénynek megtestesítői, amely az aranyon kívül semmit sem tisztel.

Sokan voltak. Nevüket megőrizték a szenzációvadász hírlapok, a körözőplakátok, a börtönök feljegyzései, a halotti levelek. Fegyvereik gyűjtőknél vannak és múzeumokban.

A házat, amelyben Jesse Jamest megölték, áhítatos turisták látogatják, Nagyorrú George Curry bilincse és halotti maszkja egy múzeum tulajdona, Daltonék sírját gránitkő borítja, a visszaemlékezéseket összegyűjtötték, a balladákat, dalokat és meséket kiadták (az egyik kötetet Sandburg érdekes előszavával), a régi postakocsik a filmgyárak kelléktárában várják, hogy elrobogjanak a felvevőgépek előtt.

A kisfiúk cowboyt és indiánt játszanak mindenütt a világon.

A Vadnyugat mítosszá lett.

Miért? Hogyan?

 

Ha elnézzük a szereplők képeit – mindegyikről maradt néhány fotó –, alig tudjuk azonosítani a neveket és a körülöttük lebegő különös ködöt az arcokkal.

Ez a keménykalapos, botos, elegáns úr volna a „Feketeszakáll”, a banditák poeta laureatusa, a postakocsikat megállító, elszánt rabló?

Ez a jelentéktelen arcú nőszemély volna „Zűrzavar” Jane, Buffalo Bill és a nagy Bill Hickok harcostársa, a Vadnyugat hősnője?

Ez a szelíd fiú, aki egyik kezét kecsesen fekteti a fényképész asztalára, a másikban hatlövetűt szorongat, ez volna Bob Ford, akit megöltek, mert megölte Jesse Jamest?

Ez volna Sam Bass, vagy Csiroki Bill, vagy a „Szörnyű” Fred Wittrock, vagy „Csörgőkígyó” Dick, vagy az „Apacs” Kölyök?

Akkor már inkább Pinkertonék, a híres detektíviroda alapítói, szaglászók és embervadászok látszanak elszánt banditáknak, szúrós szemükkel, nagy szakállukkal és rengeteg fegyverükkel.

Ezekben a pajtákban, ezeken a poros utcákon, kopár domboldalakon, nyomorúságos mezőkön játszódtak a halhatatlanná magasított történetek?

 

A Vadnyugat még vad nyugat volt, amikor a legenda született.

William Frederick Cody még scout volt, amikor Edward Z. C. Judson 1869-ben visszatért nyugatról, és találkozott egy tízcentes regénnyel. A találkozásból „igaz” történetek sora keletkezett – először a New York Weeklyben –, azután fűzött, olcsó – magyarán ponyva – regények egész áradata.

A regények Buffalo Billről szóltak, a portyázó és fosztogató vörösbőrűek réméről és a határvidék asszonyainak hősi védelmezőjéről.

A regényeket óriási lelkesedés fogadta. Az egyikből Fred Meader rémdrámát formált: Buffalo Bill, a végvidék királya. Újabb óriási siker. Ezt a darabot látta Buffalo Bill, vagyis Cody, és azonnal elhatározta, hogy megcsinálja a maga színházát. Az „Igazi Vadnyugati Látványosság”-ot.

Az ötlet Kolumbusz tojása volt.

Hiszen készen állt már a színpad, és a szereplők arra vártak, hogy egy ügyes rendező szólítsa őket.

Kelet és Észak ipari városainak milliói nemcsak húsra voltak éhesek. Az újságok egymással versengve hozták izgalmas riportjaikat a vad nyugat eseményeiről, az indiánháborúknak nevezett népirtásról, az aranyleletekről és az aranyvidék milliomosairól, a vasútépítésről, a katonai erődök életéről, új és új felfedezésekről, távoli tájakról és emberekről, a tehenészek kalandjairól, a haramiák rémtetteiről, szerencsejátékokról és pisztolypárbajokról.

Az olvasók felcsigázva fogadtak mindent, ami nyugatról érkezett. A sok kitalált mese után megtörtént, hiteles kalandok leírását reális előadásban.

Az első jelentős lépés az volt, amikor a négycentes hetilapok vadnyugati történeteket kezdtek közölni. A legnagyobbaknak, a New York Mercurynak vadnyugati írógárdája alakult ki. „Mackó” Adams, Prentiss Ingraham ezredes, Cody és Ned Buntline.

Ezek az írók és társaik, a „dime-library” sorozatok írói még az életből merítettek, a maguk élményeit, kalandjait írták, mindenesetre közvetlenebbül, közelebbről ismerték a vadnyugati életet, mint utódaik.

Buntline-ék formálták meg a „Western” tipikus figuráit, a férfi és női hősöket, majdnem annyira zárt és meghatározott szereplőgárdát mozgatva, mint az operett vagy a commedia dell’arte.

Főszereplő a cowboy. Talpig becsületes ifjú, kék szemű, tiszta lelkű, lovagias, igaz ugyan, hogy szűkszavú beszéde kissé csiszolatlan, de őszinte és céltudatos. Erős, bátor, kitűnő pisztolylövő, jól kezeli a lasszót, remekül lovagol. A lovagregények félelem és gáncs nélküli lovagjaiból és Kölyök Billből sikerült ilyen szépre. Zavart lesz, ha nő van a közelében. Van egy csodálatos lova, esetleg kutyája is, ezek, ha beszélni tudnának, fegyverhordozók lehetnének. A cowboy természetesen csak végső esetben folyamodik fegyverhez, de akkor olyan, mint a vihar. Revolver és szentimentalizmus nemcsak hogy kitűnően megférnek egymással, de egységük kötelező. A balladák és dalok tanúsága szerint a haldokló haramia a kedvesét és az anyját, távolban élő jó öreg mamáját siratja. Az ijesztő csak az, hogy a cowboy a valóságban is majdnem ilyen volt.

Richardson regényének hősnőjéből, Pamelából és „Zűrzavar” Jane-ből formálódott a cowboy szerelme. Ájulásig érzékeny volt, de szükség esetén jól megülte a lovat, és kitűnően lőtt. Néha a seriff, néha a szegényebb farmer lánya, néha a gonosz, kövér, gazdag marhatenyésztő unokahúga.

A cowboy összeütközésbe kerül a vidék urával, a banditák vezérével, vagy a seriffel, akiről később kiderül, hogy lótolvaj, postarabló, gyilkos és a fiatal hölgy üldözője.

A harc nehéz, az igazság és a törvény csak küzdelmek árán vívja ki jogait. Az ártatlan cowboyt üldözik, jutalmat tűznek ki a fejére. Egyszerre kell harcolnia életéért, becsületéért, a hölgy szerelméért és a törvényért, a vidék nyugalmáért.

Végül minden jóra fordul.

A hős győzedelmeskedik.

Vagy férfiasan meghal a becsület mezején.

Az olvasók könnyes szemmel búcsút intenek neki.

„Good bye, Jesse…”

Vagy holtteste fölé hajolva száraz szemmel, titkolt fájdalommal mondják: „Aludj jól, szerelmem…”

„Duerme bien, Querido…”

 

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]