A krimi hasznáról

A krimi csak az „alkalmazott esztétika”, illetve az „alkalmazott kritika” képviselőinek okoz problémát, s ezzel egyidőben kicsúszik az esztétikai vizsgálatok köréből, s lélektani, szociológiai, irodalompolitikai, esetleg pedagógiai szempontú megközelítést kíván. Ilyenkor lépnek fel dühödt ellenfelei és – többnyire kisebbségben – elszánt védelmezői. Ilyenkor kap lábra az a hiedelem a városi tanácsosok között – ahogy Chesterton mondta –, „hogy a fővárosban burjánzó bűnért legalább felerészben az ilyen olcsó irományok okolandók”. Ahogy a prostitúció terjedéséért a pornográfia és a szexfilmek, az általános szorongásért a horrorfilmek, az öngyilkosságért a szentimentális táncdalok, az utcai brutalitásokért a keményöklű kalandfilmek, a hálapénzért az orvosregények, a disszidálásokért az útirajzok, a kiadók csődjéért az olcsó képregények a felelősek.

Érdekes, hogy a társadalom egyik felének mennyi gondot okoz az, amit a másik fele olyan nyálcsorgató gyönyörűséggel és élvezettel fogyaszt, semmit sem törődve a fennköltebb esztétikai és etikai igényességekkel. Talán ennek az ellentétes irányultságnak róhatjuk fel, hogy a populáris műfajokról, s köztük a krimiről olyan ritkán olvashatunk komolyan vehető elemzést, valószínűleg azért, mert aki olvassa, az nem kritizálja, aki meg kritizálja, az nem olvassa.

Az az érzésem, hogy a detektívregényt ugyanúgy, mint a horrort, a szexet, a westernt vagy a karriertörténetet nem az írók írják, hanem az olvasók diktálják. A lúdtollal körmölő, vagy elektromos IBM-en géppuskázó író háta mögött ott tornyosul az olvasó milliók már-már materializálódott óriási árnya, és hol vagyont ígérve, hol éhséggel fenyegetve suttogja követeléseit. Titokzatos haláleseteket akarok – mondja –, vért akarok, ijesztő szörnyeket akarok, nyikorgó lépcsőket, huhogó baglyokat, vámpírokat, elszánt gonosztevőket és „csontvágó eszű” detektíveket, persze csak papíron és nem a valóságban. Vagyis a krimit és társait a szükségletek teremtik, és az már csak természetes, hogy ezeket a szükségleteket az „írók” és „közvetítők” ugyanúgy kihasználják, mint a szeszgyárak és a népbüfék, a dohánygyárak és a trafikok a másfajta szükségleteket.

Fontosabb, hogy mi hozza létre a krimi iránti szükségletet.

Röviden és egyszerűen szólva az alaktalan, körvonalak nélküli, meghatározhatatlan és éppen ezért borzalmas szorongás, amelynek összetevőiről, kezdve az előítéletektől az atomháború fenyegetéséig, egzisztenciális gondoktól a zajszint növekedéséig, a nitrátos víztől az információs túlterheltségig, a levegő szennyezettségétől a nemzetközi helyzetig, a hivatal packázásától a packázás kényszeréig annyi mindent olvashattunk a különböző okos és kis példányszámú könyvekben. A krimi oka tehát a kor, amelyben élünk, az egyiket megszüntetni a másik megszüntetésével lehet.

A lélekbúvárok azt mondják, hogy századunk emberét csecsemőkorától haláláig számos frusztráció, vagyis kudarc és gátoltság, tehát igen kellemetlen nyomás éri, és a frusztrációra az egyének és csoportok agresszióval válaszolnak. Elég végignézni a délutáni csúcsforgalmat, hogy ennek az állításnak igazságáról meggyőződjünk. Ember és helyzet dönti el, hogy az erőszak befelé vagy kifelé irányul, késelésben, önzsigerelésben, bűnbakkeresésben, idegkimerültségben, neurózisban vagy hasonlóban nyilvánul meg. Mindenképpen az a jobbik eset, ha a halmozódó, fokozottan érvényesülő, egészségtelen tendenciákat társadalmilag elfogadható, esetleg társadalmilag hasznosítható módszerekkel oldják fel. A feloldás egyik eszköze kétségtelenül a művészet, az irodalom és a szórakozás. És a feszültségek gyors feloldásának eszközeként kerül előtérbe az olvasók millióinál a krimi. Redukált és vázlatos világában, rövidre zárt, gyors lefolyású cselekményében, egyirányú logikájában könnyen helyet talál az olvasó, gyorsan azonosulhat szereplőivel, az üldözöttel és az üldözővel, a gyilkossal és a detektívvel, néhány óra alatt megélheti a bűnt és a bűnhődést, és elfogadhatja – ha csak átmenetileg és illuzionisztikusan is –, hogy a társadalomban győz a jó és érvényes a törvény. Nem részletezem, csak megemlítem azt a gyanúmat, hogy a krimi egyik típusának olvasója még a halálfélelem legyőzését is átéli, hiszen a rejtélyes és ismeretlen gyilkos könnyen azonosítható a halállal.

Amikor az olvasó a krimi írójának diktál, valójában kellemes gyógyszert keres, a megfoghatatlan szorongást tárgyiasult félelemmé kívánja alakíttatni és legyőzni. Az eredményt a megkönnyebbülés jelzi, amellyel az olvasó a gyilkosságokkal spékelt könyvet elégedetten leejti, vagy a mosoly, amelyet a legrémesebb rémfilm után a moziból kitóduló nézők arcán megfigyelhetünk. Csak a Magasságos Ég tudná megmondani, hogy hány főnök, férj, feleség, házmester, bolti eladó, tanácstag stb. stb. halt nyomorultul a nézőkben, mialatt a vásznon a gyilkost elkapták, vagy a szörnyet megölték.

Mit tehet az illetékes, vagyis az állam a krimivel? Ezt nálunk azért kell megkérdezni, mert bizonyára foglalkozik vele… Ha frusztrált, akkor agresszíven letiporhatja az olvasók szükségleteit, elutasíthatja, kizárhatja a kultúra és az értékek köréből; elmehet mellette fölényesen és közömbösen, ahogy – Chesterton szerint – az igazán műveltek elmennek a rémregények mellett; felhasználhatja a törvények ismertetésére, ijesztgetésre, a bűn megelőzésére, de szerintem akkor jár el helyesen, ha a szükségletet minden „populáris” műfajban az elérhető legjobb minőséggel elégítteti ki, megszüntetve azt a furcsaságot, hogy rémtörténeteket csak az Akadémiai Kiadó népmesei gyűjteményeiben, erotikus históriákat pedig a Filozófiai Szemle de Sade életművét ismertető számaiban találunk.

Itt azonban befejezem, mert formai kérdésekhez jutottam, s azokban egyrészt a kulturális politika, másrészt – sok jó krimi megjelentetése után – az igazi esztétika az illetékes.

 

1981

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]