Árnyak a ködben

Anglia – minden tapasztalt olvasó tudja ezt – „rejtelmes sziget”.

Furánál furább titkainak se szeri, se száma.

Udvarházakban, kastélyokban, útkereszteződéseknél álló magányos fogadókban kísértetek bolyonganak; London ködös utcáin, a Temze-parti dokkoknál, homályos kapualjakban gyilkosok lapulnak; tudathasadásos úriemberek leskelődnek az ablakokban megmoccanó függönyök mögül; szórakozott öregurak világpusztító halálsugarakat vagy a gravitációt közömbösítő anyagokat találnak ki.

Ha egy Viktória-stílusú szobában, a kandalló barátságos melegénél, két férfi szivarozik, biztos, hogy az egyikük tudományosan képzett, hideg aggyal gondolkozó magándetektív. És vajon ki a másik…?

Ilyen az élet a kalandregények Angliájában.

Lepedőjének vérfoltját Ágnes asszony csak maga látta; hihetnők, hogy országuk rejtelmeit csak a bennszülött angolok észlelik. Nagy tévedés.

Mr. Steinbeck, a nagyon is józan amerikai író, a háború idején Angliában tartózkodott. Neki mesélte el egy őrmester, amerikai ő is, a „kísértet-laktanya” történetét. Egy este hazafelé ballagott a kaszárnyába. Az út mentén házikót pillantott meg, ablakából fény vetődött az útra. Benézett. Bent macska dorombolt, idős hölgy kötögetett a lámpa családias fényénél. Elsötétítés idején! Elgyönyörködött az idillben. Később jutott csak eszébe, hogy azon a helyen már régen csak elfeketedett falak állnak. Még a „Blitz” elején gyújtóbombát dobtak a házikóra a németek.

Magyar utazó is járt így a szigetországban. Irodalmi tanulmányokat folytatott Londonban, a világ egyik legbékésebb könyvtárában, és sorsa egyik napról a másikra szélfútta, hangafüves, komor hegyek közé sodorta, kísértetek, homunculusfabrikáló főurak és szőke hölgyek társaságába. Kalandjait a „Pendragon-legendá”-ban bárki elolvashatja.

E két szavahihető tanú elég is. Vallomásukból kiderül, hogy Angliában csakugyan „van valami a levegőben”.

Köd? Füst? Árnyak, „akár a lehelet, átolvadtan a szélbe…”?

Az írók Angliában is az olvasóknak írnak. Nemcsak azért találták ki Frankensteint vagy Drakulát, hogy önmaguk borzongjanak. Borzongjanak az olvasók! Az olvasóknak aztán vacog a foguk, futkos a hideg a hátukon, és falják a rejtelmes históriákat – mellékesen pedig sorozat- és tömeggyártásra kényszerítik vagy ösztönzik az írókat.

„Már a régi görögök is” ismerték az efféle történeteket. A hazugság szerelmeseinek kell az ilyen mese – mondta Lukianosz, és akkorát kacagott, hogy még ma is a fülünkbe cseng. De Lukianoszt ma is kevesebben olvassák, mint az újabb és újabb rémmeséket.

A gyakorlatias angolok levágták királyuk fejét, felfedezték és gyarmatosították a fél világot vagy annál is többet, kitalálták a gőzgépet, a szövőgépet, a vasutat, felfedezték a Bright-féle vesebajt, legyőzték Napóleont, reformálták a választójogot, elvesztették Amerikát, felismerték a „struggle for life” elvét, elvetették a méterrendszert, ápolgatták a zöld gyepet és a klasszikus kapitalizmust, maguk helyett a gépeket ösztönözték forradalomra, szabályozták a „gentlemanlike” viselkedést, kereskedtek, háborúztak, politizáltak, figyelték mikroszkóppal és távcsővel a kicsit és a nagyot, könyveket írtak a nemzetgazdaságról, megőrizték még legkényelmetlenebb hagyományaikat is, trónra emelték a rációt és az időjárás-jelentéseket, nagyszerű hajókat építettek, és közben…

És közben?

A realista Dickens kísértetekkel figyelmeztet a jótékonykodásra.

Shelley és Byron rémtörténetekkel szórakoznak Svájcban. Shelley elájul az ijedségtől, amikor Mrs. Shelley a „Frankenstein”-t meséli.

Lord Bulwer megírja a legrémesebb kísértethistóriát.

Conan Doyle, elődeinek néhány többé-kevésbé sikerült kísérlete után, egy pipából, egy kockás sapkából, egy hegedűből és a racionalizmus némi töredékéből megformálja a halhatatlan Sherlock Holmes-t.

A tengerészregényekben, de talán a kikötőkben is, felbukkannak Coleridge „Vén tengerész”-ének törvényes és törvénytelen utódai, és kísértethajókról suttognak.

Roskatag tengerparti fogadókban cserzett képű vén kalózok dugdossák a kincses szigetek térképeit.

Tisztes orvosokról kiderül, hogy még egy énjük van, rút, riasztó, gnómszerű teremtés, aki úgy aprítja embertársait, mint mások a répát.

Feltámadnak a mágusok, alkimisták és rózsakeresztesek.

Halálhozó, baljóslatú tárgyak, gyémántok, smaragdok kerülnek elő, és pusztítják sorra tulajdonosaikat.

Hindu fakírok, tibeti lámák, egyiptomi múmiák, néger varázslók járnak-kelnek át a falakon, a bezárt ajtókon és ablakokon, az országban és az irodalomban.

Teljességre még az alaptípusok felsorolásában sem tarthatunk igényt. Pedig mindegyikük dús lombú fa. Sok-sok ágat ereszt, és nagy-nagy árnyat borít az olvasókra. A századfordulón aztán új gyümölcsöt érlel az egyik lomb: Wells megírja a tudományos-fantasztikus regény prototípusait. De ezzel már a XX. század kezdődik, szinte felmérhetetlen tarkasággal, műfaji és szemléleti változatossággal.

A racionalizmus százada, a praktikum országa, íme, mást is dobott a mérlegre, nemcsak gyapjúszövetet, cinedényeket, Ricardo és Adam Smith fóliánsait.

És az olvasók – nemcsak Angliában! – olvasnak és borzonganak.

De miért olvasnak, ha borzonganak?

„A hazugság szerelmesei” – mondja Lukianosz. Hazugság? Hiszen az írók minden eszközt felhasználnak annak érdekében, hogy hitelesek legyenek. Hiteles igazság kell az olvasónak. A pontosan leírt utca, a házszám, a hulla mérete és helyzete a szobában, a tükör, a függöny, a vérfolt, a dohos pince, a homályos padlás, a süvöltő szél, a felhők mögé búvó hold. Igen, megtörtént, itt, ekkor, így és így, térkép van róla, szemtanúk vannak, látták!

És a legfőbb szemtanú maga az elbeszélő. Egyes szám első személyben. Ő, akivel a meglepő és rendkívüli kalandok megestek. Ő, aki maga sem érti, hogy mi is történt, és egy szót sem hinne el, ha másoktól hallaná. Hát lehet kételkedni annak a szavában, aki halála előtt, az utolsó pillanatok vallomásos hangulatában, figyelmeztetni akarja embertársait a veszedelmekre? Hazugság? Színtiszta igazság minden szava.

Az olvasónak a valóságosnak álcázott hazugság kell.

Az igazság kevert, komplikált, vegyített, főzött, fűszerezett formája.

Mert mindeme históriákban, akárcsak a kísértet a régi kastélyokban, az igazság is megjelenik. Huhog, nyög, jajgat, sóhajtozik, nyomokat hagy a padlón, láncot csörget… Nehéz felismerni, de hát a kísértet sem hasonlít régi földi porhüvelyéhez.

Shakespeare kísértetei tevékeny alakok, sőt, már-már „pozitív hősök”. Akár Machbetnek jelentek meg, akár Hamletnek – a bűn büntetését sürgetik. A ki nem mondható, de a társadalomban még élő igazság és jogérzet, a cselekvésre sarkalló akarat, az éber lelkiismeret jelenik meg velük a színen.

A rémregények kísértetei nem ilyen egyértelműek. Legtöbbször nem a bűnösöknek, hanem jámbor idegeneknek jelennek meg. Nem az igazságtevést követelik, hanem a megnyugvást, a megnyugtatást: azt, hogy tisztességesen eltemessék őket, hogy imádkozzanak értük. Váratlanul és logikátlanul bukkannak fel, olyanok, mint az indokolatlan szorongás, ami persze csak addig indokolatlan, amíg összetevőit nem elemezte ki az ember. És ilyenek a szörnyek is: a Mr. Hyde-ok, a Frankensteinek és Drakulák; vagy a sötétségből előbukkanó, gyakrabban őrületből, ritkábban indulatból vagy pénzért bűnöző, ijesztő gyilkosok.

A kísértetek, rémek, gyilkosok lényegükben egyformák. Helyet is cserélhetnének. Le Fanu regényének St. Alyre grófja lehetne Mr. Hyde is: George Eliot elbeszélésének démonikus és képmutató Berthája eljátszhatná a csábító St. Alyre grófnő szerepét.

És vajon nem mindegy-e, hogy valaki hetven csepp, kávéban és likőrben benyakalt ismeretlen méregtől válik a szörnyűségeket látó és halló tetszhalottá, aki előtt már nem titkolják igazi mivoltukat és szándékaikat az emberek; vagy különlegesen érzékeny lelke, a jövőt és az emberi jellemeket vízióként felfogó képessége dermeszti már-már halálba?

A színhely, a környezet, a kiinduló ötlet változik ugyan ezekben a regényekben, elbeszélésekben vagy novellákban – de azonos az atmoszféra és a világ képe.

Az atmoszféra a borzalom atmoszférája, a világképet a titok uralja. A titok érthetetlen. Itt élünk egy világban – sugallják ezek az írások az olvasóknak –, amelyben látszólag minden a helyén van, minden rendezett és minden törvényes. A boldog békeidők, Viktória királynő korszaka. Igen ám, de bárhova nézünk, a sima felszín alatt titkok lappanganak, mindig és mindenütt történik valami megmagyarázhatatlan. Talán nem is tudunk róla – csak van. Lennie kell, mert érezzük. És ettől az érzéstől a legapróbb, legszabályosabb jelenség is borzalmas, kísérteties színt ölthet.

A szorongásnak, a félelemnek, ha ilyen tömegesen jelentkezik, bizonyára társadalmi okai vannak. Voltak, bizonyára, a múlt század Angliájában is. Hogy mik voltak, most ne keressük, inkább azt kérdezzük meg: mit kezdhetünk mi e hajdani rémhistóriákkal?

Idő jártával annyit ismétlődtek az alapötletek, hogy elkoptak, vagy legalábbis elvesztették titokzatosságukat és ma már inkább nevetésre, mintsem borzongásra ingerelnek.

A gépies ismétlődés nevetséges.

„Ha egyedül ülök éjszaka a szobámban – mondta egyszer Sarkadi Imre –, és belép a Frankenstein, akkor megrémülök. De ha utána bejön a fia, a menye, az unokája, a Drakula és még a Múmia Bosszúja is, akkor röhögni kezdek.”

A rémregény is nevetségessé vált. Az igazi, a valóságos igény nem valóságos irodalmat, csak pótlékot, tömeg- és sorozatgyártással előállított termékeket hozott létre. A kísértetnek konfliktusba kellett keverednie a Volt-Folt-Nincs-Folt Csodapasztával, a Felkelő-Nap-Rozsdaolajjal – a valóság szemléletét képviselő amerikai követtel és családjával. A küzdelem egyenlőtlen volt. A kísértet alulmaradt, és nyugalomba vonult. Nem volt rá többé szükség.

A megfoghatatlan veszedelem tapinthatóvá, az érthetetlen szorongás érthetővé vált. Megjelent a kontinensen, a gyarmatokon, az óceánon túl és az anyaországban.

Az angol polgárnak misztifikálható veszedelmek helyett igazi, hús-vér veszedelmekkel kellett szembenéznie: az újgazdag-dollárral, Vilmos császár U-Bootjaival, ébredező gyarmati népekkel, elégedetlenkedő munkásokkal – egyszóval az életforma válságával. És örült, ha az új veszedelmek időt és lehetőséget hagytak neki kinevetni régi félelmeit.

Nevethetünk vele együtt – a kísértetek órája elmúlt.