Hódolat Verne Gyulának

Gyerekfejjel csak olvastuk és nem ismertük Vernét.

Megtanultuk könnyen tanulható nevét, a könyvespolcokon azonnal felismertük a vászonkötésű piros-arany könyveket, nézegettük a felejthetetlen illusztrációkat, faltuk az oldalakat, futottunk a titkok és kalandok után, léghajón, fregatton, vonaton, tengeralattjárón, ágyúgolyón és repülőgépen körbeszáguldoztuk a világot, arcunk kipirult az utazástól, szívünket röpítette a messzeségek vágya.

Nem vettük, nem is vehettük észre, hogy útikalauzunk, barátunk, vezetőnk mi mindenről beszél még; megelégedtünk történeteivel, bámultuk hőseit. Nem ismertük fel világának teljességét, nem is nagyon törődtünk vele; miért érdeklődtünk volna az összefüggések iránt, miért akartunk volna a cselekmények mögé pillantani? Azt hittük, hogy könyvei az első oldalon kezdődnek, és az utolsón befejeződnek. Csak A tizenötéves kapitány-t, a Sándor Mátyás-t, a Hódító Robur-t, a Kétévi vakáció-t, a Nemo kapitány-t, a Rejtelmes sziget-et olvastuk, s nem a Rendkívüli utazások-at; csak az egyes műveket láttuk, s nem az egészet. Igaz, hogy kedves írónk időnként figyelmeztetett az összefüggésekre, de bár ne tette volna, mert siratnunk kellett Nemo kapitány halálát, átélnünk Robur tragédiáját.

Azt hiszem, hogy hozzánk hasonlóan, gyerekként nézték Verne Gyula életművét korának kritikusai, esztétái is; más nagyságok takarták el az író értékeit, az övéinél időszerűbbnek vagy fontosabbnak látszó problémák álltak a színpad előterében. Gondoljuk meg, vele egy időben élt és írt Franciaországban Victor Hugo, Flaubert, Zola, Maupassant, Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Mallarmé, nem szólva a „kisebbekről” vagy az olyan külföldi nagyságokról, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Ibsen, Strindberg, Rilke, Wilde, Hauptmann, Mark Twain, Whitman és a többiek. Ilyen óriások között valóban nehéz volt észrevenni Verne Gyulát, kalandos gyerekkönyvek szorgalmas íróját, távoli vagy fantasztikus világok utazóját. A kor a realizmus kibontakozásának ideje volt, a frissen felfedezett valóság elbűvölte az irodalmat. Vernéről néhány jelentéktelen kritikuson kívül csak Théophile Gautier beszélt elismerően, s ő is csak valami összefoglaló cikkben, amolyan színházi szemlében. De ha lett volna értő és rokonszenvező kritikusa, az sem tudott volna sokat kezdeni az évről évre épülő életművel, nem vehette volna észre az egésznek a szerkezetét és mondandóját, az egymástól távolra eső, de mégis összekapcsolódó elemeket, a regények és elbeszélések együttesének tartalmát, filozófiáját. Tegyük hozzá, hogy művének áttekintését maga Verne megnehezítette, s nemcsak azzal, hogy élete végén megsemmisítette jegyzeteit és kéziratait, hanem azzal is, hogy témáit szinte „ellenpontozta”, és szemérmesen mindig háttérben maradt.

De az életmű lezárult, 1905-ben Verne Gyula meghalt.

Úgy látszott, hogy cselekményes, olvasmányos könyvei – sok hasonlóval együtt – ott porosodnak majd a könyvtárak nagy elefánttemetőiben; úgy látszott, hogy elsüllyednek a múltban, a nyugtalan és tárgyilagos, hívő és hitetlen, munkálkodó és kicsapongó századdal együtt, amelynek termékei voltak, és amelyet kifejeztek.

Az új korszak teljesen más volt, kemény és illúziótlan, izgatott és keserű, háborúkkal, forradalmakkal, feszültségekkel terhes idő. Olyan, akár a földrengés vagy a vulkánkitörés.

És ebben az új és szokatlan környezetben Verne újjáéledt. Tudjuk, hogy már Gorkij figyelmeztetett műveinek fontosságára; tudjuk, hogy a szürrealisták szeretettel fordultak feléje; tudjuk, hogy írók, tudósok, felfedezők tisztelettel és elragadtatással beszéltek róla; sokan mondták azt, hogy írásaival meghatározta pályaválasztásukat, életútjukat. Irodalmi hatása is hamarosan megmutatkozott. Követői, utánzói támadtak szerte az egész világon, és egyik elismert és körülrajongott őse, nagy példaképe lett a kibontakozó science fictionnek, a tudományos-fantasztikus irodalomnak.

De megszólaltak a tanítók és tanárok is. Elmondták, hogy Verne műveinek erkölcsileg tiszta és derűs szemlélete, írásainak minden példamutató hőse nagy erővel hat a fiatal olvasók képzeletére; könyvei komolyan segítik a pedagógust az ifjúság nevelésében. A statisztikusok pedig kimutatták, hogy Verne kedves szerzője az olvasóknak és a kiadóknak, a világ legtöbbet fordított, legtöbbször kiadott, legtöbbet olvasott írói közé tartozik. Megemlíthetjük, hogy egy 1973-ban lezárt magyar bibliográfia 378 tételben sorolja fel Verne nálunk megjelentetett műveit.

Kritikusoknak, irodalomtörténészeknek, szociológusoknak fel kellett figyelniük erre a „csodára”.

Mi magyarázza az író permanens és növekvő sikerét, milyen titokzatos erények vonzzák Verne olvasóit, mi az oka maradandóságának, milyen értékek halmozódnak vagy rejtőzködnek történeteiben, meséiben?

A kutatók előtt most már ott állt az egész, lezárt életmű, megvizsgálhatták formáját, tartalmát, stílusát, szemléletét, kutathatták benne Verne életének rejtélyeit, elemezhették lelkét, kimutathatták filozófiáját, leleplezhették titkolt vagy félig titkolt nézeteit, megkereshették az életmű összefüggéseit a kor problémáival, a kor társadalmával, irodalmával, az író életrajzával.

A kutatók az irodalom vizsgálatának minden régi és új módszerét elővették; a freudisták kimutatták Verne komplexusait, a jungisták a művében feltalálható archetípusokat vizsgálták, összehasonlították történeteit az álmokkal, mások előszámlálták a Vernét ért irodalmi hatásokat, idézve Poe, Baudelaire, Dumas és mások műveit, feldolgozták életének minden epizódját, besorolták a gyermekirodalomba, kitiltották a gyermekirodalomból, megállapították, hogy nacionalista kispolgár volt, hogy titkos marxista volt, de mondták sovinisztának és anarchistának is. Lelkes analitikusok szétszedték mondatait, megszámolták, hányszor írta le a „tűz”, a „víz”, a „sziget”, a „barlang” stb. stb. szavakat, és ennek alapján értékelték, szembesítették tudományos ismereteit saját korának és a mi korunknak tudásával; megnézték, hogy hányszor szerepel könyveinek illusztrációin; tanulmányozták jövőbe látását, optimizmusát, pesszimizmusát, realizmusát, fantasztikumát, képzelőerejét, intellektuális képességeit, érzelmeit, világszemléletét. Megforgatták, talpára állították, fejére állították, szétszedték, összerakták. Egy könyvtár anyagát kellene ismertetnünk, ha minden róla szóló tanulmányt ismertetni akarnánk. És tanulmányozása nem korlátozódik Franciaországra. Hatalmas Verne-irodalom van a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, Olaszországban, az NSZK-ban, még nálunk is megjelent róla két tanulmánykötet. Világhírű írók és esztéták foglalkoztak rejtélyeinek megfejtésével, említsük meg Bachelard, Roland Barthes, Mihail Bulgakov, Claudel, Cocteau, Roussel, Claude Roy, Tzvetan Todorov, Edmondo Marcucci, Marcel Moré nevét és azt, hogy számos folyóirat szentelt különszámokat az írónak.

A „titokzatos”, a „nagyon különös”, a „látnok” és az „anarchista” Verne Gyula ezektől a tanulmányoktól nem lett áttetszőbb és egyszerűbb, annál kevésbé, mert ez a sok és sokféle értelmezés bebizonyította összetettségét, bonyolultságát, művének gazdagságát. Minden tükörben más Verne Gyula jelent meg, de a tükrök összessége egy kimeríthetetlen és nagy író képét verte vissza.

Mit tudunk meg Vernéről az említett írásokból és a róla szóló tanulmányokból?

Mindenekelőtt észre kellett vennünk a Rendkívüli utazások-nak valamilyen különös belső lüktetését, szerkezetének furcsa szimmetriáját.

A Rendkívüli utazások-hoz tartozó regényeket és elbeszéléseket két nagy csoportba oszthatjuk. Az egyik csoport a valódi útirajzokhoz hasonló, nem tartalmaz fantasztikus vagy utópisztikus elemeket, tele van kalandokkal és humorral, de sohasem rugaszkodik el a valóságtól, még alakjainak jellemzésében sem. Ilyenek a Bombarnac Claudius, a Cascabel Caesar, a Sztrogof Mihály, de ide sorolható A makacs Keraban, az Antifer mester vagy A tizenötéves kapitány is. Ezek a regények és elbeszélések Verne valódi útleírásaival és felfedezésekről írott könyveivel mintegy „reális” hátterét adják a fantasztikus utazásoknak, a mérleg másik serpenyőjébe dobott súlyt jelentik, hitelesítik a képzelet felrepülését. Ezekben a művekben Verne sohasem beszél magáról, szerepe a jóízűen csevegő, mindent tudó elbeszélőé, aki ügyesen vegyíti az ismeretközlést a mesével. Alakjai rokonszenvesek, bár többnyire különcök, egy-egy célnak, eszmének, szándéknak a megszállottai, vagy csak szolgái. Legjellemzőbb tulajdonságuk az akaraterő, ez hajtja őket tűzön-vízen át céljuk felé. Mellékesnek látszik, de azért a szereplők erkölcsi súlyát nagyobbítja az, hogy milyen célt követnek, a cár üzenetét viszik-e, vagy a hajótörötteket akarják megmenteni.

A regények másik csoportjára érvényes igazán a Rendkívüli utazások elnevezés. Ezekben szokatlan, ismeretlen vagy új járművek – tengeralattjáró, ágyúgolyó, repülőgép, többéltű szerkezet, úszó sziget, léggömb stb., stb. – visznek ismeretlen vagy annak látszó célok felé. Ezeket az „utazásokat” vizsgálva azonnal észrevesszük, hogy hőseiről Verne sokkal személyesebb hangon, nagyobb átéléssel, több rokonszenvvel beszél. Nemo kapitány vagy a hódító Robur (és persze mások is) Verne szócsöveinek látszanak, az életműben a lírát, a vallomást jelentik. A társadalomból kizárt, a társadalmat bíráló és elítélő, menekülő, menedéket kereső vagy menedékben elrejtőző hősök ezek, tele utópisztikus eszmékkel, amelyeket szűk körben, zárt csoportban vagy zárt helyen többé-kevésbé megvalósítanak. A szabadságot keresik, és csak a társadalmon kívül találják meg. Érdemes végiggondolni ebből a szempontból nézve Verne különböző robinzonádjait, szigeten vagy más zárt környezetben játszódó műveit, a Rejtelmes sziget-et, a Kétévi vakáció-n és a Robinsonok iskolájá-n keresztül Az úszó sziget-ig vagy A Bégum ötszáz milliójá-ig. Számtalan utópisztikus kísérlet a tökéletes társadalom, a harmonikus emberi együttélés megvalósítására! Van köztük arisztokratikus, technokrata, anarchisztikus, demokratikus, diktatórikus s ki tudja még, milyen. De minden vagy majdnem minden kísérlet kudarcba fullad. A Rejtelmes sziget elpusztul, s maga alá temeti a másik utópiát képviselő Nautilust, a Kétévi vakáció csak vakáció, a Robinsonok iskolájának szigete tréfa, Az úszó sziget szétesik, a Holdba utazók nem tudnak leszállni a Holdon, a Föld mélyébe utazókat kiveti magából a Föld, az Új hazában hősei egyszerű gyarmatosítók lesznek, France Ville lakói egészséges és szép városban élnek, de életük nem különb egy francia kisváros lakóinak életénél.

Az utópiákat kereső, menekülő hősök mindenünnen bevert fejjel fordulnak vissza. Alkotójuk, mesterük útnak indította őket, eljátszott lehetőségeikkel, aztán észrevette, hogy a jó utat most sem találta meg. Rövid időre visszavonul, aztán újra kezdi.

Élete végén Verne utópiái egyre reménytelenebbek. Magyarul nem jelent meg sem A Jortathan hajótöröttjei, sem A Barsac-misszió csodálatos kalandja című regénye. Mindkét mű és a velük valószínűleg egy időben íródott Az örök Ádám Verne kiábrándultságát jelzi, s azt, hogy az öreg és sokat csalódott író, miután megalkotta és sorban elpusztította utópiáit, egyetlen reménységet hagyott meg magának. Az örök Ádám a meghatározatlan és távoli jövőben játszódik, évezredekkel a mostani civilizációt elpusztító katasztrófák után, egy megváltozott és teljesen új társadalomban.

„Hej, fanyar lecke ez, leckéje az utaknak!” – idézhetjük Baudelaire-t, aki a modern irodalomban először választotta az emberi élet jelképéül az utazást, s akinek költeménye – egyes kutatók szerint – hatással volt az ifjú Verne Gyulára. Önként adódik a párhuzam: a Rendkívüli utazások egészét az emberi élet másának vagy képének tekinthetjük, egységes történetnek, látomásnak, amelyben egymást követik a hullámhegyek és hullámvölgyek, álmok és csalódások, illúziók és keserű összeroppanások, a mindennapinak és a fantasztikusnak, a reménytelenségnek és a reménynek a periódusai. Verne Gyula életszemléletének dicséretére mondjuk, hogy ez a kép vagy látomás sohasem marad a hullámvölgyben, és az életművet a folytonos és bátor újrakezdés, az embernek önmagába és a munka mindent legyőző hatalmába vetett hite jellemzi. Nincs olyan reménytelen helyzet, amelyből ne látna kiutat; nincs olyan kopár szikla, amelyet ne tenne lakhatóvá; nincs olyan mély barlang, amelyből ne tudna felszínre törni. Az emberi akarat, a megtörhetetlen akarat eposza a Rendkívüli utazások.

Ugyanakkor azonban a világ megismerhetőségének filozófiai kinyilatkoztatása is. Sohasem feledjük el a tájakat, sivatagokat, őserdőket, tengereket, szigeteket, vulkánokat, viharokat, a föld és a tenger mélyének csodáit, könyveinek örökké emlékezetes képeit. Kinyitotta előttünk a világot, szárnyalásra biztatta képzeletünket, megtöltötte gyermeki agyunkat a távolságok szépségével és igéző hívásával. Neki köszönhetjük, hogy bejárhattuk és megismerhettük a Földet, tőle kaptuk az első bátorítást az utazáshoz. Életművének mottójául írhatnánk fel Baudelaire sorait:

 

A kisdiák mereng mappán és tarka képen, s a Mindenség neki, mint lelke éhe, tág. Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében, s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

 

Azért is, mert a Rendkívüli utazások a gyereknek a világ nagyságát mutatja, a felnőttnek a világ kicsinységét, s nagyítás és kicsinyítés egyformán jó, segítség életünk harmóniájának megteremtéséhez.