A jövő század regénye

Örülhet az olvasó, százhúsz forintért megveheti A jövő század regényé-t, amelyért korábban a „piacon” 5-600 forintot is kellett adnia.

Az Akadémiai Kiadó nem takarékoskodott az idővel, tíz évig várt a sajtó alá rendezett mű megjelentetésével; nem takarékoskodott a papírral, mert a példányszám valószínűleg magasabb az átlagosnál; s nem takarékoskodott a munkával sem, mert szokásától eltérően csak a kritikai apparátussal ellátott változatot jelentette meg, azért – amint a Bevezetésből kitűnik –, mert a jegyzetek elmaradása „a mű helyes értelmezését” megnehezítené. Enyhe kételyünket mégis kifejezhetjük: nehéz elhinni, hogy az átlagolvasó a regény kb. 1.700.000 betűhelye után a jegyzetek kb. 1.400.000 betűhelyét is végigböngészi.

Végre megkapta hát jutalmát türelmes várakozásunk. A művet sajtó alá rendező Zöldhelyi Zsuzsa munkája – szöveggondozás, forráskutatás, jegyzetek, magyarázatok, tanulmányok – alaposságával, pontosságával, hatalmas ismeretanyagával kiemelkedik a sorozat általában színvonalas és értékes kritikai apparátusai közül, és minden tiszteletet és elismerést megérdemel. A filológiában járatlanok a megjelenéssel járó munka mennyiségén, a beavatottak a minőségén csodálkozhatnak.

Először Jókai lapja, a Hon kezdte közölni 1872-ben, folytatásokban a regényt, de tervéről az író nyilatkozataiból korábban is értesültek az érdeklődők.

A terveket és a megjelenést gúny és elutasítás fogadta. Az olvasók véleményéről nincsenek adataink, de az újságírók és a paródiaszerzők Jókain köszörülték a tollukat.

Elutasításukat, nevetéssel álcázott meghökkenésüket némileg megértjük, ha Jókai korábbi regényeire gondolunk. A Kárpáthy Zoltán, Az új földesúr vagy Az aranyember szerzője meglepő munkával lépett elő. A nemzet írója, irányregények mestere, a dédelgetett kedvenc elutasította a róla kialakult képet, nem felelt meg az elvárásoknak, szokatlan, akkoriban még műfajilag is meghatározhatatlan regénye valóságos kihívás volt, ingerelte az irodalmi és talán a politikai közéletet, tüzének füstje birizgálta az érzékeny orrokat. Hiszen az utópia lázadás és politikai program s Jókaié erősen eltért az uralkodó irányzatoktól.

Az író nem válaszolt a támadásokra, pedig – ahogyan erre Sőtér István 1941-ben kiadott kitűnő és méltatlanul mellőzött tanulmánya rámutat – „nem tudta elviselni, ha készülő művén kifogásoltak valamit, kedvét szegte az ilyesmi, és abbahagyta, vagy lelkesedés nélkül, rögtönözve fejezte be a munkát”.

Ezúttal szó sem volt rögtönzésről. Jókai szorgalmasan írta a folytatásokat – kivéve betegségének néhány hetét –, már-már dacosan. Nyilván annyira fontosnak érezte, hogy „a közmondásosan szelíd és szórakozott álmodozó” ügyet sem vetett az elutasításra.

Miért zajongott a közvélemény az ártatlan fantasztikus regény körül, miért tekinti másodrendűnek a kritika máig is ezt a művet, s miért dolgozott rajta konokul és következetesen Jókai?

Életrajzának néhány epizódjához kell visszakanyarodnunk a válaszért.

A regény írását megelőzően válságok sorozata rendítette meg Jókait.

Nem sokkal korábban jelent meg életében L. Ottília, s vele egy váratlan és – életrajzírói szerint – inkább kamaszos és plátói szerelem, melynek hatása alatt Az aranyember-t írta. Lehet, hogy a szerelem szűzies volt, de kiderültét felesége, a Jókainál „idősebb, zsarnoki, eszes, bálványozott asszony”, vagyis Laborfalvi Róza, viharos ellenszenvvel fogadta, válni akart és csak hosszú könyörgés után maradt férje mellett. Az érzelmeiben „kettéhasadt” Jókai bizonyára kibillent egyensúlyából.

Nyugtalanították a politikai élet változásai. Egyik kudarca a másikat követte, képviselőházi javaslatai sorra megbuktak, rosszallotta a Deák-párt korrumpálódását, egyik jelöltje megbukott s ezzel anyagilag is nehéz helyzetbe került, ijedten figyelte a porosz-francia háborút és a párizsi kommünt. Ekkoriban küldte barátjának, Kertbenynek, élete talán legkeserűbb levelét: „utálom a politikát, a hazai állapotoktól borzadok, «magyarságbetegségben» szenvedek… Őrültség, amit mi művelünk. Mi magyarok jobban gyűlöljük most egymást, mint ahogy valaha is az idegent gyűlöltük… A jövő század regényé-t reális politikai, filozofikus szatíraként, More, Cabet, Fourier szellemében írom”.

Némi emberismerettel feltételezhetjük írói elégedetlenségét is, hiszen műveiben azok az eszmények és elvek jelentek meg, amelyeket politikában, képviselőházi beszédekben, cikkekben hirdetett. Csalódásai miatt talán másként nézte korábbi alkotásait is.

Az efféle megrázkódtatásokra az emberek különbözően válaszolnak. Az, akiben a külső világ képe többé-kevésbé megfelel belső igényeinek és szükségleteinek, könnyebben, kevesebb sérüléssel teremt magában egyensúlyt. De Jókai hiperérzékeny volt, fantáziavilága fejlettebb és kifinomultabb az átlagosnál, hallucinációkkal, éber álmokkal, látomásokkal kevert életet élt, így feltehető, hogy a konfliktusokra lelki összeomlással reagált. Mindenesetre megbetegedett.

Betegségéről Mikszáth tudósít bennünket. „Alighogy befejezte regényét (az Eppur si muove-t), beteg lett, negyvenfokos lázakkal feküdt villájában s az életéért is aggódtak. Csak igen lassan gyógyult meg Huray ápoló keze alatt s még mint lábadozó fogott hozzá két legpoétikusabb regénye után a legfantasztikusabbhoz: A jövő század regényé-hez.”

Nem olvastam Jókai betegségéről, nem láttam dokumentumokat, nem ismerem Huray diagnózisát, de az a gyanúm, hogy összefüggést kell látnunk a válság, a súlyos betegség és a regény írását kísérő gyógyulás között, s nemcsak azért, mert „a munka gyógyít”, hanem mert feltételezhető, hogy a lelki összeomlásra katatón tünetekkel válaszoló író a fantasztikus témában lehetőséget talált konfliktusainak feloldására. Ezt a kapcsolatot természetesen nehéz bizonyítani, de a regény vizsgálata talán érveket ad az érzés, illetve a feltételezés mellé.

Véleményem szerint ez a lebecsült és az életműből többnyire félretolt regény talán a legfontosabb fordulat Jókai munkásságában, valóságos vízválasztó, vallomásos, felszabadító és lírai alkotás, remekmű, amely cselekményében és szerkezetében meghökkentően eltér más írásaitól – még a folytatásának tekintett utópisztikus művektől is –, de megőrzi az író képzeletének erejét, jellemformálásának sajátosságait, leírásainak szuggesztivitását, nyelvi gazdagságát, az izgalmat, csodálatosságot, fordulatosságot, felmutatja legkedvesebb elbeszélőm erkölcsi tisztaságát, nemességét, és feloldást és gyönyörűséget ad olvasójának.

A regény legfelső rétegéről, a történetről megismételhetjük, amit már többen elmondtak. Ez az utópia valójában hősi eposz, amely néhol mítoszi magasságokba emelkedik, míg elbeszéli az eget-földet rázó hősök háborúit, kalandjait, szerelmeit, megpróbáltatásait és győzelmeit. S a bukásokat is. Valójában a Jó és Rossz harcol benne, az író képzelete szerinti Jó és Rossz, az alakok ég és föld távolságában vannak egymástól, látszólag csak ellentéteik kötik őket össze, mert mi lehet azonos a szelíd Rozáliban és a gonosz Sasza asszonyban, Tatrangiban és Severusban?

A harc az emberiség felemelkedéséért és békés jövendőjéért folyik, de közben Severus üzleti hasznáért, a király és Peleia hercegnő szerelméért, Rozáli boldogságáért, Sasza asszony uralkodói vágyaiért, a székelyek otthonáért, a magyarok hazájáért, Tatrangi eszméiért, igazságért, emberszeretetért. Elvek és érdekek ütköznek és persze birodalmak. Maga a harc is heroikus és archetipikus, az ősképek tömött sorokban vonulnak egymás ellen, s nemcsak a hősök alakjában, hanem fegyverzetükben is, mert oldalukon ott tolonganak az elemek. A mítoszokban könnyen megtalálhatjuk a hősök modelljeit, Sasza asszony Vénusz is lehetne és borzalmas Hekaté és bibliai kígyó, Severus akár fekete bőrű Mars és Áron, aki áldozott az aranyborjú előtt, Tatrangi alakjában felismerhetjük Mózest és Jézust, de Zeuszt és Akhilleuszt is. Folyik a háborúskodás földön, föld alatt, de leginkább a levegőben, ahol el is dől, éterikus magasságban a világ fölött, mintha más helyszín nem volna megfelelő ezeknek a szárnyaló hősöknek.

Emberi alacsonyságban csak a mellékfigurák élnek és cselekednek, harcok közlegényei és tábornokai, kormányok tagjai, huták és kohók munkásai, Otthon államának szorgos pilótái és kereskedői, Bécs és Budapest előkelőségei, a királyi család és eléggé meglepő módon a király és királyné.

A regény két részre oszlik, ám a cselekményt végiggondolva úgy érzem, hogy Jókai nem a legjobb helyen választotta ketté az eseményeket, az első rész „örök harc”-a másutt végződik, a második rész „örök béké”-je másutt kezdődik. A harcok befejezése után már csak 80-90 oldal marad a regényből, szinte cselekmény nélkül, s az olvasónak az az érzése, hogy a kannibalizmus megszüntetése, a természet átalakítása, az éhség és járványok leküzdése, az üstökös felbukkanása, az „égitestek harca” már csak toldalék. Az érzést alátámasztja, hogy a szereplők nyugtalanítóan eltűnnek, és még Tatrangit is csak mellékesen említi az író, emberi szintre leszállítva, de bejelentve, hogy a „hatvanéves férfi az utolsó öt évre megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek”.

A regény szerkezetének ezt a hibáját mégis megbocsáthatjuk, hiszen utópiát olvasunk, s ez nem fejeződhet be harcokkal, a fegyverek beolvasztása után marad még tennivaló bőségesen, élelmet, egészséget, tudományos világképet kell kapnia az emberiségnek, s Jókai inkább elbocsátja kedves hőseit, de elképzeléseit befejezi, látomását bekerekíti, nem törődve azzal, hogy a regény vontatottá válik. Ezen még az sem segít, hogy az utolsó részek kozmikus távlatokat adnak az eseményeknek.

Ha hiba is a két részre osztás és a befejezés szürkesége, nyugtasson meg bennünket, hogy ezeket a hibákat a regény bírálói vagy nem vették észre, vagy nem említették.

Döntések és titkok sűrűre csomózott hálója alkotja mélyebb szinten a regény szerkezetét, biztosítja a szereplők jellemének megismerését, a fordulatok egymást váltó előrehaladását, az olvasó figyelmének lekötését.

A kiélezett, konfliktusos helyzetekben hozott döntésekből, választásokból, melyeket később más döntések helyeselnek vagy elutasítanak, bontakozik ki Jókai világszemlélete, erkölcsi rendszere, gyakorlati életfilozófiája. Gyulai Pál óta a kritikusok szinte kivétel nélkül megrótták az írót, mert – úgymond – nem törődik alakjainak lélekrajzával, átalakulásuk, fejlődésük indokolásával, a szív mélységeinek leírásával. Az emberábrázolás egyik lehetséges változatának nézőpontjából talán igazuk van, csakhogy Jókai eszményképe a döntéseiben és cselekedeteiben megnyilvánuló ember. A mesének, mítosznak nincs szüksége stendhali vagy flaubert-i módszerekre, mégis a kis királyfik, gonosz mostohák vagy segítőkész tündérek jellemét legalább annyira ismerjük, mint Julien Sorelt és Madame Bovaryt. Jókai alakjai általában „készen” lépnek a színre, elmondják az „úgy döntöttem”-eket, azzal a különbséggel, hogy a mondat végén gyakrabban hangzik el a „gazembernél” a „tisztességes ember”. Választásaik sorozatából alakul ki képük, fokozatosan erősítik meg bennünk a rögtön felkeltett rokonszenvet vagy ellenszenvet. Mindezt nem Jókai védelmében mondom, hiszen megfigyelőképességének, emberismeretének, lélekrajzoló tudásának nincs szüksége védelemre, hanem a tárgyalt regény alakjainak védelmében.

De visszatérek a döntésekre.

Sasza asszony úgy dönt, hogy kirabolja a nemzeti bankot, s nem is nyíltan, zsákmányolva, hanem titokban, tolvajok módján. Így lesz a gyönyörű asszony, egy nagyhatalom feje rablóvezér, itt mutatkozik meg gátlástalansága, kétszínűsége, cinizmusa, de bátorsága és humorérzéke is. A nihilisták vezetőjének elveit, eszményeit, érdekeit aligha lehetne ennél az epizódnál tömörebben bemutatni.

Tatrangi társa, Severus, a „valódi bisbariba néger”, a gazdasági és pénzügyi válságot tőzsdei manipulációkra, nyerészkedésre akarja felhasználni. Így tudjuk meg, hogy a korábban rokonszenves, Tatrangival együttműködő milliomos gátlástalanul átgázolna mindenkin, kihasználná a nehéz helyzetet. Severus a pénz megszállottja, emellett eszes, bátor vállalkozó, a baj csak az, hogy nincsenek erkölcsei, céljai pedig önző célok.

A gyenge, szelíd, művészi hajlamú, környezete által befolyásolt királynak akkor kell döntenie, amikor titkolt szerelmese kerül veszélybe, s akármennyire helyesli is az író – és az olvasó – a döntést, mégis furcsa felhangja a tettnek az, hogy a király magánemberi indítékból s nem mint a legfőbb hatalom teremt rendet és tiszta helyzetet. Tehetetlenségét, alkalmatlanságát éppen ebben a pozitív döntésben mutatja meg Jókai.

Nagyon különösen választ a regény fordulópontján Tatrangi felesége, Rozáli, amikor „elfeledkezik” arról, hogy a győzelem fontos hírét kell elvinnie a királyhoz, s nem törődve százezrek sorsával és az ország jövőjével, inkább újszülött gyermekével foglalkozik. Ez a döntés a regény szerkezetében meghatározó, hiszen ha Rozáli nem a gyerekkel, hanem az üzenettel törődik, a regény véget ér, Tatrangi és a honvédek győznek, a király nem köti meg a gyalázatos békét, Tatrangiék nem lesznek száműzöttek, nem építik fel Otthon-államot stb., stb. De különös Rozáli viselkedése más szempontból is. Önzőnek, bajhozónak látszik, Tatrangi mégis megbocsát neki. A jelenet annyira meglepő és az írónak olyan „elszólása”, hogy később még vissza kell térnem rá.

A cselekmény bonyolítását, a hős jellemzését természetesen Tatrangi választásai, döntései határozzák meg. Tatrangi a történelemcsináló, a törvényhozó, a parancsolatokat kőbe véső vezető, nincs olyan morális kérdés, amelyben ne választana helyesen, akár a magánéletről, akár a közéletről van szó, erkölcsös az érdekei ellenében is, valóban gáncstalan lovag, hősi tetteit nemes lélek diktálja. Szócsöve és közvetítője Jókai nézeteinek, véleményének, akaratának.

A másik regényszerkezeti elem a titkok sorozata.

A titok arra való, hogy kiderüljön, s kipattanásig feszültségben, várakozásban tartsa az olvasót. Egy táblázaton érdekesen lehetne ábrázolni, hogy a regény titkai hogyan követik és ugorják át egymást, melyek a lényegesek és melyek a jelentéktelenek, melyek az igaziak és melyek a hamisak, s a szerkezet váltógazdálkodásában mikor melyik kerül előtérbe.

A regény első mondatával jelenik meg s csak az utolsó mondattal oldódik fel a legfőbb titok, a jövő titka. A jóslat varázslat, a jövőbelátás isteni adomány, teljes figyelmünkkel fordulunk a mesélő felé. Illetve fordultak a korabeli olvasók. Nekünk azonban ez a jövő már összehasonlításra alkalmat adó múlt s mégsem azért olvassuk izgalommal a könyvet, hogy bólintsunk Jókai igazságaira, vagy mosolyogjunk tévedésein. A megjósolt jövő elmúlása nem szárította porhalommá Jókai művét, a könyv ma is frissen tartja az érdeklődésünket, s ez – véleményem szerint – nagyrészt a titkokkal operáló írói fogásnak, vagy módszernek köszönhető.

Mindenütt titkok lappanganak és mindenkinek vannak titkai a regényben. A repülés titka, a csodálatos új anyag, az ichor titka, az ichor erdélyi és unalaskai lelőhelyének titka, a bankból eltűnt aranyágyúk, Kincső, az ősmagyarok hazája, a légiharc titka, Tatrangi némaságai és elhallgatásai, gyönyörű nő arcképe a király fiókjában, a király festményének titka, Sasza asszony, Mazrur, a nihilisták titkai, sohasem sejtett fegyverek – megállás nélkül lehetne sorolni egyiket a másik után. Mesterien készített strukturális szövevény ez, a titkok mint kapcsok ívelnek át néhány bekezdést, néhány fejezetet, olykor hosszú részeket, keresztezik egymást, áthatolnak egymáson, rugalmasan és mégis szilárdan vannak jelen a regény szövetében.

Jókai „profiként” gazdálkodik ezekkel az alkatrészekkel, pontosan tudja, melyiknek mikor kell kiderülnie, pontosan tudja, mikor és mennyit árulhat el belőlük a regény szereplőinek és mennyit az olvasónak. Időnként összekacsint velünk, bizalmába fogad, elárul egyet s mást, máskor meg hamiskásan vagy konokul hallgat. Azt például, hogy az aerodromonokat a szárnyukra fröccsentett naftával lehet megbénítani, vagy hogy a Vaskaput elzáró lemezek dinamittal vannak töltve és felrobbanthatók, csak az utolsó pillanatban árulja el, akár Severus az Unalaska-sziget titkát Sasza asszonynak. Játék ez, de örömmel és szívesen fogadjuk, mert élvezzük beavatottságunkat és beavatottságunk reményét.

A titoknak és feloldásának az egész regényen végigvonuló szerepe azonban nemcsak írói fogás. Ősi módszer ez, már Oidipusznak is meg kell birkóznia a Szfinksz találós kérdésével, majd önmaga megismerésével, de Robinson is ezzel kerül szembe, amikor egy domb tetején megtudja, hogy szigetre vetődött, nem is szólva az olyan regénytípusokról, mint a krimi, a rémtörténet vagy a science fiction. Ezért tartjuk Jókait a tudományos-fantasztikus irodalom egyik nemzetközileg is legnagyobb előfutárának.

Tudjuk, hogy a regényszerkezetek – nincs sok belőlük – filozófiai tartalmak, ismeretelméleti igazságok hordozói. Más a tartalma például az Ezeregyéjszaka keretes szerkezetének, más a robinzonádoknak, a Kolhaas Mihály típusú regényeknek, más a romantikus vagy a realista regények struktúráinak.A jövő század regényé-nek titkokkal és megoldásukkal átszőtt szövevényes struktúrája azt hirdeti, hogy a világ és benne az ember megismerhető, s ha maradnak is rejtélyek, a tudomány, a gondolkodás, a munka és az akarat segítségével ezeknek is végére járhatunk.

Miközben mindezt elmondja, ránk néz „gyermekien tiszta, kék szemével” és így szól: „kitaláltam és megfejtettem nektek egy csomó titkot, de ennek a könyvnek legnagyobb titka én vagyok és ezt nektek kell megfejtenetek”.

Mert a regény legnagyobb titka valóban Jókai. Ezt a művet lehetetlen ugyanúgy olvasni, mint Az új földesur-at vagy az Eppur si muové-t, a Kárpáthy Zoltán-t vagy A kőszívű ember fiai-t. Még Az aranyember-t is csak azért tekinthetjük rokonának, mert abban is Jókai a főszereplő.

Minden utópia lázadás. Tiltakozás a jelen ellen, konfliktusainak leleplezése és kiélezése, felszólalás a változtatásért, a harmonikusabb jövő követelése, s ebben az értelemben politika.

De személyes állásfoglalás és vallomás is. Ha az utópiákból jobban megismerhetjük egy nép és egy kor álmait, mint más művekből, akkor írójuk álmait még inkább kitapinthatjuk bennük. A jövő század regénye is lázadás és vallomás, Jókai erkölcsi, politikai, társadalmi, filozófiai, tudományos nézeteinek foglalata, de ezen túl tartalmazza az író magánéletének és társadalmi helyzetének minden konfliktusát, természetesen átalakítva, „szublimálva”, többszörösen is eltávolítva a valóságtól s mégis annak lényegét megragadva.

Jókai többször is beszél alkotói módszeréről.

„Elmondom egész titkomat… – írja –, belehelyezem magam az egyes alakoknak a kedélyhangulatába: iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a kéjencnek, a zsugorinak a lelkiállapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét.”

Árulkodó felsorolás. Csupa negatív alak és tulajdonság szerepel benne. Nem ejt szót regényeinek nemes és tiszta hőseiről, nyilván azért, mert azokkal azonosnak érzi magát, de felsorolja azokat a figurákat, akikkel valószínűleg nehezen azonosul, akiknek szerepét eljátszania fáradságába, megerőltetésébe, munkájába kerül. De felfoghatjuk úgy is, hogy fontosabbak neki azok a hősök, akikbe düheit, indulatait, agresszivitását, szorongásait, félelmeit vetítheti.

Maradjunk azonban a lényegnél.

A jövő század regényé-nek alakjaiban a legilletékesebb tanú vallomása szerint is Jókait kell tisztelnünk. De melyikük az író és melyikük leginkább? És aki nem Jókai, az kicsoda? Kicsoda Sasza asszony, Rozáli, Peleia hercegnő? Emlékszünk Flaubert Bovarynéról mondott híres szavaira, tudjuk, hogy az író női álarcot is ölthet, tudjuk, hogy Jókai minden alakjába belehelyezi magát, de ha elfogadjuk, hogy a regényben életének konfliktusait dolgozta fel, akkor meg kell keresnünk „ellenségeit” is.

Nézzük meg a szemben álló feleket.

Az egyik oldalon Tatrangi, Rozáli, Tatrangi apja, Severus, a király, a királyné, a székelyek, a magyarok stb. stb., találhatók, a másik oldalon Sasza asszony, Mazrur, a nihilisták, a király környezete, a bujtogatók, a lázadók, a banditák és más aljanépek tömörülnek.

De Jókai másképpen is megosztja az emberiséget. Elválasztja a szorgos munkálkodókat az őket kihasználó bankároktól, szélhámosoktól, politikusoktól. A gyárosokat nem említi, hiszen Tatrangi maga is gyártulajdonos.

Végül nagyon határozottan elkülöníti egymástól a nőket és a férfiakat, meghatározza feladatukat és szerepüket az életben és a társadalomban, meghatározza őket nemiségükben is. Itt már a nemek állnak egymással szemben, hiszen még Rozáli és Tatrangi között is akad ellentét, nem is szólva Tatrangiról és Saszáról, Mazrurról és Saszáról, Rozáliról és Severusról vagy Severusról és Saszáról.

Sasza asszony mindhárom szembeállításban az ellenség vezéralakja. Politikailag, társadalmilag, jellemében, erkölcseiben, érdekeiben, nézeteiben, egyszóval mindenben ellentéte Tatranginak. Nehéz azt hinnünk, hogy Jókai csak az érdekesség és az ellentét fokozása kedvéért adott női fővezért az ellenségnek, ennek a választásnak mélyebben fekvő oka van. Jegyezzük meg, hogy Sasza kitűnően, nagyon karakterisztikusan ábrázolt, bensőjében is sokoldalúan jellemzett asszonyszemély.

Az ellenfél tehát Sasza. Tatrangi viszont könnyen azonosítható Jókaival, legalábbis személyiségének egyik részével, a jóval, erőssel, szelíddel, határozottal, megbocsátóval, mindentudóval, a „megváltóval”, sőt teremtővel. Tatrangi az elemek ura – emlékezzünk az archetípusokra! –, meghódítja a levegőt, fegyvere a víz, dolgoztatja a tüzet, megszelidíti és megműveli a földet. (Érdemes lenne egyszer külön foglalkozni a víz szerepével a regényben. Minden halmazállapotban és minden formájában megjelenik; elsöpri az ellenséget, elrejti, majd kiadja Tatranginak az aranyat, jótékonyan elnyeli a repülőgépből kiugró Sasza asszonyt. Szolgája, barátja, jótevője a főszereplőnek. Ha hinnénk a horoszkópban, azt mondanánk, a hős Vízöntő-ember, akár Jókai, aki február 18-án született.)

Tatrangi társa, szinte feleségénél is erősebb szövetségese Severus, az amerikai néger milliomos, akit gyakorlatiassága, önzése, gazdagsága, kozmopolitizmusa, hideg okossága, érdekeinek szívós védelme, pénzhajhászása, szóval kapitalista mivolta jellemez, de aki nem veti meg, sőt élvezi a föld javait, a civilizáció áldásait.

Ellentmondásos szövetséget kötöttek egymással. Tatrangi tudását, találmányait, technikai felkészültségét és az ichor lelőhelyét adta a közös vállalkozásba. Severus a millióit, kereskedelmi és pénzügyi tájékozottságát és tehetségét. Egyikük mérnök-menedzser, másikuk tőkés-menedzser. Egymás nélkül nem létezhetnek. Céljaik azonban különböznek. Tatrangi a hazájára és az emberiségre gondol, Severus a pénzre, az „anyagiakra”. Ellentéteik ebből származnak. Tatrangi „eladja” magát Severusnak, a nála kisebb értékű szellemiségnek, kényszerből ugyan, mert szüksége van a pénzre, de elismeri fennkölt céljai mellett az alantasabbat. Később, amikor megerősödik, elfogadja Severus egyik kihívását, nyíltan a bankár ellen fordul, meghiúsítja tőzsdei vállalkozását, s ezzel felmondja a szövetséget. Felszabadítja magát. Nem csoda, ha a sértett „bisbariba néger” árulással fizet, csatlakozik az ősellenséghez, a cárnővé előlépő Sasza asszonyhoz.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mindkét figura Jókai, az egyik – Tatrangi – a szubtilis, szellemi, költői, alkotói lénye, a másik – Severus – az egzisztenciája, anyagi és társadalmi, a kapitalizmust helyeslő lénye. Kétlelkű lett volna Jókai, a jó doktor Jekyll és a gonosz mister Hyde harcolt volna benne, mint annyi más kortársában? Igen, kétlelkű volt. De ezt a belső ellentmondást, ezt a „tudathasadást” csak A jövő század regényé-ben mondta ki és oldotta fel. Döntött és elutasította a Severus-változatot, megalkotta és felvirágoztatta Otthon-államot, a részvényesek államát, amolyan munkás-önigazgatást, a résztvevők hasznára és örömére, ugyanakkor – nyilván a párizsi kommün hatása alatt – lejátszat egy munkáslázadást, amelyet Tatrangi, alkatának megfelelően, a repülőgépekről lezúdított esővel ver szét. Jókai humanizmusa nem engedélyezi Cavaignac módszereit.

Jókai tehát megkettőzi magát Tatrangiban és Severusban, de megkettőzi az ellenséget is. Sasza asszonyt és Rozálit egy személynek tekinthetjük, egy személy két arculatának.

Először is valljuk be, hogy a szenvedélyes, vad, erőszakos, behízelgő, minden színésznői teljesítményre képes Sasza asszony sokkal vonzóbb és férfiszemnek kedvesebb jelenség, mint az erkölcsös, tiszta, családszerető, mindig férje mellett álló, de néha féltékeny Rozáli. Bonyolult is a két főszereplő kapcsolata, már azt hisszük, nemcsak a gyűlölet, hanem a szerelem is szétválasztja és összeköti őket. Saszát vonzza Tatrangi ereje, tudása, hatalma, erkölcsössége, Tatrangi is elismeri (de Jókai biztosan!) az asszony értékeit, szépségét, dinamizmusát, okosságát, ravaszságát, csillogó női eszköztárát. Elvek, eszmények, morál, érdekek gátja áll közöttük, Tatrangi ezt nem tudja és nem akarja aerodromonjával átrepülni, ezért küldi az asszonyhoz második énjét, „Chám sötét ivadékát”, Severust, akiről azt kell mondanunk, hogy feketesége „nem véletlen”, s akit később visszahoz az asszony mellől és Afrikába küld civilizátornak. Megbocsát neki – ki ne bocsátana meg önmagának? –, nem úgy, mint Saszának.

Saszának el kell tűnnie, meg kell halnia, s Jókai kellőképpen eltávolítja magától az ügyet, s van benne annyi önfegyelem és tapintat, hogy nem öli meg, csak halálba kergeti az asszonyt Tatranginak azzal az ígéretével, hogy ápolónői munkát ad neki egy leprakórházban. Mivel a kórházat Sasza már felégettette, csak öngyilkosságba menekülhet, Tatrangi pedig visszatér Rozáli tisztaságához és a családi békéhez.

De Rozálival sem mindig elégedett Jókai, nem szereti fölösleges féltékenységét, befolyásolhatóságát, s olyan bűnbe kergeti, amelyért csak ő adhat feloldozást. Fentebb már említettem, hogy Rozálit leköti újszülött gyermeke, nem megy el a királynéhoz, s ezzel cserben hagyja férjét, a győztes honvédsereget, feledékenységével visszájára fordítja a győzelmet, vesztessé teszi a győzőt. Tatrangit annyira megrendíti az eset, hogy öngyilkosságra gondol. Magát hibáztatja s igaza is van, hiszen ha Rozáli „feledékeny” volt, akkor ő kíméletlen, vagy süket és vak. Magával vitte a háborúba az állapotos asszonyt, nem vette észre, hogy utolsó idejében van, s rábízta az életbevágóan fontos üzenet továbbítását.

Az epizód homályossága, líraisága azt sugallja, hogy Jókait személyes okok késztették elmondására. Itt beszél legnyíltabban családi ügyeiről, arról, hogy neki nem volt gyereke, de feleségének – mint kiderült – volt egy lánya, akinek titokban szintén született egy lánya.

Nyilvánvaló, hogy Sasza-Rozáli egy személy, modellje pedig a „nálánál idősebb, zsarnoki, eszes, bálványozott asszony” – Sőtér szavait ismétlem –, vagyis Laborfalvi Róza, aki Jókai Ottília-kalandja után viharos jeleneteket rendezett, válni akart, megmutatta minden színészi képességét, s akihez az író bűnbocsánatot könyörögve visszatért. A Róza és Rozáli név hasonlósága nem „elszólás”, hanem tudatos szándék eredménye, ahogy a bűn és bűnbocsánat „átfordítása” is.

Nem valószínű, hogy a szilárd lelkű Laborfalvi Róza tudathasadásos személyiség volt, bár színészi képességei, életének egyes momentumai gyanakvóvá tehetnek, viszont Jókai érzelmei ambivalenciáról árulkodnak, s így könnyen megláthatta egyetlen nőben a jóságos Rozálit és a démoni Saszát.

Mértéktelenül felnagyított családi dráma húzódik hát a hősi eposz, a csak színesben és széles vásznon bemutatható mitikus és kozmikus összecsapások mögött. Ettől a megfejtéstől a regény természetesen nem veszti el értékeit, sőt új vonással gazdagodik, lehetőséget ad Jókai emberségének, alkotómunkájának megismerésére és jobb megértésére.

Jókai betegségének – amelyből lábadozóban a regényt írni kezdte – nyilván lelki válság volt az oka, vagy egyik oka, egyensúlyát vissza kellett nyernie, a helyzetre megoldást kellett találnia. A konfliktust eltávolította magától, áthelyezte az ismeretlen jövőbe, helyszínéül kinevezte a Földet, sőt a Naprendszert, megszemélyesítette, ezzel még inkább elidegenítette, szimbólumokká, archetípusokká változtatta szereplőit, beléjük helyezte örömeit, félelmeit, lejátszotta a megoldást, túllépve magánéletének zavarain, közéleti undorain, ellenszenvein. Az írás, a munka öngyógyító lehetőségével élt, győztesen és egészségesen került ki a bajból, megajándékozott bennünket egy remekművel és élete titkainak megfejtésével.

A regény elkészült, az ügy befejeződött.

De Jókai közben megváltozott. Irodalomtörténelmünk másutt vonja meg Jókai művészetének korszakhatárait, de én azt hiszem, hogy a fordulat 1872-ben történt. Legalábbis az egyik fontos fordulat, az önmegismerés egyik nagy lépése, a lehetőségek felismerése. A jövő század regénye után Jókai művei két, jól megkülönböztethető csoportra oszlanak, egyikben a meséket, fikciókat találjuk, másikban a valósághoz közelebb álló történelmi és társadalmi regényeket. Az egyik csoportban a korábbinál nyíltabb, már-már cinikus kiszolgálása az olvasói érdeklődésnek, a szórakozásnak, a másikban igen gyakran szkepszis, csalódottság és keserűség. Óriási távolságban van például a Rab Ráby illúziótlansága az Egy hírhedett kalandor-tól, a Gazdag szegények az Ahol a pénz nem Isten-től, az Akik kétszer halnak meg, az Enyim, tied, övé vagy A mi lengyelünk a Három márványfej-től, A kráó-tól és A három királyok csillagá-tól.

Bizonyítékok nélkül mondom ezt, nem kutatásokra, hanem hangulatokra, nem a könyvek újraolvasására, hanem emlékeimre támaszkodva. Jóval több írói tudatosságot tételezek fel A jövő század regénye után írott műveknél, mint a korábbiaknál, a mesterség jobb ismeretét, az eszközök már-már bűvészetre emlékeztető használatát, különösen a regényszerkezetek váltogatásában. Úgy tűnik, hogy A jövő század regénye nemcsak az embert gyógyította meg, hanem az írót is felszabadította, lehetőségeinek tudatára ébresztette.

Ha végigolvastuk a regényt, élveztük cselekményének mesteri bonyolítását, nyelvének szépségét és gazdagságát, áradó ötleteit és gondolatait, ha hagytuk emlékezetünkbe vésődni kitűnő részleteit, Otthon-állam piacának Walt Whitman-i költeményét, a bankrablás kalandfilmjét, Kincső tündérvölgyének leírását, a drámai összeütközések dialógusait, a repülőgépek elől menekülő lovashadsereg apokaliptikus látványát, Tatrangi és Sasza légi párbaját, ha láttuk rétegeinek tektonikáját, éreztük felemelő hatását, akkor csak sajnálkozhatunk, hogy a kutatás és a kritika – Sőtér kivételével – nem méltatta komolyan figyelmére a művet, sajnálhatjuk, hogy a kötelező olvasmányokra épített Jókai-képünknek nem szerves és elfogadott része A jövő század regénye.

Ezzel be is fejezhetném, mégis egy megoldatlan vagy lezáratlan kérdés tovább motoszkál bennem.

Ha igaz, amit bizonyítani próbáltam, hogy ez a regény az író leglíraibb vallomása, hogy önleleplezés és gyónás, akkor miért tűnik el belőle az utolsó 80-90 oldalon nemcsak a szereplőgárda, hanem a Jókait megszemélyesítő Tatrangi Dávid is? Mi történik Tatrangival, milyen jövőt képzel magának a harcokból győztesen kikerült Jókai? Miért olvad szürkeségbe szürkén és szerényen, miután békét kötött ellenségeivel és önmagával?

Fentebb úgy beszéltem a békekötés utáni részről, mint amely csak az író utópista szándékát szolgálja, csak arra való, hogy programot adjon az emberiség állapotának megjavítására, és kozmikus keretet vagy hátteret fessen az események mögé.

Ezzel azonban Tatrangi eltűnését nem lehet megmagyarázni. Erősebb indítékok mozgatták az író tollát, lelkét, elméjét, s nem az írás automatizmusa vagy a szándékok szabadesése.

Tatrangit háromszor-négyszer egy-egy mondatban említi Jókai ebben a részben. A hős felolvad az eseményekben, a Föld ügyeinek rendezésében, pótolja a természet mulasztásait, segít leküzdeni a kannibalizmust, megjósolja, illetve kiszámítja a közeledő üstökös pályáját. Magánéletéről, más tevékenységéről semmit sem tudunk. De ebből a néhány említésből és „eltűnéséből” kiszámítható, hogy mi történt vele.

Saszát, a csábítást, elutasította magától, énjének „fekete” megszemélyesítőjét, Severust, civilizátori munkára fogta, úgy látszik, leszámolt az érzékiséggel, szinte lemondott személyes kapcsolatairól. Nem Rozálit, Saszát, a királyt vagy Severust – érdekes, hogy a gyerekét meg sem említi! – szereti és gyűlöli már, nem nekik akar adni és nem tőlük akar kapni megértést, együttműködést és szeretetet, hanem az emberiségtől. Egyre magasabb és elvontabb régiókba emelkedik, az általános emberszeretet, tehát a humanizmus légkörébe, mintha csak halott apját követné, aki aerodromon-koporsójában repül távoli magasságok felé. Győzelmét önfeladás követi, korábban is megnyilvánuló áldozatkészsége, javító szándéka kiteljesedik. Az író azzal is hangsúlyozza Tatrangi nemzetek feletti humanizmusát, hogy megteszi az „államszövetség” elnökének. Ebből a magasságból már eltűnik a király, eltűnik Severus, eltűnnek a kicsiny bajaikkal a földi emberek. Hol van már Sasza és hol van Rozáli, hol van Osztrák-Magyar Monarchia és hova tűnt Otthon-állam?

Csak Jókai néz ránk megtisztulva és bölcsen, mosolyogva és hallgatagon. Ül az íróasztalánál, előtte a papír, kezében a toll, készen arra, hogy munkáját folytassa.