Vannak? Nincsenek? Léteznek? Nem léteznek? Jók? Rosszak? Figyelnek bennünket? Nem figyelnek?
Nem az angyalokat vagy ördögöket kérdezzük. Ügyüket régen eldöntötte az egyház, dogmává nyilvánítva a IV. lateráni és a vatikáni zsinaton, hiszen a Biblia „majdnem minden lapja tanúsítja” létezésüket. De eldöntötte millió és millió férfi, mondván, hogy vannak angyalok, s millió és millió nő, esküdözve, hogy vannak ördögök. Szinte mellékes, hogy a lélektan is valami effélét állít, amikor bennünk, titkolt álmainkban vagy vágyainkban röhögni látjuk az ördögöt és mosolyogni az angyalt.
A repülő csészealjakról van szó, vagyis az UFO-król, a nappali vagy éjszakai égen megjelenő titokzatos tárgyakról vagy szerkentyűkről, ezeknek létéről vagy nem létéről.
Nem véletlenül kezdtük az angyalokkal, nemcsak azért, mert a hasonlat szinte magától kínálkozott, hanem azért is, mert az UFO-irodalom köteteiben megjelenő égi küldöttek (az angyal, „angelosz” egyébként küldöttet jelent) néha bizony nagyon erősen emlékeztetnek a Biblia történeteiben számos alkalommal megjelent lényekre. A hasonlóság felhívja magára a figyelmet. De erre később még visszatérünk…
A párhuzammal inkább a vita természetére akarunk utalni. Arra a vitára, amely néhány évtizede világszerte folyik a repülő csészealjakról hívők és hitetlenek, a tudomány képviselői és a hívő laikusok, sőt olykor hatóságok, az állam képviselői és a hívő állampolgárok között is.
Ha egyszer a művelődéstörténészek vagy a kuriózumok gyűjtői és vizsgálói visszanéznek korunkra, feltúrják a könyvtárakat, vallatják az újságokat és könyveket, és találkoznak ezzel a témával, igencsak elcsodálkoznak.
Hát hogyan – kérdezik talán –, abban a korban, amely hozzányúlt az atomenergiához, rakétákat és műbolygókat lőtt a Naprendszerbe, vagy még azon is túl, kitalálta a műanyagokat, az absztrakt festészetet, az audiovizuális oktatást és a fogamzásgátló tablettákat; abban a korban, amely a tudományos-technikai forradalom korának nevezte magát, és megszaporította a tudományos közlemények számát, és az egész Földön elterjesztette a Kék Duna keringőt; abban a korban, amely a repülés fejlesztésével összekötötte és a televízió fejlesztésével elválasztotta egymástól az embereket – abban a felvilágosult, köznevelő és műveltséget terjesztő korban lehetett ilyen témáról, ilyen módszerekkel vitatkozni?
És mi, ebből a korból, zavartan vonogatjuk vállunkat, szemérmesen lesütjük szemünket, idegesen babrálunk a gyufaskatulyával, és csöndesen mormolva, már-már alig érthetően azt válaszoljuk a jövőbéli kutatóknak, hogy: igen, volt és lehetett ilyen vita.
Aztán egy kicsit bátrabban hozzátesszük, hogy ez nem is olyan nagy baj. Mert ez a vita, minden látszólagos hasonlóság ellenére, nem középkori disputa volt arról, hogy hány angyal fér el egy gombostű hegyén, vagy hogy tud-e a Mindenható akkora követ teremteni, amekkorát maga sem képes felemelni. Nem, ez az abszurdnak vagy skolasztikusnak látszó vita valójában a tudományról szólt, és ha látszólag összekuszálódtak is a benne résztvevők véleményei és érvei, messziről nézve az álláspontok elég világosan kirajzolódtak.
A viták nézetei és érvei gyakran mást mutattak, mint ami a lényegük volt. A tudomány képviselői olykor-olykor a hitet védelmezték, a hitvédők pedig, bár nem is tudtak róla, a tudomány fejlődése mellett törtek lándzsát.
Mindez természetesen kesze-kuszán jelent meg, a birkózók összekapaszkodtak, s nehéz volt eldönteni, hogy melyik láb vagy melyik kar kié, de hát sok minden volt így nálunk akkoriban – mondjuk a jövőbeli kérdezőnek –, amíg minden rendbe nem jött.
S elszemtelenedve, ahogy az ilyen beszélgetéseknél előfordul, hozzátehetjük még, hogy jobb volna erről vitatkozni, mint a baktériumbombák hatékonyságáról vagy a szurony bedöfésének a helyes szögéről.
Ennyit mondunk a jövőbéli kíváncsinak.
De mit válaszolunk a mainak?
Ráth-Végh István bölcsessége, humora, mindent megértő tapasztalata, rengeteg ismerete és széles látóköre szükségeltetnék a téma tárgyalásához. E megvalósíthatatlan kívánság magában foglalja azt is, hogy a témát művelődéstörténeti szempontból kellene tárgyalni, és annak is fonákjáról. Magyarán szólva úgy hisszük, hogy az egész kérdéshalmaznak csak parányi része tartozik a tudományok (csillagászat, fizika, biológia, lélektan stb.) és a filozófia körébe, a nagyobbik rész a szélhámosságok, hazugságok, mesék, félreértések és félremagyarázások ősi forrásokból fakadó, széles folyójának vizét dagasztja.
Ezzel a nagyobbik résszel szeretnénk végezni először.
Szögezzük le, hogy az UFO nem jelent okvetlenül repülő csészealjakat, Marsról, Vénuszról vagy más galaxisokból érkező titokzatos űrhajókat. A „nem azonosított repülő tárgyak” (Unidentified Flying Objects) sokfélék lehetnek: meteorok, tűzgömbök, fényjelenségek, repülőgépek, műbolygók, rakétafokozatok, csillagok, felhők stb., stb. – tehát olyan jelenségek, amelyek nem lépik túl a természet általunk ismert törvényeit, s amelyekre viszonylag könnyen magyarázatot adhatunk.
Az igazi, vérbeli ufológusok viszont nem tesznek különbséget – vagy csak ritkán – az ilyen természetes jelenségek és a repülő csészealjak között. Válogatás nélkül mindent beleszórnak egy óriási zsákba, s ez nem is csoda, hiszen akár hívők, akár cinikus hazudozók, mindenképpen az igazukat akarják bizonyítani. Ezzel a buzgalommal fordulnak a múlt felé is. Minden régi feljegyzésben, minden régi megfigyelésben, babonában vagy jósjelben megtalálják a maguk táplálékát. Mintha a múlt minden ismerete, a Bibliától a középkori krónikákon és alkimista könyveken át egészen Charles Fort gyűjteményéig, csak őket igazolná. Bőven merítenek is ezekből a forrásokból. Pedig valójában a hulladékokból élnek. Mítoszok, mesék, kezdetleges világképek, naiv hipotézisek hulladékaiból. A történelemre hivatkoznak, holott éppen a történelmet, a történetiséget vesztik szemük elől. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy az emberiség bizonyos nézeteket, ismereteket, gondolatokat túlhaladt, elhagyott, eldobott. Különös lomtárban élnek. Jégszekrényben hűtik az italt, de kés helyett kőbaltát használnak; villanyfőzőben főzik, de kézimalommal őrlik a kávét.
Mégis, hacsak nem teljesen cinikus üzletemberek vagy szélhámosok, még róluk sem beszélhetünk teljesen elítélően. Hiszen az ismeretek megszerzésének vágya munkál bennük. Igaz, hogy rossz irányban keresnek, de erről nemcsak ők tehetnek. Érdeklődésüket, kíváncsiságukat, problémáikat nem veszi észre és nem tereli helyes irányba a társadalom. Pedig csodavárásukat például jól kielégíthetné az amatőr csillagászat, tevékenységi, szereplési vágyukat valamilyen társadalmi mozgalom, olvasási igényeiket egy jó könyvtár.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy az ember elég gyorsan rájön arra, hogy életének végessége és a világ végtelensége között feneketlen szakadék tátong. És ilyenkor kérdezősködni kezd. Kielégítő vagy inkább megnyugtató választ akar. Szelleme, agya ilyenkor akár a felszántott, dús talaj. Bármilyen magot befogad, bármilyen növényt fellombosít.
Ha ilyenkor találkozik a repülő csészealjak meséjével vagy a misztikus küldöttek történetével vagy a végítélet próféciájával, akkor hinni kezd, s nehezen gyógyítható ki a hitéből. És mit mondjunk erről a hitről? Nevessük ki, gúnyolódjunk fölötte, vagy értsük meg, vegyük észre a mögötte meghúzódó egyéni és társadalmi okokat, és engedjük szabadjára? Mit mondjunk az úgynevezett „egyszerű” emberekről, amikor tudományosan képzett és művelt emberek is bevallják, hogy hisznek a spiritizmusban, a lélek halhatatlanságában vagy a repülő csészealjak földi látogatásaiban?
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a tarka, tetszetős, izgalmas hazugságot általában könnyebben elfogadjuk, mint a szürke, kemény és fárasztó igazságot. Szeretjük a mesét, vonzódunk a rejtélyekhez, titkokhoz, a képzelet szívesen játszik, és mi örülünk játékának. És a hétköznapok világa egyre kevesebb teret ad a képzeletnek.
Ennyit a hívőkről. Nem annyira védelmül, mint inkább magyarázatul.
De nézzük a hívőknek álcázott hitetleneket. Ők írnak repülő csészealjakról szóló könyveket, szerkesztenek lapokat, folyóiratokat, szerveznek „kutatóintézeteket”, gyűjtenek jelentéseket, hamisítanak fényképeket és filmeket; ők mesélik, hogy utaztak az idegen űrhajókon, találkoztak „kis zöld törpékkel” vagy karcsú, szőke és telt keblű Vénusz-lakó nőkkel; ők érintkeznek telepatikusan vagy rádión az idegenekkel; ők becsmérlik a „hivatalos” tudományt, ők állítják, hogy a kormányok – persze csak UFO-ügyben – félrevezetik az Egyesült Államok lakosságát; ők követelnek vizsgálatokat és természetesen pénzt a vizsgálatok céljára; ők szerveznek kongresszusokat, és – összefoglalva – ők azok, akik bankszámlájukat erre a tevékenységre alapozzák.
Leveleket írnak a tudósoknak, tudományos intézeteknek, akadémiáknak, minisztériumoknak, közületeknek, s ha eszelős és provokatív szövegeikre nem kapnak választ, akkor szétkürtölik, hogy az illető szerv vagy személy is tagja a „hallgatás összeesküvésének”, ha pedig választ kapnak, akkor arra hivatkoznak, hogy „a kérdésről levelezést folytatnak az illetékes személlyel vagy szervvel”. Hatot vagy vakot vet a kocka, nekik minden jó az üzlethez. Mert üzletemberek ők, a „képzelet kizsákmányolói”. Ha valaki elolvas 10-15 könyvet a repülő csészealjakról, bizony alaposan elcsodálkozik e könyvek sikerén. Lapos, unalmas, az írni tudás minimumára sem figyelmező szövegek, egy kaptafára húzott történetek, sete-suta mondatok, rossz, publicisztikus „filozófiai” elmélkedések.
Ezek a szemfényvesztők hol ufológusoknak, hol kapcsolatteremtőnek vagy hasonlónak, de mindenkor bennfentesnek mondják magukat, s legtöbbször azzal kérkednek, hogy meghívást kaptak egy repülő csészealjra, megismerkedtek utasaival, az idegen bolygók életével, idegen társadalmak vezetőivel és filozófiájával, és felhatalmazást kaptak, hogy az üzeneteket átadják, és az emberiséget felvilágosítsák.
Élükön, legalábbis történelmi sorrendben, George Adamski áll, aki „szerényen” filozófusnak, tanárnak és ufológusnak mondja magát, holott a Palomar-hegy déli lejtőjén egy vendéglőben vagy büfében dolgozott, és két kis amatőr teleszkóppal figyelte a csillagos eget.
Egészen addig, amíg 1946. október 9-én meg nem látott egy hatalmas űrhajót…
Mielőtt továbbmennénk, jegyezzük meg, hogy a Palomar-hegyen van a világ egyik legjobban felszerelt obszervatóriuma és egyik legnagyobb távcsöve. Ez azért fontos, mert az ott dolgozó csillagászok sohasem észleltek repülő csészealjakat, ellenben Adamski rendszeresen megfigyelte és lefényképezte őket.
Elbeszélését azért ismertetjük kissé részletesebben, mert mintája, modellje lett szinte minden későbbi UFO-jelenségnek.
Tudnunk kell még, hogy ebben az időben az amerikai sajtó már elég gyakran adott hírt a titokzatos repülő szerkezetekről, s meglehetősen nagy érdeklődést és figyelmet keltett valószínűleg sugalmazott cikkeivel. Az amerikai közönség – ezt tudjuk Orson Welles hírhedt rádiójátékának esetéből – könnyen hívő és néha gyermekien naiv, hamar beugrik a szenzációs közleményeknek. A légkört figyelembe kell vennünk Adamski könyvének esetében is.
Adamski 1946-tól 1952-ig számtalanszor megfigyelte és lefényképezte a repülő csészealjakat, cikkeket írt, előadásokat tartott róluk. Volt eset, hogy több száz, zárt alakzatban repülő csészealjat látott. A Palomar-hegyi obszervatóriumban ezt a flottatüntetést sem észlelték!
Adamski híre hamarosan bejárta az Egyesült Államokat. Más forrásokból ismerjük egy-egy fellépésének leírását, az előadások tartalmát. Hívei és elszánt rajongói támadtak. Közülük néhányan meglátogatták 1952 novemberében, és arra kérték, hogy jelenlétükben vegye fel a kapcsolatot a repülő csészealjak személyzetével. Adamski elfogadta a javaslatot, és a társaság kirándult a sivatagba. Nem kellett sokáig várniuk.
Narancssárga fényben feltűnt egy űrhajó, és leszállt a dombok között. Adamski elindult az objektum felé, a többiek távolról, kb. egy kilométerről figyelték. Adamski észrevette, hogy tőle kb. 400 méterre megjelent a bokrok között egy férfi, és integetett. Adamski odaballagott, és azonnal látta, hogy az illető más bolygóról érkezett, mert a) haja a válláig ért, és mert b) az idegen „nadrágja egészen más volt, mint az enyém, formája szerint sínadrágnak látszott, és csodálkoztam is magamban, hogy miért visel ilyen helyen ilyesmit”.
Gyorsan kiderült, hogy az érintkezésnek nincsenek nehézségei, mert a szemben álló felek jelekből, kézmozdulatokból és gondolatokból könnyen megértették egymást. Igen, gondolatokból, telepatikus úton! A férfiről kiderült, hogy Vénusz-lakó, és igen értelmes. Például az atomrobbantásokat őértelmessége a megfelelő kézmozdulatokkal és hangos bum-bummal jelezte.
Ezt így írja le a filozófus szerző:
„Neki (a Vénusz-lakónak) nem esett nehezére a felhőképződéseket kéz- és karmozdulatokkal kifejezni, de magát a robbantást jelezve mondta: bum-bum. Hogy pedig megértesse magát, először megérintett engem, aztán a növényzetet, ami mellettünk volt, végül a földre mutatott, és egy messze kiható kézmozdulatot tett, jelezve, hogy ez mind sok bum-bum által fog elpusztulni.”
A sci-fi olvasónak önkéntelenül az a novella jut eszébe, amelyben a Mars-lakók a Földre érkezve egy aranyásó öszvérével akarták felvenni a kapcsolatot.
De térjünk vissza a meséből a valóságba.
Adamski hosszan elbeszélgetett az idegennel. Azt is megtudta, hogy „a mi tudásunk felszínes, az övék mélyrehatóbb. A Földön kívüliek jobban vigyáznak a Teremtő törvényeire, mialatt a földiek a materializmus törvényeit tartják szem előtt”. Az is kiderült, hogy a bolygók és a naprendszerek között az utazás általános jelenség; hogy az emberi forma is általános; hogy minden bolygónak vannak lakói, és hogy tudósaink általában tudatlanok és műveletlenek.
Az már tréfa – valószínűleg Adamski is nevetett, amikor leírta –, hogy az idegen beszéde erősen hasonlított a kínaihoz.
De hát a legszebb találkozásnak is vége szakad egyszer. Az idegen beszállt űrhajójába, és zajtalanul távozott. Csak lábnyomait hagyta a homokon. Nyilván bizonyítékul, mert Adamskiék gipszöntvényeket készítettek a nyomokról. A gipsznyomokat Adamski elvitte előadásaira, és mindenütt nagy sikert aratott velük. Kiderült, hogy az idegen cipőtalpán hosszú szöveg volt titokzatos jelekből, megfejtésén „több tanult ember dolgozik, egyelőre eredménytelenül”.
A siker után Adamski társszerzőjével együtt újabb könyvet írt. Ebben a Vénusz-lakó visszatért, magával vitte az illusztris szerzőt, tanárt és filozófust az űrhajóra. Az űrhajón Mars- és Szaturnusz-lakókkal is találkozott az ufológus; megismerte az űrhajók működését, a szuperértelmes lények különféle szerkezeteit; találkozott néhány Mesterrel, akiktől sok titkot megtudott az emberiség történelméről; látott űrállomásokat és laboratóriumokat; látta a Hold túlsó oldalának vizeit és állatait; evett-ivott a távoli bolygók termékeiből; látta egy furcsa televízión a Vénusz világát – megtudott minden megtudhatót.
Kár, hogy az idegenek filozófust és tanárt, nem pedig fizikust és gépészmérnököt választottak a földiek közül. Így csak néhány olcsó közhellyel gazdagodhatunk, és nem fizikai felfedezések meg gépek sorával.
Adamski két könyvében minden vagy majdnem minden megtalálható, ami a későbbiekben. Nem sok képzelőerőre vall, hogy a későbbi szerzők lényegében csak ismételték Adamski sztoriját, kibővítették, felnagyították egy-egy részletét. Az eltérések – s ez érdekes – inkább a részletekben találhatók, az idegenek, a szerkezetek, a bolygók, a „filozófiák” leírásában. Az eltérések párhuzamba állításával szépen kimutathatnánk a hazugságokat, de ehhez nincs sem kedvünk, sem terünk. Itt csak az alaptörténetet akartuk ismertetni.
Adamski nyomába százak léptek, amerikaiak, angolok, franciák, olaszok, spanyolok, portugálok, ausztráliaiak, dél-amerikaiak, németek, svédek, dánok, norvégek, magyarok – „közvetítők” az idegenek és a Föld együgyű lakói között.
A szövegek három irányba fejlődtek: politikai, vallási és „tudományos” irányba.
A politikai irány végső teljesítménye az az olasz könyv, amely bebizonyítja, hogy az elmúlt harminc év minden világpolitikai eseménye mögött az idegenek állnak, akik közben bázisokat is létesítettek a Földön, a föld alatt és a tenger fenekén. És az idegenek itt vannak köztünk, embernek, közönséges földi halandónak álcázva…
A vallási irány azt bizonygatja, hogy sem az űrhajók, sem utasaik nem valóságosak fizikai értelemben, csak pszichikailag. Ezek a lények voltaképpen angyalok. Majdnem pontosan illik rájuk az egyház meghatározása: nincsenek helyhez kötve, egyes esetekben testet vehetnek fel, halhatatlanok, alig hat rájuk az idő, de teremteni és csodát tenni nem tudnak stb., stb. Itt vannak köztünk, földi halandónak álcázva.
A „tudományos” irány aprólékos kutatásokba mélyül. Vizsgálja és osztályozza az űrhajók formáit, megjelenésük időpontjáról és leszállásaik helyéről készít statisztikákat, laboratóriumokba viszi az űrhajókról lehullott tárgyakat, fémdarabkákat, vizsgálja az űrhajók radioaktivitását, hipotéziseket állít fel hajtóműveikről, szerkezetükről, fordulékonyságuk okáról stb., stb. – folytathatnánk oldalakon keresztül.
Adamski szétszórt magocskái jó talajra találtak, szárba szökkentek, jó termést hoztak. Mint a nadragulya…
De honnan jöttek ezek a történetek, hol találhatók Adamski irodalmi elődei?
A sci-fi előtörténetében tájékozott olvasó már biztosan rájött a titokra.
Igen, igen… Kicsit szomorkásan kell kimondanunk Verne Gyula nevét. Először (?) ő készítette el ezt az ételt.
A regény azzal kezdődik, hogy a Föld különböző pontjain éjszakánként zenét és trombitaszót hallanak az égből. Aztán látnak valamit, amiről azt hiszik, hogy meteor vagy repülő szerkezet, de az a furcsa, hogy nagyon gyorsan változtatja helyét. Arra is gondolnak, hogy ez az a bomba, amelyet Schultze mérnök lőtt ki, és amelyből amolyan műbolygó lett. Az egyik csillagász kijelenti, hogy a mozgó tárgynak „sem jellegéről, sem méreteiről, sem mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani”. Valósággal láz tört ki a Földön, amikor olyan események következtek, „amelyeket lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni”.
Zászlók jelentek meg a világ legmagasabb épületeinek tetején.
Kész. Innen származik Adamski története. Igaz ugyan, hogy még hozzákevert egy kis misztikát Swedenborgból meg néhány ötletet a science fiction újabb terméséből, például a francia Renard Kék veszedelem című regényéből vagy az amerikai Doc Smith űroperettjeiből, esetleg képregényekből és filmekből, de az igazi ihlető Verne Gyula. Kár, hogy a keverékben az alapanyag is elromlott. Könyvéből ítélve rossz szakács lehetett Adamski abban a büfében vagy vendéglőben.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Nem tudjuk, mekkora szerepe volt Adamskinak „könyvei” megírásában. Életrajza szerint az ifjú George „csak rövid ideig járt iskolába” és később sem lázadozott azért, mert szüleinek körülményei nem tették lehetővé, hogy „megfelelő oktatásban részesítsék”. A gyanakvó olvasó félig-meddig jogosan kérdezheti: írt valamit Adamski? Vagy a Hódító Roburt csak a társszerző olvasta?
Hova tartozik tulajdonképpen a repülő csészealjak „irodalma”? A tudományos fantasztikus irodalom képviselői általában tiltakoznak a science fiction és az ufológia összekeverése ellen, de tiltakoznak az ufológusok is. Ez utóbbiak – köztük Adamski is – többször kijelentették, hogy semmi közük a sci-fi nevezetű kitalációhoz, ők az igazat írják, céljuk nem a szórakoztatás, hanem a felvilágosítás, s mindezt önzetlenül és nem írói honoráriumokért teszik. Azért nyugodtan feltételezhetjük, hogy jövedelmüket nem utalják át sem a Keresztény Ifjak Egyesületének, sem az Üdvhadseregnek.
De ne támaszkodjunk egyedül a kölcsönösen megvető nyilatkozatokra.
Formailag a repülő csészealjakról szóló könyvek valóban gyakran hasonlítanak a tudományos-fantasztikus regényekre, néha a kiadók kis, kacér mosollyal utalnak is arra, hogy a könyvet szórakoztatásnak szánták.
Mégis van különbség, s ez a különbség lényegbeli. A sci-fi sohasem állítja, hogy valóságos, megtörtént eseményt mond el, sohasem akarja becsapni olvasóit, a nevében is ott van a „fikció”, tehát a kitalálásra utaló szócska. A sci-fi kitalált történeteket mesél, még akkor is, ha nagyon hitelesen, nagyon elhihetően teszi. A hitelesség, mióta irodalom van, mindig a módszerhez tartozott.
A repülő csészealjakról szóló könyv szerzője viszont mindig személyes élményeire hivatkozik, azt állítja, hogy a leírt események szórul szóra megtörténtek.
Ebből az eltérésből adódik, hogy a sci-fi racionális, a repülő csészealjakról mesélt történet pedig irracionális. A sci-fi esetében a kitalált forma igazságot tartalmaz, a másik esetben az igaznak mondott formában hazugság rejlik. És ilyenkor, ahogy Swift mondja, aki pedig egyáltalán nem idegenkedett a kitalációktól, a szerző „és barátai gyakran és jócskán nevetgélnek egy titkos sarokban azon, hogy máris hány százezer bolondot csináltak”.
Az ufológia tehát nem tartozik az irodalom fogalomkörébe.
De nem tartozik a tudományhoz sem. Ennek részletezésébe nem kezdünk itt, nem avatkozunk a tudósok dolgába, nemcsak illetéktelenségünk miatt, hanem mert a tudomány képviselői megtették a magukét, világszerte elutasítva az ufológusok jelentéseit.
Sem ide, sem oda, hova tartozik tehát a repülő csészealjak irodalma?
Azt hisszük, hogy legalább az újságíráshoz, annak is a hírlapi kacsákat előállító ágazatához. Igaz, hogy ezek az írások gyakran könyvekben jelennek meg, de ez ne vezessen félre bennünket. Valódi szenzációhajhászó újságírói szövegek ezek, s kiválóan példázzák, hogy napjaink újságírásában hogyan manipulálják, hogyan keverik a valódi híreket a kiagyalt koholmányokkal. Az újságírói és szerkesztői szellem, amelyik egyik oldalon, mondjuk egy gyilkosság hiteles és naturalista leírását, a másik oldalon pedig Mr. X. asztrológiai tanácsait adja az olvasóknak, megszülte a repülő csészealjakat is.
Végeztünk tehát az ufológia nagyobb, terjedelmesebb részének ügyével. A kisebb rész maradt hátra, a valóban megmagyarázhatatlan, szélhámosságnak nem tekinthető esetek dolga.
Az UFO-jelenséget vizsgáló különböző tudományos szervek, bizottságok és testületek jelentéseiben mindig szó van arról, hogy néhány esetet nem tudnak azonosítani vagy megmagyarázni, néhány eset előtt tanácstalanul állnak.
Ilyenkor az ufológusok, pontosabban a repülő csészealjak hívei felhördülnek, és diadalmasan kiabálni kezdenek.
Lám, lám – mondják –, a tudósok mégiscsak tehetetlenek, mert vannak megmagyarázhatatlan jelenségek. Vagy azt mondják, hogy a tudósok hazugok és korruptak, az „összeesküvés” részesei, az állampolgárt félrevezető apparátus fizetett emberei.
Nem veszik észre, hogy a tudomány éppen jellegéből fakadóan, éppen tudományos becsületből beszél így, hiszen az a tudós, aki azt állítja, hogy mindenre tud magyarázatot, ugyanott áll, ahol az ufológusok. A tudomány tisztességéhez és tisztaságához tartozik az igazmondás, annak közlése, hogy nem tudunk mindent, hogy vannak ma még ismeretlen és megmagyarázhatatlan jelenségek vagy dolgok, mint ahogy mindig is lesznek, hiszen mindentudók sohasem leszünk. A világ, az anyag végtelen, de elvileg és gyakorlatilag is megismerhető, egy adott korban viszont minden titkának, törvényének kifürkészésére, feltárására sohasem leszünk képesek.
Az ufológusok „kimazsoláznak” néhány adatot, tényt vagy hipotézist a tudás nagy kalácsából, és tudománytalan következtetéseket vonnak le belőlük. Itt van például az a hipotézis, hogy Tejútrendszerünkben számos naprendszerben élhetnek értelmes élőlények, akikkel kapcsolatot lehetne teremtenünk. Az ufológusok gyakran hivatkoznak erre a hipotézisre, feledve, hogy a matematikai számításoknak olyan variánsa is van, amely szerint az egész Tejútrendszerben csak egyetlen bolygón van értelmes élet. A tudomány akaratlanul ad érvet az ufológusoknak, akik a hipotézisnek csak egyik részét használják, és eltorzítják az összképet. Azok a hívők pedig, akik az UFO-jelentéseket olvassák, csak ritkán, vagy sohasem jutnak el a valódi tudományos magyarázatokig, hiszen könnyebb egy újságírói fogalmazványt elolvasni, mint egy tudományos közleményt.
Tegyük hozzá, hogy az UFÓ-król szóló tudományos jelentések a megmagyarázhatatlan eseteket sem értelmezik idegen űrhajóknak, sőt számításokra támaszkodva erősen kételkednek a kozmikus űrhajózás lehetőségeiben.
Az ufológusok válaszul az égre mutatnak, egy csillogó pontra, és azt mondják, hogy ott a bizonyíték. Nem törődnek azzal, hogy az a csillogó pont meteor, tűzgömb, repülőgép, műbolygó, rakétafokozat, meteorológiai ballon vagy egy reflektor kósza fénye a felhőkön. Az sem érdekli őket, hogy a csillogó pont a Vénusz, vagy valamely titkos katonai kísérlet eredménye. Így hát a vita lezáratlan.
És a vitát milliók és milliók kíváncsisága kíséri. A kíváncsiság jogos. A kíváncsiság lehet ugyan üres pletykavágy, de lehet a tanulás kezdete, az ismeretek szerzésének alapfoka. Az olvasók titkot sejtenek, és mint tudjuk, minden titok vonzó.
Pedig titkok valójában nincsenek.