Legendagyártók

Ismerkedjünk meg, nyájas olvasó, a legendagyártás receptjeivel. Birtokukban egy kis utánjárással, kellő ügyességgel, no meg némi könnyed cinizmussal bárki elkészítheti a saját elképesztő történetét, esetleg hipotézisét, ha megfelelően keveri a tényeket és a kitalációt, és előadása közben azt bizonygatja, hogy maga is hihetetlennek tartja az egészet, s nem is akar vele mást, mint felvetni a problémát, és megkérdezni az illetékes szakembereket.

A recept első változata az egyszerű átvétel. Elővesszük például Petronius könyvét, a Satyricont, megkeressük benne az emberfarkasról szóló mesét, figyelmesen elolvassuk, aztán a neveket és a környezetet megváltoztatjuk, „modernizáljuk”, és egy esti beszélgetésnél elmeséljük, mintha csak velünk történt volna. Óriási sikerünk lesz, ha senki sem ismeri a társaságban az eredetit, de talán még akkor is babérokat arathatunk, ha mindenki olvasta a históriát.

A recept második változata valamivel komolyabb. Vegyünk elő egy középkori krónikát, lehetőleg pontos, jegyzetekkel ellátott kiadásban. Nézzük végig a név- és tárgymutatót, s keressük az „árvíz”, „pestis”, „boszorkány” vagy „üstökös” címszavakat. Dino Compagni Krónikájában például a 107. oldalon a következőt találjuk:

„Este csodás jel, egy vérvörös kereszt tűnt fel az égen a priorok palotája fölött. Másfél arasznál szélesebb csík volt, egyik ága 20 ölnyinek látszott, a keresztbe fekvő kissé kisebb, s annyi ideig tartott, amíg egy ló a köröndöt kétszer körülfutja. Amiből a nép, mely látta, s én magam szintén láttam, világosan megérthettük, hogy Isten nagyon fel van indulva városunk ellen…”

Megvan a szöveg, most már könnyű a dolgunk. Társaságunkban „véletlenül” a repülő csészealjakra tereljük a vitát. Aztán megfelelő időpontban előhozakodunk a krónika szövegével. Elmondjuk, s hozzátesszük, hogy íme, a bizonyíték, már a középkorban is megjelentek Földünk légterében a repülő csészealjak, csak a tudatlan és babonás középkor isteni jelnek tekintette őket. De mi, tudományos világnézetünkkel, igazi magyarázatot adhatunk a rejtélyes jelenségre. Ez a változat azért nehezebb, mert itt már magyarázkodnunk is kell, összekapcsolnunk a régi históriát az időszerű szenzációkkal. De a várható hatás megéri a fáradságot. A férfiak irigyen, a nők sóvárogva pillantanak ránk.

Legnehezebb a harmadik változat. Itt sokkal több, lehetőleg rejtelmes tényt kell egymás mellé állítanunk és valamilyen fantasztikus ötlet vagy hipotézis fonalára fűznünk. Részletes, alapos ismeretek nem szükségesek, nem kell törődnünk azzal sem, ha a felsorolt „tények” időben és térben távol esnek egymástól, és nem is hasonlítanak. A bátorság, ötletesség és szemtelenség nagyon fontos. És némi kutatómunka.

Nézzünk egy példát.

Egy művészettörténeti könyvben (Propylaen-Kunstgeschichte I., 216. old.) képeket találunk hawaii tollsisakokról, s ezek a sisakok félelmetesen hasonlítanak a régi görög sisakokra. Ez az első tény a kezünkben.

Egy másik könyvben (Alfred Metraux: A Húsvét-sziget) találunk egy táblázatot a húsvét-szigeti jelek és az Indus-völgyi kultúrák jeleinek hasonlóságáról. A megfelelés tökéletesnek látszik. Ez a második tény.

Egy harmadik könyvből (Pecz Vilmos: Ókori lexikon I-II.) megtudjuk, hogy Alexandrosz, vagyis világhódító Nagy Sándor járt seregeivel az Indus völgyében, s eljutott a folyó torkolatáig. Itt hajóhadat építtetett a visszatéréshez, s ennek parancsnokává Nearkhoszt kinevezte. A sereg és a hajóhad sikeresen visszatért Babilonba, ahol Alexandrosz hamarosan meghalt, pedig azt tervezte, hogy hajóival nekivág a tengernek. A hajóhad további sorsáról jóformán semmit sem tudunk. Ezt az adatot is tegyük félre.

Egy negyedik könyvből (Hans Damm: Kanaka) megtudjuk, hogy a Hawaii-szigeteken volt egy aeroi nevű titkos társaság, amely meghatározott időközönként ünnepségeket rendezett, s ezeken drámai játékokat mutattak be, és sportversenyeket rendeztek. Felfigyelhetünk arra, hogy ezek az ünnepek nagyon hasonlítanak a régi görögök olimpiai játékaihoz, és hogy Athénben volt egy areopág nevű ősrégi tanács és törvényszék.

Összeszedhetnénk még néhány adatot, de ennyi elég is, most térjünk át a kérdésekre. Hogy kerültek Hawaiiba görög sisakok?

Miért hasonlítanak a húsvét-szigeti táblák jelei az Indus-völgyi kultúrák jeleihez?

Mi lett Nagy Sándor hajóhadával?

Mi ez a rejtelmes aeroi nevű társaság, és miért rendeznek a bennszülöttek olimpiai ünnepségeket?

S tegyünk hozzá még egy igazi tudományos kérdést: hogyan települtek be Mikronézia és Polinézia szigetei s különösen a Húsvét-szigetek és a Hawaii-szigetek?

A figyelmes olvasó már sejtheti válaszunkat, amely mindenre magyarázatot ad, s kellőképpen érdekes és izgalmas is. Íme:

Nagy Sándor halála után a hajóhad vagy egy része nekivágott az Indiai-óceánnak. A hajók legénységében voltak görögök, és voltak az Indus-völgyéből, Mohendzso Daróból és Harappából származó rabszolgák vagy katonák is. Indiába akartak visszatérni, de valamiért talán vihar támadt, talán lázadások, harcok robbantak ki – nem jutottak el Indiába, hanem a Csendes-óceánra keveredtek. A hajók szétszóródtak. Egy-kettőt a Hawaii-szigetekre vitt a szél, másokat meg a Húsvét-szigetre. Az indusok elvitték a Húsvét-szigetre a mohendzso darói írásjeleket, a görögök elvitték a Hawaii-szigetekre saját hagyományaikat, az aeropágot, az olimpiai játékokat, a sisakot.

És így minden kérdésre válaszoltunk, minden rejtelmet megmagyaráztunk. A hivatalos tudomány nem örülne ennek a magyarázatnak, de hát azzal ne törődjünk, hiszen tudjuk, hogy „a tudósok minden merész ötlet ellenségei”. Cáfolni sem tudják hipotézisünket, hiszen hogyan lehetne cáfolni a fantasztikus mesét?

Most már csak könyvet kell írni az egészből.

Csak az a baj, hogy mindhárom receptünk túlságosan földhözragadt, de megspékelhetjük őket különböző mítoszokkal, és máris nyert ügyünk van. Ha még hozzátesszük, hogy a hajókat repülő csészealjak kormányozták a szigetekre, akkor kozmikus távlatot is kaptunk… Hipotézisünk felér Däniken, Charroux, Bergier, Kolosimo, Saurat vagy más legendagyártók hipotéziseivel.

Eljutottunk tehát Dänikenhez és társaihoz, pontosabban szólva elődeihez, hiszen Däniken szinte mindent másoktól vett át, fittyet hányva a konkurencia bosszúságának, irigységének és szerzői jogainak.

Beszéljünk egy kissé Dänikenről, és nézzük, hogyan alkalmazta a fentebb ismertetett recepteket. De hogy olvasónk világosan lásson, mondjuk el, miről is szólnak Däniken nagy port felvert könyvei.

Däniken az űrhajózásból, a modern tudomány néhány eredményéből és feltételezéséből indul ki. Felejtsük el most egy pillanatra, hogy szinte mindent másoktól vett át, erre később visszatérünk.

Egyes tudományos hipotézisek szerint más naprendszerben is lehetnek értelmes élőlények, és az is lehetséges, hogy tudományuk sokkal fejlettebb a miénknél.

„Ha ez így van – mondja Däniken, és ebben az ufológusokhoz csatlakozik –, akkor idegen civilizációk küldöttei sokszor járhattak a Földön, s beavatkozhattak az emberiség életébe…”

És elkezdi keresni tételéhez a „bizonyítékokat”. Főleg két területen kutat. Egyik a különböző szent könyvek, mítoszok, mesék, legendák világa, ezekben találhatók szerinte a szöveges megemlékezések. A másik terület az ősi kultúrák hagyatéka: tárgyak, épületek, műemlékek, romvárosok. Itt találhatók szerinte tárgyi bizonyítékok az idegen lények földi tevékenységére.

Most már csak arra van szükség, hogy a régi szövegekben szereplő istenek helyére űrhajósokat tegyen, és a csodákat „tudományosan” vagy a sci-fiből vett „tudományossággal” magyarázza. Így aztán a frigyládából rádiókészülék lesz, Ezékiel látomásából űrhajó, a hindu istenek villámaiból atombomba vagy lézer. Folytathatnók a felsorolást, megszaporítva Däniken ötleteit, idézve olyan bizonyítékokat, amelyek neki talán eszébe sem jutottak, de az előszámlálásnak nincsen különösebb értelme.

Däniken egyszerűen elfelejti a történetiséget. Neki teljesen mindegy, hogy egyes szövegek mikor és hogyan keletkeztek, hogyan alakultak ki évszázadok során az istenképek és a hozzájuk fűződő mítoszok, mint ahogy azzal sem törődik, hogy mikor keletkeztek és mire szolgáltak a régi kultúrák épületei vagy szobrai. Így azután az derül ki, hogy az emberiség történetében mindig és mindenütt ott voltak az űrhajós-istenek, úgy jártak ide a világűrmesszeségből, mint virágos mezőre a méhecskék.

És mit csináltak itt, mivel foglalkoztak?

Abból a félállatból, amelyet itt találtak, különböző technikákkal – génsebészettel, mesterséges megtermékenyítéssel vagy közönséges nemi „érintkezéssel” – megteremtették, kinemesítették az embert. A rosszul sikerült csoportokat vagy példányokat elpusztították. A jól sikerülteknek viszont átadták tudásuk egy részét, pl. a hibernálást, a halottak feltámasztását, a csillagászatot, a matematikát, az építészetet stb., stb. Mindent természetesen nem adhattak át, az emberiség még éretlen volt az atombomba, a biológia, a lézer, az űrhajózás stb., stb. átvételére, még ha látta is ezeknek az eszközöknek, technikáknak használatát. Így az űrhajós-istenek fondorlathoz folyamodtak. Beprogramozták génjeinkbe az érdeklődést, a kíváncsiságot, és időzítették is a felfedezések időpontját. Az emberiség tehát a DNS-ben hordozza a jövőt, amely felé éppen most haladunk, s amelynek egy pontján újra elérünk az istenekhez, mert megszerezzük a tudást, amelynek lehetőségét nekünk átadták.

Kissé leegyszerűsítettük Däniken könyveit, de nem egyszerűsítettük le mondandóját. Mert egyébként teljesen a fenti receptek felhasználásával készítette főztjét. Átvett régi és új meséket, előkotort és „modernizált” különböző régi szövegeket, felfűzött egy hipotézis zsinórjára távoli és összefüggéstelen tényeket, felsorolta a rejtélyeket, elmondta a kérdéseket és megadta rájuk a fantasztikus magyarázatot: mindent az isteneknek (űrhajós-isteneknek) köszönhetünk, anyagi és szellemi kultúránk tőlük származik, végeredményben ők szabták meg, ők determinálták történelmünket, a múltat, a jelent és a jövőt. Jövőnk nem más, mint emlékezés a múltra, a múlt emlékeinek megvalósítása.

Nem foglalkozunk itt Däniken „bizonyítékainak” cáfolásával, ezt megtették a szaktudósok, kár, hogy a cáfolatok nem terjedtek el oly széles körben, mint Däniken állításai. Így nem mondhatjuk, hogy Däniken hipotézise legalább közvetve a tudományos ismeretterjesztést szolgálta. Egyedül Däniken történetszemléletéről beszélünk, amelyet nem mondhatunk másnak, mint metafizikusnak vagy vallásosnak, mert kiküszöböli az élővilágból és a történelemből a fejlődés gondolatát, s helyébe az isteni beavatkozást és előrelátó gondoskodást teszi, semmit sem törődve a természettudományok és a humán tudományok felhalmozott eredményeivel. Egyébként az istenek akkor is istenek maradnak, ha űrhajósnak öltöztetjük őket, hiszen emberi létük bizonyíthatatlan. Däniken ún. „tényeit” ugyanoda kell sorolnunk, ahova a szentek csodatételeinek bizonyítékait.

Ami könyveinek és filmjeinek sikerét, illetve e siker magyarázatát illeti, arra szociológiai felmérések nélkül is némi sajnálkozással azt kell mondanunk, hogy ez a siker egyszerre mutat a tudomány erejére és a tudományos ismeretterjesztés vagy tágabban a nevelés sikertelenségére és természetesen az emberi kíváncsiságra és csodavárásra.

A magyar olvasó láthatta Däniken filmjeit, s mivel a filmek tartalma azonos a szerző minden könyvének tartalmával, úgy hisszük, nincs szükségünk eredeti részleteket közölve ismételni, amit a filmek elmondtak. Inkább Däniken „őseit”, „forrásait” mutatjuk be, azokat a szerzőket, akik megelőzték az ő hipotéziseit, de akik különböző okok miatt árnyékba borultak mellette, vagy mert jobban ragaszkodtak a tudományossághoz, vagy lelkiismeretesebbek voltak, vagy nem tudták „részletfelfedezéseiket” egységbe foglalni.

Sherlock Holmes intuíciója és tudása vagy egy filológus türelme kell ahhoz, hogy az ember kibogozza a mai legendák összefüggéseit, megtalálja gyökereiket, feltárja forrásaikat. Kultúránk felső rétegei alatt régi kultúrák élik árnyékéletüket, akár a Holtak Birodalmának szellemei, és csak arra várakoznak, hogy valaki – mint kíváncsi és leleményes Odüsszeusz – felidézze és megkérdezze őket. Kevésbé költőien szólva, a kultúrában nincsenek teljesen lezárt és elintézett ügyek, régi elemek gyakran megújulnak, feltámadnak divatból vagy szükségességből, az alkotórészek átrendeződnek, állandó mozgásban, egymásra hatásban vannak, összecsapnak, szétválnak, önmaguk ellentétévé alakulnak. Ha lehet valamit a tengerhez hasonlítani, hát a kultúrát lehet. Felszíne alatt, akár sima, akár viharos, nyüzsög az élet, mélyének „szörnyei felugrálnak a sós levegőbe”.

Néha úgy tűnik a vizsla szemnek, hogy a kultúrában minden csupa új, máskor kiderül, hogy a legfrissebb újdonságokat ősi időkben már felfedezték. Meglepő az is, hogy a másodlagos jelentőségű, perifériára szorult vagy szorított elemek néha uralkodóvá lesznek, mint a mi korunkban is láthatjuk, elsősorban az ún. „tömegkultúra” területén, ahol egyébként is gyakran dominált a nyers és barbár, triviális és hatásos, az érzelmes és az irracionális, a szokatlan és az érdekes.

Aránylag könnyen követhető ez a folyamat az irodalomban, mert tetten érhető a motívumok és gondolatok vándorlása, kivirágzása, változása, látszólagos vagy valódi elhervadása. Más a helyzet, valamivel nehezebb azoknak a rétegeknek a vizsgálatánál, amelyek az élő és valódi tudomány alatt helyezkednek el. Itt valóban kísérteties folyamatoknak lehetünk tanúi. Érthetetlennek látszik például, hogy annyi cáfolat után miért él még ma is az asztrológia, a jóslások ezer változata, a kísértetek, vámpírok stb. legendája, vagy például a tudománytalan világképek tucatja, kezdve az „üreges Föld” elméletén, egészen az „üreges Hold” elméletéig. Nagy kár, hogy a szociológia és a lélektan, illetve a művelődésszociológia és a tömeglélektan nem vizsgálta és nem vizsgálja ennek a túlélésnek az okait, mint ahogy nagy kár, hogy más tudományok – pl. a tudománytörténet – nem derítettek fényt arra, hogy milyen összefüggések és kölcsönhatások lehetségesek a tudományos világképek és a pszeudotudományos világképek között. Az utóbbiakra megemlíthetjük példaként, hogy az ufológia vagy a dänikenizmus hogyan támaszkodik és hogyan hivatkozik a legmodernebb csillagászati, kozmogóniai és kozmológiai közleményekre.

Nem kell hosszasan bizonyítanunk, elég megnéznünk egy könyvesboltot vagy végiglapoznunk egy kiadói katalógust, s láthatjuk, hogy soha ilyen tömegben nem jelentek meg pszeudotudományos könyvek, mint napjainkban. Tele vannak soraikkal a polcok, megtaláljuk minden típusukat és változatukat, a kompilációkat és a kompilációk kompilációit és bennük a keleti misztikáktól az extraszenzoriális percepcióig vagy parapszichológiáig, a tenyérjóslástól a Bermuda-háromszög rejtélyéig vagy Fawcett ezredes rejtélyes életéig és haláláig a szellemi csiklandozás ezer fajtáját.

Valljuk be, hogy mindeme mérgek között az ártalmatlanabbakhoz tartoznak Dänikennek és főleg elődeinek, előfutárainak írásai. Ámbár – s ez is vizsgálatra érdemes jelenség – szinte minden pszeudotudománynak akad egy-két szaktudós védelmezője, aki az egyik hipotézis mellett kiáll, a többieket pedig meg- és elveti. Előfordulhat tehát, hogy mondjuk a parapszichológiát komoly lehetőségekre utaló tapogatózásnak tekinti valaki, és a „dänikenizmust” szőröstül-bőröstül elutasítja és vice versa.

Nézzük meg, hogy milyen témákkal foglalkoznak, és milyen következtetésekre jutnak Däniken versenytársai, illetve előfutárai. A legismertebb közülük Jacques Bergier, Louis Pauwels, Denis Saurat, Patrice Gaston, Robert Charroux és Serge Hutin a francia, Peter Kolosimo az olasz, Werner Keller, H. Oberth, G. Schenk, Hans Bender, Rudolf Tischner a német nyelvterületről, hogy az angolok, amerikaiak, hinduk és álhinduk, tibetiek és áltibetiek beláthatatlan sokaságából ne is emeljünk ki senkit.

Együttesen és külön-külön is talán a legérdekesebb alakja ennek a „világnak” a polihisztor Jacques Bergier és a „filozófus” Louis Pauwels. Együtt szerkesztették a híres-hírhedt Planete című különös magazint, a „fantasztikus realizmus” folyóiratát, amely nagyszerű külsejével és eklektikus tartalmával meghökkentette és megbűvölte olvasóit; együtt írták ugyancsak meghökkentő könyvüket, a Mágusok hajnalát, amely a fantasztikus realizmus jegyében ad magyarázatot a világ és a történelem rejtélyeire. Bergier sokoldalúságát jellemzi, hogy egyforma könnyedséggel írt sci-firől szóló tanulmányt, az ipari kémkedésről szóló könyvet (magyarul is megjelent!) vagy a Földön kívüli intelligenciákról szóló fejtegetést, hogy antológia- és lexikonszerkesztői munkásságát ne is részletezzük.

Bergier mindig enyhe iróniával beszél a Földön kívüliek tevékenységéről, akár arról van szó, hogy ez a tevékenység okozta a szauruszok pusztulását, akár arról, hogy a világ minden rejtélye a Földön kívüliek beavatkozásával magyarázható. Akárcsak Peter Kolosimo, Bergier is összekacsint olvasójával, jelezve, hogy maga sem hiszi egészen, amit mond, s ebben is különbözik Däniken vagy mások komolykodásától. Szavai mögül gyakran kiérezzük az oktató és szórakoztató szándékot, a spekulációkkal való játszadozást. Däniken gátlástalansága tudományos képzettségének hiányából, Bergier humora pedig tudományos képzettségéből fakad. Politikailag érzékeny szellem, s nem titkoljuk azt az érzésünket, hogy az egész fantasztikus realizmus arra volt neki jó, hogy a nyugati olvasót a fasizmus veszélyeire és az irracionalizmus következményeire figyelmeztesse. Szóhasználata természetesen más, mint a miénk, gondolkozásmódja is más, mégis érdemes vele megismerkednünk, ha másért nem, hát jelentős nemzetközi hatása miatt.

Némileg más a helyzet az érdekes költővel és vallástörténésszel, Denis Saurat-val, akinek A vallások története című összefoglaló munkája 1935-ben, Cserépfalvi-kiadásban nálunk is nagy sikert aratott. Saurat-t mindig foglalkoztatta a vallásos misztika, az okkultizmus, a mítoszok eredete. Kutatásai során találkozott Hörbiger ún. „világjég-elméletével”, s akárcsak a magyar Várkonyi Nándor, a bűvöletébe került. Saurat nem törődik azzal, hogy Hörbiger 1913-ban megjelent elméletét később a náci Németország „ősárjának és ősgermánnak” nyilvánította, és hivatalosnak tekintette (Hörbiger különben 1923-ban meghalt!), mert neki vallástörténeti spekulációhoz van szüksége a hipotézisre. A mítoszokra támaszkodva feltételezi Atlantisz s ezzel egy ősi kulturális központ létezését, valóságnak tekinti a különböző hagyományokban felbukkanó óriásokat, és a dél-amerikai magas kultúrák, valamint a Húsvét-sziget vallásos jellegű építményeire keresi a mögöttük rejlő magyarázatot, a bennük megjelenő világképet és filozófiát. Kutatásai lényegében Várkonyiéival (lásd: Sziriat oszlopai) egy vágányon haladnak, s jó példái a zsákutcába kerülő spekulációnak s annak, hogy a tudomány, a tények hiánya következtében, a fantasztikus irodalom területére téved. Az természetes, hogy Saurat fejtegetéseit nem szabad tudományos igazságoknak tekintenünk, de természetes az is, hogy nem szabad kizárnunk a képzelet játékaiból.

Érdekes különben, hogy a fantasztikus hipotézisek akkor sem oltják ki egymást, ha ugyanarra a „titokra” teljesen ellentétes megoldást kínálnak. Például a Húsvét-sziget szobrainak készítését illetően egymás mellett állhatnak a Földön kívüli intelligenciákra, az inkákra vagy Mu lakóira mutató magyarázatok, sőt Heyerdahl realista magyarázata is. Ki-ki választhat közülük ízlése és igényei szerint mindaddig, amíg a hézagmentes tudományos magyarázatot meg nem kapjuk, vagy még azon is túl…

Robert Charroux keményebb férfiú a többieknél. Nemcsak azért, mert jól alátámasztott adatok sokaságával dolgozik, s nem is csak azért, mert önti a hipotetikus elméleteket, éppen csak megpihenve egy-egy koncepciónál, hanem azért is, mert védi a magáét, s ő volt talán az egyetlen, aki pörrel támadt Dänikenre, oltalmazva sértett szerzői jogait. Charroux könyvei kaleidoszkópok vagy mozaikok, s némileg hasonlítanak – legalábbis témáik változatosságában – a mi Ráth-Végh Istvánunk könyveire, akinek csak gúnyos, ironikus kommentárokkal, kétkedő megjegyzésekkel kellene ellátnia a derék francia szerző műveit, s máris készen állna egy-egy kultúrtörténeti gyűjtemény. Charroux nem sokat gondol az egyöntetűséggel vagy a következetességgel. Néha a repülő csészealjakra hivatkozik, néha pedig Atlantiszra vagy különös föld alatti birodalmakra. Figyelme mindenre kiterjed, szél formálta sziklákban ember alakú szobrokat lát, a spanyolnátha kórokozóját Peruból, titkos indián gyógyszertől származtatja, középkori román kódexben rakéták tervrajzaira talál, kutatja a druidák vallásának titkos és ma is eleven hagyományait, „felfedezi”, hogy a kelták Atlantiszról menekültek a birodalom pusztulása után, de „felfedezi” azt is, hogy a fehér ember a Naprendszer más bolygójáról származik. Ismer minden „titkos” és elfelejtett könyvet, járja a világot, és lefényképez minden rejtélyes követ, épületet vagy lépcsőt. Átfogó koncepciója nincs, megbűvölten áll a történelem harmadrangú titkai, az emberi elme harmadrangú fantasztikus termékei, a régi kultúrák töredékei, perifériára sodródott hordaléka előtt. Valójában ő volt az első, aki a piramisok rejtélyét, a mumifikálást vagy a Biblia homályos szövegrészeit a repülő csészealjakon érkező idegenek tevékenységével magyarázta, s ezzel alapot adott Däniken feltevéseinek.

Bergier, Saurat, Charroux – három szerzőt ismertettünk, a pszeudotudományos nézetek ideológiában, módszerben, temperamentumban, képességekben és humorban egymástól nagyon eltérő három képviselőjét. Nincs különösebb okunk arra, hogy állításaikat támadjuk vagy védjük. Tevékenységüket valójában játéknak tekintjük, még akkor is, ha ők maguk komolyan veszik minden mondatukat, ahogy a résztvevők is komolyan veszik a játékot. Könyveik a modern szórakoztatóipar termékei, a kérdés legfeljebb az, hogy miért éppen ezzel a műfajjal akarnak szórakozni az emberek százezrei. De erre a kérdésre válaszolni már nem a mi dolgunk.

A kulturális életben nincsenek teljesen elintézett vagy elfelejtett gondolatok. Az emberiség vissza-visszatér egyszer már felmerült ötleteihez, szívesen emlékezik múltjára még akkor is, ha kiderül, hogy az emlékek tükrében csodálkozó gyermeket vagy fantáziáló kamaszt lát.

És ha így tekintünk szerzőink könyveire, akkor nem érezzük magunkat sem becsapottnak, sem félrevezetettnek.

A régészet nemcsak az aranyékszereket, márványszobrokat, bronzkardokat, templomokat és palotákat tartja feltárásra és vizsgálatra érdemesnek, hanem a fakanalakat, cserépkorsókat, gyerekjátékokat, kunyhókat és műhelyeket is. A kopott fakanalak vagy a fületlen pitykegombok is ott vannak a múzeumi vitrinekben, és múltunkról mesélnek…

1977