Vissza a végtelenből

1944 nyarán, egy évvel az atombomba ledobása előtt, két nagydarab, ír külsejű férfiú állított be az Astounding Science Fiction című magazin new-york-i szerkesztőségébe. – Ki jártatta a száját? – kérdezték John W. Cambell főszerkesztőtől, aki természetesen semmit sem értett az egészből, azon kívül, hogy a marcona férfiak az állambiztonsági szervektől érkeztek. De a látogatás célja hamarosan kiderült. A magazin ugyanis közölt egy fantasztikus elbeszélést, amelyben az író pontosan leírta, hogy hogyan készül az atombomba. Jó tudni, hogy ebben az időben az atomfizikai kutatások teljesen titokban folytak, a tudósok önként lemondtak arról, hogy eredményeiket nyilvánosságra hozzák. A legszigorúbb titoktartás övezte az úgynevezett „Manhattan-programot”, amelynek keretében a bomba előállításán dolgoztak. A hatóság igazán meglepődhetett, amikor az olcsó sci-fi magazinban valaki a legféltettebb titkokat kiteregette. Szerencsére Cambell és Cleve Cartmill, az elbeszélés írója, igazolni tudta, hogy a történethez szükséges szakismeretet bármelyik közkönyvtárban meg lehet kapni. A látogatók mogorván távoztak, az ügyről a sci-fi olvasói csak a háború befejezése után szereztek tudomást.

1938. augusztus végén óriási és hihetetlen pánik kerítette hatalmába Amerika lakosságának egy részét. Megdöbbenve értesültek a rádióból, hogy marslakók szálltak le az Egyesült Államokban, iszonyú hadigépekkel, halálsugarakkal és gázokkal pusztítják a lakosságot, minden ellenállást legázolnak és New York felé törnek. A „veszélyeztetett” városokból az emberek fejveszetten menekültek, az autók összetorlódtak az utakon, a farmerek puskával őrjáratoztak és minden gyanús mozgásra lőttek. A pánik még nagyobb lett, amikor a belügyminiszter nyugalomra intette az embereket s közölte, hogy a hatóságok urai a helyzetnek. Csak később derült ki, hogy a pánik oka egy hangjáték volt, amelyet Orson Welles írt és rendezett H. G. Wells „Világok harca” című tudományos-fantasztikus regényéből.

1938-ban húsz-huszonötéves fiatalemberek – fiúk és lányok – kis csapata kibérelt egy rozoga emeletes házat New York egyik külvárosában. A háznak a kissé fellengzős „Elefántcsonttorony” nevet adták, magukat pedig jövőpártiaknak, „jövőistáknak” nevezték. Huszonegyen voltak, baloldali, radikális nézeteket vallottak, úgy gondolták, hogy a tudomány és a technika fejlődése megteremti a földi paradicsomot. Rajongtak a science fictionért, maguk írtak, rajzoltak, lapokat szerkesztettek, nagy álmokat álmodtak, csodás terveket szőttek, s élték a kis „kommunában” a maguk mindennapi életét. Közülük kerültek ki olyan írók, mint Isaac Asimov, Damon Knight, Frederick Pohl és James Blish, olyan könyvkiadók, mint Donald A. Wollheim és Judit Merril, olyan szerkesztők, mint David A. Kyle és Cyril Kornbluth. Akkoriban két-három magazin és 8-10 science fiction kötet jelent meg az Egyesült Államokban évente. 1979-ben egyedül az USA-ban több mint 1.400 science fiction művet adtak ki.

1979-ben kivezényelték a rendőrséget az egyik new york-i szálloda környékére, a környező utcákat ugyanis megszállták a fiatalok. Tíz- és tízezrével tolongtak az utcákon az űrhajósoknak, idegen lényeknek, szörnyetegeknek maszkírozott tizenévesek. A „tüntetés” oka hamarosan kiderült. A szállodában kongresszust rendeztek a „Star Trek” című sci-fi tévésorozat rajongói. Maguk a rendezők is megdöbbentek, amikor látták, hogy a kongresszus mekkora tömeget mozgósított.

1895-ben, a cári Oroszországban megjelent egy kis könyvecske, amely arról biztosította meghökkent olvasóit, hogy az emberiség hamarosan kilép a Földről a világűrbe és rakétahajtású űrhajókon beutazza a Naprendszert. A komoly olvasók természetesen képtelenségnek tartották az író állításait és számításait. De nem telt el száz év és az emberek leszálltak a Holdon, felderítő műholdakat küldtek a csillagok felé és azt tervezték, hogy leszállnak a Marson. A fantasztikumok valóra válnak. A Népszabadság 1980. november 20-án beszámolt arról, hogy a Szaljut űrállomások jövőjéről rendeztek tanácskozást a szakemberek, kitűzve a jövő programját. Konsztantyin Ciolkovszkij, az említett könyv tudós és képzeletgazdag írója bizonyára álmélkodva olvasná a rövidke cikket, amelyet mi a megszokás unalmával veszünk tudomásul.

Térben és időben egymástól távol eső történeteket idéztem, történeteket, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. De ha jobban szemügyre vesszük őket, akkor kiviláglik, hogy a főszerepet mindegyikben a tudományos-fantasztikus irodalom, vagyis a science fiction, vagyis a SCI-FI játssza.

Pontosan és félreérthetetlenül meghatározni – definiálni – valamit igen nehéz és annál nehezebb, minél összetettebb jelenséggel van dolgunk. A legjobb az lenne, ha egy-egy tárgyat önmagával határoznánk meg, csakhogy ezzel nem sokra mennénk.

A tudományos fantasztikum igencsak összetett, bonyolult jelenség. Harminc-negyven meghatározása is van, csakhogy kibújik alóluk, olyan, mint az angolna, kicsúszik az ember kezéből.

Ha elnevezése felől közelítjük meg, azt látjuk, hogy két elemből áll össze: tudományból és fantasztikumból. Egyesek szerint a tudományosság a fontosabb benne, mások szerint a képzelődés, a fantasztikum. De ha sorra vesszük a science fictionhoz tartozó műveket, akkor mókás ellentmondással találkozunk.

Verne regényeiről azt szoktuk hangoztatni, hogy elsősorban fantasztikusak, hiszen Nemo kapitány, a Hódító Robur vagy Servadac Hector kalandjai valóban elképesztőek. Közelebbről nézve azonban kiderül, hogy Verne mindig a technika adott helyzetéből indult ki, azokból gondolta tovább a jövő lehetőségeit, s így „találta fel” a légcsavaros repülőgépet, a „gőzház”-at, a kétéltű járművet, a tengeralattjárót. Módszere inkább tudományos.

H. G. Wells, a sci-fi másik őse vagy alapítója, szinte minden regényében a tudományra hivatkozik, tudós fejtegetésekbe mélyed. Pedig minden regénye fantasztikus alapokra épül. Leghíresebb ötletei vagy találmányai tudományos lehetetlenségek. Nem lehet megvalósítani az „időgép”-et, az „antigravitációs űrhajó”-t, a láthatatlanná tevő vegyszert, a növekedést felfokozó „istenek eledelé”-t.

Verne egészen más mint Wells, mégis mindkettőjüket a tudományos-fantasztikus irodalomba soroljuk. Példájukból azt is kivehetjük, hogy a sci-fi meghatározásánál hol a tudománnyal, hol a fantáziával van baj.

Megoldhatatlannak látszó ellentmondásokba keveredünk.

Ha a fantasztikumra helyezzük a hangsúlyt, ki kell zárnunk a szigorúan tudományos megalapozottságú műveket.

Ha a tudományt tartjuk fontosabbnak, akkor mit kezdjünk a valóságtól messze elrugaszkodó fantáziával.

És még nem is vettük figyelembe, hogy a sci-fi majdnem mindegyik változata a jövőben, vagyis a képzeletben játszódik. És meghökkenve tapasztalhatjuk, hogy a bekövetkező valóságos jövőben igen gyakran megvalósulnak a sci-fi legvadabb álmai.

Olyan ez az egész, mint valami lidércnyomás. Hol ide kapunk, hol amoda, s mindig csak a részleteket tudjuk megragadni. Talán könnyebb dolgunk lenne, ha nem születnének új és új sci-fi művek. De a számuk egyre nagyobb és az újak mindig eltérnek a régiektől. Arra is gondolnunk kell, hogy korábban a sci-fi kizárólag irodalom volt, ma viszont van science fiction képzőművészet, zene, film, opera, vers, nem is beszélve az elektronikus, a komputerizált vagy lézeres technikákról.

De maradjunk a meghatározásnál. A legegyszerűbb azt mondanunk, hogy a sci-fi olyan mű, amelyben űrhajók, robotok, marslakók, gülüszemű szörnyek és távoli bolygók szerepelnek.

Ez a körülírás kielégítheti azokat, akik nem olvasnak sci-fit. Azoknak viszont, akik ismerik és olvassák, nem kell sokat magyaráznunk, ők úgyis tudják, miről van szó.

Ezzel a definiálás lidércnyomásától sikeresen megszabadultunk.

Felülünk az időgépre, H. G. Wells előbb említett találmányára, meghúzzuk a kis fehér billentyűt, nézzük a mutatókat, amelyek vadul pörögve a napok, a hónapok, az évek múlását jelzik.

A múltba utazunk.

Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mikor jelentek meg az irodalomban a tudományos-fantasztikus ötletek, gondolatok, témák, motívumok. A mi századunkat ismerjük, nem állunk meg a XIX. században sem, tudjuk, hogy ott élt Verne, Jókai, Lasswitz, Zulawski, Wells és a század elején a kitűnő Mary Shelley, aki megírta Frankenstein doktor csodálatos történetét s ezzel – egyesek szerint – megalapította a sci-fit.

1771-ben a francia Mercier regényt írt a 244. évről, 1752-ben Voltaire kiadta a „Micromégas”-t, 1726-ban megjelent Swift remekműve, a „Gulliver utazásai”, és nem is beszéltünk a különböző fantasztikus utazásokról távoli, elképzelt országokba, a levegő birodalmába vagy a föld alá.

A XVII. században találjuk a francia Cyrano de Bergerac könyvét a Hold és a Nap birodalmairól, az angol Godwin püspök könyvét egy holdutazásról és az ugyancsak angol Harrington művét Oceána fantasztikus szigetéről. Nagyon divatos volt akkortájt a holdutazás, még Kepler, a csillagász is írt egy elbeszélést ebben a témakörben.

De gyerünk gyorsan tovább. A XVI. században felbukkannak az utópiák, Morusnak és követőinek fantasztikus regényei a különböző „Seholsincs” országokról és társadalmuk tökéletes berendezéséről.

Gépünk mutatója most már évszázadokat ugrik.

Egy pillanatra feltűnik Dante, aki megjárta a Poklot, a Purgatóriumot és a Mennyet, aztán arab és perzsa mesék hőseivel és furcsa szerkezeteivel találkozunk, Szindbáddal, a repülő szőnyeggel, Aladdinnal és csodalámpájával, a fából faragott repülő paripával, kínai történetek vasból készített férfiaival és asszonyaival, a távoli Kelet varázslatos képzeletével.

Egy villanás és már a görögök között vagyunk, ott találjuk Lukianoszt, aki az „Igaz történet”-et és az „Ikaromenipposz”-t írta, két olyan humoros, szatirikus regényt, amely a mai sci-fi szerzőknek is dicsőségére válna. De ott van a Boldogok Szigetén tett utazásról szóló leírás, ott van Arisztophanész szatírája a „Nőuralom”-ról és Platón szépséges meséje Atlantisz királyságának szörnyű pusztulásáról.

A görögöknél meg is állhatnánk, de az időgép tovább megy. Egyiptomi jóslatok és próféciák bukkannak fel, Krétában a szigetet védő robotról és repülő emberekről szólnak a mesék, a Bibliában Ezékiel próféta találkozik az űrhajón érkező idegenekkel.

Lehet, hogy már az ősembernek, a tűzzel és a kőbaltával ismerkedő primitív lénynek is voltak fantasztikus álmai? Lehet. Bizonyítékunk nincs rá, de tudjuk, hogy képzelet nélkül az emberiség nem indulhatott volna el a kultúra és a civilizáció kanyargós útján. És a képzelet megteremtette a fantasztikumot.

A modern tudományos-fantasztikus irodalom évezredek hagyatékát őrzi, merít az ősök ötleteiből, álmaiból, gondolataiból, újra és újra felhasználja a sikeres témákat, leporolja, megújítja a kopottnak látszó gondolatokat.

Bármilyen távolságra utazunk a múltba, mindig találunk olyan embereket, akik a Napra néztek s elképzelték, hogy onnan tüzet lehet lopni, a Holdra néztek és eltervezték, hogyan lehetne oda utazni, a madarakra néztek és elábrándoztak a repülő emberről.

A képzelet egyidős a munkával és a gondolattal, de azért könnyelműség lenne azt mondani, hogy maga a sci-fi is egykorú az emberiséggel.

Sem fehérruhás lányok csapata, sem a helybeli tűzoltózenekar nem volt jelen a kikötőben, amikor a húsz esztendős Hugo Gernsback 1904-ben partra lépett az Egyesült Államokban.

Amerika akkor is lázban égett. Edison, a menlo-parki varázsló bűvölte el a jenkiket találmányaival, a villanyvilágítással, a szénszálas izzólámpával, a fonográffal és ki tudja még mivel. Az elektromosság úgy vonzotta a kutatókat, feltalálókat, mérnököket, mint a fény a lepkéket.

Nincs abban semmi csodálatos, hogy a Luxemburgból érkezett fiatal emigráns, Hugo Gernsback, akinek talán volt is némi képzettsége, azonnal az „elektromos üzletre” vetette magát. Rádiókat kezdett bütykölni és két év múlva már piacra is dobta első készülékeit. De az üzlet nem ment.

És ekkor derült ki, hogy Gernsback igen ötletes és találékony férfiú. A gyakorlatról áttért az elméletre, s annak is leggyümölcsözőbb ágára.

Folyóiratokkal indított. 1908-ban kirukkolt a „Modern elektromosság” című folyóirattal, ezt néhány év múlva az „Elektromos kísérletező” követte. Számunkra ezek a folyóiratok azért érdekesek, mert Gernsback igen jó üzleti érzékkel fantasztikus regényeket és elbeszéléseket is közölt bennük. Maga is írt ilyen regényeket, köztük a híressé vált „Ralph 124C 41+” címűt, amely a huszonhetedik században játszódik és tele van az elektromosság várható vagy kiszámítható csodáival. Egyesek szerint a könyv valóságos katalógusa a találmányoknak és technikai jóslatoknak.

Ettől azonban el is feledhetnénk a találékony luxemburgit. Csakhogy a húszas években Gernsback otthagyta az elektromosságot és a technikát és megalapította az „Amazing Stories” című magazint, gyűjtők féltett kincsét és a science fiction első fórumát. A közölt írásokat eleinte „scientific fiction”-nak hívta a szerkesztő, csak 1926-ban írta le az általánosan elfogadottá és elterjedtté vált „science fiction” elnevezést, nem gondolva arra, hogy hány késhegyig menő vitának és hány fejtörésnek ad kiindulást.

A science fiction megvolt már, amikor elnevezése megszületett. Az „Amazing Stories” sorra közölte Verne, Wells, Conan Doyle, Poe és mások korábbi írásait, majd ezekből kifogyva írói gárdát toborozott maga köré. Itt léptek fel első írásaikkal Jack Williamson, „Doc” Smith, A. Merritt és Murray Leinster, itt jelentek meg Paul címlapjai és illusztrációi, innen indult hódító útjára Buck Rogers, hogy később képregények százainak és filmek tucatjainak hőse legyen.

Gernsback azzal is törődött, hogy olvasóit táborrá szervezze, klubokba tömörítse. A „fan”-ok, vagyis a rajongók az „Amazing Stories” mögé sorakoztak, oda írták előbb olvasóleveleiket, később novelláikat és kritikáikat. Felsorolni sem lehet azokat az amerikai írókat, szerkesztőket, kritikusokat és kiadókat, akik Gernsbacknek, illetve magazinjának hálálkodnak indulásukért. Az sem véletlen, hogy a sci-fi világ legnagyobb kitüntetését vagy díját Gernsback keresztnevéről „Hugo”-nak nevezik.

Gernsback lapjainak sikerére felfigyeltek a kiadók. Sorra indultak a magazinok, volt olyan periódus, amikor az Egyesült Államokban húsznál több sci-fi folyóirat közt válogathattak az olvasók.

Közben azért Európában is történt egy s más. Az amerikai sci-fi valójában csak nagyon ritkán ért el irodalmi színvonalat, Európában viszont a hagyományok és az új gondolatok igen értékes tudományos-fantasztikus irodalmat teremtettek. Karel Capek megírta a „R.U.R.”-t, megalkotva benne az első robotokat, Aldous Huxley a „Szép új világ” félelmetes utópiájával lépett elő, a Szovjetunióban egymást követték a profetikus, utópisztikus, tudományos-fantasztikus versek, filmek, regények és elbeszélések, olyan írók tollából, mint Alekszej Tolsztoj, Ciolkovszkij, Beljajev és Bulgakov. Hogy Magyarországot se hagyjuk ki, említsük meg, hogy ezekben az években írta kitűnő regényeit és elbeszéléseit Karinthy Frigyes, ekkoriban közölte „Elza pilóta” című figyelmeztető regényét Babits Mihály, „Kazohínia” című szatirikus, filozofikus könyvét Szathmári Sándor.

Csak a háború vetett véget az európai fellendülésnek, a stafétabotot Amerika vette át.

A második világháború után az amerikai árut szállító hajókon könyvek, magazinok és filmek is érkeztek Európába. Köztük tudományos-fantasztikus művek is.

Először a franciák – Boris Vian, Raymond Queneau – vették észre, hogy a tarkabarka, vásári címlapok kitűnő műveket takarnak. Bradbury novelláinak költőisége, Asimov logikája, van Vogt és Heinlein cselekményessége, Simac idilljei, Frederic Brown paradoxonjai, Pohl társadalomkritikája elbűvölte a francia olvasót, élvezhette a képzelet szabadságának örömét.

Nyugat-Európa az ötvenes évek elején már ismerte a legjobb amerikai sci-fi írókat és hamarosan megismerte a legrosszabbakat is. Németországot, Olaszországot, Franciaországot valósággal elárasztotta a science fiction. Ennek rövidesen az lett a következménye, hogy megszólalt az elutasító kritika és megszólaltak a helybeli írók. Komoly versengés kezdődött s gyorsan kiderült, hogy a francia Carsac, Bruss és Boulle, a német Herbert Franke és Winifried Bruckner, az olasz Sandrelli, Malagutt és Aldani legalább olyan jól ismerik a műfaj titkait, mint bármelyik amerikai.

Újjászületett az európai tudományos-fantasztikus irodalom és ma már ott tart, hogy az objektivitással igazán nem vádolható amerikai esztéták és kritikusok is elismerik létezését és értékeit.

Az irodalmat természetesen gyorsan követte a filmgyártás. A korábbi bugyuta és sematikus rémtörténeteket olyan filmek váltották fel, mint a technikailag remek „Űrodüsszeia”, a „Csillagok háborúja” vagy az „Idegen” és a mély emberi tartalmakat közlő „Solaris”, a „Stalker” vagy „A majmok bolygója”.

Pink Floydék sci-fi zenét játszanak, a könyvesboltok sci-fi magazinokat és regényeket kínálnak, a kiállítási termekben ott van a sci-fi képzőművészet, a közönség sorba áll a mozik előtt a science fiction filmekért, a rajongók kongresszusokat rendeznek, az írók világszervezetekbe tömörülnek – a tudományos-fantasztikus irodalom és művészet meghódította az embereket.

A történelmi regények történelmi eseményekről, a társadalmi regények napjaink életéről, a szerelmes regények a szerelemről, a detektívregények a bűnügyekről szólnak.

Miről beszél a tudományos-fantasztikus irodalom?

Röviden azt mondhatnánk, hogy az eszközeivel, a tudománnyal és technikával felszerelt ember küzdelmét mutatja be a természettel és embertársaival. Ez a meghatározás azonban kissé száraz.

Egy új sci-fi enciklopédia részletezve felsorolja a fantasztikus irodalom témáit.

Első helyen állnak az űrhajós-kalandok, a bolygóközi, a csillagok közötti és a galaktikák közötti utazások. Ehhez kapcsolódnak a felfedezésekről, távoli világok meghódításáról és gyarmatosításáról szóló történetek. A távoli világokban természetesen különös élőlények találhatók különös szokásokkal, különös környezetben, s ezek vagy értelmesek, vagy nem, és vagy barátságosak, vagy ellenségesek. Ha ellenségesek, akkor előkerülnek a fegyverek és kitörnek a háborúk. Lehet, hogy az emberek valóságos galaktikus birodalmakba ütköznek, de lehet, hogy az emberiség alapít ilyen birodalmakat, amelyekben a békét háborúk, az elnyomást forradalmak, a fellendüléseket hanyatlások követik.

A regények és elbeszélések egy másik nagy csoportja a jövendőmondással, figyelmeztetéssel, a „prófétálás”-sal foglalkozik. Bennük találjuk a Föld és az emberiség jövőjét, a következő évtől a végtelenig, itt találjuk a „mi-lett-volna-ha” históriákat, a boldog társadalmakról szóló utópiákat és a szörnyűséges társadalmakról írott anti-utópiákat. Ide sorolják a katasztrófákról, a Föld és az emberiség elpusztulásáról, a „végítélet”-ről mesélő leírásokat, az Atlantiszhoz vagy Muhoz hasonló eltűnt, elsüllyedt, összeomlott világokról kiadott regéket, az úgynevezett „párhuzamos világokról” közölt kitalálásokat.

Az időutazások következnek ezután. Utazások a múltban, a jövőben, találkozások önmagunkkal, ükapánkkal vagy Kleopátrával, az időutazással együttjáró ellentmondások, amelyek lényege abban foglalható össze, hogy: ha időgépen visszautazva véletlenül megölné valaki a dédapját, akkor megszülethetne-e, és ha nem születhetne meg, akkor hogyan utazhatna vissza megölni a dédapukát.

A tudomány és technika témakörében különös szerkezetekkel és találmányokkal találkozunk, a szállítás és közlekedés, az új fajtájú energiák, a kommunikáció, a szórakoztatás, a „csillagmérnökség”, a bolygóközi gyáripar, az űrbányászat eredményeinek számtalan változatával, föld alatti, víz alatti, bolygóközi városokkal és ezeknek sajátos kultúrájával, de itt lépnek elénk a szervetlen anyagokból készített robotok és a szerves anyagokból létrehozott androidok, a kibernetika csodagépei, a komputerszörnyetegek, az emberrel vetélkedő vagy fellázadó gépagyak is. A biológia mutánsokat, klónembereket, monstrumokat és szuperembereket állít elő, elkülönülő vagy közös aggyal rendelkező lényeket.

A sci-fi visszatér a Földhöz és az emberhez. Ám itt is csodákat teremt: telepatákat, gondolatolvasókat, jövőbelátókat, hipnózissal vagy más lelki tulajdonságokkal felfegyverzett ördögöket és angyalokat. Ebbe a csoportba sorolhatók a szexről, a társadalmi tabukról, a vallásról és a mitológiákról írott, azokkal foglalkozó művek.

A sci-fi tematikája színes és gazdag. Az azonban azonnal észrevehető, hogy mindig ismereteink és tudásunk határvidékeit kutatja, nem áll meg azon a ponton, ahol az emberiség az adott pillanatban tartózkodik, nem torpan meg a titkok és rejtélyek előtt, szabadjára eresztett képzelettel, ám ugyanakkor szigorú logikával vizsgálja ijesztő vagy csábító lehetőségeinket és perspektíváinkat.

1977