Ember a tűzcsóván

„A nézőközönség lélegzetvisszafojtva állt. Minden szem a fényszóró által megvilágított kolosszusra meredt.

Még néhány másodperc, aztán eldördül a lövés, az előre megbeszélt jel az indulásra.

A gigantikus repülő megremegett. Fülsiketítő zúgás harsogott végig a tájon, megriasztotta az embereket. Megeresztették a mellékfúvókákat és ezek most lángoló, tüzes gázoszlopokat eregettek hátrafelé.

Egy pillanatig lassan haladt az űrhajó a sikló sínein – aztán vad iramban folytatta útját. Gyorsabban, mindig gyorsabban száguldott előre – egy fél másodperc elteltével már a magaslaton volt és a gyorsvonat sokszoros sebességével száguldott föl a hegyre. További tíz másodperc múlva elhagyta a határkövet – és most… – most fölemelkedett, mint fantasztikus óriáslepke, elvált a síntől és szabadon lebegett az éjben.

Minden képzeletet felülmúló látvány volt ez! Sárga fény özöne árasztotta el a sűrű embertömeget. Mennydörgésszerű éljen zúgott az űrhajó után.

Mintha szellemek keze emelné, úgy tört a tüzes csoda őrült iramban, ferdén fölfelé.

Ekkor ropogás és sziporkázás reszkettette meg a levegőt, hogy az emberek szerteszéjjel futottak páni félelmükben. Elképedt, bámuló szemek meredtek az ég felé, hogy megbámulják ezt a borzalmas látványt. A segédgép teljes gőzt adott, a hatalmas óriás valamennyi fúvókája mintha kigyulladt volna és széles fénycsóva, mint egy üstökös farka, villámlott föl a tovaszáguldó gép mögött.

Minden szem a ragyogó üstökösön csüggött, az emberi kéz és emberi elme e csodáján, amely lángoló utat vont az éjszakai mennybolton.

Még nem telt el öt perc: már csak nagyon jó szemek vehették ki a gépet, amely halványan pislogó pontocskává zsugorodott a délkeleti égen. Ekkor újra tűz lángolt fel a tovatűnt űrhajó mögött.”

A fenti riport nem napjainkban készült. Nem az Apolló kilövéséről, vagy egy Szoljut felbocsátásáról.

Pedig a pontossága meghökkentő. Jól írja le a hang- és fényhatásokat, a nézők reagálását, a látvány nagyszerűségét.

Mai értelemben szerepelnek benne a „fúvókák”, a rakétát megtámasztó állványok. Még érdekesebb, hogy az űrhajó nyolcszáz kilométer magasban újra fellángol, begyújtja a második fokozatot, aztán végleg eltűnik a Hold felé vezető útján, az éjszakában.

A tudósítás 1928-ból való. A képzelet terméke, nem a valóság hozta létre. Írója a német Otto Willi Gail. Megszállottja a rakétakísérleteknek, jó ismerője Oberth és Valier eredményeinek és elképzeléseinek. Álmodozó, aki biztosan hitte, hogy „a rakétával röpített léghajó mégis belátható időn belül útjára indul”. Látomásait akarta elmondani, ezért írta meg könyvét, amely magyarul az Utazás a holdrakétán címmel jelent meg. A regényt a tudományos-fantasztikus irodalom egyik klasszikusának tekintik, pedig a maga korában nem volt valami nagy sikere. Túlságosan száraz, kevés benne a kaland. Igaz, hogy Gail leírja a súlytalanságot, az űrsétát, a holdraszállást és a Hold felkutatását, de inkább a tudományos ismeretterjesztés és nem az izgalom felkeltése a célja. Maga is kijelentette, hogy nem utópiát írt, elbeszélésének eseményei „logikus következtetések és szigorúan a modern természettudomány legújabb fölfedezésein alapulnak”.

Ötven év távlatából visszatekintve mégis azt mondjuk, hogy Gail inkább álmodozó volt, s nem vette elég szigorúan sem a logikát, sem a természettudományok felfedezéseit. Úgy beszélt az űrrepülésről, mint Kolumbus útjáról, az űrrakéta felfedezését és megépítését olyasminek tekintette, mint a század elejének repülési kísérleteit, Lilienthal vagy a Wright-testvérek próbálkozásait.

Nem mérte fel igazán a vállalkozás méreteit. Nem gondolta végig sem a technikai, sem a társadalmi feltételeket. Azt hitte, hogy elég néhány tudós és mérnök, no meg némi pénz, és az űrhajó indulhat a világűrbe. Mi már tudjuk, hogy mennyi mindennek kellett megelőznie az első felszállásokat. Ne is említsünk mást, csak a kibernetikát. Számítógépek nélkül az űrhajózás elképzelhetetlen. De azt is tudjuk, hogy mennyi pénzbe kerültek a kísérletek. Százak és százak, de még inkább ezrek és ezrek dolgoztak azért, hogy az első űrhajók felemelkedhessenek.

De ne éljünk a könnyű lehetőséggel, ne bíráljuk az író álmát a megvalósítás tényeinek magaslatáról. Csodáljuk inkább képzeletét és előrelátását, jóslatának értékét.

Mert nem volt senki, aki azokban az években ilyen pontosan látta volna a rakéták jövőjét. Komoly tudósok csak legyintettek, amikor az űrhajózásról hallottak. A képzelet gyermekes játékai közé sorolták, ugyanúgy, mint az atomenergia felszabadítását, a kör négyszögesítését vagy a bölcsek kövét. Pedig Otto Willi Gail nem játszadozott. Előre látta a műszerekkel felszerelt rakétákat, az állatkísérleteket – jusson csak eszünkbe Lajka kutya! –, és az életét kockáztató első rakétautazót.

Könyve esztétikailag nem túl értékes ugyan, mégis a tudományos fantasztikum diadala. Ritkán látható egységben találkozik benne a képzelet a tudománnyal, egyik a másikát segíti, vagy – ha szükséges –, visszafogja. Gail megtalálta köztük az egyensúlyt, azt, amit elődei vagy utódai nagyon sokszor nem vettek figyelembe.

Mert Gail tudósítása a Holdra induló bátor tudósokról nem volt az első, s nem is volt az utolsó. A tudományos-fantasztikus irodalomnak mindig kedves témája volt az űrutazás, némelyek az űrhajót a science fiction címerének tekintették.

Az egész história valamikor az ókorban kezdődött…

Felettünk az ég. A végtelen ég.

Nappal keveset beszél rejtelmeiről. Nagy, kék búra, tenger, amelyen a Nap hajója úszik keletről nyugatra. Vagy felhőkkel borított szürkeség. Ólmos esőket hullat a komor földekre.

De éjszaka mintha megszólalna. A határtalan feketeségén fényes pontok szikráznak. Ott lebeg köztük a Hold mindig változó alakja. A fénylő pontok néhol összecsoportosulnak, másutt szétválnak, az egyik erősebben ragyog, a másik gyengébben. Jó támpontot adnak a képzeletnek. A pásztorok felnéznek rájuk, s ott látják a Vadászt, a Nagy Medvét, vágtató lovasok patkónyomát, látják a Kígyót, a Halat, a különböző szörnyeket. A papok felnéznek s az isteneket meg a félisteneket látják fönt világítani. Ott verekszik Héraklész a hidrával, ott kínlódik a sziklához láncolt szűz, várva a megmentőjét, ott vágtat a Kentaur, vitorlázik az Argonauták hajója.

És aztán eljön egy pillanat, amikor a tudós papok észreveszik, hogy a Nílus akkor árad, amikor bizonyos csillagok feltűnnek, mások észreveszik, hogy a csillagok állásából ki lehet számítani az aratás idejét, a hajósok meg rájönnek, hogy a tengeren a csillagok utat mutatnak Ciprus felé. Kiderül az is, hogy némely csillag vándorol az égen, mások meg örökké egy helyben állnak.

A csillagászok nevet adnak a vándorló csillagoknak, a „bolygóknak”, megjelölik az ég közepét, törni kezdik fejüket az egész csoda lényegén és értelmén. Számolgatni és méregetni kezdenek. Megpróbálják kideríteni, hogy milyen messze van tőlük a Nap és a Hold. Keresik a mozgások okát és rendszerét. Némelyek azt hiszik, hogy a csillagok meghatározzák az emberi sorsot, sőt az emberiség sorsát, mások tagadják ezt a nézetet és a csillagokat ugyanolyan testeknek mondják, mint amilyen a Föld vagy a Nap.

Az ég vizsgálatából kialakul a csillagászat tudománya, amelynek segítségével elkészülnek a naptárak és a horoszkópok. Keveredik a tudomány és a tévelygés.

Közben az emberiség lassan-lassan felfedezi a Földet. Járják a tengereket a kalózok és a kereskedők, a szárazföldeken egyre messzebb mennek a hadseregek. A gondolkodók úgy látják, hogy nincsenek elérhetetlen távolságok. El lehet jutni Indiába, meg lehet kerülni Afrikát. A vándorok csodálatos világokról mesélnek, furcsa állatokról, drágakövekkel borított országokról, illatos szigetekről, jeges, ködbe vesző tengerekről.

Nem kell több a képzeletnek.

Ha a Hold és a csillagok ugyanolyan égitestek, mint a Föld, akkor ideje, hogy felkeressük őket.

Ha az ember kellő türelemmel, sok fáradsággal és megfelelő közlekedési eszközzel mindenhová eljuthat, akkor miért ne juthatna el a Holdba és a csillagokba. Meg kell találni vagy el kell készíteni a megfelelő járművet. Nosza, keressük!

A mítosz szerint Daidalosz madártollakból szárnyakat készített magának és fiának, Ikarosznak. Mindketten felemelkedtek a levegőbe és repültek. Igaz, hogy Ikarosz közel repült a Naphoz, elolvadtak a szárnyai és lezuhant, de Daidalosz megmenekült. Ebből az következik, hogy lehet repülni, és az is, hogy vannak a vállalkozásnak veszélyei.

Ám a bátrakat nem tartják vissza a veszélyek.

A görög Menipposz meséli el barátjának a történteket.

„Azzal persze tisztában voltam – mondja –, hogy semmiféle mesterkedéssel nem nőhet ki a szárnyam. De ha egy keselyű vagy sas szárnyát köthetném magamra, próbát tehetnék. Fogtam tehát két ilyen madarat, és szépen lenyestem a sas jobb és a keselyű bal szárnyát. Ezeket átkötöttem és erős szíjakkal a vállamhoz erősítettem, s először megpróbáltam szökellve és kezemmel csapdosva fel-felemelkedni a földről… Mikor ez sikerült, szívet vettem még vakmerőbb próbákra, s felszállván a Parnészről, egészen Geraneiáig repültem… Most már mind merészebb lettem, és egyenesen az Olümposzra repültem, s miután elláttam magamat a lehető legkönnyebb étkekkel, nekivágtam az égnek. Először szédültem a nagy magasságtól, de később azt is könnyen elviseltem… Leszálltam a Holdra, letelepedtem, kifújtam magamat, és föntről lenéztem a Földre.”

Hát így! Ilyen könnyen ment a dolog.

Persze, csak Lukianosz szatírájában. Mert a holdutazás az írónak csak arra volt jó, hogy kinevettesse a képzelgőket, a filozófusokat, no meg az isteneket s köztük magát Zeuszt is, akihez az „űrhajós” üzenetet visz.

A tréfa csak tréfa, mégis el kell gondolkoznunk rajta, annál is inkább, mert Lukianosz egy másik írásában is megemlíti a holdutazást. Az „Igaz történetek”-ben a forgószél felkap egy hajót és hét nap, hét éjszakai repülés után leteszi a Holdra. A hajósok körülnéznek, s különféle fantasztikus kalandokba, harcokba, valóságos csillagközi háborúkba keverednek, szinte előlegezve napjaink számos tudományos-fantasztikus regényének mozgalmas cselekményét. Az „Igaz történetek”-ben Lukianosz korának elképesztő történeteit, fantasztikus útirajzait gúnyolja – igazolva, hogy ilyen történetek voltak, s az olvasók szívesen habzsolták őket. Talán voltak olyan históriák is, amelyekben nemcsak a távoli földrészek mesés világát írták le, hanem esetleg a holdutazást is.

A repülés vágya – úgy látszik – mindig élt az emberekben, s a későbbi évszázadok folyamán ez a vágy csak fokozódott. A reális megvalósítás útjait és formáit ugyanúgy keresték, mint a képzelet lehetőségeit.

Görögország eltűnt, a Római Birodalom lehanyatlott. A városok kihaltak, a csodálatos paloták és templomok összeomlottak, az istenek és a császárok ledőlt szobrait belepte a homok.

Évszázadok múltak évszázadok után, s nem találjuk bennük semmi nyomát a repülés vágyának. Az Ezeregyéjszaka beszél ugyan a repülő szőnyegről és a repülő falóról, de ezek inkább mesemotívumok, nem sokban különböznek a dzsinnektől és démonoktól.

Új tudományos felfedezéseknek kellett jönniük, hogy a képzelet is megszabadulhasson nyűgeitől. A távcső megmutatta a Hold krátereit, a Jupiter holdjait, a Szaturnusz gyűrűjét, a matematika segítette kiszámítani a bolygók mozgását, a csillagászok elkezdték lebontani a korábbi földközpontú – geocentrikus – világkép épületét.

A Hold és a bolygók hirtelen megint közelebb kerültek a Földhöz.

És az emberi képzelet már indította is az első űrutazásokat.

Kepler álmodozott először az újkorban a holdutazásról. Fantasztikus történetének, amelyet 1634-ben írt, a címe is Somnium, vagyis Álom. A cselekményben rejtélyes alakok, boszorkányok, holdlakó szellemek szerepelnek, az utazás is különös erők közreműködésével sikerül, valahogy úgy, hogy a földi ember elveszíti a súlyát, és a Holdra repül. Kepler nem teremtett újfajta közlekedési eszközt, elutasította a szárnyas lovat, amellyel nem sokkal korábban Ariosto küldte hősét a Holdra. Tudós lévén nem hitt abban sem, hogy az embernek szárnyai nőhetnek, a korabeli tudomány pedig nem adott neki támpontot valamilyen repülő szerkezet kigondolásához. Könyvében talán ezért bukkannak fel misztikus lények, de talán az olvasmányosság érdekében és a társadalmi mondandó burkolására is.

Abban az időben, amikor Kepler a Somniumot írta, egy angol férfi, Francis Godwin, Llandaff és Hereford püspöke, éppen egy kalandregényen dolgozott. A munka elkészült, de kiadását Godwin már nem érte meg, a könyv csak öt évvel később, 1633-ban került az olvasók kezébe és azonnal óriási sikert aratott.

A könyv címe: Ember a Holdban.

A történetet egy Dominico Gonsales nevű sevillai nemesember meséli el, s Godwinnak gondja volt arra is, hogy a hitelesség kedvéért felvázolja a hős teljes családfáját, anyagi és egyéb körülményeit, iskoláztatását és hányatott életét.

Gonsales 1596-ban kétezer dukáttal a tarsolyában egy hajón Indiába utazik. Indián persze Amerikát kell értenünk, a vonzó és gazdag földrészt, azt a titokzatos világot, amelyben akkor még minden megeshetett. Gonsales smaragdokat, gyémántokat és nagyméretű gyöngyöket akar vásárolni, de megbetegszik és egy szépséges szigeten, Diego nevű mór szolgájával partra száll. A szigeten vadhattyúk élnek, felgyógyulása után Gonsales vadászni kezd rájuk. Később, amikor haza szeretne jutni, szerkezetet készít, amelyet a vadhattyúk emelnek magasba.

Hazamennie egyelőre nem sikerült, viszont kétnapi repülés után észreveszi, hogy a Holdba érkezett. Megismerkedik a holdlakókkal, filozófiai kérdésekről és államformákról vitatkozik velük, beszél különböző nagyságokkal, Irdonozurral, a Hold urával és Pylonasszal, egyik hercegével, szert tesz egy ebolus nevű varázserejű kőre, szóval része van számos eseményben és kalandban, míg végül a holdlakók segítségével vissza nem tér a Földre.

Amennyire kicsiny a könyv, annyira zsúfolt eseményekkel, véleményekkel és kalandokkal. Talán ennek köszönhető, hogy igen nagy szerepet játszott a fantasztikus holdutazások történetében.

1649-ben Jean Baudin lefordította franciára, némileg kibővítette és mint dokumentum- vagy tényregényt adta közre, valahogy úgy, mint századunk ötvenes éveiben az amerikai George Adamski a repülő csészealjakról írott „beszámolóját”.

Az olvasók már akkor is szerették a misztifikációt, a könyv francia sikerét hamarosan további fordítások, átdolgozások és kibővítések követték. Lehetetlen felsorolnunk Godwin regényének teljes pályafutását, ezért csak röviden megemlítjük, hogy Grimmelshausen forrásként használta a Repülő vándorember a Holdban című könyvéhez, de bizonyítható, hogy ismerte a regényt Edgar Allan Poe, Mary Shelley és Verne Gyula, az is tény, hogy németből kétszer is lefordították angolra, s ezzel a kör bezárult.

Említsük meg, hogy Godwinnal egyidőben Chester püspöke, John Wilkins is írt egy holdutazásról szóló fejtegetést, ez a munka viszont Swiftnek és Defoe-nak adott ötleteket, emlékezzünk csak a Gulliver utazásaiból Laputa repülő szigetére vagy a Robinson írójának Consolidator című szatírájára.

Könnyen megértjük a XVII. század embereinek heves érdeklődését a Hold iránt, ha arra gondolunk, hogy a kor legszenzációsabb tudománya a csillagászat volt, eredményei egyre szélesebb körben terjedtek, az újdonság ugyanúgy vonzotta az írókat és olvasókat, mint manapság az űrhajózás, a kibernetika vagy a biológia.

Godwin könyvének francia fordítását egy kitűnő költő és remek kardforgató, bizonyos Cyrano de Bergerac úr is elolvasta, mint ahogyan elolvasta Lukianosz már említett történeteit is.

Cyrano de Bergerac, akit Edmond Rostand drámája fedezett fel és tett újra híressé, sokoldalú, lázadó és tehetséges író és gondolkodó volt, járatos a filozófia, politika, fizika világában és a „Holdbéli utazás” címmel magyarul is megjelent könyve fordulatot jelent a képzelet űrutazásainak történetében.

A Holdbéli utazás tulajdonképpen vallásellenes szatíra, illetve szabadgondolkodói vitairat, bennünket azonban nem ez érdekel belőle, hanem az a bátorság és előrelátás, amellyel Cyrano de Bergerac a Holdra utazás különböző változatait elgondolja és leírja.

Nézzük közülük a legfontosabbat.

Elmondja, hogy készített egy repülőgépet, amelyre rakétákat kellett rákapcsolni, hogy sebes röptükkel felemeljék a gépet és mozgásba hozzák a hatalmas szárnyakat. A gép néhány katona kezébe kerül, azok Quebec főterén éppen be akarják gyújtani, amikor Cyrano odaérkezik.

„Mély fájdalom fogott el, hogy kezem művét ilyen nagy veszedelemben találom, gyorsan odaszaladtam tehát, megragadtam a tüzet tartó katona karját, kitéptem a kezéből a kanócot és dühösen a gépbe vetettem magam… mihelyt mindkét lábammal benne voltam, máris levegőbe emelkedtem. Nagy rémület fogott el…

Alighogy a láng végigfutott a rakéták első során, a sor végén elhelyezett gyújtópor máris a következő emeletet lobbantotta lángra, majd megint a következőt, ilyen módon a salétrom tüze növelte, s ugyanakkor elhárította a veszedelmet…”

A gép később elválik utasától és a földre zuhan, de Cyrano tovább repül, ugyanis zúzódásai miatt marhavelővel kente be magát és – ugye, ez köztudomású? – a fogyó Hold mindig beszívja az állatok velejét. A rakéták és a marhavelő segítségével hősünk a célba jut. Hogy mi mindent talál a Holdon, kikkel találkozik és vitázik, az most nem érdekes, mert az a fontos, hogy a rakéták tűzcsóvájának tetején megjelent az első ember, a holdutazás megvalósításának ötlete sok-sok előzmény után megszületett.

Ettől kezdve már van mércénk, tudjuk, hogy mihez kell viszonyítani a későbbi regényes holdutazások járműveit, tudjuk, hogy a későbbi elgondolások valóban a megoldáshoz vezettek-e, vagy zsákutcába futottak, függetlenül attól, hogy a művek jobbak-e vagy sem Cyrano korszakalkotó munkájánál.

Az események ettől kezdve meggyorsultak és nagyobb léptekkel haladtak előre.

A csillagászat eredményei vitákat robbantottak ki. A vallás és a tudomány vívta csatáit. Gondoljuk csak meg: a régi, vallásos világnézet szerint a világ középpontja a Föld volt, itt teremtette Isten az embert, itt váltotta meg Jézus Krisztus az emberiséget.

Igen, de a tudomány bebizonyította, hogy a Naprendszer középpontja a Nap, körülötte keringenek a Földdel együtt a bolygók, amelyek feltehetően a Földhöz hasonlítanak.

Az a kérdés, hogy van-e a bolygókon élet, vannak-e ott értelmes élőlények, élet-halál kérdésévé vált. Mert ha vannak, akkor a Föld nincs kitüntetett helyzetben, sem a teremtést, sem a megváltást illetően.

S a viták nemcsak a vallást érintették, hanem a földi uralkodókat is. Mert az idegen bolygókon vagy a Holdon talán más a társadalom berendezése, mint a Földön. Ott talán bölcsebbek a királyok és a császárok, igazságosabb a javak elosztása, de lehetséges az is, hogy se királyok, se császárok, se papok, se főurak nincsenek. Mert az ismeretlenben minden lehetséges.

Harcba szálltak a filozófusok és az írók.

Bernard de Fontenelles megírta híres értekezését a „világok sokaságáról”. Voltaire a Micromegas című könyvében óriásokat léptet fel, akik a Szaturnuszról, illetve a Szíriuszról érkeznek. Marie A. Roumier 1793-ban megjelent könyvének hőse már beutazza mind a hét bolygót s mindenütt értelmes lényekkel találkozik.

Ez utóbbi évszám megérdemli figyelmünket. Ekkorra ugyanis a filozófiai érvek helyét átvették az ágyúk és a kardok, s a forradalomban győztes polgárság megteremtette a természettudományos kutatás viszonylag szabad fejlődését.

A holdutazásokról, űrutazásokról szóló regények elveszítették vitázó jellegüket, szatirikus töltésüket, kalandos, humoros, szórakoztató történetekké váltak, vagy korábbi szerepük ellentéteként a miszticizmus képviselőivé lettek. Az előbbire jó példa Rudolf Erich Raspe mulattató regénye, a Münchhausen báró kalandjai, amely mintha Lukianoszhoz nyúlna vissza, amikor leírja a hazudós báró holdutazásait, az ismert módszert a Holdra repülő vitorlás hajóval, vagy a híres kötéltrükköt, azt ugyanis, hogy a Holdról lecsüngő kötelet Münchhausen mindig elvágja maga fölött és az így „nyert” darabot a végéhez köti.

A másik végletet Camille Flammarion képviselte, igaz, hogy jóval később, a múlt század második felében, nálunk is lefordított és igen népszerűvé vált könyveivel. Flammarion kitűnő csillagász volt, de idősebb korában a miszticizmus hívévé lett. 1862-ben megírta könyvét „a lakott világok sokaságáról”, s ebben az élet kifejlődésének lehetőségét bizonyította más naprendszerekben. Elméletéből kiindulva úgy vélte, hogy az idegen értelmes élőlényekkel csak telepatikus úton vehetjük fel a kapcsolatot, nincsen más lehetőségünk a találkozáshoz. Az ő romantikus holdutazásában az egymástól távol meghalt szerelmesek élik tovább életüket a Holdon, örök szerelemben és boldogságban. Így lett sápadt kísérőnkből a vallás mennyországa helyett túlvilág.

Ezeken az utakon – Münchhausen és Flammarion útján – az emberiség sohasem jutott volna ki a világűrbe. A tudomány és a tudományos-fantasztikus irodalom más irányba fordult.

„A science fiction – írta Jurij Kagarlickij esztéta – sohasem mondta, hogy imádkozz űrhajóért, hanem mindig azt mondta, hogy csináld meg magad az űrhajót.”

Verne Gyula volt az, aki ezt az álláspontot a leghatározottabban képviselte. Minden műve az értelmes és ügyes emberi cselekvés dicsérete, akár tengeralattjáróról, akár repülőgépről, akár egy város felépítéséről beszél.

Új módszert eszelt ki a Hold-utazás megvalósításáért.

186…-ban a baltimori Gun Club tagjai elhatározták, hogy embereket küldenek a Holdba. Méghozzá ágyúgolyón. Gyűjtést indítottak, közadakozásból befolyt a szükséges pénz, megkezdték a munkálatokat. A 900 láb hosszúságú ágyút közvetlenül a talajba öntötték, a lövedéket alumíniumból készítették, a lökőerőt 400.000 font súlyú lőgyapot képviselte. Amikor mindez elkészült s az együttállás is kedvezett, három férfi szállt a lövedékbe: Nicoll, Barbicane és Michel Ardan. És ezután?

„A tömeg leírhatatlan izgalma a tetőpontra hágott.

A Hold mind feljebb szállt a tiszta, felhőtlen égbolton… csaknem fele úton volt a szemhatár és a zenit között. Természetesen mindenki könnyen megértette, hogy a Hold elé kell célozni… Félelmetes csend borult a tájra… Rémülten meredt mindenki a Columbiad óriási, tátongó torkára… Arra gondolt mindenki, hogy a lövedékbe zárt vakmerő utasok is számolják most a rettentő másodperceket…

Murchison lenyomta ujjával a kapcsolót. A Columbiad fenekén kipattant a villamos szikra.

Irtózatos, fület, idegeket tépő detonáció reszkettette meg abban a pillanatban a levegőt… Óriási tűzkéve szökött fel a Föld méhéből, mint valami kráterből. A talaj felemelkedett, a sokaságban alig volt néhány ember, aki egy szemvillanásig látta, amint a lövedék, lángoló gőzoszlopból kiemelkedve, diadalmasan szeli a levegőt.”

Így képzelte Verne Gyula az indulást. Kissé naivan. Bátor utazói sohasem érték volna el a célt. A lövés pillanatában péppé maszatolódtak volna a lövedék belsejében.

De ne törődjünk a nyilvánvaló tévedésekkel. Elégedjünk meg az alapötlet helyességével. A tűz ereje emeli magasba az embert, az utasok tűzcsóva tetején repülnek a világűrbe.

Vakmerőség kellett az ötlethez. Ma már természetesnek tartjuk s nehezen tudjuk Verne gondolatának bátorságát megérteni. Az ágyú, a lövedék, a belétöltött robbanóanyag a rombolást és pusztítást szolgálta és nem a tudományos megismerést. A katonákat és nem a kutatókat. Vernének fel kellett fedeznie a háborús eszközben a békés felhasználás lehetőségét, a haladást szolgáló erőt. A tűz különben is félelmetes, elégeti az embert. Vernének volt mersze meglovagoltatnia utazóival 400 ezer font lőgyapot energiáját. Ezzel a gondolattal csak az atomenergia békés felhasználásának gondolatát állíthatjuk párhuzamba.

A fantasztikus irodalom lépésről lépésre közeledett a Hold meghódításához. Először kitűzte a feladatot, meghatározta a célt, aztán elkezdte megkeresni hozzá a megfelelő eszközöket. Végigpróbált mindent, míg eljutott a tűzhöz. De még amikor megtalálta, akkor is tovább keresgélt. Hiszen könnyű volt bebizonyítani, hogy ágyúgolyóban nem lehet utazni.

Ezért fordult H. G. Wells egy másik megoldáshoz.

Ötlete átfogóbb, szélesebb látóhatárú volt minden korábbinál.

Miért nem esünk le a Földről? – kérdezte Wells. Miért nem repül ki a Föld a Naprendszerből? Miért maradnak pályájukon a bolygók? Van egy erő, amely az egészet összetartja. A gravitáció. A testek hatnak egymásra, vonzzák egymást. Ezt az erőt kellene felhasználnunk a világűr-utazásokhoz.

És megszületett a „cavorit”. A tudós Cavor találmánya, az anyag, amely szigeteli a gravitációt. Wells hősei másként járnak el, mint Verne utazói. Valahogy úgy, mint a hajósok. Nem erőszakosak, rábízzák magukat a természet megismert erőire, meglovagolják a hullámokat, kihasználják a szeleket. Készítenek egy gömböt, ellátják a „cavorit” redőnyökkel, ezeket húzgálják le-föl, ezekkel irányítják a járművet. A találmány zseniális. Elvileg be lehet vele járni az egész Univerzumot. Nem kell cipelni az energiahordozókat, hiszen gravitáció mindenütt van. Wells még azt is tudja, hogy az új anyag nemcsak űrutazásokhoz használható, hanem terhek emeléséhez, szállításhoz, építkezéshez is.

Hősei mégis a Holdra mennek.

Mintha valami belső parancsnak, évezredes vágynak vagy álomnak engedelmeskednének. Ott van a Hold, látjuk, most már elérhetjük, tehát el kell érnünk. A titok érdekli őket, az idegen és rejtelmes világ.

Kalandjaikat nem kell felidéznünk. Mindketten más tanulsághoz és eredményhez jutottak. Cavor, a tudós, megismerte a holdlakó szelenitek hangyatársadalmát, a specializálódás veszélyeit; társa, Bedford, néhány kiló arannyal tért vissza a Földre.

Wells kissé talán előreszaladt.

A gravitáció felhasználásához még nem ért az emberiség. A valóság és a valósághoz jobban ragaszkodó tudományos-fantasztikus irodalom a rakétánál kötött ki.

A orosz Ciolkovszkij már a századforduló körül hihetetlen pontossággal megjósolta az űrhajókat, a Föld körül keringő műbolygókat, űrállomásokat. Az ő hajtóereje a rakéta.

A lengyel Zulawski is rakétahajtású űrhajón küldte hőseit a Holdra, hogy aztán hajótörést szenvedjenek és ne térjenek vissza soha.

Közben a valóság utolérte a képzeletet. A húszas években sorra alakultak rakétákkal kísérletező társaságok, tudósok és mérnökök – és természetesen a katonák is – kidolgozták a technikai részleteket. Hogy milyen eredménnyel tevékenykedtek, azt tudjuk a második világháború történetéből, emlékszünk még az Anglia felé repülő német rakétafegyverekre. Sajnálkozhatunk és szégyenkezhetünk, de a Hold meghódításához használt eszközt először fegyverek formájában próbálta ki az emberiség.

Végül bekövetkezett a pillanat, amelyet Otto Willi Gail megjósolt:

„Fülsiketítő zúgás harsogott végig a tájon… Mintha szellemek keze emelné, úgy tört a tüzes csoda őrült iramban, ferdén fölfelé… A hatalmas óriás valamennyi fúvókája mintha kigyulladt volna és széles fénycsóva, mint egy üstökös farka, villámlott föl a tovaszáguldó gép mögött.”

Csakhogy ebben a gépben már nem képzeletbeli alakok ültek. Tudjuk a nevüket is, láttuk az arcukat, s láttuk első lépéseiket a Holdon. Ezt a célját az emberiség elérte.

Különös a fantázia működése.

Képzeletünk vonzódik az elérhetetlenhez. Amit elértünk, attól elfordul.

A fantázia olyan, mint a kocsis, aki sárgarépát lógat a szamara orra elé, hogy ezzel ösztökélje haladásra.

A holdutazásról írott történetek annál inkább ritkultak, minél közelebb ért a valóság a sápadt égitesthez. Nevetséges és nem fantasztikus lett volna a holdlakókról beszélni, amikor már biztosan tudtuk, hogy még baktériumok sincsenek a Holdon.

Néhányan ugyan kísérleteztek még a témával, de nem sok sikerrel. Leírták a Holdra telepített laboratóriumok, vagy akár városok életét, feltételezték, hogy ott találkozunk idegen lényekkel vagy nyomaikkal, meséltek harcokról, balesetekről, bűnügyekről, amelyeknek már csak helyszínük volt a Tycho vagy a Csendesség tengere.

A képzelet új tájakat keresett.

Már a múlt század második felében felbukkant a tudományos-fantasztikus regényekben a Mars.

1879-ben az olasz csillagász, Schiaparelli, különös vonalakat vett észre a vörös bolygón. Szabályosságot látott bennük, elnevezte őket csatornáknak. Talált természetesen forrásokat és tavakat is. Úgy tűnt, hogy a „csatornák” mesterséges képződmények. Azonnal megindultak a találgatások. A csatornákat csakis élőlények készíthették. Megjelentek a marslakók. A tudományos vitákban kérdés, a fantasztikus irodalomban állítás formájában.

A képzelet kitolta a határokat.

A Marson már korábban is jártak bolygóközi „turisták”, Athanasius Kircher, Emanuel Swedenborg, George Griffith és mások már találkoztak ott meghökkentő lényekkel és társadalmakkal, de az igazi invázió csak Schiaparelli felfedezése után következett.

Gustavus W. Pope 1894-ben megjelent regénye, az „Utazás a Marsra” pontos leírást adott a szélfútta, vörös homokkal borított, romvárosokkal megrakott bolygóról.

A német Kurt Lasswitz 1897-ben, a „Kék bolygón” című regényében mesélte el elsőként a marslakók támadását a Föld ellen, ő írta le fejlett technikájukat, viselkedésüket, szokásaikat.

Aztán a „nagyágyú” is megszólalt.

1898-ban jelent meg Wells szenzációs regénye, a „Világok harca”. Ebből megtudhatta a megriadt emberiség, hogy Földünket régóta figyelik irigykedő és ellenséges lények, akik űrhajóikon, félelmetes hadigépekkel felszerelve elindultak meghódítani szülőbolygónkat. Wells marslakóinak nem volt emberi formájuk. Vérivó és gonosz polipok voltak, akiket az emberiség csak mint táplálék érdekelt.

A hadisten bolygója tehát mint fenyegetés jelent meg először. Még 1941-ben is, amikor pedig már tudtuk, hogy a „csatornák” nem léteznek, s majdnem biztos volt, hogy a Marson nincsenek hozzánk hasonló lények, még akkor is pánikba ejtette Amerika lakosságát a marslakók támadásáról szóló hangjáték.

A Mars mitológiája a tudományos-fantasztikus irodalomban nagyon gyorsan kialakult.

A csillagászok kutatásai alapján az írók hamar megismerhették a tájat, a kiszáradt csatornákat, amelyeket csak olvadáskor tölt meg a víz, a homokos, köves sivatagokat, a ritka levegőt, a kegyetlen, számumhoz hasonló viharokat, a bolygó fölött elsuhanó holdakat.

Ezt a vidéket telepítették be romos vagy ép, földfeletti vagy földalatti városokkal, pókokkal, szörnyekkel, furcsa növényekkel, halódó vagy életerős társadalmakkal, barátságos vagy ellenséges marslakókkal.

Minden korábban sikeres történetet újrajátszhattak a Marson. Edgar Rice Burroughs hőse, John Carter, nyolc köteten keresztül harcolt a Mars mesterséges embereivel, óriásaival, démonaival, többnyire azért, hogy Thuviát, a szép leányzót megmentse. John Carter nem használt űrhajót, lélekátvitellel szelte át a teret, hipp-hopp, egyik pillanatban a Földön, a másikban már a Marson.

Feltűnő, hogy a tudományos-fantasztikus írók mennyit álmodoztak földi férfiak és marsbéli lányok szerelméről, talán azért, hogy kibékítsék a két bolygó lakóit, talán azért, mert a távolság megszépíti, a melankólia fényével világítja át az érzelmeket. Még Alekszej Tolsztoj harcias hőse is beleszerelmesedett az egyik marsi leányzóba, és egyenesen az uralkodó lányával, Aelitával esett szerelembe.

Ezek a bolygóközi történetek már nem tartalmazzák azt a társadalmi indulatot, amely korábban a holdutazásokat jellemezte. A szórakoztatás fontosabbá vált a megismerésnél, az izgalmas cselekmény a legtöbbször háttérbe szorította a javító vagy szatirikus szándékot.

Csak Ray Bradbury törte meg az egyre üresebbé, egyre sematikusabbá váló kalandos történetek sorozatát. Könyvének, a „Marsbéli krónikák”-nak epizódjai arra valók, hogy szokatlan formában az emberi kapcsolatokról, társadalmi problémákról beszéljen. Nála a négerek azért szállnak űrhajóra, hogy itt hagyják a kizsákmányolást, az elnyomást, a faji megkülönböztetést; a szenvedélyes könyvgyűjtő azért utazik a Marsra, mert menekül a könyvégetők puritán haragja elől; az öregek azért települnek át, mert békében és nyugalomban akarják eltölteni utolsó éveiket. Bradbury világosan beszél. Könyvének utolsó fejezetében leleplezi önmagát s kimondja, hogy a marslakók mi vagyunk, mi, földi emberek, s az írók csak azért öltöztetnek bennünket idegen köntösbe, hogy érdekesebben, hatásosabban mesélhessenek jellemünkről, jó és rossz tulajdonságainkról.

Századunk ötvenes és hatvanas éveiben a bolygóközi regények valójában a földi, nemzetközi kapcsolatok problémáit vizsgálták fantasztikus körülmények közé helyezve. Egyes amerikai írók a gyarmatosítás kérdéseit vetették fel, elítélve a Marsot megszálló és elpusztító földiek erkölcseit, mások azt mutatták meg, hogy a Marsról érkező idegenek magasabb kultúrájukkal, értékesebb erkölcseikkel hogyan segíthetnek az emberiségen.

Az orosz Sztrugackij-testvérek „A marslakók második inváziója” című regényükben egyenesen a fasisztákkal azonosították a vörös bolygóról érkező hódítókat, akik az erőszaktól a korrumpálásig és a manipulálásig mindent felhasználnak, hogy az emberiséget maguk alá gyűrjék.

Folytathatnánk a sort. Beszélhetnénk a Marson játszódó robinzonádokról, szerelmi históriákról, láger-történetekről, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a tudományos-fantasztikus regények vörös bolygója csak színpad, amelyen bármilyen dráma eljátszható, bármilyen álom megvalósítható.

Néhány bolygóközi szonda, a Marsra és a Vénuszra küldött műszer, néhány fénykép vagy televízióközvetítés elég a tudományos-fantasztikus íróknak ahhoz, hogy a Naprendszert minden bolygójával, holdjával, kisbolygójával vagy meteorával együtt elintézettnek tekintsék. A folyamatot figyelve az olvasó néha nem tudja eldönteni, hogy a képzelet előretör-e a végtelen távolságokba, vagy menekül.

Azt hihettük volna, hogy Naprendszerünk határt szab a fantáziának, hihettük volna, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom űrhajói megtorpannak a feneketlen mélységek előtt s visszafordulnak, mint „Az ember tragédiájá”-ban Ádám.

Nem ez történt.

Miután a földi űrhajók elérték, meghódították, betelepítették, gyarmatosították vagy kiaknázták a Vénuszt, a Szaturnuszt, a Jupitert, az Uránuszt, a kisbolygókat, szóval a Föld szűkebb környezetét, azonnal elindultak a csillagok felé.

Itt egy pillanatra meg kell állnunk.

A legközelebbi csillag, amelyről feltételezhetjük, hogy bolygórendszere van, tőlünk 4,25 fényévnyi távolságban világít. A fényév az a távolság, amelyet a fény egy esztendő alatt megtesz: 9.460.000.000.000 kilométer. Négy egész huszonöt századdal szorozva kereken negyven billió kilométer. Riasztó távolság. És ha hozzátesszük, hogy az Alpha Centaurin, vagyis az említett csillagon esetleg nem találnának leszállásra alkalmas helyet az utazók, akkor már igazán félelmetes.

Úgy tűnik, hogy zsákutcába jutottunk. A határok bezárultak, az emberiség soha nem juthat ki a Naprendszerből.

De az írók – és a tudósok – törni kezdték a fejüket. A probléma lényege ugyanaz volt, mint a holdutazásoknál. Ki kellett találni, meg kellett konstruálni a csillagközi járműveket. Ugyanis ha az űrhajó fénysebességgel halad, akkor 8 és fél év az út oda-vissza, márpedig ennek a sebességnek vannak akadályai. Egyebek között az üzemanyag tömege, az emberi teljesítőképesség határa, az űrhajósok biztonságának és elviselhető környezetének megteremtése stb., stb.

A csillagközi utazásokról írott tudományos-fantasztikus regények nagy része arról szól, hogy milyen módszerrel oldják meg az utazás problémáját.

Úgy látszik, hogy a képzelet működése ugyanúgy felgyorsult az utolsó évszázadban, mint a tudomány fejlődése. A holdutazás járművének kigondolásához több évezred kellett, a csillagközi utazások kivitelezésére néhány év alatt számos javaslat született.

Itt van például a „generációs űrhajó”. Don Wilcox, Robert A. Heinlein, Laurence Manning nagyon hatásos elgondolása. Olyan űrhajót kell építeni, amely önmagában egy kis világ, növényekkel, állatokkal, üvegházakkal, lakásokkal és az űrhajósok társadalmával. Ez az űrhajó évszázadokig repülhet, benne nemzedék következik nemzedék után, a célt az ük-ük-ükunokák majd csak elérik. Az írók az „emberi tényező”-re összpontosították figyelmüket, s azt hitték, hogy jó megoldást kínálnak.

Brian W. Aldiss regényben tiltakozott a javaslat ellen. Az „Amíg világ a világ” című könyvében kimutatta, hogy a „generációs űrhajó” utasai nem bírják el az élethosszig tartó bezártságot, pánikba esnek, vallásos őrület tör ki rajtuk, fellázadnak, a társadalom szétesik és elég egy ismeretlen járvány a pusztuláshoz, az eredeti cél elvesztéséhez.

Egy másik javaslat szerint az űrhajónak a fény sebességénél sokkal gyorsabban kell haladnia. Ezt az ötletet sokan felkapták. Az olcsó és kalandos regényekben úgy vágtattak az űrhajók, mintha a természetnek nem is lennének törvényei. Márpedig vannak s tudjuk, hogy a legnagyobb sebesség a fényé s ezt túlhaladni nem lehet.

Ravaszabb megoldást kínáltak azok, akik a „térgörbület”-re hivatkoztak. Szerintük a tér olyasmi, mint egy meggörbített papírlap. Egyik oldaláról a másikra úgy is át lehet jutni, mintha átszúrnánk a papírlapot. Könnyű az ötletet kinevetni, de regények sokaságában hajtottak végre „tér-ugrásokat” az űrhajók, akár a szöcskék.

Voltak, akik arra gondoltak, hogy ha már a sebességet növelni nem lehet, meg kell hosszabbítani az űrhajósok életét. Hibernálni kell őket, fagyasztani, mélyhűteni, elaltatni s persze körülvenni megfelelő robotokkal, amelyek gondoskodnak védelmükről s időben felébresztik az alvó űrhajós Csipkerózsikákat.

Félelmetes gondolatot vetett fel a német Herbert W. Franke. Űrutazásokhoz „kiborg”-okat javasolt, vagyis kibernetikus organizmusokat, emberi idegrendszerrel vagy aggyal összekapcsolt érzékelőket, műszereket, gépeket.

Sorolhatnánk tovább a felmerült javaslatokat a „hipertér”-en át tartó repüléstől a fénysebességet meghaladó járműveken át egészen a fekete lyukakat vagy a gondolat energiáját felhasználó módszerekig, de ezzel csak a variánsokat mutatnánk be, és azt bizonyítanánk, hogy a tudományos-fantasztikus írók teljes erővel vetették magukat a témára, s nagyon keveset törődtek a valódi lehetőségekkel.

A csillagközi űrhajózás – legalábbis képzeletben – megindult. Fel lehetett frissíteni a korábbi témákat. A tudomány nagy valószínűséggel állítja, hogy Naprendszerünkben nincsenek értelmes lények által lakott bolygók, nincsenek marslakók, szelenitek vagy vénuszlakók. De a regényíróknak szükségük van az idegenekre, akár ellenségesek, akár barátságosak. Ha nem élhetnek közvetlen szomszédságunkban, akkor megtaláljuk őket valahol a Galaktikában, vagy más galaktikákban, a Szíriuszon, az Andromédában, a Magellán-felhőben. Mert találkoznunk kell velük! Mert az ember nem lehet egyedül a világmindenségben.

Elindultak tehát a földiek űrhajói és találkoztak az idegenekkel. Felfedezték űrhajóikat, megtalálták bolygóikat, harcoltak velük és békét kötöttek, vagy nem harcoltak, hanem szövetkeztek, elég az hozzá, hogy egyszercsak létrejött a Galaktikus Birodalom. Sok-sok Naprendszer bolygói tartoztak hozzá, uralkodók követték egymást a trónján, volt kereskedelmi és hadiflottája, voltak tudósai és katonái.

Aztán – Isaac Asimov trilógiájából ismerjük a történetet – a Birodalom egyszercsak elveszítette belső energiáit, szétkorhadt, darabokra hullott, hogy átadja a helyét egy másik formának. És az űrhajók tovább száguldoztak, fedélzetükön bátor pilótákkal és kapitányokkal, okos tudósokkal, ravasz mérnökökkel és mindnyájunknál bátrabb, okosabb, ravaszabb „pozitron-agyú” robotokkal.

A történet itt nincs befejezve.

Sokmilliárd fényévnyire a Földtől egy űrhajó kószált a feneketlen térben. Utasai egyszercsak hatalmas falat láttak. A falon tábla hirdette: itt a világ vége.

Az egyik pilóta kiszállt, hogy megnézze ezt a furcsaságot. Bedobott néhány centet egy automatába, erre kinyílt a falon egy ablak. Ki lehetett nézni rajta.

Valóban ott volt a világ vége.

A tréfás történet a maga módján azt az igazságot hirdeti, hogy az ember nem torpan vissza semmilyen nehézségtől, soha nem áll meg, mert hajtja a kíváncsiság, a képzelet és a megismerés vágya.

1981