„Látod, barátom, mivé lett a Föld?”

Bármennyire is pontatlan, homályos vagy akár ellenszenves a megnevezés, mint ahogy újabb időkben maguk a tudományos fantasztikus irodalom művelői és kutatói is érzik, úgy látszik, el kell fogadnunk a „science fiction”-t valaminek a megjelölésére, már csak azért is, mert jobbat nem tudunk, és talán azért is, mert a névben rejlő, korunkban feloldhatatlannak látszó ellentmondás magának a „műfajnak”, „műformának”, „gondolatnak” vagy akár „mozgalomnak” alapvető ellentmondását jelzi első pillantásra is szemérmetlen nyíltsággal. Vannak esztéták és kritikusok, akik megragadva a könnyű tréfa lehetőségét „tudománytalannak” mondják ezt a „valamit”, vannak írók, akik inkább a „spekulatív fikció” elnevezést tartanák helyesnek, akik egyszerűen a „tiszta” fantasztikum huszadik századi vagy szűkebben amerikai változatának tartják a science fictiont, de ezek a gondolkodók hasonlatosak a régi biológushoz, aki nem tudva megmagyarázni az élet keletkezését a Földön, áttette a problémát a világűrbe. Ha nem értjük a jelenséget, a név megváltoztatása nem segít rajtunk.

Századunk egyik legkülönösebb irodalmi vagy művészeti vagy kulturális jelenségével állunk szemben, s akár szeretjük, akár nem, kitérni nem tudunk előle, mert a tudományos fantasztikum, cáfolva a jövőjére vonatkozó minden eddigi jóslatot, egyre nagyobb területet hódít, áthatja a tömegkultúrát, sznobok és ínyencek csemegéjévé válik, „kilép a magateremtette gettóból”, és szinte hihetetlen dinamizmusról és fejlődőképességről téve bizonyságot, benyomul a „magas” kultúrába, illetve az irodalom és a művészetek „főáramlataiba” is. „A halott művészet megeszi a haldokló művészetet” – írta egy amerikai esztéta, s bár pesszimizmusát nem fogadhatjuk el, azt a felismerést igen, hogy a science fiction meghökkentő bátorsággal nyúl a kulturális értékek után, onnan veszi a jót, ahol találja, s a megszentelt hagyományokat, akár formákról, akár tartalmakról, akár ezek „magántulajdonáról” van szó, a szürrealisták fesztelenségével tekinti magáénak. Emil Petaja kérkedve írja át tudományos fantasztikus regénysorozattá a Kalevalát, Roger Zelazny a hindu szent könyveket, L. Sprague Du Camp a középkor germán epikáját, Isaac Asimov Gibbon római történetét, de hogy egy közelebbi példát is említsünk, a nyájas olvasó nagy lelki gyönyörűséggel ismeri fel a népmesék, az Ezeregyéjszaka, a Gesta Romanorum, vagy akár a Legenda Aurea szabadon átvett motívumait, illetve parafrázisait Stanislaw Lem Kiberiáda című könyvében. Nem is beszélve azokról a jellegzetesen science fiction találmányokról (időgép, antigravitáció, miniatürizálódás, láthatatlanság, fénynél nagyobb sebességű űrhajó, antivilág, párhuzamos világok, robotok, androidok, marslakók stb. stb.), amelyeket szinte egymással versengve, a szerzői joggal mit sem törődve fejlesztenek tovább és alakítanak közös motívumkinccsé az írók ötletes vagy ötlettelen seregei.

A tudományos fantasztikus irodalomról és művészetről beszélünk tehát, elkerülve az új, esetleg századik definíció megfogalmazásának csábító nehézségét (J. D. Bernal: „Emberi tevékenységre, amely maga csak a társadalmi oldala, nem alkalmazható szigorúan véve a definíció eszméje.”), mellőzve az apologetikát és a kisebbségi érzést kompenzáló gőgöt, amely értéket csak a tudományos fantasztikumban lát, és elhagyva apró és finom részleteket és helyenként lényeges igazságokat is.

Az irodalom vagy a művészet kutatója alig találhat érdekesebb témát, mint megfigyelni és nyomon követni egy gondolat születésének és növekedésének folyamatát, a bimbózást, a kibomlást, az érést, az önvizsgálat első bátortalan jeleit, az öntudatra ébredést és a teljes magabiztosságot – magyarán a művészet és a reá vonatkozó elmélet egymást ösztönző, egymásra ható, egymást segítő vagy akadályozó fejlődését. A XX. század kétszer is felkínálta a lehetőséget: néhány évtizeden belül, szinte lombikban nevelte fel a példákat, mint a homunculust. A film esetében a lehetőséget lényegében elszalasztottuk. A film felnőtt, a filmelméletek is felnőttek. A science fictionnál most szalasztjuk el. Nem vesszük észre, vagy csak a tények kényszerítő nógatására, hogy körülöttünk új, sokszor ijesztően új kultúra születik, az elmélet nem siet az „ösztönös” fejlődés segítségére. Látjuk például a regény bomlását, a magánüggyé degradálódó verset vagy zenét, s nem gondolunk arra, hogy csak bizonyos regény bomlik, csak bizonyos vers vagy zene veszti közlő szerepét, s a szűkre méretezett láthatáron túl valami új születik, kezdetleges és naiv, de élő és virulékony. A kor szülötte, minden ellentmondásnak és paradoxonnak hordozója, védtelen és mégis erős, alkalmas minden vizsgálatra és talán még az élveboncolást is túléli.

„Minden forradalmi jelenséghez hasonlóan – írja kitűnő tanulmányában Darko Suvin – a tudományos fantasztikus irodalom (science fiction, SF, sci-fi) számos paradoxon kútforrása. Az első már a nevéből fakad… Hiszen azt állítani a még erősen elidegenült emberiség korában, hogy létezik tudományos művészet, annyit jelent, mint a jövő elméletét mainak elfogadni, beskatulyázni az irodalmat, elvágni gyökereitől – megfosztani a fantáziához való jogától…”

„A science fiction másik paradoxonja az a tény, hogy a mai irodalomban úgy jelenik meg, mint a legfiatalabb és a legősibb irodalmi műfaj…”

Egyetértve Suvin véleményével s hallgatva most a többi paradoxonról, néhány vonással fel kell vázolnunk a science fiction útját, s nemcsak azért, mert nálunk ez az út a művek hozzáférhetetlensége következtében tulajdonképpen ismeretlen, hanem azért is, mert a science fictionra vonatkozó elméletek sokkal elevenebb kapcsolatban álltak a művekkel, sokkal közvetlenebbül hatottak, mint az irodalom más ágaiban. Egy-egy tekintélyes magazinszerkesztőnek, például az amerikai John W. Cambellnek, akit Asimov a „science fiction atyja”-ként siratott el a múlt év őszén, volt akkora irodalomszervezői vagy ideológusi szerepe, mint mondjuk Osvát Ernőnek. A science fiction történetében szinte beláthatatlan szerepet játszottak a magazinok, pontosabban azok a havonként vagy kéthavonként megjelenő ponyvafüzetek, melyeket a jobb ízlésű olvasók a kezükbe sem vettek, vagy csak otthon, titokban, s a címlapot akkor is letépték róluk. Ha manapság megnézünk egy ilyen, sárguló, töredező papírra nyomott magazint, s látjuk címlapján a dúskeblű, félmeztelen hősnőt, aki sugárpisztollyal a kezében – óh, Freud! óh, tudatalatti! óh, kamaszos manipulációk! – óriási hernyóval, polippal, gülüszemű szörnnyel vagy Mars-lakóval verekszik, nehezen hisszük el, hogy novellái között esetleg „klasszikusok”, standard antológiadarabok is szerepelnek. Dehát az örök Buddha reinkarnációját néha piszkos putriban találják meg a kereső lámák…

Minden a magazinokban kezdődött, de nem annyira, hogy elhiggyük Sam Moskowitznak, a jó rajongónak és ezért rossz „hivatásos” SF irodalomtörténésznek, hogy a tudományos fantasztikus irodalom Amerikában, s ott is Hugo Gernsback vagy Jack Williamson agyából pattant ki, 1926-ban, 1928-ban vagy 1931 szeptemberében. Más történt ott. Egy gondolat – valóban ősi és az irodalomban mindig bujkáló gondolat – helyet, teret és mohó olvasóközönséget kapott. És természetesen – hiszen Amerikáról van szó – áruvá változott.

„Bizonyos, hogy az amerikaiak – idézi egy tanulmány Boris Viant – semmit sem találtak fel, de anélkül, hogy képesek lettek volna kigondolni az automobilt vagy az atomhasadást, ma az ő kezükben van az autók legnagyobb tömeggyártása s az eszközök legmagasabb fokán az atombomba. Ez az irodalmi műfaj, éppen úgy, mint annyi minden más, egyszerűen visszakerült Amerikából.”

„Valóban nem tagadhatjuk meg Amerikától, hogy az idegen kezdeményezéseket kamatostul adta vissza a világnak. Nem mondhatjuk, hogy nem popularizálta ezeket tökéletesen, hogy nem sokszorozta meg nagytermelői és szervezői szellemében, s hogy nem olcsón, ízléses és jó csomagolásban adta vissza…”

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a magazinokat antológiák követték, az antológiákat paperback és kemény kötésű könyvsorozatok, a könyveket klubok, kongresszusok és irodalmi díjak, majd ennek a folyamatnak kiterjesztése vagy megismétlése Nyugat-Európa országaiban, akkor nagyjából el is mondtuk az amerikai SF-nek mint mozgalomnak a történetét. De nem mondtuk el tartalmát, esztétikáját, nem beszéltünk divatjairól, emelkedéseiről és hanyatlásairól, szerepéről, sikerének okairól és hatásáról, sem azokról a vitákról, melyek következtében az amerikai science fiction művészileg és politikailag radikalizálódott és polarizálódott.

Hogyan ébredt öntudatra az amerikai science fiction, hogyan jutott el önmaga természetének és céljainak felismeréséhez, hogyan lépett túl – legalábbis legjava íróiban és műveiben – a ponyván és az olcsó szórakoztatáson, hogyan vállalja kritikai szerepét és azt, hogy az utópiák valódi örököseként őrizze az emberi reményt és „a megismerés és öröm új eszköze legyen, a tudománynak és technikának költészetté alakítója, amely az emberi értelmet új érzékszervekkel látja el”? Ha állandóan az amerikai science fictionról beszélünk, nem azért tesszük, mert elfeledkeztünk más országok tudományos fantasztikus irodalmáról vagy művészetéről, melyeknek ugyanolyan vagy még nagyobb szerepük van a science fiction történetében, hanem azért, mert a jelenkori amerikai science fictionban találhatók meg a legtisztábban a különböző ellentmondások, többek között az is, hogy problematikáját csak korszerű világnézetre épülő irodalomelméleti munkák látták át és értették meg igazán, akár az Egyesült Államokban írták ezeket, akár Európa országaiban.

Nincs az irodalomnak és művészetnek ága, amelynek olyan erőteljes és közvetlen kapcsolata volna olvasóival, mint Amerikában a tudományos fantasztikumnak. Már az első magazinok idején, részben spontánul, részben kiadói vagy szerkesztői ösztönzésre, olvasókörök, klubok, társaságok alakultak, rajongókból és amatőrökből, akik a hobbyt kiterjesztve, azonnal elkezdték vizsgálni kedves olvasmányaikat, keresték a hagyományokat, kialakították a kutatási területeket és a kritikai szellemet. Már az első magazinok mellett megjelentek a rajongók társadalmi munkával készített sokszorosított kis lapjai, az úgynevezett „fanzin”-ok, és ezekben a függetlenségükre kényes és büszke lapocskákban, a kiadói reklámmal mit sem törődve indult meg az elméleti munka. Komoly esztéták, irodalomtörténészek vagy kritikusok ugyanis évtizedekig nem vettek tudomást a science fictionról, még a tömegkultúra részeként sem. A változást tulajdonképpen az atombomba – a számos science fictionban régen és sokszor megjósolt atombomba – hozta és annak felismerése, hogy az emberiség új korba lépett, és ennek a kornak valamiképpen több köze van a tarka-barka magazinok novelláihoz és regényeihez, mint bármi másnak. Amikor J. O. Bailey a Pilgrims Through Space and Time című, alapvető és mindig idézett, a jelenséget „leíró és analizáló” könyvében ezt a gondolatot kimondta, már alaposan elkésett. A fanzin-ok már mindent előkészítettek. A rajongók összeállították a bibliográfiákat, megírták a kritikákat, magánkönyvtáraikban összegyűjtöttek mindent, ami a tárgyra vonatkozott és fennhangon, de nagyon kis példányszámban hirdették az új kor eljövetelét. Sőt, megszervezték a „világkongresszusokat”, megalapították a díjakat is. Szekták nem lehetnek meg eretnekség nélkül. A rajongók csoportjai széttöredeztek és egymást vadul marva, egymás nézeteit támadva, engedelmeskedtek a törvénynek: az irodalmat kísérnie kell az elméletnek, a spontán tevékenységet a tudatosság szintjére kell emelni. A korai science fiction olvasói, a rajongók kis csoportja megértette a készülő világot. Így hát az irodalomtörténész Bailey a rajongóknak és gyűjtőknek, és nem irodalomtörténészeknek és esztétáknak mondott köszönetet a segítségért könyve előszavában.

Bailey megtalálta az ősök árnyait és legalábbis fővonásokban megrajzolta a múltból a science fictionhoz vezető utat. Lukianosz, Campanella, Morus, Bacon, Kepler, Cyrano, Holberg, Swift, Poe, Verne, Bellamy, Wells, Morris – és a sor végén Murray Leinster, Clifford Simak, Wilson Tucker, Fitz-James O’Brien, Otis Adalbert Kline és a többiek. Ismeretek hiányában a mű hatását nem tudjuk felmérni, inkább csak elképzelni. A lenézett science fiction írói egy sorban a lángelmékkel! Műveik persze ettől sem értékesebbek, sem jobbak nem lettek, de a világirodalom nagy áramlatához tartozni más, mint ponyvaírónak lenni. Nyilván az olvasók önérzete is megnőtt. Bailey rangra emelte az amerikai science fictiont.

A könyv emellett, tárgyához illően, prófétai volt. Megjósolta vagy inkább kiszámította, extrapolálta a science fiction lehetőségeit a jövő világában, sőt még lehetséges irányait is kijelölte. Visszapillantva azt kell mondanunk, hogy jól prófétált. Nem törte át ugyan a „szakmabeliek”, a „főáramlat” elutasítását és közönyét, de segítette a science fiction kibontakozását, aztán elsüllyedt – talán haladó nézetei miatt is –, hogy éppen mostanában kapja meg méltó elismerését.

Közben John W. Cambell kemény szerkesztői uralma alatt új írónemzedék lépett a porondra. Cambell tudományos és művészeti hitelességet követelt s nem titkolta, hogy a társadalom megváltoztatásának eszméi idegenek számára. Eszményképe az amerikai „életforma” volt, s ezzel olvasók tíz- és tízezreit nyerte meg, de kihívta az ellentmondást is. Cambell véleménye a science fictionról hanyatlás volt és reakció, a gondolatok korlátozásának és manipulációnak szándéka hatotta át. Igaz, hogy a legnehezebb cambelli időkben nőtt fel Bradbury, de az ő jelentőségét is inkább Európában ismerték fel és nem az Egyesült Államokban.

Az áttörés, vagy második áttörés, egy dühöngő fiatalnak álcázott angol kispolgár érdeme. Kingsley Amisről van szó.

Kingsley Amis meghívót kapott Princetonba és felkérést, hogy az 1958-59. tanévben tartson előadássorozatot valamely irodalmi témáról. Komoly házigazdái meglepődtek kissé, amikor bejelentette szándékát: a science fictionról kíván beszélni, mégpedig nem úgy, mint a „populáris kultúra jelenségéről”, hanem mint művészetről, amely szerves része az angol nyelvű irodalomnak. Az előadássorozatot később New Maps of Hell címmel kötetben is megjelentette. Amis sorozata – bár a komoly irodalmárok szemében úgy tette szalonképessé a science fictiont, mint nálunk a detektívregényt Babits néhány elnéző kijelentése – nem találkozott a tudományos fantasztikus irodalom híveinek, íróinak, kritikusainak elismerésével. Kívülről és felülről közeledett a science fictionhoz. „…Bármik is hibáim – írta –, de nem vagyok az az idegesítő intellektuális személyiség, aki a nagyvárosi nyomortanyákon szereti tölteni a hétvégét, hogy ott a «népszerű kultúra» valamelyik «jelenségét» művelje…” Amiatt mentegeti magát, amit tesz. Szellemes és sokszor sziporkázóan okos előadásaiban a dzsesszhez hasonlította a science fictiont és elsősorban szatirikus elemeit vizsgálta, valamint azt, hogy a szexualitásnak miért nincs kitüntetett helye ebben az irodalomban. A science fiction oldaláról erősen támadták a könyvet, nem tartották mérvadónak, és tételeit erősen megkérdőjelezték. Hatása mégis jelentős. A „hivatásos” irodalmárok között divatot teremtett, tulajdonképpen erősítette a tömegkultúra jelenségeinek tudományos vizsgálatát, a „szektát” viszont provokálta. Amis művének megjelenése után indítottak kritikai rovatot a science fiction magazinok, s ezután vált szinte kötelezővé a science fiction konferenciákon és kongresszusokon kerekasztalvitát rendezni egy-egy elméleti kérdésről. Amis ugyanakkor – szinte akarata ellenére – állást foglalt egy lappangó esztétikai és politikai vitában, a haladás oldalán. A szatíra felől közelítve, az egyik legtehetségesebb amerikai science fiction írónak Frederik Pohlt tartotta, aki sokadmagával a cambelli SF ellenzékéhez, az „amerikai életforma” és az „amerikai álom” bírálóihoz tartozott. Amis véleményének köszönhető, hogy a science fiction humanista vagy baloldali irányzata megerősödött és világszerte ismertté vált.

A science fiction önismerete ezután három területen folytatódott: az amatőrök tiszavirág életű lapocskáiban, a hivatalos irodalomtudományban, és a magazinokban. Jellemző adat, hogy két-három olyan könyvkiadó is működni kezdett, amelyek csak kritikai és elméleti műveket adtak ki. A korszak legjobb teljesítményei közé hivatásos science fiction írók kritikai művei tartoztak. Érdemes felfigyelni például Damon Knight kritikusi hitvallására.

„Mint kritikus – írja – bizonyos alapelvek szerint dolgozom, amelyek talán kissé excentrikusak.

1. A science fiction elnevezés helytelen, és csak arra jó, hogy két belelkesült ember véres verekedésbe kezdjen a definíció miatt… Valami jobb megnevezésre lenne szükségünk, dehát ehhez vagyunk kötődve…

2. Más a kiadói fülszöveg és más a könyvkritika, és ennek megfelelően kell ezeket kezelni.

3. A science fiction az irodalom egyik területe, melyet komolyan kell venni és amelyre a szokásos kritikai mércét kell alkalmazni…

4. Egy rossz könyv többet árt a science fiction ügyének, mint tíz rosszindulatú megjegyzés.”

Az esztétikai vita, amely a megélénkült és sokszor nagyon kíméletlen kritikai tevékenységet követte, újabb lappangó ellentéteket hozott felszínre. Új írók és új olvasók jelentkeztek, elégedetlenek és indulatosak, teli társadalmi haraggal, bírálattal és lázadással. Először – ahogy szokás – az előttük járó nemzedékek formavilágát dobták félre, az amerikai science fictionnak azt a realizmusát, amelynek legfőbb mintaképe talán Hemingway volt. A fiatalok Joyce-on, Kafkán, Kerouac, Ginsberg és Capote művein nevelődtek, és a science fictiont valóban irodalomnak, az önkifejezés eszközének, a jelen és a jövő alakításának tekintették. A formai vitákat tartalmi viták követték. Megváltoztak a témák és a hősök. A tér és idő végtelenjében száguldó rettenthetetlen űrutazók visszatértek a Föld jelenidejébe, és gyanakodva, szorongva, félve néztek körül. Kalandjaik egyre többször belső kalandok voltak, s legalább annyira fantasztikusak, mint egy Mars-utazás. A fiatalok a reményt és a remény megvalósítását követelték…

Közben, a dolgok természetes rendje szerint, Európa is megmozdult és az Amerikából kapott science fictiont megforgatta, megvizsgálta, átalakította és visszaküldte a feladónak. Az „Új Hullám” Angliából indult. Hasznosította a francia iróniát és szkepszist, a wellsi utópisztikus hagyományt, és hozzátette a magáét, a modern Anglia elidegenedett, magányos, ingatag emberének gondjait. Amerikában az „Új Hullám” antológiák köré szerveződött. Összegyűjtötték „kényes” és „veszedelmes” témákról írott, a magazinoknál és kiadóknál visszautasított műveiket, „veszélyes látomásaikat”. A science fiction világkongresszusok légköre feszültté vált. Kevés szó esett az esztétikai problémákról és egyre több a környezet pusztulásáról, a nyomortanyákról, a rasszizmusról, az imperializmusról és a fasizmusról. Az egyik kongresszuson felállt Harlan Ellison, az „Új Hullám” vezéralakja és azt követelte, hogy a science fiction „radikális irodalom” legyen, „forradalmi programja” legyen, „vezessen a barikádokra” és az „utca irodalma legyen a vér napjaira”.

Nem sokkal később az egyik science fiction magazinban fizetett hirdetés formájában közlemény jelent meg, amelyet vagy hatvan amerikai science fiction író írt alá. Helyeselték a kormány politikáját és az amerikai beavatkozást Vietnamban. A közleményt a „galambok” válasza követte: „Tiltakozunk az amerikai beavatkozás ellen Vietnamban!” Az amerikai science fiction felnőtt.

Ha most, az eredeti kérdéshez visszatérve, megpróbáljuk összefoglalni, hogy a tudományos fantasztikus irodalom meddig jutott az önismeretben, azaz mennyire tudatosította elméletileg is helyét, lehetőségeit és szerepét, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyon sok tennivalója maradt még, és ismételnünk kell, hogy az elmélet Európában érte el legjelentősebb eredményeit.

A legjobban ismert és feldolgozott terület természetesen a science fiction múltja. Tízesével sorolhatnánk a terjedelmes, sokszor lexikon méretű és jellegű köteteket, melyek egymásra licitálva találnak újabb és újabb elődöket, s dicséretükre: erősebb bennük az integrálódás vágya, mint a nemzeti elfogultság. „Tud Ön arról – kérdezi ujjongva Pierre Versins, aki évtizedek óta munkálkodik a science fiction enciklopédiáján –, hogy a múlt század második felében élt Grönlandon egy utópista reformátor?” Ezek a hangyaszorgalommal készített művek azonban csak ritkán lépnek túl a pozitivista irodalomtörténeten, s művelőik még azt az önként adódó lehetőséget sem ragadták meg, hogy elkészítsék a science fiction – egyébként valószínűleg nagyon érdekes tanulságokat kínáló – motívumkatalógusát. Az összefoglaló – a témát Homérosztól Zelazny-ig tárgyaló – tanulmányok között magasan kiemelkedik Darko Suvin már idézett Od Lukijana do Lunjika című, esszékkel kísért science fiction antológiája, amely a formai hasonlóságokat elhárítja és a mélyebb összefüggéseket ragadja meg, bizonyítva a science fiction örök létezését, korszakonkénti alakváltozását, próteuszi természetét. Suvin professzor véleménye szerint – s ebben Ernst Bloch Das Prinzip Hoffnung című művére támaszkodik – az utópia, az emberi Reménység, a jövő tudatos formálásának vágya jelenik meg a tudományos fantasztikumban. „A tudományos belletrisztikában – írja – csak az lehet hosszú életű, ami gyökeret vert a tudományban.”

A science fictionnak másik, elméletileg elég mélyen megragadott területe a tartalmi analízis. Régi és új irodalomtudományos módszerekkel számos tudományos fantasztikus műalkotást, írói életművet vagy irányzatot elemeztek már, de a tanulmányok tarka sokaságában magának a science fiction egészének igazi megértését még nem találjuk. Jelentős, sőt világviszonylatban páratlan mű Stanislaw Lem mélyen átgondolt, hatalmas ismeretanyagra támaszkodó Fantastyka I Futurologia című 1970-ben kiadott monográfiája.

A science fiction elméleti irodalmát áttekintve, azonnal szemünkbe tűnik, hogy a jelenséget teljes egészében, minden vonásában megragadni csak néhány, elsősorban német kutatónak (Schwonke, Krysmanski, Pehlke-Lingfeld) sikerült, bár ezek a tanulmányok általában nem lépnek túl a doktori disszertációk módszerein és gondolatkörén. De itt azonnal érdemes és szükséges megjegyezni, hogy a kutatás, főleg az Egyesült Államokban és Angliában, nagyon erősen bontakozik. Az utolsó néhány évben megteremtették szervezeti formáit és kereteit, nagyon sok egyetemen bevezették a tudományos fantasztikus irodalom oktatását, anyagilag is támogatják a kutatói munkát, s így joggal gondolhatjuk – előjeleit már látjuk –, hogy a science fictionnal összefüggő kérdésekről, az utópia, a fantasztikum, az idill, az államregény problémaköréről és magáról a science fictionról tanulmányok sorát kapjuk kezünkbe. Ha nem is ekkora méretű, de nagy tempójú fejlődést várhatunk Franciaországtól és Olaszországtól.

„A tudományos fantasztikus irodalom internacionális” – mondta az SF írók és teoretikusok budapesti tanácskozásán Pohl, s megállapításával lényegében egyet is érthetünk. Így hát jogunk van, félig komolyan, félig játékosan, sorra venni a világ tudományos fantasztikumának néhány megoldatlan kérdését, és akár egy étlapot odatenni a jóétvágyú irodalomtörténészek, esztéták, stiliszták, kritikusok asztalára.

Senki sem válaszolt igazán arra a kérdésre, hogy a tudományos fantasztikum milyen összefüggésben van a tudománnyal, a korunkban játszódó tudományos technikai forradalommal és azzal az új kultúrával, amelyet ez a forradalom teremt. Vajon valóban örököse a science fiction a fantasztikus utazásoknak, álmoknak, utópiáknak, vagy inkább kritikája és tagadása? Igaz-e, hogy a science fiction ösztönösen és tudatosan arra törekszik, hogy egy új emberi magatartás modelljeit keresse, körvonalait, lehetőségeit ábrázolja? Igaz-e, hogy ez az új hős a géppel szimbiózisban élő, a tudomány eszközét természetesen használó, maga körül új környezetet teremtő „felsőbbrendű” ember? Vagy a science fiction nem fejez ki mást, mint azt az ősi rettenetet, amelyet az ember a tér és idő végtelenjével találkozva érez, és e rettenet legyőzésének örökké megújuló vágyát? Mondhatjuk-e, hogy a science fiction az entrópiával szembeszálló, dezentrópiát teremtő ember eposza és mítosza? Mi az oka annak, hogy a science fiction legmagasabb színvonalú megvalósulásaiban sem törődik alakjainak plasztikus ábrázolásával? Visszatérés-e ez a regény korai állapotához, hagyományok konzerválása-e, vagy egyszerűen csak sematizmus, amely a tézisjellegből vagy a cselekmény túlhangsúlyozásából ered? Honnan származik a science fiction fantasztikuma, hogyan függ össze a „tiszta” fantasztikummal, spekuláció-e az egész, vagy pedig „az ész álma, mely szörnyeket szül”? Van-e helye a tömegkultúrában a science fictionnak, a manipuláció korszerű eszköze-e, vagy pedig a tömegek spontánul feltett „végső” kérdésére adott illuzórikus válasz? Igaz-e, hogy a science fiction a politikai nézetek összeütközésének, ideológiák harcának sokkal kedvezőbb porondja, mint az irodalom vagy a művészet bármely más ága vagy műfaja? Igaz-e, hogy a science fiction tétova kísérlet a természettudományos és humán kultúra összekapcsolására? A „coca-colonisatio” eszköze, ahogy Fred L. Polak nevezi, vagy „vörös propaganda”, esetleg a szórakoztatóipar egyik ága mindkét oldalon? Igaz-e, hogy a science fiction a tér alapegységének a Földet, az idő alapegységének a történelmet és a társadalom alapegységének az emberiséget tekinti? Új vallás vagy új humanizmus terjed a tudományos fantasztikummal? Ha alakváltoztató előtörténete során mindig perifériális és lényegében elnyomott gondolat volt a tudományos fantasztikumban megtestesülő tartalom, akkor mostani előretörése azt jelenti, hogy felszabadulóban van, és a kultúra centrumának válik részévé? Vannak stiláris, szerkezeti vagy akár nemzeti jellegzetességei? Reális képet rajzol-e a fantasztikum? Van a tudományos fantasztikumnak szerepe kulturális értékek – például a regényszerkezetek, sorsvíziók, cselekvő hősök, művészi formák stb. – megmentésében, vagy rombolja és pusztítja a hagyományos értékeket? Kik az olvasói? Olvasóközönségének milyen az összetétele? Igaz-e, hogy képes megjósolni, anticipálni vagy extrapolálni a jövőt? Érvényesek s egyáltalán esztétikai kategóriák-e a tudományos fantasztikumra gyakran alkalmazott „optimizmus”, „pesszimizmus” kifejezések? Mivel a tudományos fantasztikum mindig a változásokról beszél és mindig mozgó világot ábrázol, mondhatjuk-e romantikának vagy akár elkésett romantikának? A „menekülés” irodalma vagy éppen ellenkezőleg?

Folytathatnánk, de minek soroljuk tovább a kérdéseket? Egy részük úgyis szónoki kérdés, más részükre talán már adtak választ az irodalomtudomány művelői. Biztos azonban, hogy ebben a „valamiben” úgy sűrűsödnek, bogozódnak össze századunk vagy talán a jövő század társadalmi és kulturális feszültségei, mint semmi másban a mi kulturális látóhatárunkon belül. Az alkotásokat tekintve a magyar tudományos fantasztikus irodalom és művészet még nem nagy, s ez szerénységre int, de az elméleti munkában, irodalomtudományi kutatásban és kritikában – ezt példák bizonyítják! – nem kell csak hazai művekre támaszkodnunk, a science fiction nemzetközi, az egész emberiség reményeit és félelmeit mondja ki, s így jogunk és kötelességünk beleszólni alakulásába és jövőjébe.

A világ egyik első tudományos fantasztikus eposzában a saskeselyű megkérdezte repülés közben a hátára kapaszkodó Etanát: „Nézz le, barátom: milyen lett a Föld?”

Etana lenézett és így válaszolt: „A föld, barátom, gyöpágyhoz hasonlít. A tenger meg kenyérkosárhoz.”

Azután tovább repültek és amikor Etana újra lenézett, már nem látta sem a tengert, sem a földet.

Az a forradalom, amelyben élünk, a termelő erők szintjén a tudományos technikai forradalom, sosem látott mértékben és tempóban megváltoztatja és felforgatja a világot. Lehet, hogy a földet gyöpággyá, a tengert kenyérkosárrá változtatja, de lehet, hogy eltünteti mind a kettőt.

A tudományos fantasztikum ezt a folyamatot vette észre, s ezt a két lehetőséget, ezért ujjong s ezért kiáltja fennhangon komor és apokaliptikus látomásait, ezért fehér és fekete. Talán segíthetünk abban, hogy ne a Föld pusztulását kelljen siratnia…

 

1972

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]