Hódolat a szépségnek

– Fokhagymát szeretnék festeni – mondtam az árusnak a Fény utcai piacon – érti, ugye, magának intelligens az arca, válasszon ki egy tökéletes példányt, kerüljön, amibe kerül, eddig nekem csak bajom volt a szépséggel, bevallom, lenéztem az okos esztétikákat is, de most szemem láttára káprázatos fényt kapott a fokhagyma, a naptól, vagy belső energiáitól, megmutatta érzéki képekben fenségét, magasztosságát, báját, még tragikumát és felszabadultságát is, és szerkezetét, egymáshoz búvó gerezdjeit, külön személyiség mindegyik, de együtt még többek, nem úgy, mint emberi fajunk, összetettsége erőt, jövőt, reményt sugall, s arányosságot, mint egy Apolló-szobor Athénból, mert okosan közös és ropogó védőburkot növeszt, márványos fehéret, s nézze a gerezdek domború szépségét, formásabb minden Vénuszok hátsó felénél, sajnos sem a reneszánsz, sem a barokk piktorok nem vették észre, legfeljebb ízesítőnek használták, miközben tengeri tájakat, szabin nőket, királyi arcokat festettek, de engem meghódított, érti ugye, adjon hát egy nagyon szépet, hiszen megláttam benne a tökéletest…   – Értem, uram, – mondta az árus – tessék itt ez a darab, de ha megengedi, én fokoznám tervezett festménye hatását és a fokhagyma mellé odatennék néhány csodás tarkababot. Így. Nézze, hát nem gyönyörű? 1993