Cseppek
Platón-bőrben, földbe ragadtan |
fekete, végső kérdéseket. |
|
Vigyázz, nem volt kovácsom, |
némán kiáltok, szédülök moccanatlan, |
|
Húzzad az alfát bal kezeddel, |
egyetlen sóhaj vagy közöttük. |
|
Rádborul, befed, pirosan ringatózik, |
nagy üvegablak szórja szivárványát beléd, |
|
Üdvözlégy, picike! Anyád méhe |
jól közvetített a nagy ősrobbanás |
és első, cincogó sírásod között. |
|
Röpködnek körülöttem s kapkodok |
utánuk. Kik vagytok? – kérdem |
|
Füstöl, nem ég a fám, lásd Istenem, |
|
Szívesen köptem volna poharába, |
de hívott s ültem asztalához, mert megszántam |
s megbocsátottam öngyilkos sikervágyát. |
|
Megjósolhatom, íme, életvonalában, |
Betűi kacskaringós vezetésében, |
csillagai konstellációjában, ott van… |
|
szavakat keresek, nincsenek, |
|
– Pásztor dédapám faragta – mondja büszkén |
– s apám hagyta rám. – Görnyedten hajlik |
|
Logika, cél, rend, tiszta értelem? |
Minden tavasszal itt költenek |
ablakom párkányán a vadgalambok. |
|
|
|