Lelemény

Gyerünk vissza az eredethez! Nem ért semmit
lelkünk belső szép tánca ott a barlang
mélyén, mikor ránkborult rémítően
az Egyszemű árnya. Kinek jutott volna
eszébe tudatalattijában kotorászni,
használni a lélektan bölcsességeit
a bennünk rejlő mennyről és pokolról,
mikor a nagy kő a barlang száját
döngve bezárta és az óriás fogán
ropogtak bajtársaink csontjai.
Vágyunk csak egy volt: menekülni innen,
és nem látszott megoldás, hisz oly kevés
elemből állt össze a valóság.
Nagy, lompos birkák, tűz egy gödörben,
néhány tömlőben bor, egy hosszú bot,
és mi, és fölénk tornyosult házigazdánk,
a szörny. Neki aztán mesélhettünk volna
hexameterben párbajokról Trója
síkján, ravasz ötleteinkről, a nőről,
akiért – bár ürügy volt csak a fosztogatáshoz –
hajóra szálltunk, elhagytunk asszonyt,
gyereket, házat, megművelt, jól termő
földet, páncélban, pajzzsal, villogó
fegyverrel. Óh, neki aztán mondhattunk
volna akármit a közénk leszállt és
velünk harcoló istenekről is, csak
röhögte volna törpe tetteinket és
különben sem nézett bennünket másnak,
mint jóízű zabálnivalónak, s talán csak
akkor vette észre tévedését, amikor a
néhány elemből mégis összeállt a terv,
menekülésünk terve, és mikor részegen ébredt
arra, hogy tüzes dorong döfi ki egyetlen
szemét, s hiába csapkod, üt-vág és üvölt
mert vakon minket seholsem talál,
hisz elsurranunk ütései elől, s magunkba
fojtjuk kacagásunk, s tudjuk, hogy holnap
a kosok hasa alján kapaszkodunk s búvunk,
s nyílik a barlang. Szabadok leszünk.

1987

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]