Tégla

Távol a rejtelmes szimbólumok világától, reszelősen, mint a szélcsípett arcok bőre, durván és összefüggéstelenül kenyérhéj emlékképeit idézve, vörösen fekszik ez a tégla, – mint misztikus üvegharang takarja arányait az emberi, tevékeny értelem, – átléphetsz ezen a pendülő üvegen, – átléphetsz, de olyan világot találsz, amely teli szájjal röhögi sámánok habzó igéit és a fáraók fegyvereit, s a csinált titkokat, – csomója, bontani, akad éppen elég: számok misztikájával a hetibér, a sorsvonal, amelyet a cipekedés a tenyerekről letörölt, a koszban töltött évek mágiája, álmok végítéletét csörömpölő árleszállított ébresztőóra, és az asszony, cérnák és foltok tündére, hagyma, bab és krumpli alkimistája, – tömör világ, – ismeri önnön tömörségét, érzi porhanyó, megismerhetetlen anyagát, és mint a csavargók, akiknek levegője a magány, érzi az elmúlást, – jó volna most azt mondani, hogy van benne valami emberi, – valami, ami a szíveket, mint sebészorvos szorítja marokra, – de mozdulatlan és szótlan a tégla. 1983