Híres őszi menetelésem
| Megállok a csatakos utcán, hirtelen visszafordulok, |
| azt hiszem, követ valaki, pedig csak egy gondolat, |
|
| olyan ritka és úgy hasít belém, hogy megriadok tőle, |
| mint ahogy megriadok minden váratlan kérdéstől, |
|
| megállok, elnézem nyomaimat, onnan jöttem, teljesen világos, |
| láblenyomatok az aszfalton, ujjlenyomatok a papíron, |
|
| igen, ezek az én nyomaim, engem jelentenek, megörökítenek, |
| persze csak amíg elmosódnak az esőtől, felszáradnak a széltől, |
|
| álldogálok, kicsit ijedten, pedig igazán nem követnek, |
| fújok a levegőbe, párát lehel a szám, mert hideg van, |
|
| körülnézek, sáros füvek, lombtalan fák, csukott szemétládák, |
| amott világos ablakok, dolgozik az Ügyvédi Munkaközösség, |
|
| a sarkon zálogház, vagyis a zaci, egyeseknek stoki, |
| emlékszem a félvak becsüsre, bevette az írógépem, |
|
| igaz, hogy egyszer elvitetett a rendőrségre a gép miatt, |
| de megúsztam, nem tehetett róla, később bocsánatot is kért, |
|
| odébb a Közért, a zöldséges bolt, alma, szörpök, fonnyadt káposzta, |
| még egy kicsivel odébb az SZTK körzeti rendelője, |
|
| gyönyörű színes pálinkák a Közért nagy kirakatában, |
| és halkonzervek s mosószerek, töméntelen sok a mosószer, |
|
| nem érdemes nézgelődni, visszafordulok nyomaimhoz, |
| nem vagyok hajós és úgysem kiálthatom, hogy: föld! föld! |
|
| nézem sáros nyomaimat, még mindig jól látszanak, |
| legyintek, vége az életnek, összeszorítom a számat, |
|
| arról jöttem, onnan, és most csak állok riadt gondolatommal, |
| s mint egy hülye, aki egy szót tud csak, egyetlen szót mormolok: |
|
|
|