Kihantolás

Két parancs indult el az agyból. Sírj! Ne sírj! Görcsös zokogás. Birkóznak összekapaszkodva, mint földrengés fenyőt ha ráz. Emlékezz! Úgy sírj, mint amikor keze ütötte arcodat, és amikor a szerető szó, s a megbocsátás elmaradt, vagy amikor a temetésen sercegő kandeláberek fényén zokogott összetörten, ki voltál, a kamaszgyerek. Apám kihantolt sírja mellett állunk. Meleg az ég, fehér. Kicsiny koporsó földre téve, most már ebbe is belefér. Nézzük, itt állunk néma körben, a két sírásó dolgozik, korhadó deszkát emelnek ki, meggyűrt bádog lemezeit, s látható, ami megmaradt még, minden bordája összetört, meggyalázták az évtizedek, munkálkodott rajta a föld. Vékony kézcsonkok, hosszú lábszár, csigolyákból barna gerinc, ott feküdt porhanyó humuszban, a sírgödörben, aki nincs. S végül megfogta a sírásó, felmutatta a koponyát, láthattam szeme üregeit, állkapcsában fehér fogát, s akkor, akár emlékezetben, látszott őszült tincseivel a magas homlok, s eleven arc, s mint mikor élt, mozdult a fej szélütötten, átizzadt párnán, s a száj még szólalni akart, tán azt a két szót, mire vágytam, és ami mindig elmaradt, vagy búcsúszót. Az ajka rángott… Testem most kezdte érteni, miért birkóztak első perctől bennem az agy parancsai, s a görcsöt tüdőben, gyomorban, s hogy csikordulnak a fogak, s miért rázkódott meg remegve a föld és mért tűnt el a nap. Moccan a sírban, mintha élne a megtört arc, erőlködik, kinyílna s megrándul a szája, mondani akar valamit, azt a két szót, amelyre mindig, sóvárogva várt a gyerek, hízelgett, rosszalkodott érte, áhította s nem kapta meg, s tudta már, nem kapja meg most sem. Eltűnt az arc. A koponya maradt ott sárgán, üregesen. Nem él, nem néz, nem szól soha. 1976