11. [– Emlékeinket – mondta]

– Emlékeinket – mondta Vezetőm – nem láthatod, de itt vannak velünk, sűrű tőlük a levegő, testetlenek, édesek, lágyak, mint reménytelen sóhajtás, fehérek, mint egy hóvirág szirma, csöndes árnyak, szétfoszló alkonyok, szél simogatja halkan így a mezők füvét, ezüstbőrű hal pihen moccanatlan a patak selyem habjában, harmatcsepp indul csillogó fűszálon gördülni, de nem mozdul, csak remeg, órák mutatója áll, kúszik felénk örökké a hajnal, terünk teretlen, nem káprázat, valódi minden és mégsem fogható, tapinthatatlan időnk időtlen, suhan köröttünk minden s minden áll, a fény, a méltóságos fény átjárja egész világunk, s megmerevedett robbanás az egész, de mit nem adnánk, ha csak egyszer, egyetlen egyszer tapinthatnánk egy száraz kenyérmorzsát, érezhetnénk egy kályha melegét, ujjunkba szúrhatnánk egy vasszöget.