2. [– Mit állok itt?]

– Mit állok itt? – tört rám, s indultam is. Gyenge fény intett, tán utcai lámpa, s hívott valami zaj, elnyújtott vonatfütty, vagy messzi szakadékba zuhanó sikoltás, benső hangomhoz hasonlóan vonzó s riasztó egyszerre, fájdalmas s mégis ellenállhatatlan. Mentem hát kopogva a ködben gyáván, de erősödő bátorsággal, hisz mindegy nekem, nagyobb bajom már nem eshet, meghalok. Lépkedtem gyorsan, így értem a hídhoz, a Déli Pályaudvar sínjei fölé ugratott rövidke hídhoz, ahol a tompa fényben állt valaki felemelt kézzel és megállított. Borostás arcú, ősz, az ingén véres foltok. – Gyere – suttogta – ismerlek, ne félj, rád gondoltam, amikor Haynau parancsára tüzet vezényelt ránk az osztrák, kicsiny műhelyemre és utódaimra gondoltam, mert tudd meg: kivégzett dédapád vagyok.