A kivégzettek paradicsoma
1. [Elég a rossz]
Elég a rossz nótákból, a hitvány borból, |
fecsegésből, vigyorgó mesékből, gondoltam, |
itthagyom ezt az őszi kocsmát. |
|
Pénzt vetettem az asztalra, kissé támolyogva |
indultam s vissza se néztem, bár hívtak felhevült |
húsos asszonyok ígéretei és megvető mosolyok. |
|
Kint hideg fogadott. Taszított volna vissza |
a melegbe, de akkor már a dac nem engedett, |
indulj, mondta, és menj, amerre látsz, |
|
s bennem, lélekben, elmében, idegben |
vad kavargásban gomolygott bánat és harag, |
nyüszítő félelem az elnyomott |
|
akarattal, céltalanná zsugorított életem, |
családom gondja, kopott gyerekruhák, a fűtés, |
a holnapi kenyér, s hogy tehetetlen egérré lettem, |
|
tárgyává a hatalom játszadozó bosszúvágyának. |
Fortyogott bennem hányásig felkavart énem, |
éppen oly sűrűn, szürkén s hömpölyögve, |
|
mint körülöttem az utcán a köd. |
|
|
2. [– Mit állok itt?]
– Mit állok itt? – tört rám, s indultam is. |
Gyenge fény intett, tán utcai lámpa, |
s hívott valami zaj, elnyújtott vonatfütty, |
|
vagy messzi szakadékba zuhanó sikoltás, |
benső hangomhoz hasonlóan vonzó s riasztó |
egyszerre, fájdalmas s mégis ellenállhatatlan. |
|
Mentem hát kopogva a ködben gyáván, de erősödő |
bátorsággal, hisz mindegy nekem, |
nagyobb bajom már nem eshet, meghalok. |
|
Lépkedtem gyorsan, így értem a hídhoz, |
a Déli Pályaudvar sínjei fölé ugratott |
rövidke hídhoz, ahol a tompa fényben |
|
állt valaki felemelt kézzel és megállított. |
Borostás arcú, ősz, az ingén véres foltok. |
– Gyere – suttogta – ismerlek, ne félj, |
|
rád gondoltam, amikor Haynau parancsára |
tüzet vezényelt ránk az osztrák, |
kicsiny műhelyemre és utódaimra gondoltam, |
|
mert tudd meg: kivégzett dédapád vagyok. |
|
|
3. [– Vállaltam vezetésed]
– Vállaltam vezetésed – mondta, míg a hídon át |
mentünk fényfoltok és árnyak között, |
– úgy rendeltetett, hogy én segítselek |
|
látni s érteni mindazt, ami volt, van |
és lesz, míg állat marad az emberi állat. |
Hiheted azt, hogy látod, amit itt látsz, |
|
s hiheted, hogy gondolod csupán, mert |
bor sugallja látomásodat és kábult |
idegeid játéka ez a világ, a kivégzettek |
|
világa, túlvilága, viaszból készült |
panoptikuma, s a kiáltások csak hangszalagok. |
De nézd, az ott a börtön, Szókratész |
|
börtöne, körötte síró barátai és őrei, |
ő meg mutatja nékik a bátor bölcset, |
nagy színész volt az öreg, de az utolsó |
|
pillanat görcse rossz volt, még élni akart, |
s bosszút kívánt. Ki is végezték később |
megfizetett és ostoba vádlóit, őket, |
|
akik most ott állnak mellette. |
|
|
4. [Kiáltást hallottam]
Kiáltást hallottam. – Áruló! – ordították |
géppisztolyos egyenruhások – golyót sem érdemel. |
S kötél repült a fára, megfeszült |
|
a test, ahogy magasba vonták, |
s rugdalózott egyiknek barna csizmás |
másiknak zokniba bújtatott lába, mert |
|
róla értékes cipőjét lehúzták. |
Lógtak a testek villanyoszlopról, bitóról, |
lógtak egyenként és egymás mellett sorban, |
|
szemükben semmibe meredő förtelmes |
félelem, átizzadt ingek, csorgó vizelet |
a nadrágokon, a kezük hátrakötve, |
|
alattuk hóhérjaik. Fényképész kattintja |
rájuk gépét s vigyorognak. Mások bottal |
és ernyővel verik a megöltet. |
|
Odébb ügyészek és kirendelt bírák |
nézik az ítéletet végrehajtó |
önkéntest, az udvar tócsáit, a börtön falát, |
|
s a kivégzett csuklyába bújtatott fejét. |
|
|
5. [És volt ott valaki]
És volt ott valaki, ismerős, akit |
tiszteltem, míg élt, tetteit, hitét, |
szándékait, s kezét szorítottam |
|
a Parlament termében valami ünnepen, |
s bátorított: – Ne hagyják magukat, |
mert igazuk van – mondta és mosolygott. |
|
S láttam, hogy őrei kíséretében |
kilép egy ajtón, szeméről hiányzik |
csíptetője, tétován megáll, meglökik, |
|
összeszorítja száját, homályosan |
látja a gerendát a szöggel, látja az |
odatolt létrát, vagy falépcsőt, |
|
a háttérben a nyers deszkákból |
összerótt koporsót a földön, |
s látja, hogy ott állnak ketten |
|
s várják, s átfut agyán a félelem. |
És ugrik, ugrik a percmutató a bíró |
csuklóján, a bíróén, aki talán koccintott vele |
|
vörösborral, akkor, a Parlamentben. |
|
|
6. [Szolgált karó is]
Szolgált karó is, szolgált a kerék, |
láttunk mellből kibuggyanó vért, |
hallottuk az összetört csontok |
|
roppanását. Szolgált suhogó kard, |
megvillant a tőkére hajtott fejek fölött, |
lesújtott a térdre lökdösött kuli, |
|
hadvezér, paraszt, metafizikával |
bíbelődő szerzetes, csillagok járását |
kémlelő, horoszkópokat méricskélő |
|
tudós, vad lator és szemtelen komédiás |
nyakára. Elválasztotta Martinovicsék |
testét fejüktől, királynők kényes |
|
húsába vágott, vagy kaszabolta |
ezrével a meghódolt férfiakat, |
gyerekeket, nőket, hogy gúlát rakhasson |
|
koponyáikból a győztes király, |
és szultán, és fejedelem, és fáraó, |
és maharadzsa, mert elég volt inteniük |
|
és szolgált nekik a hóhér és a kard. |
|
|
7. [Vezetőm megfogott]
Vezetőm megfogott. – Állj, ne menj tovább, |
nézd, ott jön az a menet – mondta és |
ágyúgolyóktól felszaggatott |
|
és folyómenti rakpartra és |
nyírfákkal ritkásan benőtt domboldalra, |
|
bokros tundrára, sziklák tövébe, |
vasútvonal épülő töltésére, |
bányafolyosó mélyére, tocsogós |
|
mocsárra, szürke sivatagra, hegyre, |
s mutatta, hogy jönnek hosszú sorok |
emberekből, hadifoglyokból, |
|
kivetettekből, öregekből, karjukon |
gyermeket cipelő néma asszonyokból, |
káromkodó és megtört férfiakból, |
|
menetek jönnek pusztákon, dombokon, |
vízparton, utcákon, tereken, házak közt, |
és bezárulnak a kapuk, ablakok, s az anyák |
|
– Ne nézz oda – mondják gyermekeiknek. |
|
|
8. [Jégtáblákat terelt]
Jégtáblákat terelt a szürke víz, |
kőfalak közé szorítva. A folyam |
az emberekkel semmit nem törődött, |
|
vitte vizét a tengerek vizébe, |
görgetett kavicsot és homokot, |
s áradáskor padot is, ágat is, |
|
s nem törődött azzal sem, hogy a |
parancs elhangzott: – No, vetkőzzetek! – |
s hogy nagykabátok és pulóverek, |
|
zakók hullottak földre, és hogy a parancs |
újra elhangzott: – A nadrágot is, |
a szoknyát is, mondtam, vessetek le mindent! |
|
Nem hallotta a folyó, nincs füle, |
a sóhajokat, a nyögdécselést, |
a visszafojtott sikoltásokat, |
|
nem tudta, mit jelent a závárok |
zörrenése, puskák, pisztolyok dörrenése, |
csak azt, hogy a vizébe zuhanó |
|
testeket neki kell elvinnie. |
|
|
9. [Kaptak ásókat]
Kaptak ásókat, lapátot, kapát, |
megmondták nekik, mekkora legyen |
az árok, milyen széles és milyen mély. |
|
Könnyű munka volt, engedett a jó |
fekete föld, búzának való, kukoricának, |
dolgoztak fürgén, gyönge volt a fagy. |
|
Őreik mahorkát szívtak újságpapírba |
tekerten, topogtak, kipirult az arcuk, |
induláskor megkapták a vodkát, |
|
s az akcióhoz szükséges lövedékeket. |
– Jó messze vetődtünk, bajtársam, |
hazulról, vinné el az ördög, |
|
– mondta a gödörben egyikük – ide a Donhoz, |
rendes volt a davajgyerek, adott nekem |
reggel pár szippantást a cigijéből, |
|
Magyaralmásról jöttem, van három holdam, |
jó föld az is, te hová való vagy, pajtás? |
Föntről leszóltak: – Kész, ennyi elég, |
|
álljatok sorba, arccal a gödörnek. |
|
|
10. [Beszélik, hogy]
Beszélik, hogy egyenesen égbe szállt, |
és szállhatott is, hiába kötözték meg, |
hiszen szűz volt, nem érintette férfi |
|
szép mellét, nem csókolta száját, |
nem simogatta ölét, pedig voltak körülötte |
bajuszos legények, izmos uraságok, |
|
s biztosan lesték, mikor a sátrában |
vetkezett, vagy a patakban fürdött, |
mert szerette a tisztaságot. |
|
Talán még jó királyunk is, aki harcolni |
gyáva volt, ágyába fogadta |
volna, ha enged neki, de nem engedett. |
|
Így szállt az égbe szegényke szűzen, |
nem érezte az ölelés gyönyörét, |
a beléje hatoló kemény férfitestet. |
|
Mindig csak harcolt, bírái előtt is, |
börtönében, templomban, csatatéren, |
csak akkor adta meg magát, mikor a máglya |
|
parázna tüze átölelte testét. |
|
|
11. [– Emlékeinket – mondta]
– Emlékeinket – mondta Vezetőm – nem láthatod, |
de itt vannak velünk, sűrű tőlük a levegő, |
testetlenek, édesek, lágyak, mint reménytelen |
|
sóhajtás, fehérek, mint egy hóvirág szirma, |
csöndes árnyak, szétfoszló alkonyok, |
szél simogatja halkan így a mezők füvét, |
|
ezüstbőrű hal pihen moccanatlan a patak |
selyem habjában, harmatcsepp indul csillogó |
fűszálon gördülni, de nem mozdul, csak remeg, |
|
órák mutatója áll, kúszik felénk örökké a hajnal, |
terünk teretlen, nem káprázat, valódi minden és |
mégsem fogható, tapinthatatlan időnk időtlen, |
|
suhan köröttünk minden s minden áll, a fény, |
a méltóságos fény átjárja egész világunk, |
s megmerevedett robbanás az egész, |
|
de mit nem adnánk, ha csak egyszer, egyetlen |
egyszer tapinthatnánk egy száraz kenyérmorzsát, |
érezhetnénk egy kályha melegét, |
|
ujjunkba szúrhatnánk egy vasszöget. |
|
|
12. [Párizs zajgott]
Párizs zajgott, az emberi jogok, a piros |
sapkák, a marsziliai ének, s a szerkezet, |
az emberies gép, amelyet nem is az talált ki, |
|
akiről elnevezték, szorgosan működött, a |
penge suhant és zuhant és kattant és vágott, |
még messze volt Dantontól, Desmoulins-től, |
|
madame Roland-tól, Robespierre-től, nem vetett |
szemet Saint-Justre, nem csábítgatta Hébert-t, |
sem a gyilkost, aki később asszonyok hulláiból |
|
főzött szappant Trianon közelében, csak |
a királyra gondolt, őfelségére, akinek korábban |
fejébe nyomták a frígiai sipkát, |
|
s most éppen ez a fej csúszott a penge |
alá, némi segítséggel, de jól és pontosan |
a fűzfavesszőből sűrűre font, erős |
|
kosár fölé, s Capet láthatott olyat, mit |
soha, hiszen ilyesmi nem történt vele |
korábban és egy másodperce volt, hogy |
|
megátkozza Voltaire-t, Rousseau-t, s az Enciklopédiát. |
|
|
13. [– Itt kóborol]
– Itt kóborol – mutatott Vezetőm egy Árnyat – |
jön, megy, bolyong, nem beszél senkivel, |
magányos, nem tudunk róla semmit, arca, |
|
alakja és életkora folyton változik, |
néha néger, kínai, vagy maláj, de jöhetett |
az ősi Egyiptomból is, vagy Spártából, |
|
Babilonból, Izraelből, Teotihuacanból, |
a Húsvét-szigetekről, s nem tudjuk mit |
keres nyugtalanul, szeme lázasan csillog, |
|
máskor szelíd és jóságos, de tud |
villámokat is szórni, lágyan simogatni, |
gyógyítani, korbáccsal fenyegetni, és |
|
még a nevét sem vettük ki belőle, |
sem azt, hogy miért van itt velünk, s hogyan |
halt meg, kivégezték-e, vagy megölték, |
|
ellentmondásosak a sebei, rajtam láthatod |
a golyók nyomát, de neki csak a keze |
van átszúrva és átszögezve a lába, |
|
igaz, egy szúrás is van a szívén. |
|
|
14. [– Engem ott kaptak]
– Engem ott kaptak el – mesélte Vezetőm – |
a házamban, hallottam ugyan, hogy keresnek, |
de ártatlanul, s nem futottam el. |
|
Hatunkat hoztak Budára, lovakhoz kötve, |
onnan meg Pestre, azután az osztrák |
hadbíróság elé. A nevemet nem írták pontosan |
|
az ítéletben, nem tudták, hogy gimnáziumot |
végzett gyógykovács vagyok, csak azt, |
hogy hazafi és harcoltam Jelasiccsal. |
|
Így kerültünk az Újépületbe, most már |
tudom, hogy a világosi fegyverletétel |
napján, Havelkával, Varghával, Ujcczal, |
|
Hübnerrel, Gánccsal. Búcsúlevelem ismered, |
reszkettem a félelemtől az Újépület falánál, |
kiáltottam volna, de hangom elszorult, |
|
meghaltam és most itt vagyok, veled, |
vezettelek és láttad, amit láttál, |
menj vissza, jussál el csillagodhoz, |
|
és engem sirass és ne magadat. |
|
|
15. [Eltűnt az árnyék]
Eltűnt az árnyék. Lent a híd alatt |
vonat fütyült, kéménye vastag füstje |
megkeserítette a ködöt, lámpái |
|
elvillantak, várták távoli falvak, |
városok, épek és a hatalom nyomásától |
torzak, betegek, felépített és lerombolt |
|
vidékek, magányba visszahúzódott |
emberekkel, akikben alszik kivégzések, |
börtönök emléke, mint bennem, |
|
és akik hallgatni akarnak, nem beszélni, |
isznak a kocsmákban, öklükre dőlnek |
cimborákkal, mert jobb felejteni, |
|
indultam hát, koppanó léptekkel a sötét |
és hallgatag éjszakában, zavart lélekkel, |
éppoly betegen, mint elébb, feledni |
|
készültem Vezetőmet, a kivégzetteket, |
maradjanak a ködben, lelkem mélyén |
homályban. S így mentem el a kocsma előtt |
|
és kihallatszott a muzsikaszó. |
|
|
|