A kivégzettek paradicsoma

1964–1972

 

 

 

 

1. [Elég a rossz]

Elég a rossz nótákból, a hitvány borból,
fecsegésből, vigyorgó mesékből, gondoltam,
itthagyom ezt az őszi kocsmát.
Pénzt vetettem az asztalra, kissé támolyogva
indultam s vissza se néztem, bár hívtak felhevült
húsos asszonyok ígéretei és megvető mosolyok.
Kint hideg fogadott. Taszított volna vissza
a melegbe, de akkor már a dac nem engedett,
indulj, mondta, és menj, amerre látsz,
s bennem, lélekben, elmében, idegben
vad kavargásban gomolygott bánat és harag,
nyüszítő félelem az elnyomott
akarattal, céltalanná zsugorított életem,
családom gondja, kopott gyerekruhák, a fűtés,
a holnapi kenyér, s hogy tehetetlen egérré lettem,
tárgyává a hatalom játszadozó bosszúvágyának.
Fortyogott bennem hányásig felkavart énem,
éppen oly sűrűn, szürkén s hömpölyögve,
mint körülöttem az utcán a köd.

 

 

 

2. [– Mit állok itt?]

– Mit állok itt? – tört rám, s indultam is.
Gyenge fény intett, tán utcai lámpa,
s hívott valami zaj, elnyújtott vonatfütty,
vagy messzi szakadékba zuhanó sikoltás,
benső hangomhoz hasonlóan vonzó s riasztó
egyszerre, fájdalmas s mégis ellenállhatatlan.
Mentem hát kopogva a ködben gyáván, de erősödő
bátorsággal, hisz mindegy nekem,
nagyobb bajom már nem eshet, meghalok.
Lépkedtem gyorsan, így értem a hídhoz,
a Déli Pályaudvar sínjei fölé ugratott
rövidke hídhoz, ahol a tompa fényben
állt valaki felemelt kézzel és megállított.
Borostás arcú, ősz, az ingén véres foltok.
– Gyere – suttogta – ismerlek, ne félj,
rád gondoltam, amikor Haynau parancsára
tüzet vezényelt ránk az osztrák,
kicsiny műhelyemre és utódaimra gondoltam,
mert tudd meg: kivégzett dédapád vagyok.

 

 

 

3. [– Vállaltam vezetésed]

– Vállaltam vezetésed – mondta, míg a hídon át
mentünk fényfoltok és árnyak között,
– úgy rendeltetett, hogy én segítselek
látni s érteni mindazt, ami volt, van
és lesz, míg állat marad az emberi állat.
Hiheted azt, hogy látod, amit itt látsz,
s hiheted, hogy gondolod csupán, mert
bor sugallja látomásodat és kábult
idegeid játéka ez a világ, a kivégzettek
világa, túlvilága, viaszból készült
panoptikuma, s a kiáltások csak hangszalagok.
De nézd, az ott a börtön, Szókratész
börtöne, körötte síró barátai és őrei,
ő meg mutatja nékik a bátor bölcset,
nagy színész volt az öreg, de az utolsó
pillanat görcse rossz volt, még élni akart,
s bosszút kívánt. Ki is végezték később
megfizetett és ostoba vádlóit, őket,
akik most ott állnak mellette.

 

 

 

4. [Kiáltást hallottam]

Kiáltást hallottam. – Áruló! – ordították
géppisztolyos egyenruhások – golyót sem érdemel.
S kötél repült a fára, megfeszült
a test, ahogy magasba vonták,
s rugdalózott egyiknek barna csizmás
másiknak zokniba bújtatott lába, mert
róla értékes cipőjét lehúzták.
Lógtak a testek villanyoszlopról, bitóról,
lógtak egyenként és egymás mellett sorban,
szemükben semmibe meredő förtelmes
félelem, átizzadt ingek, csorgó vizelet
a nadrágokon, a kezük hátrakötve,
alattuk hóhérjaik. Fényképész kattintja
rájuk gépét s vigyorognak. Mások bottal
és ernyővel verik a megöltet.
Odébb ügyészek és kirendelt bírák
nézik az ítéletet végrehajtó
önkéntest, az udvar tócsáit, a börtön falát,
s a kivégzett csuklyába bújtatott fejét.

 

 

 

5. [És volt ott valaki]

És volt ott valaki, ismerős, akit
tiszteltem, míg élt, tetteit, hitét,
szándékait, s kezét szorítottam
a Parlament termében valami ünnepen,
s bátorított: – Ne hagyják magukat,
mert igazuk van – mondta és mosolygott.
S láttam, hogy őrei kíséretében
kilép egy ajtón, szeméről hiányzik
csíptetője, tétován megáll, meglökik,
összeszorítja száját, homályosan
látja a gerendát a szöggel, látja az
odatolt létrát, vagy falépcsőt,
a háttérben a nyers deszkákból
összerótt koporsót a földön,
s látja, hogy ott állnak ketten
s várják, s átfut agyán a félelem.
És ugrik, ugrik a percmutató a bíró
csuklóján, a bíróén, aki talán koccintott vele
vörösborral, akkor, a Parlamentben.

 

 

 

6. [Szolgált karó is]

Szolgált karó is, szolgált a kerék,
láttunk mellből kibuggyanó vért,
hallottuk az összetört csontok
roppanását. Szolgált suhogó kard,
megvillant a tőkére hajtott fejek fölött,
lesújtott a térdre lökdösött kuli,
hadvezér, paraszt, metafizikával
bíbelődő szerzetes, csillagok járását
kémlelő, horoszkópokat méricskélő
tudós, vad lator és szemtelen komédiás
nyakára. Elválasztotta Martinovicsék
testét fejüktől, királynők kényes
húsába vágott, vagy kaszabolta
ezrével a meghódolt férfiakat,
gyerekeket, nőket, hogy gúlát rakhasson
koponyáikból a győztes király,
és szultán, és fejedelem, és fáraó,
és maharadzsa, mert elég volt inteniük
és szolgált nekik a hóhér és a kard.

 

 

 

7. [Vezetőm megfogott]

Vezetőm megfogott. – Állj, ne menj tovább,
nézd, ott jön az a menet – mondta és
ágyúgolyóktól felszaggatott
hideg pusztára mutatott,
és folyómenti rakpartra és
nyírfákkal ritkásan benőtt domboldalra,
bokros tundrára, sziklák tövébe,
vasútvonal épülő töltésére,
bányafolyosó mélyére, tocsogós
mocsárra, szürke sivatagra, hegyre,
s mutatta, hogy jönnek hosszú sorok
emberekből, hadifoglyokból,
kivetettekből, öregekből, karjukon
gyermeket cipelő néma asszonyokból,
káromkodó és megtört férfiakból,
menetek jönnek pusztákon, dombokon,
vízparton, utcákon, tereken, házak közt,
és bezárulnak a kapuk, ablakok, s az anyák
– Ne nézz oda – mondják gyermekeiknek.

 

 

 

8. [Jégtáblákat terelt]

Jégtáblákat terelt a szürke víz,
kőfalak közé szorítva. A folyam
az emberekkel semmit nem törődött,
vitte vizét a tengerek vizébe,
görgetett kavicsot és homokot,
s áradáskor padot is, ágat is,
s nem törődött azzal sem, hogy a
parancs elhangzott: – No, vetkőzzetek! –
s hogy nagykabátok és pulóverek,
zakók hullottak földre, és hogy a parancs
újra elhangzott: – A nadrágot is,
a szoknyát is, mondtam, vessetek le mindent!
Nem hallotta a folyó, nincs füle,
a sóhajokat, a nyögdécselést,
a visszafojtott sikoltásokat,
nem tudta, mit jelent a závárok
zörrenése, puskák, pisztolyok dörrenése,
csak azt, hogy a vizébe zuhanó
testeket neki kell elvinnie.

 

 

 

9. [Kaptak ásókat]

Kaptak ásókat, lapátot, kapát,
megmondták nekik, mekkora legyen
az árok, milyen széles és milyen mély.
Könnyű munka volt, engedett a jó
fekete föld, búzának való, kukoricának,
dolgoztak fürgén, gyönge volt a fagy.
Őreik mahorkát szívtak újságpapírba
tekerten, topogtak, kipirult az arcuk,
induláskor megkapták a vodkát,
s az akcióhoz szükséges lövedékeket.
– Jó messze vetődtünk, bajtársam,
hazulról, vinné el az ördög,
– mondta a gödörben egyikük – ide a Donhoz,
rendes volt a davajgyerek, adott nekem
reggel pár szippantást a cigijéből,
Magyaralmásról jöttem, van három holdam,
jó föld az is, te hová való vagy, pajtás?
Föntről leszóltak: – Kész, ennyi elég,
álljatok sorba, arccal a gödörnek.

 

 

 

10. [Beszélik, hogy]

Beszélik, hogy egyenesen égbe szállt,
és szállhatott is, hiába kötözték meg,
hiszen szűz volt, nem érintette férfi
szép mellét, nem csókolta száját,
nem simogatta ölét, pedig voltak körülötte
bajuszos legények, izmos uraságok,
s biztosan lesték, mikor a sátrában
vetkezett, vagy a patakban fürdött,
mert szerette a tisztaságot.
Talán még jó királyunk is, aki harcolni
gyáva volt, ágyába fogadta
volna, ha enged neki, de nem engedett.
Így szállt az égbe szegényke szűzen,
nem érezte az ölelés gyönyörét,
a beléje hatoló kemény férfitestet.
Mindig csak harcolt, bírái előtt is,
börtönében, templomban, csatatéren,
csak akkor adta meg magát, mikor a máglya
parázna tüze átölelte testét.

 

 

 

11. [– Emlékeinket – mondta]

– Emlékeinket – mondta Vezetőm – nem láthatod,
de itt vannak velünk, sűrű tőlük a levegő,
testetlenek, édesek, lágyak, mint reménytelen
sóhajtás, fehérek, mint egy hóvirág szirma,
csöndes árnyak, szétfoszló alkonyok,
szél simogatja halkan így a mezők füvét,
ezüstbőrű hal pihen moccanatlan a patak
selyem habjában, harmatcsepp indul csillogó
fűszálon gördülni, de nem mozdul, csak remeg,
órák mutatója áll, kúszik felénk örökké a hajnal,
terünk teretlen, nem káprázat, valódi minden és
mégsem fogható, tapinthatatlan időnk időtlen,
suhan köröttünk minden s minden áll, a fény,
a méltóságos fény átjárja egész világunk,
s megmerevedett robbanás az egész,
de mit nem adnánk, ha csak egyszer, egyetlen
egyszer tapinthatnánk egy száraz kenyérmorzsát,
érezhetnénk egy kályha melegét,
ujjunkba szúrhatnánk egy vasszöget.

 

 

 

12. [Párizs zajgott]

Párizs zajgott, az emberi jogok, a piros
sapkák, a marsziliai ének, s a szerkezet,
az emberies gép, amelyet nem is az talált ki,
akiről elnevezték, szorgosan működött, a
penge suhant és zuhant és kattant és vágott,
még messze volt Dantontól, Desmoulins-től,
madame Roland-tól, Robespierre-től, nem vetett
szemet Saint-Justre, nem csábítgatta Hébert-t,
sem a gyilkost, aki később asszonyok hulláiból
főzött szappant Trianon közelében, csak
a királyra gondolt, őfelségére, akinek korábban
fejébe nyomták a frígiai sipkát,
s most éppen ez a fej csúszott a penge
alá, némi segítséggel, de jól és pontosan
a fűzfavesszőből sűrűre font, erős
kosár fölé, s Capet láthatott olyat, mit
soha, hiszen ilyesmi nem történt vele
korábban és egy másodperce volt, hogy
megátkozza Voltaire-t, Rousseau-t, s az Enciklopédiát.

 

 

 

13. [– Itt kóborol]

– Itt kóborol – mutatott Vezetőm egy Árnyat –
jön, megy, bolyong, nem beszél senkivel,
magányos, nem tudunk róla semmit, arca,
alakja és életkora folyton változik,
néha néger, kínai, vagy maláj, de jöhetett
az ősi Egyiptomból is, vagy Spártából,
Babilonból, Izraelből, Teotihuacanból,
a Húsvét-szigetekről, s nem tudjuk mit
keres nyugtalanul, szeme lázasan csillog,
máskor szelíd és jóságos, de tud
villámokat is szórni, lágyan simogatni,
gyógyítani, korbáccsal fenyegetni, és
még a nevét sem vettük ki belőle,
sem azt, hogy miért van itt velünk, s hogyan
halt meg, kivégezték-e, vagy megölték,
ellentmondásosak a sebei, rajtam láthatod
a golyók nyomát, de neki csak a keze
van átszúrva és átszögezve a lába,
igaz, egy szúrás is van a szívén.

 

 

 

14. [– Engem ott kaptak]

– Engem ott kaptak el – mesélte Vezetőm –
a házamban, hallottam ugyan, hogy keresnek,
de  ártatlanul, s nem futottam el.
Hatunkat hoztak Budára, lovakhoz kötve,
onnan meg Pestre, azután az osztrák
hadbíróság elé. A nevemet nem írták pontosan
az ítéletben, nem tudták, hogy gimnáziumot
végzett gyógykovács vagyok, csak azt,
hogy hazafi és harcoltam Jelasiccsal.
Így kerültünk az Újépületbe, most már
tudom, hogy a világosi fegyverletétel
napján, Havelkával, Varghával, Ujcczal,
Hübnerrel, Gánccsal. Búcsúlevelem ismered,
reszkettem a félelemtől az Újépület falánál,
kiáltottam volna, de hangom elszorult,
meghaltam és most itt vagyok, veled,
vezettelek és láttad, amit láttál,
menj vissza, jussál el csillagodhoz,
és engem sirass és ne magadat.

 

 

 

15. [Eltűnt az árnyék]

Eltűnt az árnyék. Lent a híd alatt
vonat fütyült, kéménye vastag füstje
megkeserítette a ködöt, lámpái
elvillantak, várták távoli falvak,
városok, épek és a hatalom nyomásától
torzak, betegek, felépített és lerombolt
vidékek, magányba visszahúzódott
emberekkel, akikben alszik kivégzések,
börtönök emléke, mint bennem,
és akik hallgatni akarnak, nem beszélni,
isznak a kocsmákban, öklükre dőlnek
cimborákkal, mert jobb felejteni,
indultam hát, koppanó léptekkel a sötét
és hallgatag éjszakában, zavart lélekkel,
éppoly betegen, mint elébb, feledni
készültem Vezetőmet, a kivégzetteket,
maradjanak a ködben, lelkem mélyén
homályban. S így mentem el a kocsma előtt
és kihallatszott a muzsikaszó.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]