14. [Távol a fényteli]

Távol a fényteli holnap, a gondokat elterelő, és jégsugarában a Holdnak dermed a dísztemető. És lám lopakodnak az árnyak, csöndesek s rémfeketék, dobogva topognak a lábak, tócsákon roppan a jég. Költőnk a sírjában hallgat, fűzfa alatt egyedül, de népüket küldik a falvak, táncosok serege gyűl. Messziről s pontosan jönnek, suhannak, sötét utasok, élen a titkár, az elnök, fejőnők, traktorosok. Körben a pecsételt sírnál zubog az éjjeli nép, nem mondja senki a sírnál halottjuk titkos nevét. És zeneszót ad a magnó, gyászt ciripel citera, brummog a bőgő s haragvó bánatot sír a duda. Kéz kézbe és nézd, igazodnak, és indul és perdül a lánc, és fényén a meghódolt Holdnak dobogva dobban a tánc. Siratják tánccal a holtat, de ott fent éjfelet üt az óra. És szertefoszolnak, árnyékká szalad seregük. S mikor a riasztott őrség rendbontók után kutat, s felveri a gyásztér csöndjét, nem talál lábnyomokat. Távol a fényteli holnap, a gondokat elterelő, és jégsugarában a Holdnak dermed a dísztemető.