7. [Én csak dörmögök]

Én csak dörmögök, morgolódom, dörmögtem akkor is, mikor
megdőlt a demizson Laura kezében, s poharakba buggyant a bor.
– Óh, istenem, hogyan szerette ezt a vöröset, szegény Mihály,
hétköznap, ünnep, nem issza többet, csak azt, amit Isten kínál…
Ittunk a kopott, zöld poharakból, motoztunk csöndben az asztalon,
az ablak előtt az éjszaka járt köntösében, míg hullt a korom,
– Egy kis rántottát? – kérdezte Laura – akad még néhány tojás…
Toldy csak intett, pedig különben úgy beszél, mint a vízfolyás.
Kiment az özvegy, a tojás koppant, sütőben sercegett a zsír,
Bajza szeme kerekre tágult, arca, mint fehér rongypapír,
homloka meszelt falú kővár, a szeme alatt gyászkeret,
sorsot néző vak látnok volt most, meglátta a szellemeket,
nem is csoda, hiszen az ital az agyát szétroncsolta már,
s minden órában jó komája, réme, társa volt a halál,
Bajza felállt, szája kinyílott, látszott, jósolna valamit,
dehát Laura jött s lerakta az asztalra tányérjait.
Ettünk, én meg csak morgolódtam, s dörmögtem akkor is, mikor
Laura újra töltött és a poharakba buggyant a bor.
Lehet, hogy tél volt, és az utcán söpörte a szél a havat,
s éhes farkasok kísérgették pusztánkon a betyárokat.
Lehet, hogy nyár volt, ért a búza és szállt a széna illata…
Ittunk, hallgattunk, állt fölöttünk a nemzetiszín éjszaka.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]