7. [Én csak dörmögök]
Én csak dörmögök, morgolódom, dörmögtem akkor is, mikor |
megdőlt a demizson Laura kezében, s poharakba buggyant a bor. |
– Óh, istenem, hogyan szerette ezt a vöröset, szegény Mihály, |
hétköznap, ünnep, nem issza többet, csak azt, amit Isten kínál… |
|
Ittunk a kopott, zöld poharakból, motoztunk csöndben az asztalon, |
az ablak előtt az éjszaka járt köntösében, míg hullt a korom, |
– Egy kis rántottát? – kérdezte Laura – akad még néhány tojás… |
Toldy csak intett, pedig különben úgy beszél, mint a vízfolyás. |
|
Kiment az özvegy, a tojás koppant, sütőben sercegett a zsír, |
Bajza szeme kerekre tágult, arca, mint fehér rongypapír, |
homloka meszelt falú kővár, a szeme alatt gyászkeret, |
sorsot néző vak látnok volt most, meglátta a szellemeket, |
|
nem is csoda, hiszen az ital az agyát szétroncsolta már, |
s minden órában jó komája, réme, társa volt a halál, |
Bajza felállt, szája kinyílott, látszott, jósolna valamit, |
dehát Laura jött s lerakta az asztalra tányérjait. |
|
Ettünk, én meg csak morgolódtam, s dörmögtem akkor is, mikor |
Laura újra töltött és a poharakba buggyant a bor. |
Lehet, hogy tél volt, és az utcán söpörte a szél a havat, |
s éhes farkasok kísérgették pusztánkon a betyárokat. |
|
Lehet, hogy nyár volt, ért a búza és szállt a széna illata… |
Ittunk, hallgattunk, állt fölöttünk a nemzetiszín éjszaka. |
|
|
|