3. [Kunyhóiban meglapul]
Kunyhóiban meglapul az ország, |
menekülne erdők vadonába, |
öreg cigány, megittad az árát, |
ne lógasd a lábadat hiába, |
úgyis tudod, törten jön a holnap, |
éjszakában ajtódon kopognak. |
|
Semmi mentség, jártattad a szádat, |
lelkesülten hangodat emelted, |
kegyelemből kapod most az ételt, |
facsarja a félelem a lelked, |
értéktelen, olcsó irka-firka |
minden szavad, nyomtatva papírra. |
|
Hová lett a hit, a jó reménység, |
szép asszonyok, büszke honleányok |
éljenzése, hol vannak a vészben |
a tapsoló, lelkesült barátok? |
Messze tűntek, nem nézhetsz szemükbe, |
vándorbotot fogtak a kezükbe. |
|
Csak a szomszéd, disznóólja mellől, |
köszön még rád, s ő is vonakodva, |
áttér az út túlsó oldalára, |
mikor meglát Kápolnásnyék papja, |
kopott csizmád botlana a sárban, |
ülsz magadban, nem jársz a határban. |
|
Elméd is, mely volt szorgos cseléded, |
s szolgált híven, mostan elbitangol, |
téved, kihagy, nevek után kapkod, |
átkozódó könyörgésre gondol, |
tört szívedben megremeg a lélek, |
idegenek lépnek rád, s fölébed. |
|
Nincs támaszod, egyedül az asszony, |
feledtetni kísérli a gondot, |
hazudik tán, csak hogy vigasztaljon, |
s használna, ha értenéd, mit mondott, |
bámul rád és könnyei csorognak, |
társad maradt, s rabja most pokolnak. |
|
Szétfutottak szavaid, mint hangyák, |
rongyosak és piszkosak az eszmék, |
süppedt sírnál zokognak az árvák, |
haza, nemzet tépi önnön testét, |
szív és pohár tele búval, borral, |
húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal. |
|
|
|