3. [Kunyhóiban meglapul]

Kunyhóiban meglapul az ország,
menekülne erdők vadonába,
öreg cigány, megittad az árát,
ne lógasd a lábadat hiába,
úgyis tudod, törten jön a holnap,
éjszakában ajtódon kopognak.
Semmi mentség, jártattad a szádat,
lelkesülten hangodat emelted,
kegyelemből kapod most az ételt,
facsarja a félelem a lelked,
értéktelen, olcsó irka-firka
minden szavad, nyomtatva papírra.
Hová lett a hit, a jó reménység,
szép asszonyok, büszke honleányok
éljenzése, hol vannak a vészben
a tapsoló, lelkesült barátok?
Messze tűntek, nem nézhetsz szemükbe,
vándorbotot fogtak a kezükbe.
Csak a szomszéd, disznóólja mellől,
köszön még rád, s ő is vonakodva,
áttér az út túlsó oldalára,
mikor meglát Kápolnásnyék papja,
kopott csizmád botlana a sárban,
ülsz magadban, nem jársz a határban.
Elméd is, mely volt szorgos cseléded,
s szolgált híven, mostan elbitangol,
téved, kihagy, nevek után kapkod,
átkozódó könyörgésre gondol,
tört szívedben megremeg a lélek,
idegenek lépnek rád, s fölébed.
Nincs támaszod, egyedül az asszony,
feledtetni kísérli a gondot,
hazudik tán, csak hogy vigasztaljon,
s használna, ha értenéd, mit mondott,
bámul rád és könnyei csorognak,
társad maradt, s rabja most pokolnak.
Szétfutottak szavaid, mint hangyák,
rongyosak és piszkosak az eszmék,
süppedt sírnál zokognak az árvák,
haza, nemzet tépi önnön testét,
szív és pohár tele búval, borral,
húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]