Kép egy görög templom falán

Nehezen ment. A festék csorgott, nyúlósan lefolyt, vagy ragadt,
szárazon más lett, vagy világos, vagy még sötétebb árnyalat,
a vakolat is repedezett, alóla sárgán a kövek,
a durván munkált kövek nyíltan megnevezték mesterüket,
a falu régi kőművesét, ki Bizáncból bódult ide,
s felépít itt egy templomocskát, ezt vette konok fejibe,
s fel is rakta, egy jófajtájú istállónál nem lett nagyobb,
felszentelte végül a pap, elfogadták a lakosok,
kivéve egyet, őt, a festőt, kinek elvette az eszét
a szerelem, mert azt akarta, hogy imádják szerelmesét,
titkát, akinek létezése csoda és végzet és titok,
s vessenek keresztet, ha látják a férfiak és asszonyok,
s boruljanak előtte térdre, ha ott lesz festve a falon,
míg győztesen átnéz fölöttük s átnéz ezer utódjukon,
mert szépségét, imádott testét, gyönyörű arcát, szellemét
megőrzi a forma s a festék, megőrzi a lélegzetét,
mellének csodás bimbaját és kézbe simuló hajlatát,
combját ahogy zárul és nyílik, fülét eltakaró haját,
minden moccanást értő lelkét, válaszos moccanásait,
nevetését, halk dünnyögését, eszméletlen sikolyait,
tízezer arcát, a mosolygót, az okosat, a szárazat,
ahogy az élet táncol benne, mint egy hegyről futó patak,
odaadó meztelenségét, sósan oly édes nedveit,
ahogy ajkai széjjelnyílnak és őt magukba engedik,
síkos ölét, ahogy ölel s örömében szinte dalol,
s vele az idő és a tér végtelen ponttá összeforr, –
festi, s küszködik anyagával, festi képét a kis görög,
festi szerelmét s újra festi s lebeg az ég és föld között,
palástot ad rá, eltakarja, pedig mutatná meztelen,
mindenkinek arcába vágná: bámuljátok szerelmesem,
fejére arany koronát tesz, bársonyköntöst bíborba von,
és a Császárnő néz szemünkbe és végzetünk a vén falon.
 

1971

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]