Kép egy görög templom falán
Nehezen ment. A festék csorgott, nyúlósan lefolyt, vagy ragadt, |
szárazon más lett, vagy világos, vagy még sötétebb árnyalat, |
a vakolat is repedezett, alóla sárgán a kövek, |
a durván munkált kövek nyíltan megnevezték mesterüket, |
a falu régi kőművesét, ki Bizáncból bódult ide, |
s felépít itt egy templomocskát, ezt vette konok fejibe, |
s fel is rakta, egy jófajtájú istállónál nem lett nagyobb, |
felszentelte végül a pap, elfogadták a lakosok, |
kivéve egyet, őt, a festőt, kinek elvette az eszét |
a szerelem, mert azt akarta, hogy imádják szerelmesét, |
titkát, akinek létezése csoda és végzet és titok, |
s vessenek keresztet, ha látják a férfiak és asszonyok, |
s boruljanak előtte térdre, ha ott lesz festve a falon, |
míg győztesen átnéz fölöttük s átnéz ezer utódjukon, |
mert szépségét, imádott testét, gyönyörű arcát, szellemét |
megőrzi a forma s a festék, megőrzi a lélegzetét, |
mellének csodás bimbaját és kézbe simuló hajlatát, |
combját ahogy zárul és nyílik, fülét eltakaró haját, |
minden moccanást értő lelkét, válaszos moccanásait, |
nevetését, halk dünnyögését, eszméletlen sikolyait, |
tízezer arcát, a mosolygót, az okosat, a szárazat, |
ahogy az élet táncol benne, mint egy hegyről futó patak, |
odaadó meztelenségét, sósan oly édes nedveit, |
ahogy ajkai széjjelnyílnak és őt magukba engedik, |
síkos ölét, ahogy ölel s örömében szinte dalol, |
s vele az idő és a tér végtelen ponttá összeforr, – |
festi, s küszködik anyagával, festi képét a kis görög, |
festi szerelmét s újra festi s lebeg az ég és föld között, |
palástot ad rá, eltakarja, pedig mutatná meztelen, |
mindenkinek arcába vágná: bámuljátok szerelmesem, |
fejére arany koronát tesz, bársonyköntöst bíborba von, |
és a Császárnő néz szemünkbe és végzetünk a vén falon. |
|
|