Madách

A nép visszatért a kapához, és elaggott, megunt, gyáva és ismerős isteneihez, – eladó áruját vette számba úr és kereskedő, költő, szűz, özvegy, és félkarját, lábát vesztett csonka harcos, – valami – eladható! – volt mindenkinek, hiszen a villám, az a vakítófényű, egykori villám aranyat olvasztott ott, hová levágott! – s hová nem vágott le? – olvadt aranycseppekkel és alvadt vércseppekkel volt tele az ország, – Tokajban aranyból kunkorodó szőlőkacsra leltek, Kalocsán aranyat izzadt a homok, – a felhőkön kopogó négy lovas messze járt, – még megvillant a kasza, vagy a mérleg serpenyője, – dámák táncoltak a pesti Vigadóban, körmagyart, palotást, csárdást, csupa nemzeti táncot! – néhányan ereklyéket gyűjtögettek, kötelet, csigát, pallost, hajszálakból börtönben font pici erszényt, Kossuth-bankót, és motyogtak hozzá, – és a fonókban évről évre szivárványosabbak és üresebbek lettek a mesék,– mit lehet itt tenni? – töprengtél csigázva emlékekkel s olvasmányokkal idegeidet és zúgó önmagad, – megmutatta magát minden és mindenki leplezetlenül, – erő tört erő ellen, elnyelte ellenfelét és önnön ellenfelévé változott, – húsukat vesztett törvények ültek a boltokban, jártak az utcán, az iparcsarnokokban, a jegenyés országutakon, törpe piramisokat emeltek kőből és gondolatból, nyakaztak, nyakaztattak és hajtották a tőkére nyakukat, – szólt a zene, – a négy vágtázó lovas messze járt, – a villám kiolvadt aranycseppeket hagyott, – mit lehet itt tenni? – poharat emeltél szádhoz s a mámor, az édes mámor elmaradt, – sem az ölelés nem adott feledést, sem a játék, és nem adtak nyugalmat a nagy eszmék, – szemet égető volt az ébredés röntgensugarak fényében! – élhet-e valaki sokáig csontvázak között? – láthatja-e örökké csak a lényeget? – rózsaszín hús és rózsaszín álmok nélkül csak a változás egyhangúságát, s az egyformaság változásait? – az illúziók fehér keresztjei sorakoztak, mint a katonatemetőkben, a történelem vetőgépe kereszteket vetett, – a nép visszatért a kapához és ismerős isteneihez, – Tokajban arany szőlőkacsra leltek, Kalocsán aranyat izzadt a homok, Mórnál ismeretlen koponyát fordított napfényre az eke, – maradt a tollad! – és azt hitted, semmi sem maradt a mámorokból, – és hogyha maradt volna… és azt, ami még maradt… azt is lebontod azzal az egy szál tollal, hogy tanuljon látni és élni az utód, – hogy megmaradjon a tapasztalás, – de át tudod-e adni gyermekeidnek pörkölődő bőröd büdös füstjének emlékét, csontod roppanó hangjának emlékét, a percet, amikor fehér fények közt kiléptél magadból? – maguk akarják megtanulni mind! belenéznek a Napba és megvakulnak, kíváncsiságból a szakadék szélére lépnek és kalimpálva szárnyakért imádkoznának, maguk akarják megtanulni a méz ízét, bokorba nyúlnak, nem sejtik benne a kígyót, a tél próbáját, tavasz melegét, tanulnak, azt hiszik, pedig csak engedelmeskednek, – mégis, minden kell nekik, ami neked kellett! – a változás és egyhangúság, lényeg és látszat, a rózsaszín hús tanulsága és a mélyében meghúzódó csontok, – véletlenül száz évvel vagyok idősebb nálad, – romboló tollad építi a vigasztalást, – úgy látlak, ahogy egyszer kisfiam szívét láttam dobogni a röntgen üveglapja mögött, és elszorult tőle a torkom, – és napokon át – szemem se kellett lehunynom érte, semmi mást nem láttam, csak egy óriás szívet, ahogy ütemre vert és meg nem állt. 1965