Katedrális

Kőgejzír szökkent itt a mélyből az égre, kőhab és kőbuborék

és megfagyott,

kavarognak benne imával vagy vigyorgással az ajkukon az ördögök

és angyalok,

kavarognak, némelyik előre hajol, kiugrana, mint szöcske a kőből,

ha lehetne,

nem mozdulhat, fogja erős parancs, és az esőben vizet köp az

emberekre,

az angyalok meg fölfelé röppennének, de megmozdulniuk

nekik sem lehet,

szárnyukat emelik, vagy intő ujjukat és zengik ajkukra fagyott

éneküket.

Megfagyott ének és megdermedt átok, sóhaj s üvöltés, szinte

hallani,

ahogy most porladásig vitáznak egymással az ész és a lélek

démonai.

Megállította a kő-vita fölcsapó hullámát kellő időben egy

mesteri kéz,

mint mélyhűtött vízben egymásba harapó tengeri szörnyek, úgy fagyott

meg az egész.

Benn, a kőhullám öblös és emberi szótól visszhangzó üregeiben

tolong a nép,

gyereket hoznak keresztvíz alá, csörren a persely, gyilkos

gyónja bűnét, –

a Jó s a Rossz s az Emberi Világ együtt olyan, akár egy komor

példatár.

Távol valahol, thuléi messzeségben, füstölög a

magyar határ.

Füstölögnek a Dunántúl jámbor dombjai és a Tiszántúl halott

szikesei,

mint égőtollú sas kóvályog fölöttük a nap, mint izzó

saskeselyű.

Nem, ott nincsenek mesteri kézzel megállított, ilyen tanulságos

pillanatok,

nem fagytak ott kővé sem a süvöltő ördögök, sem a szárnyaló

angyalok,

tépik egymást, szakad a göncük, a bőrük felhasad, a szemük

kifolyik,

az angyalnak, ki repülni vágyna, lábába harminchat ördög

kapaszkodik,

lezuhan, s kormos, csupa por, az angyal ördöggé, az ördög angyallá

alakul át.

Fekete felhőtorlasz, így küzdik ki a füstölgő vidék gomolygó magyar

katedrálisát.

Milano, 1962