Felix, a medveölő
| Lecsapott a csákány megint és megint üreget ért, |
| és a régész levette és megtörölte szemüvegét, |
| megint feltette, s hümmögött, s megvakarta izzadt hasát, |
| aztán öregesen felállt: – No, jöhet a víz, meg az a zsák… |
| Hozták, keverték. S mikor a gipsz kellően megsűrűsödött, |
| s a napszámosok összeboronálták a napszámot és az ördögöt, |
| és mint lámpa a kórházakban olyan bántón rezgett a nap, |
| kitöltötték a folyós gipsszel a szörcsögő, furcsa lyukat. |
| – Most várakozzunk – szólt a régész – várjuk, míg megköt az anyag, – |
| és babrált a szemüvegén s hunyorgott, mert tűzött a nap, |
| és rágyújtott és toporgott és izgatottan mormolt magában, |
| mintha várná, mikor sikolt gyerekhang a szülőszobában, |
| és aztán – lehet… – mondta, s bontókést fogott s jól tanult |
| mozdulattal fejteni kezdte a vöröses vulkáni hamut. |
| – Uramisten – szólt egy napszámos és nézte, hogy ebből mi lesz, |
| mert a hamu alól lassan kiformálódott már a test, |
| egy izmos férfi görcsberándult lába és összehúzott karja, |
| ahogy a forró hamu elől szemét és arcát eltakarja, |
| – Isten – mondták a napszámosok és megnézték a hegycsúcsot, |
| ahogy a kék ég hátteréből jámboran felmagasodott, |
| s a csöndben, – némán szül a hamu, nem sikoltozva, mint a nő, – |
| megszületett vízből és gipszből Felix, a bátor medveölő. |
|
|