Felix, a medveölő

Lecsapott a csákány megint és megint üreget ért,
és a régész levette és megtörölte szemüvegét,
megint feltette, s hümmögött, s megvakarta izzadt hasát,
aztán öregesen felállt: – No, jöhet a víz, meg az a zsák…
Hozták, keverték. S mikor a gipsz kellően megsűrűsödött,
s a napszámosok összeboronálták a napszámot és az ördögöt,
és mint lámpa a kórházakban olyan bántón rezgett a nap,
kitöltötték a folyós gipsszel a szörcsögő, furcsa lyukat.
– Most várakozzunk – szólt a régész – várjuk, míg megköt az anyag, –
és babrált a szemüvegén s hunyorgott, mert tűzött a nap,
és rágyújtott és toporgott és izgatottan mormolt magában,
mintha várná, mikor sikolt gyerekhang a szülőszobában,
és aztán – lehet… – mondta, s bontókést fogott s jól tanult
mozdulattal fejteni kezdte a vöröses vulkáni hamut.
– Uramisten – szólt egy napszámos és nézte, hogy ebből mi lesz,
mert a hamu alól lassan kiformálódott már a test,
egy izmos férfi görcsberándult lába és összehúzott karja,
ahogy a forró hamu elől szemét és arcát eltakarja,
– Isten – mondták a napszámosok és megnézték a hegycsúcsot,
ahogy a kék ég hátteréből jámboran felmagasodott,
s a csöndben, – némán szül a hamu, nem sikoltozva, mint a nő, –
megszületett vízből és gipszből Felix, a bátor medveölő.
 

Pompei, 1962

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]