Metaponto öblében

Békételen és szomorú tengert találok ki magamnak, s partot, tépettet, feketét, mását hullámvert napjaimnak. Térdre rogyok a köveken meztelen lélekkel s elárult szívvel, – távol dörög az ég, szólnak a himnuszok s az ágyúk. „Tenger! – kiáltok – kitalált tengerem, rongyos köpönyeg, mint mélyedbe süllyedt hajót takard el az életemet. Vagy tisztíts, moss meg, tengerem, segíts, hogy e földi világra vágyakozva vágyhassam én értelemre és tisztaságra…” Kiáltozom, mormol a víz, a képzelt tenger nem segít, csak morzsolja egyhangúan a part fekete köveit, s mint az igazi, az öbölben mosva az örök anyagot, kagylókat formál a homokból és a kagylókból homokot. Metaponto, 1962