Itt van Olaszország

1962–1963

 

 

 

 

Itália

Megjárták előttem mirtuszos, narancsfás
tájait, villákkal és romokkal ékes
történelmi földjét, bámészkodva kandi
borjúnagy szemekkel,
jobb írók és költők, Göthe Farkas János,
Stendhal, Kosztolányi és Rilke és Babits,
számosan mások is, könyvelők, csempészek,
s jólábú focisták,
kit a piac vonzott, kit a márványszobrok,
kit a délvidéknek pergő nyelvelése,
másokat állami küldetés vezérelt,
vagy rokoni dollár,
süttették arcukat Róma nagy fényében,
testüket a strandon, és ha verset írtak,
ritmusát húsosabb, fekete olasz nők
hátán kikopogták.
Nekem csak a semmi. Három lépés széles
és öt lépés hosszú budai szobámban
fel és alá jártam, s álmodoztam rólad,
Itália, drágám,
s oly veszett haraggal, amilyennel senki
nem gondolt még reád s nem vágyott utánad,
zümmögtem, s álmaim ablakom üvegén
sorra megdögöltek,
mint különös dongók, útjukat tévesztett
éjszakai lepkék, ha öngyilkos vággyal
koppannak a hívó és csalfán átlátszó
ablak üvegének…

Budapest, 1962

 

 

 

Metaponto öblében

Békételen és szomorú
tengert találok ki magamnak,
s partot, tépettet, feketét,
mását hullámvert napjaimnak.
Térdre rogyok a köveken
meztelen lélekkel s elárult
szívvel, – távol dörög az ég,
szólnak a himnuszok s az ágyúk.
„Tenger! – kiáltok – kitalált
tengerem, rongyos köpönyeg,
mint mélyedbe süllyedt hajót
takard el az életemet.
Vagy tisztíts, moss meg, tengerem,
segíts, hogy e földi világra
vágyakozva vágyhassam én
értelemre és tisztaságra…”
Kiáltozom, mormol a víz,
a képzelt tenger nem segít,
csak morzsolja egyhangúan
a part fekete köveit,
s mint az igazi, az öbölben
mosva az örök anyagot,
kagylókat formál a homokból
és a kagylókból homokot.

Metaponto, 1962

 

 

 

Idegen nyelv

Itt legalább
idegen a beszéd.
Nem értem sem az orvosok szavát,
sem a gyilkosokét.
Félre hajlítgatom
a kiáltásokat,
míg az utcán megyek,
mint dzsungelben
a léggyökereket.
Fehér szavak alatt is
meghajlok, s úgy bújok át,
mint a gyerek a padláson,
ha száradnak a ruhák.
A szó, az érthető szó
itt mindenkit összefog.
Idegenség, sziklák,
szakadékok,
homok.
Az eső negyven napja
egyfolytában zuhog.
Nem kívánom, hogy elálljon,
s kisüssön a nap,
az értelem.
Jobb, ha azt hihetem,
hogy itt minden igaz,
a szó azonos azzal,
amit jelöl.
Az orvos az,
aki gyógyít,
s a gyilkos az,
aki öl.

Velence, 1962

 

 

 

Dél Rosarnóban

Az asztalon egy fél üveg vörösbor,
sajt, gesztenye, kenyér.
A leánderek árnyát, mint tintát itatós
felszippantja a dél.
Csúcsponton áll a kurta öröm,
az árnyak nemsokára keletre nyúlanak,
hamarost aludni térnek a barmok,
s törvényei szerint a nap.
Nézd, innen a hűsről, a márványasztal mellől
az időt, ahogy áll
moccanatlanul a lecsüngő babérlevélen,
s némán, mint földre ejtett gyufaszál.
Ha volnának isteneid és hinnél is nekik,
ez volna a jó pillanat
megkérni őket: szép öregséget
és nyugodt halált adjanak.
Most kéne kérned, mikor a nap rövid
csúcspontján fű, fa elalél,
s asztalodon egy fél üveg vörösbor
s gesztenye, sajt, kenyér.

Rosarno, 1962

 

 

 

Agávé a sziklán

Kék és kemény, csupasz,
vulkán okádta kő.
Repedésében ittasan
agávé nő
egyedül.
Köröskörül
nincs egy árva fűszál,
lemaradtak a bokrok,
mint kiránduló család,
hogy a bőséges ételt, italt
megegyék, megigyák.
Nehezen értem ide föl,
lihegek,
csodálom ezt a lehetetlen
s mégis megvalósult hitet.
Hogy kerül ide,
hogyan lehet,
hogy nem ölte senki meg,
hiszen mindig
irigység követi
az úttörő lépteket?
Ez az agávé itt van,
megtelepedett.
Ravaszkodott,
vagy verekedett?
Most már maga repeszti
a követ tovább,
s tervezgeti, hogy benépesíti
a hegy oldalát.
Gyere
háromszáz év múlva erre,
kíváncsi utas.
Ha kopár sziklák helyét
agávé népesíti be,
akkor győzött
az akarat és a hit.
Ha üres
lesz a vidék,
hullasd akkor értük
és értem,
hullasd, utas, a könnyeid.
 

Pompei, 1962

 

 

 

Felix, a medveölő

Lecsapott a csákány megint és megint üreget ért,
és a régész levette és megtörölte szemüvegét,
megint feltette, s hümmögött, s megvakarta izzadt hasát,
aztán öregesen felállt: – No, jöhet a víz, meg az a zsák…
Hozták, keverték. S mikor a gipsz kellően megsűrűsödött,
s a napszámosok összeboronálták a napszámot és az ördögöt,
és mint lámpa a kórházakban olyan bántón rezgett a nap,
kitöltötték a folyós gipsszel a szörcsögő, furcsa lyukat.
– Most várakozzunk – szólt a régész – várjuk, míg megköt az anyag, –
és babrált a szemüvegén s hunyorgott, mert tűzött a nap,
és rágyújtott és toporgott és izgatottan mormolt magában,
mintha várná, mikor sikolt gyerekhang a szülőszobában,
és aztán – lehet… – mondta, s bontókést fogott s jól tanult
mozdulattal fejteni kezdte a vöröses vulkáni hamut.
– Uramisten – szólt egy napszámos és nézte, hogy ebből mi lesz,
mert a hamu alól lassan kiformálódott már a test,
egy izmos férfi görcsberándult lába és összehúzott karja,
ahogy a forró hamu elől szemét és arcát eltakarja,
– Isten – mondták a napszámosok és megnézték a hegycsúcsot,
ahogy a kék ég hátteréből jámboran felmagasodott,
s a csöndben, – némán szül a hamu, nem sikoltozva, mint a nő, –
megszületett vízből és gipszből Felix, a bátor medveölő.
 

Pompei, 1962

 

 

 

Katedrális

Kőgejzír szökkent itt a mélyből az égre, kőhab és kőbuborék
és megfagyott,
kavarognak benne imával vagy vigyorgással az ajkukon az ördögök
és angyalok,
kavarognak, némelyik előre hajol, kiugrana, mint szöcske a kőből,
ha lehetne,
nem mozdulhat, fogja erős parancs, és az esőben vizet köp az
emberekre,
az angyalok meg fölfelé röppennének, de megmozdulniuk
nekik sem lehet,
szárnyukat emelik, vagy intő ujjukat és zengik ajkukra fagyott
éneküket.
Megfagyott ének és megdermedt átok, sóhaj s üvöltés, szinte
hallani,
ahogy most porladásig vitáznak egymással az ész és a lélek
démonai.
Megállította a kő-vita fölcsapó hullámát kellő időben egy
mesteri kéz,
mint mélyhűtött vízben egymásba harapó tengeri szörnyek, úgy fagyott
meg az egész.
Benn, a kőhullám öblös és emberi szótól visszhangzó üregeiben
tolong a nép,
gyereket hoznak keresztvíz alá, csörren a persely, gyilkos
gyónja bűnét, –
a Jó s a Rossz s az Emberi Világ együtt olyan, akár egy komor
példatár.
Távol valahol, thuléi messzeségben, füstölög a
magyar határ.
Füstölögnek a Dunántúl jámbor dombjai és a Tiszántúl halott
szikesei,
mint égőtollú sas kóvályog fölöttük a nap, mint izzó
saskeselyű.
Nem, ott nincsenek mesteri kézzel megállított, ilyen tanulságos
pillanatok,
nem fagytak ott kővé sem a süvöltő ördögök, sem a szárnyaló
angyalok,
tépik egymást, szakad a göncük, a bőrük felhasad, a szemük
kifolyik,
az angyalnak, ki repülni vágyna, lábába harminchat ördög
kapaszkodik,
lezuhan, s kormos, csupa por, az angyal ördöggé, az ördög angyallá
alakul át.
Fekete felhőtorlasz, így küzdik ki a füstölgő vidék gomolygó magyar
katedrálisát.
 

Milano, 1962

 

 

 

Hegyi falu

Ennek már nem jutott semmi,
ennek az ártatlan falunak,
csak a hegyek,
és fekete szegénység,
gyér legelők,
görgeteges utak.
Panaszolják is:
– Nincsen tengerpartunk, signore,
összerótt templomunkban
nincs egy trecento ecsetvonás!
Bár volna három faragott kövünk
egy düledék palazzóból…
Csak szegénységünk van, si, signore…
Semmi más.
Utas, azt kívánja a becsület,
hisz látogató vagy,
mondd nekik,
hogy gyönyörűek,
csodálatosak, szépségesek
a hegyeik.
Mondd el, hogy láttál
templomokat csipkés kövekből,
kecskeszakállas démonokat,
arany szenteket és fényt,
mely drágakő volt és padlóra hullt, –
s mondd, hogy kopár hegyeikhez képest
minden dóm nyomorult.
Mondd, hogy szebb a faragatlan kő
a faragottnál,
az ég nyitott kéke
az üvegablakoknál,
román boltíveknél szebbek a hegyek, –
s ha kellenének
ennek a hegyi népnek,
kínálj nekik isteneket.
Tavasszal jön az olvadás,
lezúdul a vízmosásokon,
télen a lavina jön
dübörgő fenyegetéssel teli, –
igazabb istenek ezek,
mint a katedrálisok istenei.
S mikor gazdagnak érzik magukat,
mert büszkeség s hit tölti lelküket, –
fordulj el, utas,
s titokban sirasd
megszépült szegénységüket.

Chiappera, 1962

 

 

 

Benzinkútnál

Utak.
Kender hosszú áztatott rostjai,
csomókra kötött színes fonalak,
kippuk,
érthetetlen falvak, városok csomói.
Kék-sárga benzinkút,
ESSO,
Fiat és Coca Cola reklám.
Itt megállok.
Elég a gyaloglásból.
Nézgelődöm.
Egyik cigaretta a másik után.
Mellemet vakarom és a hátamat
átizzadt ingem alatt.
Közben egy égi margaréta
szirmait tépegetem.
Ülök a kilométerkövön,
alvó fájdalom az idegeken.
A fehér vászonruhás benzinkutas
már unja üldögélésemet.
Tán ide is baktatna hozzám
gyanakodva,
s megszólítana:
– Akar valamit, signore?
mondja meg,
ha nem,
kotródjon a fenébe. Basta!
De nem jöhet. Jó napja van,
még az isten is benzinre vágyik,
talán azzal fényesítteti
a végítélet harsonáit?
Nem tudom. Ülök álmatagon.
Idegen vagyok, idegen.
S a kék-sárga benzinkút mellett
egy égi margaréta
szirmait tépegetem.

Verona – Autostrada Serenissima, 1962

 

 

 

Urbino harangjai

Három jóképű kőfaragót,
őrangyalostul, mint az olajbogyót,
kisajtolt a hegyomlás, dübörgött s rájuk szakadt,
kongatták egész éjjel értük a harangokat.
A gyorsbeszédű urbinóiak
harangkongással kérték az Urat,
bocsásson meg kegyelmesen,
ha majd ítéletet teszen.
Nem szolgált fel a pincér vacsorát,
megsokasodtak a fekete ruhák,
fátylak, kabátok, s könyörgő körmenet
vonult fáklyákkal, békére bírni az eget.
Mert vétkekkel vagyunk mindnyájan fertezettek,
nehezen bocsátunk meg ellenségeinknek,
akár ők, hárman, – főleg a harmadik,
aki nem is titkolta bujálkodásait.

Urbino, 1962

 

 

 

Püthagorasz halála

A kráter szélén, egy forró kövön megtalálták a Mester papucsát.
Vörösen ragyognak itt a szőlőfürtök, gránátkőből faragottan.
Számok rendje volna a világ, horgasan összekapcsolódó jeleké?
Szülőanyánk, a Tűz, magasra lobban.
Egyik kőben, zuhantában megkapaszkodott a Mester, körme leszakadt.
Áldozat kell, fémes ordítás, hogy a hívő hívők együtt maradjanak?
Bömbölő igazság voltál, igazság jelképe voltál, te Hegy, s most csak
kazánból kiömlött, kihűlt, szürke salak?
Pogány, dölyfös és hitetlen pogány vagyok, biggyesztett szájú kétkedő.
Lejárt az áldozatok ideje, bor buggyanjon vörös fürtökből prés alatt.
Kinek istene ma a Tűz? Igyunk. A részegek asztalra borulva nevessenek
vagy átkozódjanak.

Crotone, az Aetnánál, 1962

 

 

 

Három nap

Chiantival, olcsó kenyérrel
és olcsó sajttal töltekeztem,
s három napig idegen ágyon
vártam, hogy jöjjön már az Isten.
Jött a szomjúság, jött az éhség,
bimbót hajtott a kábaság,
bánatával jött a gyerekkor,
szégyenével az ifjúság.
Csak Ő nem jött konok szobámba,
öklével verni szét fejem,
s tudatni velem fénnyel, szóval:
borulj térdre, istentelen.
Így álmodoztam s várakoztam,
talán eljön valamikor.
Asztalomon szelet kenyér,
poharamban két ujjnyi bor.

Vallo della Lucania, 1963

 

 

 

Eső Ravennában

Az eső úgy kinőtt
az éjszakából, mint sűrű, fekete haj,
bele-belefésül a villám
aranysárga fogaival,
zokognak a levelek ablakom előtt,
mint sűrű, fekete haj, az eső
az éjszakából hirtelen kinőtt.
Nincsen, kinek elmondanám
minden tapasztalatomat,
szívemben az idő, akár
fekete eső, úgy szakad,
villámlik néha, megvilágosul,
ropog és szakad,
pislákolnak az utcai lámpák,
fénylő bogarak.
Kiállok az ablak történelmi keretébe,
Ravenna nyugodtan aluszik,
vörös imbrex-cserepű házak,
szélesvásznú mozik,
fekete, arany, kék, piros,
császárkori merev mozaik.
Mit kezdjek veled, Város?
Hogyan kerültem ide?
Fülledt a múltad és aranyos…
Tetőfedők és császárok ideje.
A száműzött áll az ablak keretében
s kérdi: – Hogyan kerültem ide?
Az élet, mint a virágpor a szélben
repül, és az esőben elázik.
Nézem Ravenna csillogó
tetőit, hólyagos kupoláit.
Játék, nagy játék. Véres, aranyszín,
összedobált mozaik.
Az ablak előtt sírnak a levelek,
az eső meg esik.

Ravenna,1963

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]