Itália
Megjárták előttem mirtuszos, narancsfás |
tájait, villákkal és romokkal ékes |
történelmi földjét, bámészkodva kandi |
|
jobb írók és költők, Göthe Farkas János, |
Stendhal, Kosztolányi és Rilke és Babits, |
számosan mások is, könyvelők, csempészek, |
|
kit a piac vonzott, kit a márványszobrok, |
kit a délvidéknek pergő nyelvelése, |
másokat állami küldetés vezérelt, |
|
süttették arcukat Róma nagy fényében, |
testüket a strandon, és ha verset írtak, |
ritmusát húsosabb, fekete olasz nők |
|
Nekem csak a semmi. Három lépés széles |
és öt lépés hosszú budai szobámban |
fel és alá jártam, s álmodoztam rólad, |
|
s oly veszett haraggal, amilyennel senki |
nem gondolt még reád s nem vágyott utánad, |
zümmögtem, s álmaim ablakom üvegén |
|
mint különös dongók, útjukat tévesztett |
éjszakai lepkék, ha öngyilkos vággyal |
koppannak a hívó és csalfán átlátszó |
|
|
Metaponto öblében
tengert találok ki magamnak, |
s partot, tépettet, feketét, |
mását hullámvert napjaimnak. |
|
meztelen lélekkel s elárult |
szívvel, – távol dörög az ég, |
szólnak a himnuszok s az ágyúk. |
|
„Tenger! – kiáltok – kitalált |
tengerem, rongyos köpönyeg, |
mint mélyedbe süllyedt hajót |
|
Vagy tisztíts, moss meg, tengerem, |
segíts, hogy e földi világra |
értelemre és tisztaságra…” |
|
a képzelt tenger nem segít, |
csak morzsolja egyhangúan |
|
s mint az igazi, az öbölben |
kagylókat formál a homokból |
|
|
Idegen nyelv
Nem értem sem az orvosok szavát, |
|
meghajlok, s úgy bújok át, |
mint a gyerek a padláson, |
|
Nem kívánom, hogy elálljon, |
|
|
Dél Rosarnóban
Az asztalon egy fél üveg vörösbor, |
A leánderek árnyát, mint tintát itatós |
|
Csúcsponton áll a kurta öröm, |
az árnyak nemsokára keletre nyúlanak, |
hamarost aludni térnek a barmok, |
s törvényei szerint a nap. |
|
Nézd, innen a hűsről, a márványasztal mellől |
moccanatlanul a lecsüngő babérlevélen, |
s némán, mint földre ejtett gyufaszál. |
|
Ha volnának isteneid és hinnél is nekik, |
megkérni őket: szép öregséget |
és nyugodt halált adjanak. |
|
Most kéne kérned, mikor a nap rövid |
csúcspontján fű, fa elalél, |
s asztalodon egy fél üveg vörösbor |
s gesztenye, sajt, kenyér. |
|
|
Agávé a sziklán
hogy a bőséges ételt, italt |
csodálom ezt a lehetetlen |
s mégis megvalósult hitet. |
s tervezgeti, hogy benépesíti |
hullasd, utas, a könnyeid. |
|
Felix, a medveölő
Lecsapott a csákány megint és megint üreget ért, |
és a régész levette és megtörölte szemüvegét, |
megint feltette, s hümmögött, s megvakarta izzadt hasát, |
aztán öregesen felállt: – No, jöhet a víz, meg az a zsák… |
Hozták, keverték. S mikor a gipsz kellően megsűrűsödött, |
s a napszámosok összeboronálták a napszámot és az ördögöt, |
és mint lámpa a kórházakban olyan bántón rezgett a nap, |
kitöltötték a folyós gipsszel a szörcsögő, furcsa lyukat. |
– Most várakozzunk – szólt a régész – várjuk, míg megköt az anyag, – |
és babrált a szemüvegén s hunyorgott, mert tűzött a nap, |
és rágyújtott és toporgott és izgatottan mormolt magában, |
mintha várná, mikor sikolt gyerekhang a szülőszobában, |
és aztán – lehet… – mondta, s bontókést fogott s jól tanult |
mozdulattal fejteni kezdte a vöröses vulkáni hamut. |
– Uramisten – szólt egy napszámos és nézte, hogy ebből mi lesz, |
mert a hamu alól lassan kiformálódott már a test, |
egy izmos férfi görcsberándult lába és összehúzott karja, |
ahogy a forró hamu elől szemét és arcát eltakarja, |
– Isten – mondták a napszámosok és megnézték a hegycsúcsot, |
ahogy a kék ég hátteréből jámboran felmagasodott, |
s a csöndben, – némán szül a hamu, nem sikoltozva, mint a nő, – |
megszületett vízből és gipszből Felix, a bátor medveölő. |
|
Katedrális
Kőgejzír szökkent itt a mélyből az égre, kőhab és kőbuborék |
kavarognak benne imával vagy vigyorgással az ajkukon az ördögök |
kavarognak, némelyik előre hajol, kiugrana, mint szöcske a kőből, |
nem mozdulhat, fogja erős parancs, és az esőben vizet köp az |
az angyalok meg fölfelé röppennének, de megmozdulniuk |
szárnyukat emelik, vagy intő ujjukat és zengik ajkukra fagyott |
Megfagyott ének és megdermedt átok, sóhaj s üvöltés, szinte |
ahogy most porladásig vitáznak egymással az ész és a lélek |
Megállította a kő-vita fölcsapó hullámát kellő időben egy |
mint mélyhűtött vízben egymásba harapó tengeri szörnyek, úgy fagyott |
Benn, a kőhullám öblös és emberi szótól visszhangzó üregeiben |
gyereket hoznak keresztvíz alá, csörren a persely, gyilkos |
a Jó s a Rossz s az Emberi Világ együtt olyan, akár egy komor |
Távol valahol, thuléi messzeségben, füstölög a |
Füstölögnek a Dunántúl jámbor dombjai és a Tiszántúl halott |
mint égőtollú sas kóvályog fölöttük a nap, mint izzó |
Nem, ott nincsenek mesteri kézzel megállított, ilyen tanulságos |
nem fagytak ott kővé sem a süvöltő ördögök, sem a szárnyaló |
tépik egymást, szakad a göncük, a bőrük felhasad, a szemük |
az angyalnak, ki repülni vágyna, lábába harminchat ördög |
lezuhan, s kormos, csupa por, az angyal ördöggé, az ördög angyallá |
Fekete felhőtorlasz, így küzdik ki a füstölgő vidék gomolygó magyar |
|
Hegyi falu
Ennek már nem jutott semmi, |
ennek az ártatlan falunak, |
|
– Nincsen tengerpartunk, signore, |
nincs egy trecento ecsetvonás! |
Bár volna három faragott kövünk |
Csak szegénységünk van, si, signore… |
|
Utas, azt kívánja a becsület, |
csodálatosak, szépségesek |
|
templomokat csipkés kövekből, |
kecskeszakállas démonokat, |
arany szenteket és fényt, |
mely drágakő volt és padlóra hullt, – |
s mondd, hogy kopár hegyeikhez képest |
|
Mondd, hogy szebb a faragatlan kő |
román boltíveknél szebbek a hegyek, – |
|
Tavasszal jön az olvadás, |
dübörgő fenyegetéssel teli, – |
mint a katedrálisok istenei. |
|
S mikor gazdagnak érzik magukat, |
mert büszkeség s hit tölti lelküket, – |
megszépült szegénységüket. |
|
|
Benzinkútnál
Kender hosszú áztatott rostjai, |
csomókra kötött színes fonalak, |
érthetetlen falvak, városok csomói. |
|
Fiat és Coca Cola reklám. |
|
Egyik cigaretta a másik után. |
Mellemet vakarom és a hátamat |
|
alvó fájdalom az idegeken. |
|
A fehér vászonruhás benzinkutas |
Tán ide is baktatna hozzám |
kotródjon a fenébe. Basta! |
|
De nem jöhet. Jó napja van, |
még az isten is benzinre vágyik, |
|
Nem tudom. Ülök álmatagon. |
S a kék-sárga benzinkút mellett |
|
Verona – Autostrada Serenissima, 1962 |
|
Urbino harangjai
őrangyalostul, mint az olajbogyót, |
kisajtolt a hegyomlás, dübörgött s rájuk szakadt, |
kongatták egész éjjel értük a harangokat. |
|
harangkongással kérték az Urat, |
bocsásson meg kegyelmesen, |
|
Nem szolgált fel a pincér vacsorát, |
megsokasodtak a fekete ruhák, |
fátylak, kabátok, s könyörgő körmenet |
vonult fáklyákkal, békére bírni az eget. |
|
Mert vétkekkel vagyunk mindnyájan fertezettek, |
nehezen bocsátunk meg ellenségeinknek, |
akár ők, hárman, – főleg a harmadik, |
aki nem is titkolta bujálkodásait. |
|
|
Püthagorasz halála
A kráter szélén, egy forró kövön megtalálták a Mester papucsát. |
Vörösen ragyognak itt a szőlőfürtök, gránátkőből faragottan. |
Számok rendje volna a világ, horgasan összekapcsolódó jeleké? |
Szülőanyánk, a Tűz, magasra lobban. |
|
Egyik kőben, zuhantában megkapaszkodott a Mester, körme leszakadt. |
Áldozat kell, fémes ordítás, hogy a hívő hívők együtt maradjanak? |
Bömbölő igazság voltál, igazság jelképe voltál, te Hegy, s most csak |
kazánból kiömlött, kihűlt, szürke salak? |
|
Pogány, dölyfös és hitetlen pogány vagyok, biggyesztett szájú kétkedő. |
Lejárt az áldozatok ideje, bor buggyanjon vörös fürtökből prés alatt. |
Kinek istene ma a Tűz? Igyunk. A részegek asztalra borulva nevessenek |
|
Crotone, az Aetnánál, 1962 |
|
Három nap
Chiantival, olcsó kenyérrel |
és olcsó sajttal töltekeztem, |
s három napig idegen ágyon |
vártam, hogy jöjjön már az Isten. |
|
Jött a szomjúság, jött az éhség, |
bimbót hajtott a kábaság, |
bánatával jött a gyerekkor, |
|
Csak Ő nem jött konok szobámba, |
öklével verni szét fejem, |
s tudatni velem fénnyel, szóval: |
borulj térdre, istentelen. |
|
Így álmodoztam s várakoztam, |
Asztalomon szelet kenyér, |
poharamban két ujjnyi bor. |
|
Vallo della Lucania, 1963 |
|
Eső Ravennában
az éjszakából, mint sűrű, fekete haj, |
zokognak a levelek ablakom előtt, |
mint sűrű, fekete haj, az eső |
az éjszakából hirtelen kinőtt. |
|
Nincsen, kinek elmondanám |
villámlik néha, megvilágosul, |
pislákolnak az utcai lámpák, |
|
Kiállok az ablak történelmi keretébe, |
Ravenna nyugodtan aluszik, |
vörös imbrex-cserepű házak, |
fekete, arany, kék, piros, |
császárkori merev mozaik. |
|
Mit kezdjek veled, Város? |
Fülledt a múltad és aranyos… |
Tetőfedők és császárok ideje. |
A száműzött áll az ablak keretében |
s kérdi: – Hogyan kerültem ide? |
|
Az élet, mint a virágpor a szélben |
repül, és az esőben elázik. |
tetőit, hólyagos kupoláit. |
Játék, nagy játék. Véres, aranyszín, |
Az ablak előtt sírnak a levelek, |
|
|
|