hát így
mint akit a testvérei kiszáradt, mély kútba vetettek, |
s még él, mivel az árulástól a szíve nyomban nem repedt meg, |
s a nyelve homok, s a torka ólom, s nem kiált, csupán tapogat, |
és keresi körben, maga körül, az elzáró, nagy falakat, |
s nem gondol apjára s anyjára, tudja, mindez reménytelen, |
hisz tudja, hogy ő mit hazudna, ha most is köztük lenne, fenn, |
tudja, miképpen mondogatna hitelesen jó érveket, |
hogy kígyó marta meg öcsénket, hogy egy oroszlán ette meg, |
hogy folyó árja vitte messze, messze, messze, és így tovább, |
hogy ne beszéljünk róla többet, anyánk, adj inkább vacsorát, |
hiszen nektek, mi, megmaradtunk, nem omlottak le a falak, |
vessetek véget már a gyásznak, apánk oszd újra nyájadat |
|
|