Hérodotosz olvasásakor

Hérodotosz: Melpomené, 173.

A nasamanok földjétől délre,

ahol kő van s örök homok,

puha homok, sárga homok,

a nasamanok földjétől délre

valamikor egy nép lakott.

Forrásait a nap megitta,

tavát megitta déli szél,

szomjan döglött a gyapjas birka,

éjszaka bőgött a tehén,

elhervadt a fű, sárga, száraz

kóróvá pöndörült,

pattogott s muzsikált a kő,

ha éjjelre a rekkenő

meleg enyhült s a levegő

egy parányit lehűlt.

A déli szél, a déli szél

járt arra szüntelen,

és minden zöldet megzabált,

s hordta a homokot,

s ha útjában vizet talált

minden csepp vizet megivott.

Hiába tisztelték istennek már,

hiába könyörögtek a papok,

a déli szél megitta a vizet,

felhőket nem hozott,

a nasamanok földjétől délre,

ahol most kő van és homok.

És ekkor, hiszen a vér már

sűrűvé apadt ereikben,

hadra kelt a kis ország népe

tehetetlen

dühében a déli szél ellen.

A nasamanok földjétől délre

megindultak a hadsorok.

A nasamanok földjétől délre

kő van s örök homok.

Nincs egy fűszál, halott a táj,

elkerülik a vándorok,

kövek porlanak a napon,

sárgul örök homok,

a déli szél még egyre jár,

süt a nap, szúró por szitál,

sorakoznak a homokdombok,

mint megmerevült hadsorok.

Ember vagyok, nedvekben gazdag,

sírok, ember vagyok,

a nasamanok földjétől délre

csak kő van és homok.

1957. július 25.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]