Hajnali négykor…

Hajnali négykor tank fordult be a Lánchíd előtti térre, forgatta ágyúja csövét, majd az Alagút feketén ásító szájára szögezte, egy másik a Gellért-hegy felől tiporta végig az Attila utat, s befészkelte magát a Bethlen- udvar nagy háztömbje mellé, tonnái megnyomták a puha földet. Jöttek a hírek a telefonban, aztán megláttuk a harmadikat, éppen ablakunk előtt kúszni a Várba vezető lejtős úton, egykori paloták romjai alatt, ahol nem is oly rég – bár ezt nem láttuk – elődei mászhattak dübörögve, recsegő lánctalpakon a németek ellen, de most ránk néztek gyorstüzelő fegyverei, éppen ablakunkra, s a zajtól felriadt gyerekek félelmükben kifutottak a konyhába, vitték a bilit, s a nagyobb lányok kivonszolták öccsük gyerekágyát is, mert házunk udvari oldalán védettnek érezhették magukat, s hívtak minket is, ám én azt mondtam: nem, mert hogy lőnének ide, ha mi nem tüzelünk rájuk. S megszólalt a telefon, izgatott hang rossz magyarsággal beszélt, s kérdezte, én vagyok-e, s hívott, ha akarom menjek a jugoszláv követségre, ott vannak már a barátaim, nem, mondtam én, maradok a családdal. S ekkor lövöldözni kezdtek a közelben, nem tudni, kik, puskák szóltak, géppisztolyok kelepeltek…   Délután már hozták a szomszédok a híreket, kenyérért a Déli pályaudvar mellé kell menni, barikád áll szemben az Alagúttal, tömve kővel a villamos sínjeire tolt vasúti vagonok, és hogy a ruhabolt nagy kirakatát betörték és elvitték belőle a kabátokat, és valaki nagy betűkkel felírta a tettesek hovatartozását és egy kesztyű is ott hevert az üres kirakatban, félpár igazi tankista kesztyű… 1957. január 5.