1957

 

 

 

 

Hajnali négykor…

Hajnali négykor tank fordult be a Lánchíd
előtti térre, forgatta ágyúja csövét, majd
az Alagút feketén ásító szájára szögezte, egy
másik a Gellért-hegy felől tiporta végig az
Attila utat, s befészkelte magát a Bethlen-
udvar nagy háztömbje mellé, tonnái megnyomták
a puha földet. Jöttek a hírek a telefonban,
aztán megláttuk a harmadikat, éppen ablakunk
előtt kúszni a Várba vezető lejtős úton,
egykori paloták romjai alatt, ahol nem is oly rég
– bár ezt nem láttuk – elődei mászhattak
dübörögve, recsegő lánctalpakon a németek
ellen, de most ránk néztek gyorstüzelő
fegyverei, éppen ablakunkra, s a zajtól
felriadt gyerekek félelmükben kifutottak a
konyhába, vitték a bilit, s a nagyobb lányok
kivonszolták öccsük gyerekágyát is, mert
házunk udvari oldalán védettnek érezhették
magukat, s hívtak minket is, ám én azt
mondtam: nem, mert hogy lőnének ide, ha
mi nem tüzelünk rájuk. S megszólalt a telefon,
izgatott hang rossz magyarsággal beszélt,
s kérdezte, én vagyok-e, s hívott, ha akarom
menjek a jugoszláv követségre, ott vannak
már a barátaim, nem, mondtam én, maradok
a családdal. S ekkor lövöldözni kezdtek a
közelben, nem tudni, kik, puskák szóltak,
géppisztolyok kelepeltek…
 
Délután már
hozták a szomszédok a híreket, kenyérért a Déli
pályaudvar mellé kell menni, barikád áll
szemben az Alagúttal, tömve kővel a villamos
sínjeire tolt vasúti vagonok, és hogy a
ruhabolt nagy kirakatát betörték és elvitték
belőle a kabátokat, és valaki nagy betűkkel
felírta a tettesek hovatartozását és egy
kesztyű is ott hevert az üres kirakatban,
félpár igazi tankista kesztyű…
 

1957. január 5.

 

 

 

Nem tilos

Az alkony megengedtetett,
a Hold az égre feljöhet,
nem tilos makrancos szeleknek
kergetőzni s a fellegeknek.
Nem tilos a levél a fákon,
virulhat mákvirág a mákon,
egykor álom volt, hej, de most a
vasakon barnulhat a rozsda.
Írás se kell róla, pecsétes,
szabad a cukorban az édes,
szabadon nőhet a beléndek,
csütörtökre szabad a péntek.
Péntek után jöhet a szombat,
a Föld is szabadon foroghat,
elejtett kő a földre eshet,
leves a sótól ízesedhet.
Fű zöldellhet völgyek lapályán,
toll a kalitkák papagáján,
csattanásától pofonoknak
a kiköpött vér pirosodhat.
Szabad a papír fehérsége,
temetőben az örök béke,
s kijelölt helyen – meg kell hagyni –
nem tilos a fűbe harapni.

1957. április 5.

 

 

 

A szultán kocsmája

– Látom a világ szépségét! –
üvölti a vak.
– Szférák muzsikáját hallom! –
ámul a süket.
Lándzsanyéllel kerítik be
szűk világukat,
babonákkal tömik be a
halló füleket.
Marha bőg az itatónál,
bent meg nóta bőg,
tetves koldus, olcsó ringyó
vedeli a bort.
Maró füstöt köp a kémény,
bunkóval a gőg
tördeli a rózsafényű
márványoszlopot.
Kapca lett a zászló selyme,
utak verebe
kérkedik a templom ormán
cserregésivel.
Minden jöttment janicsár úr
koszos kis ebe
az igazság istenének
szobrára vizel.

1957. április 13.

 

 

 

A várakozás balladája

Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap,
míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad,
míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen,
míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.
És háromszázhatvanötször felkelt s lement a Nap,
és tizenkétszer telt a Hold és megint elapadt,
és egyszer megsárgult a nád s lett színe újra zöld,
és volt valaki, aki várt, és nem volt, aki jött.
És ezerszer lement a Nap, ezerszer telt a Hold,
ezerszer elsárgult a nád, a torony leomolt,
és folyt a víz és járt a szél a hullámok fölött,
és nem volt senki, aki várt és senki, aki jött.

1957. április 26.

 

 

 

elalvás

Íme, tested alvilágából,
rossz kocsmák és putrik szegénynegyedéből,
amellyel, mint a mindenkori kormány,
te sem törődsz és langy ígéreteknél:
„egyszer, majd egyszer…” nem adsz néki többet,
indul a mindennapos orvtámadó,
indul, kúszva idegek ellenállásán,
sejteken bukdácsol át, hogy
eljusson, mint szúró fájdalom
a szem üvegkocsonyájába,
hajszálerek minden labirintusát betöltse,
elmetélje a szíjas inakat,
a csontok élő feszítőköteleit,
és amikor azt hiszed már, hogy béna vagy,
és hogy leigázott, és hogy
most már semmi sem jöhet,
mert mindent elveszítettél,
mert a fény medúzái
már mind kialudtak és a hangok
repülőgépei mind lezuhantak,
mert halomra lőtték őket
az erdős dombokra rejtett
légelhárító ütegek vagy a
hátukra feküdt, puskát sütögető,
sárosköpenyű ezredek,
amikor azt hiszed, mindennek vége,
és kedvesed nevének foszlányai is
elolvadtak már, és kívánság sincsen
a szívedben, és gondolat sincsen az agyadban,
és fejed lecsuklik, és karod lefittyed,
és az a pirosság is, ami még a
fajfönntartás tüzéből parázslik,
még az is kialudni készül, –
akkor a mindennapos orvtámadó
vadul melledre ugrik és
arcodra borítja a kloroformos vattát,
hogy elrabolja még egy napodat,
hogy elcipeljen ismeretlen barlang,
vagy egyszemélyes cella mélyére,
honnan kienged talán néhány óra múltán,
de az is lehet, hogy ott fog örökre.
 

1957. április 27.

 

 

 

A kihantolt sír balladája

Kihantolják a sírokat és szerteszét gurulnak
a csontok: szuvas koponyák, szögletes csigolyák,
mert kell a hely, a pihenés egy tegnapi halottnak,
akit ma még sirathat bajtárs, barát, család.
Mert kell a csend és nyugalom, hát leteszik a testet,
harang kondul és pap beszél és díszsortűz dörög…
És csendes esők jönnek, és a sírhalomra esnek,
és szétmarja a koporsó nagy nyugalmát a föld.
És aztán meghal valaki és kell az új halottnak
harangkongás és pihenés és kellenek imák…
S kihantolják a régi sírt és szerteszét gurulnak
a csontok: sárga koponya és szuvas csigolyák.

1957. május 9.

 

 

 

Önéletrajzi töredék

Ha az a golyó 56-ban huszonöt centivel
lejjebb repül és nem a fejem fölött megy el…
ha egyszer meg nem állok, mert cigarettám nem ég…
ha egyszer el nem vétik nevem egy betűjét…
ha egyszer arra nem jön egy rendőr civilruhában…
ha nem esik földre egy borospohár a bálban…
ha madame Marguerite Duval nem kék selymet visel…
ha San Franciscót a földrengés nem söpri el…
ha Einstein három könyvét utcán nem égetik…
ha le nem töri a csákány Vénusz hókarjait…
ha a Piave nem tör sziklák között utat…
ha Yap szigetén nem száll föl egy madárcsapat…
akkor talán minden másként és máshol esik,
s meglelem életemnek célját s törvényeit,
s nem kutatok fonalak zavaros bogaiban.
Élek. Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan.

1957. május 19.

 

 

 

Bolondos ház

Bolondos ház ez a ház,
világos minden ablak,
gazdája az ólban tanyáz,
míg bent a vendégek mulatnak.
Falják a gazda kenyerét,
töltekeznek piros borával,
cemendéjük a feleség,
s már játszanak a kicsi lánnyal.
A gazda meg az ólban ül,
disznói mellette röfögnek,
fáradtan az öklére dűl,
arcán végigfolynak a könnyek.
Az ördög tudja, mit sirat,
ördög tudja, mért rossz a kedve…
Mikor ott bent víg táncukat
járják a vendégek pörögve.

1957. június 1.

 

 

 

Míg…

Míg meg nem tagadtad eskü alatt
véreddel eggyé vált igazadat,
míg ki nem mondtad bíráid előtt,
hogy kétszer kettő, igen, öt,
míg nem látod, hogy a fekete fehér,
és hogy erkölcsi halott, ki becsületben él,
míg árulók nem tettek árulóvá,
míg rémálom nem vált kézzelfoghatóvá,
míg nem tartott markában ridegen
egy állam, amely néptől idegen,
míg pirulni tud bármiért is orcád,
nem tudod addig, mi ez a század,
s micsoda Magyarország.

1957. június 3.

 

 

 

Most már…

Egyre jobban az egyszerű
és kézzel fogható
tárgyban bízik, legyen az nyári fű,
vagy téli hó.
Mert minden felhő messze van
és szélre szétszakad,
minek őrizzen hasztalan
szétmálló rongyokat?
Az illúziók menete
itt járt és elvonult.
Szép körhinta. A fekete
eszmélet ráborult.
Kölyök volt és azt mondta: jog,
ifjan így szólt: vitát.
Most már érti a gumibot
s géppisztoly válaszát.
Most már tudja: három forint
az egy kiló kenyér.
S bőréről, mit vásárra vitt
tudja, hogy mennyit ér.
Néha még az emlékezés
rátámad, de veszít.
Marja az idő, mint a mész,
tarkónlőtt álmait.

1957. július 22.

 

 

 

Hérodotosz olvasásakor

Hérodotosz: Melpomené, 173.
A nasamanok földjétől délre,
ahol kő van s örök homok,
puha homok, sárga homok,
a nasamanok földjétől délre
valamikor egy nép lakott.
Forrásait a nap megitta,
tavát megitta déli szél,
szomjan döglött a gyapjas birka,
éjszaka bőgött a tehén,
elhervadt a fű, sárga, száraz
kóróvá pöndörült,
pattogott s muzsikált a kő,
ha éjjelre a rekkenő
meleg enyhült s a levegő
egy parányit lehűlt.
A déli szél, a déli szél
járt arra szüntelen,
és minden zöldet megzabált,
s hordta a homokot,
s ha útjában vizet talált
minden csepp vizet megivott.
Hiába tisztelték istennek már,
hiába könyörögtek a papok,
a déli szél megitta a vizet,
felhőket nem hozott,
a nasamanok földjétől délre,
ahol most kő van és homok.
És ekkor, hiszen a vér már
sűrűvé apadt ereikben,
hadra kelt a kis ország népe
tehetetlen
dühében a déli szél ellen.
A nasamanok földjétől délre
megindultak a hadsorok.
A nasamanok földjétől délre
kő van s örök homok.
Nincs egy fűszál, halott a táj,
elkerülik a vándorok,
kövek porlanak a napon,
sárgul örök homok,
a déli szél még egyre jár,
süt a nap, szúró por szitál,
sorakoznak a homokdombok,
mint megmerevült hadsorok.
Ember vagyok, nedvekben gazdag,
sírok, ember vagyok,
a nasamanok földjétől délre
csak kő van és homok.

1957. július 25.

 

 

 

Az utókor balladája

Ha eljut hozzátok egy szó a pernye-szélű papíron,
egy szó, amelyet nem takart el még feketén a korom,
ne bogozzátok titkait, ne gondoljatok semmi mást,
csak életünkre adjatok, ti, utódok, feloldozást.
Ölt, aki félt, félt, aki ölt, éltünk, ahogy lehetett,
ahogy engedték az idők, s köztünk az istenek,
a bátor félve gyáva volt, a gyáva bátran úgy meredt föl,
mint a torony, és álmodoztunk barlangokban a tengerekről.
Hűs láthatár, jó öncsalás, véletlenekkel telt jövendő,
csak lennél mákony legalább, mély kábulathoz elegendő,
míg írom itt e sorokat, ott künn az erdők vadja sír,
míg írom itt e szavakat, meggyúl szélein a papír.

1957

 

 

 

Szomorúságnak…

Szomorúságnak tükre lett az arcod, bánatos tükör,
széttört rajta a fiatalság, nézem lelkem mélyeiből,
rám mért ütés téged talál, s téged ütnek, hogy nekem fájjon,
jól tud ütni, ki ütni tud, megtanulta, hogy hol találjon.
Korbács csattan a hátamon, s a te hátadon lesz vörös csík,
békességünket elveszik, orcáinkon kéznyom vöröslik,
kínpad nélkül kínpadra vonják éheztetve gyerekeinket,
önmagunk börtönévé tesznek, sóval besózzák sebeinket.
Nincs kiútunk, elménk zavart, gondolataink zakatolnak,
tegnapnál rosszabb lett a ma, és még rosszabbat hoz a holnap,
kezükben minden hatalom, amit akarnak, azt tehetnek,
összetörnék bennünk az álmot, közös álmát a szeretetnek.
Nézem az arcod, nézd az arcom, látom, miattam törnek téged,
és nem kívánom létemet már, nem kívánok emberi létet,
születtem volna inkább kőnek, vagy jöttem volna úgy világra,
mint vonagló tüskés bokor, mely karmát vad szelekbe vágja.

1957

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]