Hajnali négykor…
| Hajnali négykor tank fordult be a Lánchíd |
| előtti térre, forgatta ágyúja csövét, majd |
| az Alagút feketén ásító szájára szögezte, egy |
| másik a Gellért-hegy felől tiporta végig az |
| Attila utat, s befészkelte magát a Bethlen- |
| udvar nagy háztömbje mellé, tonnái megnyomták |
| a puha földet. Jöttek a hírek a telefonban, |
| aztán megláttuk a harmadikat, éppen ablakunk |
| előtt kúszni a Várba vezető lejtős úton, |
| egykori paloták romjai alatt, ahol nem is oly rég |
| – bár ezt nem láttuk – elődei mászhattak |
| dübörögve, recsegő lánctalpakon a németek |
| ellen, de most ránk néztek gyorstüzelő |
| fegyverei, éppen ablakunkra, s a zajtól |
| felriadt gyerekek félelmükben kifutottak a |
| konyhába, vitték a bilit, s a nagyobb lányok |
| kivonszolták öccsük gyerekágyát is, mert |
| házunk udvari oldalán védettnek érezhették |
| magukat, s hívtak minket is, ám én azt |
| mondtam: nem, mert hogy lőnének ide, ha |
| mi nem tüzelünk rájuk. S megszólalt a telefon, |
| izgatott hang rossz magyarsággal beszélt, |
| s kérdezte, én vagyok-e, s hívott, ha akarom |
| menjek a jugoszláv követségre, ott vannak |
| már a barátaim, nem, mondtam én, maradok |
| a családdal. S ekkor lövöldözni kezdtek a |
| közelben, nem tudni, kik, puskák szóltak, |
| géppisztolyok kelepeltek… |
| hozták a szomszédok a híreket, kenyérért a Déli |
| pályaudvar mellé kell menni, barikád áll |
| szemben az Alagúttal, tömve kővel a villamos |
| sínjeire tolt vasúti vagonok, és hogy a |
| ruhabolt nagy kirakatát betörték és elvitték |
| belőle a kabátokat, és valaki nagy betűkkel |
| felírta a tettesek hovatartozását és egy |
| kesztyű is ott hevert az üres kirakatban, |
| félpár igazi tankista kesztyű… |
|
Nem tilos
| Az alkony megengedtetett, |
| nem tilos makrancos szeleknek |
| kergetőzni s a fellegeknek. |
|
| Nem tilos a levél a fákon, |
| virulhat mákvirág a mákon, |
| egykor álom volt, hej, de most a |
| vasakon barnulhat a rozsda. |
|
| Írás se kell róla, pecsétes, |
| szabad a cukorban az édes, |
| szabadon nőhet a beléndek, |
| csütörtökre szabad a péntek. |
|
| Péntek után jöhet a szombat, |
| a Föld is szabadon foroghat, |
| elejtett kő a földre eshet, |
|
| Fű zöldellhet völgyek lapályán, |
| toll a kalitkák papagáján, |
| a kiköpött vér pirosodhat. |
|
| Szabad a papír fehérsége, |
| s kijelölt helyen – meg kell hagyni – |
| nem tilos a fűbe harapni. |
|
|
A szultán kocsmája
| – Látom a világ szépségét! – |
| – Szférák muzsikáját hallom! – |
| Lándzsanyéllel kerítik be |
|
| tetves koldus, olcsó ringyó |
| Maró füstöt köp a kémény, |
|
| Kapca lett a zászló selyme, |
| Minden jöttment janicsár úr |
|
|
A várakozás balladája
| Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap, |
| míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad, |
| míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen, |
| míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem. |
|
| És háromszázhatvanötször felkelt s lement a Nap, |
| és tizenkétszer telt a Hold és megint elapadt, |
| és egyszer megsárgult a nád s lett színe újra zöld, |
| és volt valaki, aki várt, és nem volt, aki jött. |
|
| És ezerszer lement a Nap, ezerszer telt a Hold, |
| ezerszer elsárgult a nád, a torony leomolt, |
| és folyt a víz és járt a szél a hullámok fölött, |
| és nem volt senki, aki várt és senki, aki jött. |
|
|
elalvás
| rossz kocsmák és putrik szegénynegyedéből, |
| amellyel, mint a mindenkori kormány, |
| te sem törődsz és langy ígéreteknél: |
| „egyszer, majd egyszer…” nem adsz néki többet, |
| indul a mindennapos orvtámadó, |
| indul, kúszva idegek ellenállásán, |
| sejteken bukdácsol át, hogy |
| eljusson, mint szúró fájdalom |
| hajszálerek minden labirintusát betöltse, |
| elmetélje a szíjas inakat, |
| a csontok élő feszítőköteleit, |
| és amikor azt hiszed már, hogy béna vagy, |
| és hogy leigázott, és hogy |
| most már semmi sem jöhet, |
| mert mindent elveszítettél, |
| már mind kialudtak és a hangok |
| repülőgépei mind lezuhantak, |
| az erdős dombokra rejtett |
| légelhárító ütegek vagy a |
| hátukra feküdt, puskát sütögető, |
| amikor azt hiszed, mindennek vége, |
| és kedvesed nevének foszlányai is |
| elolvadtak már, és kívánság sincsen |
| a szívedben, és gondolat sincsen az agyadban, |
| és fejed lecsuklik, és karod lefittyed, |
| és az a pirosság is, ami még a |
| fajfönntartás tüzéből parázslik, |
| még az is kialudni készül, – |
| akkor a mindennapos orvtámadó |
| arcodra borítja a kloroformos vattát, |
| hogy elrabolja még egy napodat, |
| hogy elcipeljen ismeretlen barlang, |
| vagy egyszemélyes cella mélyére, |
| honnan kienged talán néhány óra múltán, |
| de az is lehet, hogy ott fog örökre. |
|
A kihantolt sír balladája
| Kihantolják a sírokat és szerteszét gurulnak |
| a csontok: szuvas koponyák, szögletes csigolyák, |
| mert kell a hely, a pihenés egy tegnapi halottnak, |
| akit ma még sirathat bajtárs, barát, család. |
|
| Mert kell a csend és nyugalom, hát leteszik a testet, |
| harang kondul és pap beszél és díszsortűz dörög… |
| És csendes esők jönnek, és a sírhalomra esnek, |
| és szétmarja a koporsó nagy nyugalmát a föld. |
|
| És aztán meghal valaki és kell az új halottnak |
| harangkongás és pihenés és kellenek imák… |
| S kihantolják a régi sírt és szerteszét gurulnak |
| a csontok: sárga koponya és szuvas csigolyák. |
|
|
Önéletrajzi töredék
| Ha az a golyó 56-ban huszonöt centivel |
| lejjebb repül és nem a fejem fölött megy el… |
|
| ha egyszer meg nem állok, mert cigarettám nem ég… |
| ha egyszer el nem vétik nevem egy betűjét… |
|
| ha egyszer arra nem jön egy rendőr civilruhában… |
| ha nem esik földre egy borospohár a bálban… |
|
| ha madame Marguerite Duval nem kék selymet visel… |
| ha San Franciscót a földrengés nem söpri el… |
|
| ha Einstein három könyvét utcán nem égetik… |
| ha le nem töri a csákány Vénusz hókarjait… |
|
| ha a Piave nem tör sziklák között utat… |
| ha Yap szigetén nem száll föl egy madárcsapat… |
|
| akkor talán minden másként és máshol esik, |
| s meglelem életemnek célját s törvényeit, |
|
| s nem kutatok fonalak zavaros bogaiban. |
| Élek. Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan. |
|
|
Bolondos ház
| míg bent a vendégek mulatnak. |
|
| töltekeznek piros borával, |
| s már játszanak a kicsi lánnyal. |
|
| disznói mellette röfögnek, |
| arcán végigfolynak a könnyek. |
|
| Az ördög tudja, mit sirat, |
| ördög tudja, mért rossz a kedve… |
| Mikor ott bent víg táncukat |
| járják a vendégek pörögve. |
|
|
Míg…
| Míg meg nem tagadtad eskü alatt |
| véreddel eggyé vált igazadat, |
|
| míg ki nem mondtad bíráid előtt, |
| hogy kétszer kettő, igen, öt, |
|
| míg nem látod, hogy a fekete fehér, |
| és hogy erkölcsi halott, ki becsületben él, |
|
| míg árulók nem tettek árulóvá, |
| míg rémálom nem vált kézzelfoghatóvá, |
|
| míg nem tartott markában ridegen |
| egy állam, amely néptől idegen, |
|
| míg pirulni tud bármiért is orcád, |
| nem tudod addig, mi ez a század, |
|
|
Most már…
| tárgyban bízik, legyen az nyári fű, |
|
| Mert minden felhő messze van |
|
| Kölyök volt és azt mondta: jog, |
|
| Most már tudja: három forint |
| S bőréről, mit vásárra vitt |
|
| Marja az idő, mint a mész, |
|
|
Hérodotosz olvasásakor
Hérodotosz: Melpomené, 173.
| A nasamanok földjétől délre, |
| ahol kő van s örök homok, |
| a nasamanok földjétől délre |
| valamikor egy nép lakott. |
|
| szomjan döglött a gyapjas birka, |
| elhervadt a fű, sárga, száraz |
| pattogott s muzsikált a kő, |
|
| és minden zöldet megzabált, |
| s ha útjában vizet talált |
| minden csepp vizet megivott. |
|
| Hiába tisztelték istennek már, |
| hiába könyörögtek a papok, |
| a déli szél megitta a vizet, |
| a nasamanok földjétől délre, |
| ahol most kő van és homok. |
|
| És ekkor, hiszen a vér már |
| hadra kelt a kis ország népe |
| dühében a déli szél ellen. |
|
| A nasamanok földjétől délre |
| A nasamanok földjétől délre |
|
| Nincs egy fűszál, halott a táj, |
| a déli szél még egyre jár, |
| süt a nap, szúró por szitál, |
| sorakoznak a homokdombok, |
| mint megmerevült hadsorok. |
|
| Ember vagyok, nedvekben gazdag, |
| a nasamanok földjétől délre |
|
|
Az utókor balladája
| Ha eljut hozzátok egy szó a pernye-szélű papíron, |
| egy szó, amelyet nem takart el még feketén a korom, |
| ne bogozzátok titkait, ne gondoljatok semmi mást, |
| csak életünkre adjatok, ti, utódok, feloldozást. |
|
| Ölt, aki félt, félt, aki ölt, éltünk, ahogy lehetett, |
| ahogy engedték az idők, s köztünk az istenek, |
| a bátor félve gyáva volt, a gyáva bátran úgy meredt föl, |
| mint a torony, és álmodoztunk barlangokban a tengerekről. |
|
| Hűs láthatár, jó öncsalás, véletlenekkel telt jövendő, |
| csak lennél mákony legalább, mély kábulathoz elegendő, |
| míg írom itt e sorokat, ott künn az erdők vadja sír, |
| míg írom itt e szavakat, meggyúl szélein a papír. |
|
|
Szomorúságnak…
| Szomorúságnak tükre lett az arcod, bánatos tükör, |
| széttört rajta a fiatalság, nézem lelkem mélyeiből, |
| rám mért ütés téged talál, s téged ütnek, hogy nekem fájjon, |
| jól tud ütni, ki ütni tud, megtanulta, hogy hol találjon. |
|
| Korbács csattan a hátamon, s a te hátadon lesz vörös csík, |
| békességünket elveszik, orcáinkon kéznyom vöröslik, |
| kínpad nélkül kínpadra vonják éheztetve gyerekeinket, |
| önmagunk börtönévé tesznek, sóval besózzák sebeinket. |
|
| Nincs kiútunk, elménk zavart, gondolataink zakatolnak, |
| tegnapnál rosszabb lett a ma, és még rosszabbat hoz a holnap, |
| kezükben minden hatalom, amit akarnak, azt tehetnek, |
| összetörnék bennünk az álmot, közös álmát a szeretetnek. |
|
| Nézem az arcod, nézd az arcom, látom, miattam törnek téged, |
| és nem kívánom létemet már, nem kívánok emberi létet, |
| születtem volna inkább kőnek, vagy jöttem volna úgy világra, |
| mint vonagló tüskés bokor, mely karmát vad szelekbe vágja. |
|
|
|