Út a folyóhoz

Válogatott versek
1957–1993

1957

Hajnali négykor…

Hajnali négykor tank fordult be a Lánchíd

előtti térre, forgatta ágyúja csövét, majd

az Alagút feketén ásító szájára szögezte, egy

másik a Gellért-hegy felől tiporta végig az

Attila utat, s befészkelte magát a Bethlen-

udvar nagy háztömbje mellé, tonnái megnyomták

a puha földet. Jöttek a hírek a telefonban,

aztán megláttuk a harmadikat, éppen ablakunk

előtt kúszni a Várba vezető lejtős úton,

egykori paloták romjai alatt, ahol nem is oly rég

– bár ezt nem láttuk – elődei mászhattak

dübörögve, recsegő lánctalpakon a németek

ellen, de most ránk néztek gyorstüzelő

fegyverei, éppen ablakunkra, s a zajtól

felriadt gyerekek félelmükben kifutottak a

konyhába, vitték a bilit, s a nagyobb lányok

kivonszolták öccsük gyerekágyát is, mert

házunk udvari oldalán védettnek érezhették

magukat, s hívtak minket is, ám én azt

mondtam: nem, mert hogy lőnének ide, ha

mi nem tüzelünk rájuk. S megszólalt a telefon,

izgatott hang rossz magyarsággal beszélt,

s kérdezte, én vagyok-e, s hívott, ha akarom

menjek a jugoszláv követségre, ott vannak

már a barátaim, nem, mondtam én, maradok

a családdal. S ekkor lövöldözni kezdtek a

közelben, nem tudni, kik, puskák szóltak,

géppisztolyok kelepeltek…

Délután már

hozták a szomszédok a híreket, kenyérért a Déli

pályaudvar mellé kell menni, barikád áll

szemben az Alagúttal, tömve kővel a villamos

sínjeire tolt vasúti vagonok, és hogy a

ruhabolt nagy kirakatát betörték és elvitték

belőle a kabátokat, és valaki nagy betűkkel

felírta a tettesek hovatartozását és egy

kesztyű is ott hevert az üres kirakatban,

félpár igazi tankista kesztyű…

1957. január 5.

Nem tilos

Az alkony megengedtetett,

a Hold az égre feljöhet,

nem tilos makrancos szeleknek

kergetőzni s a fellegeknek.

Nem tilos a levél a fákon,

virulhat mákvirág a mákon,

egykor álom volt, hej, de most a

vasakon barnulhat a rozsda.

Írás se kell róla, pecsétes,

szabad a cukorban az édes,

szabadon nőhet a beléndek,

csütörtökre szabad a péntek.

Péntek után jöhet a szombat,

a Föld is szabadon foroghat,

elejtett kő a földre eshet,

leves a sótól ízesedhet.

Fű zöldellhet völgyek lapályán,

toll a kalitkák papagáján,

csattanásától pofonoknak

a kiköpött vér pirosodhat.

Szabad a papír fehérsége,

temetőben az örök béke,

s kijelölt helyen – meg kell hagyni –

nem tilos a fűbe harapni.

1957. április 5.

A szultán kocsmája

– Látom a világ szépségét! –

üvölti a vak.

– Szférák muzsikáját hallom! –

ámul a süket.

Lándzsanyéllel kerítik be

szűk világukat,

babonákkal tömik be a

halló füleket.

Marha bőg az itatónál,

bent meg nóta bőg,

tetves koldus, olcsó ringyó

vedeli a bort.

Maró füstöt köp a kémény,

bunkóval a gőg

tördeli a rózsafényű

márványoszlopot.

Kapca lett a zászló selyme,

utak verebe

kérkedik a templom ormán

cserregésivel.

Minden jöttment janicsár úr

koszos kis ebe

az igazság istenének

szobrára vizel.

1957. április 13.

A várakozás balladája

Míg háromszázhatvanötször felkel s lemegy a Nap,

míg tizenkétszer megtelik a Hold és elapad,

míg egyszer elsárgul a nád és újra zöld leszen,

míg újra nyílik a virág, addig várj, kedvesem.

És háromszázhatvanötször felkelt s lement a Nap,

és tizenkétszer telt a Hold és megint elapadt,

és egyszer megsárgult a nád s lett színe újra zöld,

és volt valaki, aki várt, és nem volt, aki jött.

És ezerszer lement a Nap, ezerszer telt a Hold,

ezerszer elsárgult a nád, a torony leomolt,

és folyt a víz és járt a szél a hullámok fölött,

és nem volt senki, aki várt és senki, aki jött.

1957. április 26.

elalvás

Íme, tested alvilágából,

rossz kocsmák és putrik szegénynegyedéből,

amellyel, mint a mindenkori kormány,

te sem törődsz és langy ígéreteknél:

„egyszer, majd egyszer…” nem adsz néki többet,

indul a mindennapos orvtámadó,

indul, kúszva idegek ellenállásán,

sejteken bukdácsol át, hogy

eljusson, mint szúró fájdalom

a szem üvegkocsonyájába,

hajszálerek minden labirintusát betöltse,

elmetélje a szíjas inakat,

a csontok élő feszítőköteleit,

és amikor azt hiszed már, hogy béna vagy,

és hogy leigázott, és hogy

most már semmi sem jöhet,

mert mindent elveszítettél,

mert a fény medúzái

már mind kialudtak és a hangok

repülőgépei mind lezuhantak,

mert halomra lőtték őket

az erdős dombokra rejtett

légelhárító ütegek vagy a

hátukra feküdt, puskát sütögető,

sárosköpenyű ezredek,

amikor azt hiszed, mindennek vége,

és kedvesed nevének foszlányai is

elolvadtak már, és kívánság sincsen

a szívedben, és gondolat sincsen az agyadban,

és fejed lecsuklik, és karod lefittyed,

és az a pirosság is, ami még a

fajfönntartás tüzéből parázslik,

még az is kialudni készül, –

akkor a mindennapos orvtámadó

vadul melledre ugrik és

arcodra borítja a kloroformos vattát,

hogy elrabolja még egy napodat,

hogy elcipeljen ismeretlen barlang,

vagy egyszemélyes cella mélyére,

honnan kienged talán néhány óra múltán,

de az is lehet, hogy ott fog örökre.

1957. április 27.

A kihantolt sír balladája

Kihantolják a sírokat és szerteszét gurulnak

a csontok: szuvas koponyák, szögletes csigolyák,

mert kell a hely, a pihenés egy tegnapi halottnak,

akit ma még sirathat bajtárs, barát, család.

Mert kell a csend és nyugalom, hát leteszik a testet,

harang kondul és pap beszél és díszsortűz dörög…

És csendes esők jönnek, és a sírhalomra esnek,

és szétmarja a koporsó nagy nyugalmát a föld.

És aztán meghal valaki és kell az új halottnak

harangkongás és pihenés és kellenek imák…

S kihantolják a régi sírt és szerteszét gurulnak

a csontok: sárga koponya és szuvas csigolyák.

1957. május 9.

Önéletrajzi töredék

Ha az a golyó 56-ban huszonöt centivel

lejjebb repül és nem a fejem fölött megy el…

ha egyszer meg nem állok, mert cigarettám nem ég…

ha egyszer el nem vétik nevem egy betűjét…

ha egyszer arra nem jön egy rendőr civilruhában…

ha nem esik földre egy borospohár a bálban…

ha madame Marguerite Duval nem kék selymet visel…

ha San Franciscót a földrengés nem söpri el…

ha Einstein három könyvét utcán nem égetik…

ha le nem töri a csákány Vénusz hókarjait…

ha a Piave nem tör sziklák között utat…

ha Yap szigetén nem száll föl egy madárcsapat…

akkor talán minden másként és máshol esik,

s meglelem életemnek célját s törvényeit,

s nem kutatok fonalak zavaros bogaiban.

Élek. Nem tudom miért, és nem tudom, hogyan.

1957. május 19.

Bolondos ház

Bolondos ház ez a ház,

világos minden ablak,

gazdája az ólban tanyáz,

míg bent a vendégek mulatnak.

Falják a gazda kenyerét,

töltekeznek piros borával,

cemendéjük a feleség,

s már játszanak a kicsi lánnyal.

A gazda meg az ólban ül,

disznói mellette röfögnek,

fáradtan az öklére dűl,

arcán végigfolynak a könnyek.

Az ördög tudja, mit sirat,

ördög tudja, mért rossz a kedve…

Mikor ott bent víg táncukat

járják a vendégek pörögve.

1957. június 1.

Míg…

Míg meg nem tagadtad eskü alatt

véreddel eggyé vált igazadat,

míg ki nem mondtad bíráid előtt,

hogy kétszer kettő, igen, öt,

míg nem látod, hogy a fekete fehér,

és hogy erkölcsi halott, ki becsületben él,

míg árulók nem tettek árulóvá,

míg rémálom nem vált kézzelfoghatóvá,

míg nem tartott markában ridegen

egy állam, amely néptől idegen,

míg pirulni tud bármiért is orcád,

nem tudod addig, mi ez a század,

s micsoda Magyarország.

1957. június 3.

Most már…

Egyre jobban az egyszerű

és kézzel fogható

tárgyban bízik, legyen az nyári fű,

vagy téli hó.

Mert minden felhő messze van

és szélre szétszakad,

minek őrizzen hasztalan

szétmálló rongyokat?

Az illúziók menete

itt járt és elvonult.

Szép körhinta. A fekete

eszmélet ráborult.

Kölyök volt és azt mondta: jog,

ifjan így szólt: vitát.

Most már érti a gumibot

s géppisztoly válaszát.

Most már tudja: három forint

az egy kiló kenyér.

S bőréről, mit vásárra vitt

tudja, hogy mennyit ér.

Néha még az emlékezés

rátámad, de veszít.

Marja az idő, mint a mész,

tarkónlőtt álmait.

1957. július 22.

Hérodotosz olvasásakor

Hérodotosz: Melpomené, 173.

A nasamanok földjétől délre,

ahol kő van s örök homok,

puha homok, sárga homok,

a nasamanok földjétől délre

valamikor egy nép lakott.

Forrásait a nap megitta,

tavát megitta déli szél,

szomjan döglött a gyapjas birka,

éjszaka bőgött a tehén,

elhervadt a fű, sárga, száraz

kóróvá pöndörült,

pattogott s muzsikált a kő,

ha éjjelre a rekkenő

meleg enyhült s a levegő

egy parányit lehűlt.

A déli szél, a déli szél

járt arra szüntelen,

és minden zöldet megzabált,

s hordta a homokot,

s ha útjában vizet talált

minden csepp vizet megivott.

Hiába tisztelték istennek már,

hiába könyörögtek a papok,

a déli szél megitta a vizet,

felhőket nem hozott,

a nasamanok földjétől délre,

ahol most kő van és homok.

És ekkor, hiszen a vér már

sűrűvé apadt ereikben,

hadra kelt a kis ország népe

tehetetlen

dühében a déli szél ellen.

A nasamanok földjétől délre

megindultak a hadsorok.

A nasamanok földjétől délre

kő van s örök homok.

Nincs egy fűszál, halott a táj,

elkerülik a vándorok,

kövek porlanak a napon,

sárgul örök homok,

a déli szél még egyre jár,

süt a nap, szúró por szitál,

sorakoznak a homokdombok,

mint megmerevült hadsorok.

Ember vagyok, nedvekben gazdag,

sírok, ember vagyok,

a nasamanok földjétől délre

csak kő van és homok.

1957. július 25.

Az utókor balladája

Ha eljut hozzátok egy szó a pernye-szélű papíron,

egy szó, amelyet nem takart el még feketén a korom,

ne bogozzátok titkait, ne gondoljatok semmi mást,

csak életünkre adjatok, ti, utódok, feloldozást.

Ölt, aki félt, félt, aki ölt, éltünk, ahogy lehetett,

ahogy engedték az idők, s köztünk az istenek,

a bátor félve gyáva volt, a gyáva bátran úgy meredt föl,

mint a torony, és álmodoztunk barlangokban a tengerekről.

Hűs láthatár, jó öncsalás, véletlenekkel telt jövendő,

csak lennél mákony legalább, mély kábulathoz elegendő,

míg írom itt e sorokat, ott künn az erdők vadja sír,

míg írom itt e szavakat, meggyúl szélein a papír.

1957

Szomorúságnak…

Szomorúságnak tükre lett az arcod, bánatos tükör,

széttört rajta a fiatalság, nézem lelkem mélyeiből,

rám mért ütés téged talál, s téged ütnek, hogy nekem fájjon,

jól tud ütni, ki ütni tud, megtanulta, hogy hol találjon.

Korbács csattan a hátamon, s a te hátadon lesz vörös csík,

békességünket elveszik, orcáinkon kéznyom vöröslik,

kínpad nélkül kínpadra vonják éheztetve gyerekeinket,

önmagunk börtönévé tesznek, sóval besózzák sebeinket.

Nincs kiútunk, elménk zavart, gondolataink zakatolnak,

tegnapnál rosszabb lett a ma, és még rosszabbat hoz a holnap,

kezükben minden hatalom, amit akarnak, azt tehetnek,

összetörnék bennünk az álmot, közös álmát a szeretetnek.

Nézem az arcod, nézd az arcom, látom, miattam törnek téged,

és nem kívánom létemet már, nem kívánok emberi létet,

születtem volna inkább kőnek, vagy jöttem volna úgy világra,

mint vonagló tüskés bokor, mely karmát vad szelekbe vágja.

1957

Ebben a házban

Úgy kezdődött, hogy nem köszöntek vissza

házunk tisztességes lakói, a vállalati

igazgató, a képviselő, a pártközponti

dolgozó, elfordították fejüket és el-

mentek mellettünk gyorsan, s még ő is,

aki először hozta mutatni Hruscsov titkos

beszédét és Trockij eldugdosott füzeteit,

még ő sem vett észre legutóbb a lépcső-

házban, mások felmennek előttem gyorsan

a lifttel, vagy lassítanak s megvárják,

amíg egyedül felmegyek, becsöngetnek

ajtónkon a gyerekek és elfutnak nevetve,

ordítozva, nem kapjuk meg a mosókonyha

kulcsát, de egyik asszony, aki gyógyszert

hozott segítségül, megsúgta, hogy véletlenül

éppen ott volt, amikor detektív érdeklődött

utánunk a házmesternél, a boltban pedig

mikor a kiszolgáló megtudta, hol lakunk,

ijedten kérdezte: Te, jóisten, maguk

csak nem abban a házban laknak?

1958

Hokusai balladája

Két deci pálinkából felszáll az imádság és önutálat,

a Danton-mormolású eszme s a Saint Just-kiáltású bánat,

meztelen lábak kitaposták az utat, de már kő borítja,

s a fellegeket nem vihar, de göndör borbély bodorítja.

Botorkálva az éjszakában keress szentjánosbogarat,

még mielőtt kiver a só, mint salétrom a pincefalat,

még mielőtt a csontkamrában a bőröd pergamenné szárad,

nézd a hegyet, a darvakat, a jégtavon borostás nádat.

Vén bölcselő, te megmutattad az ezerarcú Fujinak

száz arcát, taníts megtanulni fába metszvén egy arcomat, –

kavarog a hó a hegyen át, s a karaván – utat keresvén –

bolyong, de nincsen sehol út, nincs az időben sehol ösvény.

1959

Villám

Már késő volt. Mire behunytam

szemem, a villám képe beleégett.

Aztán a dörgés rendítette meg

és rázta meg a vidéket.

Aztán újra villám és dörgés,

magasságoktól fák csúcsáig.

Pazarolta az ég iszonyú

és érthetetlen energiáit.

És aztán csönd, s felhőtlen ég.

Gyümölcsökön csillog a nap.

Hunyt szemem mélyén a semmibe

tűnt villámok vakítanak.

1960

Csendélet

Néhány szem krumpli, hagyma, hús,

élesre kopott kés, gyufa,

poros ablak, egy ötvenes

villanykörte s az éjszaka.

Sötétség, tégla, kő, beton,

lomb hull, por száll, fű felriad.

Az éntudat áll hangtalan,

szürkén, mint egy emlékirat.

Ez az ajándék. Cafatos

és lázas a csönd idebenn.

Szaglik a hús, mint odakint

a bemocskított végtelen.

1960

hát így

mint akit a testvérei kiszáradt, mély kútba vetettek,

s még él, mivel az árulástól a szíve nyomban nem repedt meg,

s a nyelve homok, s a torka ólom, s nem kiált, csupán tapogat,

és keresi körben, maga körül, az elzáró, nagy falakat,

s nem gondol apjára s anyjára, tudja, mindez reménytelen,

hisz tudja, hogy ő mit hazudna, ha most is köztük lenne, fenn,

tudja, miképpen mondogatna hitelesen jó érveket,

hogy kígyó marta meg öcsénket, hogy egy oroszlán ette meg,

hogy folyó árja vitte messze, messze, messze, és így tovább,

hogy ne beszéljünk róla többet, anyánk, adj inkább vacsorát,

hiszen nektek, mi, megmaradtunk, nem omlottak le a falak,

vessetek véget már a gyásznak, apánk oszd újra nyájadat

1960

Megyek…

Megyek. Fekete és zöld a folyó.

Kavicsdombok. A lámpafény

csillog, ezernyi éles balta

villog a víz színén.

Kémények vastag vonala fölött

halványan foszforos az ég.

Viszem magamban a történelem

és az erkölcsök szédületét.

Törvények, bírák, szavak, tettek,

koncentrációs táborok.

Megyek és botló lábam alatt

csikorog a parti homok.

1960. január 12.

Értelem

Én csak meg tudom érteni,

merre hajtják ösztönei

a hangyát, csigát, verebet,

vagy a legyet,

és hogy a hajnalka-virág

kacsával miért fonja át

a vaskorlátot görcsösen

erkélyemen.

De ők vajon mit értenek,

a hangyák, pókok és legyek,

ha életüket irgalom

nélkül széttaposom,

s a hajnalka-virág mit ért,

ha kapaszkodó kacs-kezét,

mely támaszt talált a vason,

levagdosom?

1960

Ha majdan…

Ha majdan, itt, az ablakom előtt,

az iszaphegyen fennakad a Bárka,

mert a háborgó vizek visszafutnak

az Atlanti- és Csendes-óceánba,

és a felhők is széjjelfoszlanak,

akár egy nyári zivatar után,

s a kétértelmű Nap is felragyog,

mint biztatás egy könnyű, kék ruhán,

és kopár lesz a táj és hallgatag,

és cserepesre pattogzik a sár,

és hullák és dögök sem látszanak,

és kibújik az első zöld fűszál, –

akkor

a Bárka Ura s Kapitánya

sorra kinyitja a ketreceket,

a deszkapallót a földre bocsátja,

s a reszketőkre kiált: Menjetek! –

és a túlélők hosszú sora éhes

seregben az Új Földre kivonul,

és köztük lesz a farkas és a bárány,

és köztük lesz a héja és a nyúl.

1961

Tücsök

Mikor a villamos távol elhallgatott,

mikor a zenészek becsomagolták a dobot,

mikor a táncosok fáradtan hazatértek,

mikorra visszhangja is elhalt már a zenének,

mikor a megnyomott fűszál felegyenesedett,

és csillagpókok szőtték hálóba az eget,

mikor a szél sem moccant s rejtekébe akár

fáradt pilóta szállt pihenni a madár,

mikor a mai napnál közelebb lett a holnap,

megszólalt egy tücsök, úgy, mint Anakreónnak,

s mint ezer és ezer éve cirpelte énekét,

míg forgott körülötte örök útján az ég.

1961

Bábel

– részletek –

Kiválasztották annak utána

a köveknek tízezer nemét, –

így kezdődik a történet,

halld, Utazó, ki itt jársz a kemény homokon,

mert távol csillogó pénzed után lovagolsz,

vagy borzongó kíváncsiságod hozott,

baktatsz a homokon,

homlokodat törlöd, fáraszt a meleg, meg az út,

nem vidítja szemed változást mormoló patakok üvege,

sem gömbölyű bokrok zöldje, sem sima pázsit,

még egy maroknyi sárgára aszott füvet sem láthatsz,

sem lázas délibábot,

csak a sima, deszkakemény homokot,

s rajta kicsiny gyűrődéseket, mint vízen a hullám,

s gondolhatod, míg szétnézel s távol hegyeket látsz,

s mögötted – tudod! – messze a tenger,

gondolhatod, hogy víz járt egykoron erre,

s annak iszapja itt ez a síkság –

s este, ha megállsz, s ledőlsz

a tevetrágyából rakott tűz mellé –

felnézel az égre,

mint kútba, vagy szíve mélyébe néz le az ember,

s a fekete tükörben rengeni látod

a fehér, remegő s fényüktől elfutó csillagokat, –

hallgasd meg a mocsoktól büdös,

kuporgó, szakállas szolgahad énekét, –

egyhangú a daluk, egyhúrú a zeneszerszám,

és a dal, akár a deszka kemény,

vartyogó békanyelvükön, ugató kutyanyelvükön

halkan dünnyögve énekelnek,

ne nézz a szemükbe ilyenkor,

csak az eget nézd,

gondold el a távolságokat,

gondolj az Androméda-köd nagyságára,

míg vartyog a tűznél az ének, –

fekete, szép bársonykelme fölül az ég,

itt üteme nyersen kopog a dalnak,

egyhangú hullámzás,

homokon fodrozó gyűrődés, vízen a hullám,

bársony az éj, büdös a tűz füstje,

fönt az Androméda menekülő fénye ragyog,

mossa az ének a partot,

partját a végtelen,

iszonyú, magányos, alaktalan szomorúságnak.

......

Árnyékok mozognak itt a szobámban,

engem észre sem vesznek,

kísértetek, tornyot építenek,

árnyék-kövekből, fémekből, fákból,

raknak kőre követ, sürögnek, forognak,

s tudom én, vesztükbe rohannak,

néha közbekiáltok,

nyúlok feléjük: megálljatok, hé, megálljatok! –

nem hallják kiáltó szavamat,

átmegy rajtuk a kezem, mint a füstön,

nincsenek és vannak mégis,

vannak olyan élénken és élőn, mint magam,

vagy csak úgy vagyok én is, mint ők?

elmosódó füst, kísértet, árnyék,

s mint őket az ő törvényeik,

úgy mozgat engem is valami különös törvény?

Vagyok még és rakok kőre követ, építek,

hordom a fát, cipelek fémrudakat,

s kiválasztom a szavak tízezer nemét,

és mint a meszet én is megoltom,

és háromlábú szerkezetekkel

kitűzök egy csalfa pontot a magasban.

Ülök és írok és évmilliók alusznak bennem,

mint a tavak a gátnál,

és meghalt milliárdok tapasztalatai szerint

mozdul kezem és a szemem,

ülök itt egyedül a város közepén,

és írok és nem tudom kinek,

mert úgy haltam meg én, mint a torony,

és úgy takar el a végtelen idő,

mint az árnyéktorony széthullt árnyékköveit

betakarta iszapjával a víz.

1960-1962

Itt van Olaszország

1962–1963

Itália

Megjárták előttem mirtuszos, narancsfás

tájait, villákkal és romokkal ékes

történelmi földjét, bámészkodva kandi

borjúnagy szemekkel,

jobb írók és költők, Göthe Farkas János,

Stendhal, Kosztolányi és Rilke és Babits,

számosan mások is, könyvelők, csempészek,

s jólábú focisták,

kit a piac vonzott, kit a márványszobrok,

kit a délvidéknek pergő nyelvelése,

másokat állami küldetés vezérelt,

vagy rokoni dollár,

süttették arcukat Róma nagy fényében,

testüket a strandon, és ha verset írtak,

ritmusát húsosabb, fekete olasz nők

hátán kikopogták.

Nekem csak a semmi. Három lépés széles

és öt lépés hosszú budai szobámban

fel és alá jártam, s álmodoztam rólad,

Itália, drágám,

s oly veszett haraggal, amilyennel senki

nem gondolt még reád s nem vágyott utánad,

zümmögtem, s álmaim ablakom üvegén

sorra megdögöltek,

mint különös dongók, útjukat tévesztett

éjszakai lepkék, ha öngyilkos vággyal

koppannak a hívó és csalfán átlátszó

ablak üvegének…

Budapest, 1962

Metaponto öblében

Békételen és szomorú

tengert találok ki magamnak,

s partot, tépettet, feketét,

mását hullámvert napjaimnak.

Térdre rogyok a köveken

meztelen lélekkel s elárult

szívvel, – távol dörög az ég,

szólnak a himnuszok s az ágyúk.

„Tenger! – kiáltok – kitalált

tengerem, rongyos köpönyeg,

mint mélyedbe süllyedt hajót

takard el az életemet.

Vagy tisztíts, moss meg, tengerem,

segíts, hogy e földi világra

vágyakozva vágyhassam én

értelemre és tisztaságra…”

Kiáltozom, mormol a víz,

a képzelt tenger nem segít,

csak morzsolja egyhangúan

a part fekete köveit,

s mint az igazi, az öbölben

mosva az örök anyagot,

kagylókat formál a homokból

és a kagylókból homokot.

Metaponto, 1962

Idegen nyelv

Itt legalább

idegen a beszéd.

Nem értem sem az orvosok szavát,

sem a gyilkosokét.

Félre hajlítgatom

a kiáltásokat,

míg az utcán megyek,

mint dzsungelben

a léggyökereket.

Fehér szavak alatt is

meghajlok, s úgy bújok át,

mint a gyerek a padláson,

ha száradnak a ruhák.

A szó, az érthető szó

itt mindenkit összefog.

Idegenség, sziklák,

szakadékok,

homok.

Az eső negyven napja

egyfolytában zuhog.

Nem kívánom, hogy elálljon,

s kisüssön a nap,

az értelem.

Jobb, ha azt hihetem,

hogy itt minden igaz,

a szó azonos azzal,

amit jelöl.

Az orvos az,

aki gyógyít,

s a gyilkos az,

aki öl.

Velence, 1962

Dél Rosarnóban

Az asztalon egy fél üveg vörösbor,

sajt, gesztenye, kenyér.

A leánderek árnyát, mint tintát itatós

felszippantja a dél.

Csúcsponton áll a kurta öröm,

az árnyak nemsokára keletre nyúlanak,

hamarost aludni térnek a barmok,

s törvényei szerint a nap.

Nézd, innen a hűsről, a márványasztal mellől

az időt, ahogy áll

moccanatlanul a lecsüngő babérlevélen,

s némán, mint földre ejtett gyufaszál.

Ha volnának isteneid és hinnél is nekik,

ez volna a jó pillanat

megkérni őket: szép öregséget

és nyugodt halált adjanak.

Most kéne kérned, mikor a nap rövid

csúcspontján fű, fa elalél,

s asztalodon egy fél üveg vörösbor

s gesztenye, sajt, kenyér.

Rosarno, 1962

Agávé a sziklán

Kék és kemény, csupasz,

vulkán okádta kő.

Repedésében ittasan

agávé nő

egyedül.

Köröskörül

nincs egy árva fűszál,

lemaradtak a bokrok,

mint kiránduló család,

hogy a bőséges ételt, italt

megegyék, megigyák.

Nehezen értem ide föl,

lihegek,

csodálom ezt a lehetetlen

s mégis megvalósult hitet.

Hogy kerül ide,

hogyan lehet,

hogy nem ölte senki meg,

hiszen mindig

irigység követi

az úttörő lépteket?

Ez az agávé itt van,

megtelepedett.

Ravaszkodott,

vagy verekedett?

Most már maga repeszti

a követ tovább,

s tervezgeti, hogy benépesíti

a hegy oldalát.

Gyere

háromszáz év múlva erre,

kíváncsi utas.

Ha kopár sziklák helyét

agávé népesíti be,

akkor győzött

az akarat és a hit.

Ha üres

lesz a vidék,

hullasd akkor értük

és értem,

hullasd, utas, a könnyeid.

Pompei, 1962

Felix, a medveölő

Lecsapott a csákány megint és megint üreget ért,

és a régész levette és megtörölte szemüvegét,

megint feltette, s hümmögött, s megvakarta izzadt hasát,

aztán öregesen felállt: – No, jöhet a víz, meg az a zsák…

Hozták, keverték. S mikor a gipsz kellően megsűrűsödött,

s a napszámosok összeboronálták a napszámot és az ördögöt,

és mint lámpa a kórházakban olyan bántón rezgett a nap,

kitöltötték a folyós gipsszel a szörcsögő, furcsa lyukat.

– Most várakozzunk – szólt a régész – várjuk, míg megköt az anyag, –

és babrált a szemüvegén s hunyorgott, mert tűzött a nap,

és rágyújtott és toporgott és izgatottan mormolt magában,

mintha várná, mikor sikolt gyerekhang a szülőszobában,

és aztán – lehet… – mondta, s bontókést fogott s jól tanult

mozdulattal fejteni kezdte a vöröses vulkáni hamut.

– Uramisten – szólt egy napszámos és nézte, hogy ebből mi lesz,

mert a hamu alól lassan kiformálódott már a test,

egy izmos férfi görcsberándult lába és összehúzott karja,

ahogy a forró hamu elől szemét és arcát eltakarja,

– Isten – mondták a napszámosok és megnézték a hegycsúcsot,

ahogy a kék ég hátteréből jámboran felmagasodott,

s a csöndben, – némán szül a hamu, nem sikoltozva, mint a nő, –

megszületett vízből és gipszből Felix, a bátor medveölő.

Pompei, 1962

Katedrális

Kőgejzír szökkent itt a mélyből az égre, kőhab és kőbuborék

és megfagyott,

kavarognak benne imával vagy vigyorgással az ajkukon az ördögök

és angyalok,

kavarognak, némelyik előre hajol, kiugrana, mint szöcske a kőből,

ha lehetne,

nem mozdulhat, fogja erős parancs, és az esőben vizet köp az

emberekre,

az angyalok meg fölfelé röppennének, de megmozdulniuk

nekik sem lehet,

szárnyukat emelik, vagy intő ujjukat és zengik ajkukra fagyott

éneküket.

Megfagyott ének és megdermedt átok, sóhaj s üvöltés, szinte

hallani,

ahogy most porladásig vitáznak egymással az ész és a lélek

démonai.

Megállította a kő-vita fölcsapó hullámát kellő időben egy

mesteri kéz,

mint mélyhűtött vízben egymásba harapó tengeri szörnyek, úgy fagyott

meg az egész.

Benn, a kőhullám öblös és emberi szótól visszhangzó üregeiben

tolong a nép,

gyereket hoznak keresztvíz alá, csörren a persely, gyilkos

gyónja bűnét, –

a Jó s a Rossz s az Emberi Világ együtt olyan, akár egy komor

példatár.

Távol valahol, thuléi messzeségben, füstölög a

magyar határ.

Füstölögnek a Dunántúl jámbor dombjai és a Tiszántúl halott

szikesei,

mint égőtollú sas kóvályog fölöttük a nap, mint izzó

saskeselyű.

Nem, ott nincsenek mesteri kézzel megállított, ilyen tanulságos

pillanatok,

nem fagytak ott kővé sem a süvöltő ördögök, sem a szárnyaló

angyalok,

tépik egymást, szakad a göncük, a bőrük felhasad, a szemük

kifolyik,

az angyalnak, ki repülni vágyna, lábába harminchat ördög

kapaszkodik,

lezuhan, s kormos, csupa por, az angyal ördöggé, az ördög angyallá

alakul át.

Fekete felhőtorlasz, így küzdik ki a füstölgő vidék gomolygó magyar

katedrálisát.

Milano, 1962

Hegyi falu

Ennek már nem jutott semmi,

ennek az ártatlan falunak,

csak a hegyek,

és fekete szegénység,

gyér legelők,

görgeteges utak.

Panaszolják is:

– Nincsen tengerpartunk, signore,

összerótt templomunkban

nincs egy trecento ecsetvonás!

Bár volna három faragott kövünk

egy düledék palazzóból…

Csak szegénységünk van, si, signore…

Semmi más.

Utas, azt kívánja a becsület,

hisz látogató vagy,

mondd nekik,

hogy gyönyörűek,

csodálatosak, szépségesek

a hegyeik.

Mondd el, hogy láttál

templomokat csipkés kövekből,

kecskeszakállas démonokat,

arany szenteket és fényt,

mely drágakő volt és padlóra hullt, –

s mondd, hogy kopár hegyeikhez képest

minden dóm nyomorult.

Mondd, hogy szebb a faragatlan kő

a faragottnál,

az ég nyitott kéke

az üvegablakoknál,

román boltíveknél szebbek a hegyek, –

s ha kellenének

ennek a hegyi népnek,

kínálj nekik isteneket.

Tavasszal jön az olvadás,

lezúdul a vízmosásokon,

télen a lavina jön

dübörgő fenyegetéssel teli, –

igazabb istenek ezek,

mint a katedrálisok istenei.

S mikor gazdagnak érzik magukat,

mert büszkeség s hit tölti lelküket, –

fordulj el, utas,

s titokban sirasd

megszépült szegénységüket.

Chiappera, 1962

Benzinkútnál

Utak.

Kender hosszú áztatott rostjai,

csomókra kötött színes fonalak,

kippuk,

érthetetlen falvak, városok csomói.

Kék-sárga benzinkút,

ESSO,

Fiat és Coca Cola reklám.

Itt megállok.

Elég a gyaloglásból.

Nézgelődöm.

Egyik cigaretta a másik után.

Mellemet vakarom és a hátamat

átizzadt ingem alatt.

Közben egy égi margaréta

szirmait tépegetem.

Ülök a kilométerkövön,

alvó fájdalom az idegeken.

A fehér vászonruhás benzinkutas

már unja üldögélésemet.

Tán ide is baktatna hozzám

gyanakodva,

s megszólítana:

– Akar valamit, signore?

mondja meg,

ha nem,

kotródjon a fenébe. Basta!

De nem jöhet. Jó napja van,

még az isten is benzinre vágyik,

talán azzal fényesítteti

a végítélet harsonáit?

Nem tudom. Ülök álmatagon.

Idegen vagyok, idegen.

S a kék-sárga benzinkút mellett

egy égi margaréta

szirmait tépegetem.

Verona – Autostrada Serenissima, 1962

Urbino harangjai

Három jóképű kőfaragót,

őrangyalostul, mint az olajbogyót,

kisajtolt a hegyomlás, dübörgött s rájuk szakadt,

kongatták egész éjjel értük a harangokat.

A gyorsbeszédű urbinóiak

harangkongással kérték az Urat,

bocsásson meg kegyelmesen,

ha majd ítéletet teszen.

Nem szolgált fel a pincér vacsorát,

megsokasodtak a fekete ruhák,

fátylak, kabátok, s könyörgő körmenet

vonult fáklyákkal, békére bírni az eget.

Mert vétkekkel vagyunk mindnyájan fertezettek,

nehezen bocsátunk meg ellenségeinknek,

akár ők, hárman, – főleg a harmadik,

aki nem is titkolta bujálkodásait.

Urbino, 1962

Püthagorasz halála

A kráter szélén, egy forró kövön megtalálták a Mester papucsát.

Vörösen ragyognak itt a szőlőfürtök, gránátkőből faragottan.

Számok rendje volna a világ, horgasan összekapcsolódó jeleké?

Szülőanyánk, a Tűz, magasra lobban.

Egyik kőben, zuhantában megkapaszkodott a Mester, körme leszakadt.

Áldozat kell, fémes ordítás, hogy a hívő hívők együtt maradjanak?

Bömbölő igazság voltál, igazság jelképe voltál, te Hegy, s most csak

kazánból kiömlött, kihűlt, szürke salak?

Pogány, dölyfös és hitetlen pogány vagyok, biggyesztett szájú kétkedő.

Lejárt az áldozatok ideje, bor buggyanjon vörös fürtökből prés alatt.

Kinek istene ma a Tűz? Igyunk. A részegek asztalra borulva nevessenek

vagy átkozódjanak.

Crotone, az Aetnánál, 1962

Három nap

Chiantival, olcsó kenyérrel

és olcsó sajttal töltekeztem,

s három napig idegen ágyon

vártam, hogy jöjjön már az Isten.

Jött a szomjúság, jött az éhség,

bimbót hajtott a kábaság,

bánatával jött a gyerekkor,

szégyenével az ifjúság.

Csak Ő nem jött konok szobámba,

öklével verni szét fejem,

s tudatni velem fénnyel, szóval:

borulj térdre, istentelen.

Így álmodoztam s várakoztam,

talán eljön valamikor.

Asztalomon szelet kenyér,

poharamban két ujjnyi bor.

Vallo della Lucania, 1963

Eső Ravennában

Az eső úgy kinőtt

az éjszakából, mint sűrű, fekete haj,

bele-belefésül a villám

aranysárga fogaival,

zokognak a levelek ablakom előtt,

mint sűrű, fekete haj, az eső

az éjszakából hirtelen kinőtt.

Nincsen, kinek elmondanám

minden tapasztalatomat,

szívemben az idő, akár

fekete eső, úgy szakad,

villámlik néha, megvilágosul,

ropog és szakad,

pislákolnak az utcai lámpák,

fénylő bogarak.

Kiállok az ablak történelmi keretébe,

Ravenna nyugodtan aluszik,

vörös imbrex-cserepű házak,

szélesvásznú mozik,

fekete, arany, kék, piros,

császárkori merev mozaik.

Mit kezdjek veled, Város?

Hogyan kerültem ide?

Fülledt a múltad és aranyos…

Tetőfedők és császárok ideje.

A száműzött áll az ablak keretében

s kérdi: – Hogyan kerültem ide?

Az élet, mint a virágpor a szélben

repül, és az esőben elázik.

Nézem Ravenna csillogó

tetőit, hólyagos kupoláit.

Játék, nagy játék. Véres, aranyszín,

összedobált mozaik.

Az ablak előtt sírnak a levelek,

az eső meg esik.

Ravenna,1963

Titok

Keresd,

itt, a betűk között,

a sorok hézagaiban

a sors csordogál,

búvik, rejtőzik,

meglapul,

csak a sors van itt,

összefogja a betűket,

ragacsos nyállal,

akár a csiga,

vagy baktérium,

melyet nem talál

s nem nevez meg

a biológia,

még élet,

s már megmerevedik,

mint a beton,

vagy az öngyilkos,

aki kiugrott

sikoltozva

az egyik ablakon,

nincs miért,

nincs kinek,

nincs hová,

csupa vérvörös maszat,

itt lebeg a sors

a betűk fölött,

bujkál

a betűk alatt.

1964

Madách

A nép visszatért

a kapához,

és elaggott, megunt, gyáva és ismerős isteneihez, –

eladó áruját vette számba

úr és kereskedő,

költő, szűz, özvegy,

és félkarját, lábát vesztett csonka harcos, –

valami – eladható! – volt mindenkinek,

hiszen a villám,

az a vakítófényű, egykori villám

aranyat olvasztott ott,

hová levágott! –

s hová nem vágott le? –

olvadt aranycseppekkel és alvadt vércseppekkel

volt tele az ország, –

Tokajban aranyból kunkorodó

szőlőkacsra leltek,

Kalocsán aranyat izzadt a homok, –

a felhőkön kopogó négy lovas messze járt,

– még megvillant a kasza, vagy a mérleg serpenyője, –

dámák táncoltak a pesti Vigadóban,

körmagyart, palotást, csárdást,

csupa nemzeti táncot! –

néhányan ereklyéket

gyűjtögettek,

kötelet, csigát, pallost,

hajszálakból börtönben font pici erszényt,

Kossuth-bankót,

és motyogtak hozzá, –

és a fonókban évről évre

szivárványosabbak és üresebbek lettek a mesék,–

mit lehet itt tenni? – töprengtél

csigázva emlékekkel

s olvasmányokkal idegeidet és zúgó önmagad, –

megmutatta magát minden

és mindenki

leplezetlenül, –

erő tört erő ellen, elnyelte ellenfelét

és önnön ellenfelévé változott, –

húsukat vesztett törvények ültek a boltokban,

jártak az utcán, az iparcsarnokokban,

a jegenyés országutakon,

törpe piramisokat emeltek kőből és gondolatból,

nyakaztak, nyakaztattak és hajtották a tőkére nyakukat, –

szólt a zene, –

a négy vágtázó lovas messze járt, –

a villám kiolvadt aranycseppeket hagyott, –

mit lehet itt tenni? –

poharat emeltél szádhoz

s a mámor, az édes mámor elmaradt, –

sem az ölelés nem adott feledést, sem a játék,

és nem adtak nyugalmat a nagy eszmék, –

szemet égető volt az ébredés röntgensugarak fényében! –

élhet-e valaki sokáig csontvázak között? –

láthatja-e örökké

csak a lényeget? –

rózsaszín hús és rózsaszín álmok nélkül

csak a változás egyhangúságát,

s az egyformaság változásait? –

az illúziók fehér keresztjei

sorakoztak, mint a katonatemetőkben,

a történelem vetőgépe kereszteket vetett, –

a nép visszatért a kapához és

ismerős isteneihez, –

Tokajban arany szőlőkacsra leltek,

Kalocsán aranyat izzadt a homok,

Mórnál ismeretlen koponyát fordított napfényre az eke, –

maradt a tollad! –

és azt hitted, semmi sem maradt a mámorokból, –

és hogyha maradt volna…

és azt, ami még maradt…

azt is lebontod azzal az egy szál tollal,

hogy tanuljon látni és élni az utód, –

hogy megmaradjon a tapasztalás, –

át tudod-e adni gyermekeidnek

pörkölődő bőröd büdös füstjének emlékét,

csontod roppanó hangjának emlékét,

a percet, amikor fehér fények közt kiléptél magadból? –

maguk akarják megtanulni mind!

belenéznek a Napba és megvakulnak,

kíváncsiságból a szakadék szélére lépnek

és kalimpálva szárnyakért imádkoznának,

maguk akarják megtanulni a méz ízét,

bokorba nyúlnak, nem sejtik benne a kígyót,

a tél próbáját, tavasz melegét,

tanulnak, azt hiszik,

pedig csak engedelmeskednek, –

mégis, minden kell nekik, ami neked kellett! –

a változás és egyhangúság,

lényeg és látszat,

a rózsaszín hús tanulsága

és a mélyében meghúzódó csontok, –

véletlenül száz évvel vagyok idősebb nálad, –

romboló tollad építi a vigasztalást, –

úgy látlak, ahogy egyszer kisfiam szívét

láttam dobogni a röntgen üveglapja mögött,

és elszorult tőle a torkom, –

és napokon át

– szemem se kellett lehunynom érte,

semmi mást nem láttam,

csak egy óriás szívet,

ahogy ütemre vert és meg nem állt.

1965

Mielőtt

Mielőtt kidobnálak, te, lyukas fazék,

a szemétre, te, rozsdarágta bádog,

pattogzott zománcú, himlőhelyes edény,

jó szolgálatban eltelt éveid után,

hadd forgassalak meg még egyszer a kezemben.

Hadd nézzelek még, s gondoljak étvágyas

mosollyal merengve itt, a hideg konyhán,

az egykor belőled párolgó derűs és fűszeres

gőzökre, levesek ifjító szagára,

szemet csillogtató erős illatokra.

Hol vannak azok már? Elszálltak az álmok,

s oly útra kerülsz most, mit a társadalom

megszabott, szervezett, a hozzád hasonló

hasznavehetetlen kidobott vackoknak

a szemétvödörtől a külvárosi sírig.

Nézlek, lyukas fazék… Festenék szívesen

cintányér nagyságú, fényesarcú Napot,

én is, akár Horác, a bőgő egekre,

s tűzoltózenekar élén könnyű pálcát

mozgatnék fel s alá víg ütemre én is,

de gondolataim, lásd, visszatartanak,

nem kiáltok, a sors, mondom, igen, a sors,

ülök elmerengve, itt, a hideg konyhán

forgatok egy üres fazekat kezemben,

s kimondom azt, amit kimondani nem kell.

1965

Az este

Leszáll az este,

leszáll valóban,

akár a kénkőbűz egy nagykohóban,

akár óriás, csattogó madár,

jól jár az, aki korán hazatér,

korán hazatér s ágyára talál,

puha vánkosa van és paplana,

s tiszta pohár és fogkrém fogsorának,

s ágya fejénél öreg Biblia,

ha érteni életét kedve támad,

és ágyában a hites feleség

teste –

jól jár, aki korán ér haza, még

mielőtt leszáll az este.

Leszáll az este,

leszáll valóban,

mint szúnyograj egy rekkenő bozótban,

zümmögő raj, mely mar és csíp, amíg

a bársony eget műholdak szelik,

kétségbevonhatatlan jeleként,

hogy világunk halad,

s a kimérákat termő gondolat

gyermekeként, –

elégedett, ki korán hazatér,

és ágya alatt tolvaj nem lapul,

csak lassan, távolról, zajtalanul

ölik, –

estétől reggelig,

s reggeltől estelig.

Leszáll az este,

leszáll valóban,

letelepszik, mint vén varjú a hóban,

leülepszik, mint vízben az iszap,

mint por szitál, –

boldog, aki még hazatalál,

s ágyára lel, mert jókor hazaér,

boldog, mert párnáját is megtalálja,

és titkon ujjong, hogy tiszta a párna,

és nem csupa vér, –

s hogy tenyere sem hagy sötét nyomot

az abroszon, s a lepedőn a teste,–

leszáll, leszáll, az átkozott,

leszáll az este.

1966

A proskribált

Listára írták nevem,

vérdíj van fejemen,

jutalmat feljelentőm,

halált kap megsegítőm.

Rang, dicsőség rommá lett,

rabszolgám urammá lett,

fiam kezében látom,

asszonykézben halálom.

Szeretetből hazugság

lett, a hűségből vadság,

a centuriók kardja

lecsaphat nyakamra.

Rejtőzzem pincelyukba,

padlásra, trágyadombba,

szűkölve meneküljek,

vagy önkardomba dőljek?

Vagy koldusgúnyát húzzak,

vagy mindent összezúzzak?

Városszerte keresnek,

öljek, mielőtt ölnek?

A vád nem kétkedéssel

gyötör, – felismeréssel:

tükröződik kudarcom

minden emberi arcon.

Hála a triumvirek

bosszúló figyelmének

a szörnyű áltatásban

igazságra találtam.

1967

Őszi bogarak

Mikor először, első ősszel

berepültek a bogarak,

berepültek az ablakon

nagyfejű, sárga bogarak,

berepültek az éjszakából

lámpán koppanó bogarak,

ősszel, éjszaka, első ősszel,

öngyilkos sárga bogarak,

azt mondtam, ez már minden ősszel

így lesz, ez törvény, berepülnek

minden ősszel a bogarak.

És amikor második ősszel

berepültek a bogarak,

berepültek az éjszakából

öngyilkos, sárga bogarak,

koppant fejük a lámpaburán,

második őszön, éjszaka,

tudtam, így lesz már minden ősszel,

a hideg, sötét éjszakából

megjönnek majd a bogarak,

otthagynak bokrot, fát, falombot,

kopogtatnak a bogarak.

Sötét az éj, hideg az éj,

a domb mögött a farkasok,

erdő szélén, fák árnyékában,

mély árnyékban a farkasok

üvöltenek a hűvös éjben

éhesen, árnyék farkasok,

se hold, se csillag nincs az égen,

vonyítanak a farkasok,

megborzongva húzom magamra

pokrócomat, hát ez a törvény,

hideg, sötétség, farkasok.

Nem aprít tüzelőt, boglyákba

nem rakja télire az erkölcs,

nem szüretel almát, diót

padlásra nem visz föl az erkölcs,

nem varr bundát, nem sző meleg

takarót, hogy ne fázz, az erkölcs,

nem gyűjt a mezőn gyógyfüvet,

nem nézi a naptárt az erkölcs,

csak hallgat és magába néz,

az őszi éjbe néz az erkölcs,

hallgatja, hogy a domb mögött

üvöltenek a hideg éjben,

mély árnyékban a farkasok.

1968

A nehézkedés törvénye

Felemelek egy göröngyöt

és látom, hogy fekete

a mikroorganizmusok millióitól;

belevágott kapától

lukacsos, nedves és porhanyó –

fekszik a tenyeremen,

nagy, fekete bogár, –

érintette már a tenyeremet

piros asszonyi száj, –

emberi mértékkel mérve

nincs a göröngynek emlékezete, –

repülj – kiáltom,

eldobhatatlan, mint a száj emléke,

ott marad, mint a bicskaszúrás nyoma, –

fekete és porhanyó, –

a téli mezők pasztellszíneit

festők találják ki

palettán és vásznon, –

felhajítom az égbe, –

repülj! – kiáltom,

nem repül,

még az akácfa tetejéig sem, –

lehull és szétporlik,

mint tested és lelked emléke,

mint önérzetes szerelmed emléke,

lehull és szétporlik.

1968

Északi út

Hát hó volt csak, és jég, és hideg szél,

és csak varjak voltak, és csak farkasok?

Csak kezünket dörzsöltük s egymást leheltük,

hogy meg ne fagyjunk?

És azok az elmaradt társak csak kupacok

a síkság fehér útja mentén, arra mögöttünk?

És csak kékült szájak és fagyott körmök

és üveggolyó szemek voltak?

Hát a jelek sehova sem visznek és sehol sátor,

vagy kunyhó, szállás, menedék, sehol meleg korty?

És azok az árnyak, azok a lovas árnyak a ködben,

lázálmok voltak, vagy ostoros kíséret?

Hát a hangok, az ígéretek, az elhaló csengő,

a távoli ének? Mi volt? Mi volt? Hát alattunk

nem volt más, csak pattogó jég és a mélyben

az örök, lusta és feneketlen sós víz?

1969

Aranypor

Csak egy pillanat kell,

csak egy pillanat,

szétmálló felhőből

kikukkant a nap.

A torony hegye már aranyporos,

hivatal teteje aranyzáporos,

görcsével a fa, örvényével a víz,

az igaz, a hamis, s a föld röge is.

Arany a Városligetben a tó,

arany a disznóól, a kacsaúsztató,

a céllövölde, a hullámvasút,

a földalatti és a sötét Alagút.

Arany a lányok erkölcse s haja,

a hintaló és a hajasbaba,

alig egy marék aranypor elég,

és aranyos a kő, a sár, az ég.

Aranyból folyik a bor, meg a tej,

arany az ember, ki szóra figyel,

az, aki kérdez, és aki felel,

és aki nem kérdez és nem felel.

Csak egy pillanat kell,

csak egy pillanat,

szétmálló felhőből

kikukkant a nap.

1969

Melegszik

Megjön délről a szél, akár egy minisztériumi

ellenőrzés, váratlanul és gyorsan,

száguldó kocsikon, felkészülten és komoran

megírt aktákkal,

itt most nem számít régi

barátság, közös vadászat, üdvözlő mosoly,

vállveregetés, meleg kézfogás, hogy vagy,

öreg harcos, miért nem jártatok nálunk ezer éve,

remélem, hogy a kedves feleséged…

hiába minden, hiába hozza Icuka a konyakot,

a kávét, hiába a letisztázott kimutatások,

a piros grafikonok, a szőnyegek és függönyök

csöndje,

hiába,

mert megjött délről a szél,

és fejfájást hozott, baráttalan magányosságot,

futó meleget, mindent felbolygató kotorászást.

Itt nyúlkál a szél, ráfúj a szép

fehér hótakaróra, s hiába minden, olvad a

lepel, előbukkannak a fekete bűnök, kiderül a csalás,

szélhámosság, sikkasztás, lopás,

gödrök, összetákolt épületek, rozoga tetők,

s minden, amit eddig ravaszul rejtett a vastag

hótakaró, s minden, amit szépnek álcáztak

és igaznak és tisztának és harmonikusnak,

hazudtak a lágy és hideg pelyhek, s most elő-

bújik a szemétdomb, a kutyaszar, a hányás,

gőzöl a trágya, leprás a vakolat, rothad a

bűzös avar, mintha a történelem rothadna

maga, kiderül, hogy mocskos a falu és aljas

a város, hogy a kölcsönzött tisztaság alatt

a bűz, a bűn, a hazugság lapult,

megjött

délről a szél, hozta a fejfájást, vitte

a havat,

jaj, mi lesz szegény gyerekekkel?

1969

Azóta

Észrevettem, hogy

azóta többször esik az eső

azóta ritkábban esik a hó, de hidegebb

azóta fehérebbek a felhők

azóta keményebb a tél

azóta a légtömegek állandóan átalakulnak

azóta másodlagos ciklonok képződnek

azóta lefelé száll a felszálló légáramlás

azóta felfelé száll a leszálló légáramlás

azóta kihűl a talajmenti felmelegedés

azóta szélmentes napokon szitál a köd

azóta a lakóházakban mesterséges éghajlatot teremtettek

azóta kitör a betörő hideg és betör a kitörő meleg

azóta a tornyos gomolyok felett fellépnek a képződmények

azóta a háttértől eredő láttéri levegő fénymagokban

gazdagodik

azóta megfagy a talajban lévő talajvíz

azóta megolvad a hegyeken a lencsefelhő

azóta háromszor olyan hosszúra nőtt az alkonyati

szürkület

azóta a higanyos hőmérők nehezebben mutatják az

eltéréseket

azóta hiába kutatják a felsőbb légrétegeket műszerekkel,

sárkányokkal, kötött ballonokkal, repülőgépekkel

és meteorológiai rakétákkal

azóta azóta azóta

azóta

1970

Kép egy görög templom falán

Nehezen ment. A festék csorgott, nyúlósan lefolyt, vagy ragadt,

szárazon más lett, vagy világos, vagy még sötétebb árnyalat,

a vakolat is repedezett, alóla sárgán a kövek,

a durván munkált kövek nyíltan megnevezték mesterüket,

a falu régi kőművesét, ki Bizáncból bódult ide,

s felépít itt egy templomocskát, ezt vette konok fejibe,

s fel is rakta, egy jófajtájú istállónál nem lett nagyobb,

felszentelte végül a pap, elfogadták a lakosok,

kivéve egyet, őt, a festőt, kinek elvette az eszét

a szerelem, mert azt akarta, hogy imádják szerelmesét,

titkát, akinek létezése csoda és végzet és titok,

s vessenek keresztet, ha látják a férfiak és asszonyok,

s boruljanak előtte térdre, ha ott lesz festve a falon,

míg győztesen átnéz fölöttük s átnéz ezer utódjukon,

mert szépségét, imádott testét, gyönyörű arcát, szellemét

megőrzi a forma s a festék, megőrzi a lélegzetét,

mellének csodás bimbaját és kézbe simuló hajlatát,

combját ahogy zárul és nyílik, fülét eltakaró haját,

minden moccanást értő lelkét, válaszos moccanásait,

nevetését, halk dünnyögését, eszméletlen sikolyait,

tízezer arcát, a mosolygót, az okosat, a szárazat,

ahogy az élet táncol benne, mint egy hegyről futó patak,

odaadó meztelenségét, sósan oly édes nedveit,

ahogy ajkai széjjelnyílnak és őt magukba engedik,

síkos ölét, ahogy ölel s örömében szinte dalol,

s vele az idő és a tér végtelen ponttá összeforr, –

festi, s küszködik anyagával, festi képét a kis görög,

festi szerelmét s újra festi s lebeg az ég és föld között,

palástot ad rá, eltakarja, pedig mutatná meztelen,

mindenkinek arcába vágná: bámuljátok szerelmesem,

fejére arany koronát tesz, bársonyköntöst bíborba von,

és a Császárnő néz szemünkbe és végzetünk a vén falon.

1971

Machiavelli levele

Felségednek, szolgálatára…

Amaz Indiabéli bennszülöttek

zsugorítási módszere, Felség,

csak levágott fejekre alkalmazható

és nem az élő emberekre, Felség.

Minthogy azonban

Felséged kívánsága az egyetemes jó,

és alattvalói hűségemnek

boldogan adom tanúbizonyságát,

szorgalmasan tanulmányoztam, Felség,

Hippokratészt és Arisztotelészt,

az egyiptomi orvostudományt,

valamint a homályos bölcseket,

és mert az akarat nem ismer akadályt,

és mindenek közt legcsodásabb az ember,

addig dolgoztam, kutattam s reméltem,

míg megtaláltam a kívánt receptet,

az élő ember zsugorításának

megbízható és gyors módszerét, Felség,

és levelemhez mellékelem, Felség.

És ha Felséged hatalma csúcsáról

a porban csúszókra veti szemét,

biztos meglátja, mennyit szenvedek

üldöztetéstől, pénztelenségtől

a méltatlan sors nyomása alatt.

1972

A hulldogáló hó balladája

A kukoricaföldeket betakarja a hó,

ledőlt fák barna ágbogát betakarja a hó,

betakarja a lassú hó a leándert s az éveket,

betakar mindent, ami volt, s mindent, ami jöhet.

Mindent, téged is, engem is, s kis játékaimat,

s azt is, hogy odaadod-e, vagy nem adod magad,

fontoskodó hazug szavad s a verseimbe fagyó

szerelmet, halált, életet, mindent befed a hó.

Farkas-dühömet, suhogó vén-holló röptömet,

vonitást, poklot, megváltást a lassú hó befed,

s minden istent és minden földreszállt istenfiát,

minden latrot és Pilátust és minden Máriát.

1972

A nagy folyó mentén

1.

Nincsen puskám,

nincsen puskám,

óh, nincsen,

békét vettem az árán.

Nincsen kardom,

nincsen kardom,

óh, nincsen,

hitet vettem az árán.

Nincsen békém,

nincsen békém,

óh, nincsen,

kertet vettem az árán.

Nincsen hitem,

nincsen hitem,

óh, nincsen,

házat vettem az árán.

2.

Nincsen házam,

nincsen házam,

óh, nincsen,

hitet vettem az árán.

Nincsen kertem,

nincsen kertem,

óh, nincsen,

békét vettem az árán.

Nincsen hitem,

nincsen hitem,

óh, nincsen,

kardot vettem az árán.

Nincsen békém,

nincsen békém,

óh, nincsen,

puskát vettem az árán.

1973

A lábjegyzet balladája

VER AZ ESŐ… Ennyi a vers. A többi lábjegyzet csupán.

A szerző lábjegyzete és talán fölösleges magyarázata,

hogy az értelmezések nehogy zsákutcába tévedjenek,

és félreértse a verset az irodalom, a nép, a világ, a haza.

VER… Mikor e szócskát leírta, a szerző nem gondolt

arra a viszonyra, amely két vagy több egyén közt goromba

szándékkal létrejöhet, nem gondolt sem a tevékenységre,

sem az eszközökre, fütykösökre, szíjakra és botokra.

AZ ESŐ… Ennél a két szónál sem jártak fejében költői eszközök:

szimbólum, allegória, s effélék, csak a főnév és névelő,

és semmi utalás gondolatokra, vagy érzelmekre netán…

Kizárólag azt akarta mondani, hogy VER AZ ESŐ, VER AZ ESŐ.

1974

Meghalt Vörösmarty Mihály

1974

1. [Hétköznap állt]

Hétköznap állt előttem, gyászos tizenkét óra,

és kimért tennivalók,

hogy pénzt kell még szereznem vízre, kenyérre, sóra,

s nem a szabadság és a jog.

Üresre hűlt a térség, néhány kóró meredten

s egy száraz falevél

hevert a homokon s várta, hogy ősi rendben

szétmorzsolja a tél.

A semmibe fúlt mindent váratlanul a mennynek

fényhíradása szelte át,

nem hallható a fülnek, láthatatlan a szemnek,

mégis értette szavát

elmém és belerévült, mintha valóban angyalt

látna a túlvilág kapuinál,

ki így szól: Kezdj el sírni, sírni, sírni, mert meghalt

Vörösmarty Mihály.

2. [Csiklandozta meztelen]

Csiklandozta meztelen bőrét a kutyák

érdes nyelve, ahogy nyalták izmos

testéről az alvadó vért, fürdött volna

inkább patak habjában, források hideg

vizében, de itt, ezen a termékeny,

zsíros síkságon nem volt egy csöpp víz,

még szomját oltani sem, hát hagyta,

de mert munkába kellett fognia,

vágott éles késével a lefejezett

dögből és nagy, nyers húsokat dobott

a kutyáknak, még a vesét és szívet is,

és maga is beleharapott a gőzölgő

májba, s lenyelt néhány kesernyés

falatot, de – munkára! – gondolta,

a mészárlás megvolt, itt az ideje

a vetésnek, hisz ott feküdt előtte

csábítóan a szűzies talaj,

megmunkálásra várt és befogadásra,

markolta hát nagy, súlyos ekéjét,

hogy belevágja, csettintett kancájának,

s húzni kezdett a ló, hasadt a föld

tartózkodóan és mégis lágyan omolva,

hangtalanul nyílt szét, tetszett néki

a férfias erő, ahogy mélyre hatolt

belé, ő meg nyomta ekéje szarvát,

s nézte lova léptét, riszáló combjait,

s izzó vágy fogta el, asszonya hívó

mozgása, gömbölyű teste járt az

eszében, s elhomályosult tudatával

észre sem vette, hogy háta mögött

fegyveres óriások bújnak sorban elő

a barázdákba dobált sárkányfogakból.

3. [Kunyhóiban meglapul]

Kunyhóiban meglapul az ország,

menekülne erdők vadonába,

öreg cigány, megittad az árát,

ne lógasd a lábadat hiába,

úgyis tudod, törten jön a holnap,

éjszakában ajtódon kopognak.

Semmi mentség, jártattad a szádat,

lelkesülten hangodat emelted,

kegyelemből kapod most az ételt,

facsarja a félelem a lelked,

értéktelen, olcsó irka-firka

minden szavad, nyomtatva papírra.

Hová lett a hit, a jó reménység,

szép asszonyok, büszke honleányok

éljenzése, hol vannak a vészben

a tapsoló, lelkesült barátok?

Messze tűntek, nem nézhetsz szemükbe,

vándorbotot fogtak a kezükbe.

Csak a szomszéd, disznóólja mellől,

köszön még rád, s ő is vonakodva,

áttér az út túlsó oldalára,

mikor meglát Kápolnásnyék papja,

kopott csizmád botlana a sárban,

ülsz magadban, nem jársz a határban.

Elméd is, mely volt szorgos cseléded,

s szolgált híven, mostan elbitangol,

téved, kihagy, nevek után kapkod,

átkozódó könyörgésre gondol,

tört szívedben megremeg a lélek,

idegenek lépnek rád, s fölébed.

Nincs támaszod, egyedül az asszony,

feledtetni kísérli a gondot,

hazudik tán, csak hogy vigasztaljon,

s használna, ha értenéd, mit mondott,

bámul rád és könnyei csorognak,

társad maradt, s rabja most pokolnak.

Szétfutottak szavaid, mint hangyák,

rongyosak és piszkosak az eszmék,

süppedt sírnál zokognak az árvák,

haza, nemzet tépi önnön testét,

szív és pohár tele búval, borral,

húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal.

4. [Jaj! régi szép]

Jaj! régi szép magyar nép

Nincsen remény!

Fortuna szekerén okosan ülj

Nincsen remény!

Lilla is, ki bennem a reménynek

Nincsen remény!

Romlásnak indult hajdan erős magyar

Nincsen remény!

Itt az írás forgassátok

Nincsen remény!

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat

Nincsen remény!

Isten veled, hazám, bátrak hazája

Nincsen remény!

Kis lak áll a nagy Duna mentében

Nincsen remény!

Megenyhült a lég, vidul a határ

Nincsen remény!

Be van fejezve a nagy mű, igen

Nincsen remény!

Itt a nagy halott előttünk

Nincsen remény!

Közelg a végzet, hallom zúgni szárnyát

Nincsen remény!

Góg és Magóg fia vagyok én

Nincsen remény!

Szeretnék néha visszajönni még

Nincsen remény!

Este van, este van, kiki nyugalomba!

Nincsen remény!

A semmi ágán ül szivem

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! Nincsen remény!

5. [Borravalót lökött]

Borravalót lökött a házmesternek

a Lear király honoráriumából,

s – Menjünk, Mihály – mondta az asszony

– nézzük meg a lakást…

Mihály látta már a lakást,

mikor ott halt meg Kisfaludy,

de azért elindult.

Laura szoknyája suhogva seperte

a kopott márvány lépcsőfokokat.

Miska bácsi maga elé meredt,

s megállt, s megtántorult.

A negyedik és ötödik lépcsőfok között

fekete gyík, vagy szalamandra villant,

gyors repedés támadt,

mint eltépett szűz gyenge öltönyén.

Térdre zuhant a költőfejedelem,

belebámult a hangtalanul táguló szakadékba,

kúszni akart, hasmánt elkapni az ötödik

lépcsőfok végtelenbe futó kövét.

Ám testét kiverte fokhagymaszagú veríték.

Még megcsillant halványan reménye.

Beledobta Zalán futását, meg a többit,

az utolsó epigrammát is

a riadó, vak mélységbe,

mint ostromlók tömik kővel,

gerendával a vár árkát.

De csak könnyű pernye szállt,

nem ívelt át a híd a szakadékon,

és a nagy álom végtelen éje közelgett.

Mihály bácsit ezután már csak vitték,

előbb karon, azután hordágyon,

Szent Mihály lován, koporsóban a barátai:

Bajza és Schedel /47 óta Toldy/.

A házmester pedig kiállt

a ház elé s mindenkinek

elmondta, hogy szegény Mihályt

a guta hogy ütötte meg.

6. [Bármily pörös]

Bármily pörös

szót kiabálj,

meghalt Vörös-

marty Mihály.

Hogy él, hogy szól,

hazudhatod…

Vörösmarty

Mihály halott.

Elhunyt a vén

szoknyavadász,

lányok szívén

nem kotorász.

Már csontja is

szétporladott,

szíve halott,

szava halott.

Sem gyűlölet,

sem szeretet,

sem miniszter,

sem szervezet

nem kelti fel

politika,

nem éleszti

fel patika,

se út, se cél,

gond, vagy vita,

sem az acél-

hang trombita.

Meghalt Vörös-

marty Mihály,

neki a ha-

lál dirigál,

de még halál

sem dirigál,

ahol ő van,

ott nincs halál.

Halott, halott,

halott, halott,

öcséiteknek

ne hazudjatok,

húgaitoknak

ne hazudjatok,

a költő sírján

ne cicázzatok.

7. [Én csak dörmögök]

Én csak dörmögök, morgolódom, dörmögtem akkor is, mikor

megdőlt a demizson Laura kezében, s poharakba buggyant a bor.

– Óh, istenem, hogyan szerette ezt a vöröset, szegény Mihály,

hétköznap, ünnep, nem issza többet, csak azt, amit Isten kínál…

Ittunk a kopott, zöld poharakból, motoztunk csöndben az asztalon,

az ablak előtt az éjszaka járt köntösében, míg hullt a korom,

– Egy kis rántottát? – kérdezte Laura – akad még néhány tojás…

Toldy csak intett, pedig különben úgy beszél, mint a vízfolyás.

Kiment az özvegy, a tojás koppant, sütőben sercegett a zsír,

Bajza szeme kerekre tágult, arca, mint fehér rongypapír,

homloka meszelt falú kővár, a szeme alatt gyászkeret,

sorsot néző vak látnok volt most, meglátta a szellemeket,

nem is csoda, hiszen az ital az agyát szétroncsolta már,

s minden órában jó komája, réme, társa volt a halál,

Bajza felállt, szája kinyílott, látszott, jósolna valamit,

dehát Laura jött s lerakta az asztalra tányérjait.

Ettünk, én meg csak morgolódtam, s dörmögtem akkor is, mikor

Laura újra töltött és a poharakba buggyant a bor.

Lehet, hogy tél volt, és az utcán söpörte a szél a havat,

s éhes farkasok kísérgették pusztánkon a betyárokat.

Lehet, hogy nyár volt, ért a búza és szállt a széna illata…

Ittunk, hallgattunk, állt fölöttünk a nemzetiszín éjszaka.

8. [Méltóságos uramnak]

Méltóságos uramnak tisztelettel jelentem,

hogy a Kosuth-kutyák már megint zavart

akarnak kelteni és ezért országszerte azt

terjesztik, hogy meghalt a felségsértő

és lázadó kápolnásnyéki születésű

55 éves Vöresmarthy, az ismert alkoholista,

aki többekkel együtt közkegyelemben

részesült – sajnos! – negyvenkilencben,

és most temetés ürügyén nagyobb tüntetést

készítenek elő, üres koporsóval, persze,

nemzeti gyásszal, felvonulással,

szavalatokkal, koszorúzással,

holott a Kaiserliche Geheimpolizei

kiderítette, hogy az illető

nem halt meg, hanem francia ügynökök

segítségével, női ruhában, illegálisan

átlépte Isztria környékén a határt

és csatlakozott a büntetés elől

külföldre szökött felforgatókhoz,

hogy ott álnéven tovább izgasson, ezért

kérem a tervezett tüntetést betiltani,

a helyőrséget megerősíttetni, szükség

esetén lövetni, a főkolomposokat letar-

tóztattatni, az üres koporsót, valamint

a koszorúkat kegyelmesen és szigorúan

elkoboztattatni, mert döntő bizonyítékok

vannak kezünkben arról, hogy

nem halt meg…

9. [Nevemet inkább]

Nevemet inkább takarja homály,

ördög horgán csali a kérkedés,

vétek vonzza a bűnt, bűn a halált.

Nemes, derék szülőktől származom,

pályafutásom ismeri az ország,

az egyházit és irodalmit is.

Az 1848-i forradalom balsejtelmeket

keltett lelkemben. Számos kötött és

kötetlen apróbb munkám jelent meg

a bécsi Magyar Kurírban, a hazug

álmok és próféták ellen s nem hiába.

Hirdettem, hogy világok rongya

a könyvtár és a szegénynek drága kincs

a hit. Ő császári és királyi apostoli

felsége, Ferenc József, két ízben volt

vendége asztalomnak… Tudtam a

mértéket és támogattam a művészetet.

Érdmindszenti oltárképre 200 pfrt.

A bécsi emléktemplomra 1000 pfrt.

Szilágy-somlyói leánytanoda 200 pfrt.

Az olcsó könyvkiadó társulatnak 300 pfrt.

Nem voltam jelen a temetésen,

de imádkoztam lelke üdvéért,

és mikor a nemzeti gyűjtés megindult

200 pfrt-ot küldtem anonim

a vérbajos agylágyulásban elhunyt

V. M. özvegyének és árváinak.

10. [G. Ágnes, a DM-Művek]

G. Ágnes, a DM-Művek

klubvezetője,

piros pulóverét,

táncoló, szép mellét

tolta előre,

így lépett vidáman

be a Kultúrházba,

ahol Mari nénit

zokogva találta.

Sírt az öreg kóró,

csorogtak a könnyek

arca barázdáin.

– Mi baj, Mari néni? –

kérdezte G. Ágnes.

– Talán megbántották

megint garázdáink?

Vagy a huligánok

megint szemeteltek?

Mondja csak meg szépen.

– Meghalt – hüppögte a

néne és a söprő

megállt a kezében.

– Meghalt? De ki halt meg?!

Nyögje már ki, néni,

mondja csak ki, bátran!

– Hát a Vörösmarty.

Ma reggel olvastam

a Népszabadságban.

– Őt siratja?

– Őt én…

– Akkor ne sirassa,

söpörjön nyugodtan,

hiszen Vörösmarty

költő volt s a költő

tudjuk, halhatatlan.

– Köszönöm, bogárkám… –

sóhajtott a néni,

– jótettért cserébe

három kívánságod,

bármi is legyen az,

megy teljesedésbe…

Így is lett. G. Ágnes

azóta férjhez ment,

hűséges a férje.

Majdnem kétmillió

forint volt a lottón

jogos nyereménye.

Boldog is, derűs is,

fiatalos mindig,

jó az egészsége.

Mari néni pedig

nem söpör a klubban.

Tiszta otthonában

unokákat ringat.

Lejár a Közértbe,

vásárol, mosolyog,

kapja a nyugdíjat.

11. [A formalinból kiemelt]

A formalinból kiemelt agyvelő

érrendszerébe – finom munka ez! –

injekciós tűvel valami víztiszta

folyadékot, talán lágy paraffint,

vagy korróziós kontrasztanyagot

fecskendezünk és ez a folyadék

betölti a legvékonyabb eret is

és benne gyorsan megmerevedik,

így a köztes állomány, a szürke

sejtek, ganglionok, piramis sejtek,

meg a többi, meg a többi,

az oldószerrel könnyen kimoshatók,

és megmarad a gyönyörű prepa-

rátum, korallváz, lombjavesztett

bokor, hajszálvékony ágak

fehér hálózata, háromkiterjedésű

tércsipke, törékeny darab, de örök,

csak üvegburát kell borítani rá,

aztán mehet a nemzet vitrinébe.

12. [Két korsó sör]

Két korsó sör mellett, lent, a Metropolban,

mindezt elmeséltem

Fazekas Lacinak, akivel eszmét már

többször is cseréltem,

s akinek várt sírás helyett kutya mosoly

villant válaszában.

– Te, Fazekas, – mondtam néki megütődve

– tőled nem ezt vártam.

Régebben, húsz éve, szájon vágtam volna,

amért belém mart itt,

s nem gyászolja velem együtt megrendülten

szegény Vörösmartyt,

kit magyar költőnek életében egyszer

eltemetni illik,

s különben is jobb, ha sír egy költő néha,

s nem vigyorog mindig.

De a sztálinista ifjúság elmúlván

öklöm zsebre vágtam,

szívemnek megnyugvást, elmémnek pihenést

leltem a pohárban,

vagyis a korsóban, merthogy korsó volt az,

amint fentebb írtam,

melyből a sört Mihály bácsi emlékére

egy cseppig megittam.

Ittam volna bort is, hozzá jobban illőt,

vöröset, fehéret,

mondtam volna gyászdalt, nyekergő-kesergőt,

sírjanak a népek,

dehát a bor ára sok a magamfajta

kispénzű személynek,

akit a Szerencse, bárhogy fut utána,

soha el nem érhet.

Nincsen könnyebbítőbb gyógyszere a szívnek,

mint hogyha kimondja

bánatát az ember, megnyugszik a lelke,

elcsitul a gondja,

kezet nyújtottam hát Fazekas Lacinak

már-már mosolyogva,

ő egy villamosra szállt, én meg a haza-

felé vivő buszra.

13. [A gyenge és erős]

A gyenge és erős

félékeny és a hős

meghal egyaránt.

Légy hazug, vagy igaz,

végsorsod ugyanaz,

csak a sírba ránt.

Hiába az ó-hit,

vagy hogy jó hajóid

futnak tengeren,

titkos bankbetétek

nem mentik meg élted,

ha a sír üzen.

Az ENSZ főtitkárság,

az angol királyság

ezer cifra rongy,

földalatti bunkert,

tengerparti Hiltont

a halál leront.

Utcasarkon koldus

légy, vagy boldogan dús,

akár Dárius,

intesz, s kontinensek

népe belereszket,

velük egyre jutsz.

Verekszel a fronton,

whiskyt iszol London

kiskocsmáiban?

Mindnek egy a vége:

bonthatatlan béke,

csak föld terhe nyom.

Erőd lehet oly nagy,

hogy magad halál vagy,

s elvágsz életet,

mint viharban rossz fák,

pislákoló gyertyák,

pusztul életed.

Északsarki hóban,

lakkos autóban

a szívedbe lő,

semmitől sem retten,

ez kivédhetetlen

összeesküvő.

Könyvek csöndje sem véd,

se gyógytár, se mellvéd,

áttör ércfalat,

árnyékban és fényben,

védők gyűrűjében

puskavégre kap.

Mi lesz tetteidből,

és szeretteidből?

Rothadás, hamu.

Babilon halom lett,

Pompéji is rom lett

s Herculaneum.

Időt nyerhetsz, nem nyersz

életet, a versenyt

csak ő nyerheti.

Hiszed: menekültél…

S közben ő a rétnél

kaszáját feni.

Kisfaludy meghalt,

Csokonai meghalt,

meghalt Bajza, Fáy,

Virág sem támad föl,

meghalt s nem lázad Vör-

ösmarty Mihály.

Most még óraszámra

táncol muzsikámra,

melyet kopogok

kopott írógépen,

de ha eljön értem,

majd én táncolok.

14. [Távol a fényteli]

Távol a fényteli holnap,

a gondokat elterelő,

és jégsugarában a Holdnak

dermed a dísztemető.

És lám lopakodnak az árnyak,

csöndesek s rémfeketék,

dobogva topognak a lábak,

tócsákon roppan a jég.

Költőnk a sírjában hallgat,

fűzfa alatt egyedül,

de népüket küldik a falvak,

táncosok serege gyűl.

Messziről s pontosan jönnek,

suhannak, sötét utasok,

élen a titkár, az elnök,

fejőnők, traktorosok.

Körben a pecsételt sírnál

zubog az éjjeli nép,

nem mondja senki a sírnál

halottjuk titkos nevét.

És zeneszót ad a magnó,

gyászt ciripel citera,

brummog a bőgő s haragvó

bánatot sír a duda.

Kéz kézbe és nézd, igazodnak,

és indul és perdül a lánc,

és fényén a meghódolt Holdnak

dobogva dobban a tánc.

Siratják tánccal a holtat,

de ott fent éjfelet üt

az óra. És szertefoszolnak,

árnyékká szalad seregük.

S mikor a riasztott őrség

rendbontók után kutat,

s felveri a gyásztér csöndjét,

nem talál lábnyomokat.

Távol a fényteli holnap,

a gondokat elterelő,

és jégsugarában a Holdnak

dermed a dísztemető.

15. […minden halálok]

…minden halálok fejedelme

a meghívott halál

…elmebaj, egyke és sivár

…fölöttünk fú a förtelmes halál

…előttünk egy nemzetnek sorsa áll

meghalt Vörösmarty Mihály

A kivégzettek paradicsoma

1964–1972

1. [Elég a rossz]

Elég a rossz nótákból, a hitvány borból,

fecsegésből, vigyorgó mesékből, gondoltam,

itthagyom ezt az őszi kocsmát.

Pénzt vetettem az asztalra, kissé támolyogva

indultam s vissza se néztem, bár hívtak felhevült

húsos asszonyok ígéretei és megvető mosolyok.

Kint hideg fogadott. Taszított volna vissza

a melegbe, de akkor már a dac nem engedett,

indulj, mondta, és menj, amerre látsz,

s bennem, lélekben, elmében, idegben

vad kavargásban gomolygott bánat és harag,

nyüszítő félelem az elnyomott

akarattal, céltalanná zsugorított életem,

családom gondja, kopott gyerekruhák, a fűtés,

a holnapi kenyér, s hogy tehetetlen egérré lettem,

tárgyává a hatalom játszadozó bosszúvágyának.

Fortyogott bennem hányásig felkavart énem,

éppen oly sűrűn, szürkén s hömpölyögve,

mint körülöttem az utcán a köd.

2. [– Mit állok itt?]

– Mit állok itt? – tört rám, s indultam is.

Gyenge fény intett, tán utcai lámpa,

s hívott valami zaj, elnyújtott vonatfütty,

vagy messzi szakadékba zuhanó sikoltás,

benső hangomhoz hasonlóan vonzó s riasztó

egyszerre, fájdalmas s mégis ellenállhatatlan.

Mentem hát kopogva a ködben gyáván, de erősödő

bátorsággal, hisz mindegy nekem,

nagyobb bajom már nem eshet, meghalok.

Lépkedtem gyorsan, így értem a hídhoz,

a Déli Pályaudvar sínjei fölé ugratott

rövidke hídhoz, ahol a tompa fényben

állt valaki felemelt kézzel és megállított.

Borostás arcú, ősz, az ingén véres foltok.

– Gyere – suttogta – ismerlek, ne félj,

rád gondoltam, amikor Haynau parancsára

tüzet vezényelt ránk az osztrák,

kicsiny műhelyemre és utódaimra gondoltam,

mert tudd meg: kivégzett dédapád vagyok.

3. [– Vállaltam vezetésed]

– Vállaltam vezetésed – mondta, míg a hídon át

mentünk fényfoltok és árnyak között,

– úgy rendeltetett, hogy én segítselek

látni s érteni mindazt, ami volt, van

és lesz, míg állat marad az emberi állat.

Hiheted azt, hogy látod, amit itt látsz,

s hiheted, hogy gondolod csupán, mert

bor sugallja látomásodat és kábult

idegeid játéka ez a világ, a kivégzettek

világa, túlvilága, viaszból készült

panoptikuma, s a kiáltások csak hangszalagok.

De nézd, az ott a börtön, Szókratész

börtöne, körötte síró barátai és őrei,

ő meg mutatja nékik a bátor bölcset,

nagy színész volt az öreg, de az utolsó

pillanat görcse rossz volt, még élni akart,

s bosszút kívánt. Ki is végezték később

megfizetett és ostoba vádlóit, őket,

akik most ott állnak mellette.

4. [Kiáltást hallottam]

Kiáltást hallottam. – Áruló! – ordították

géppisztolyos egyenruhások – golyót sem érdemel.

S kötél repült a fára, megfeszült

a test, ahogy magasba vonták,

s rugdalózott egyiknek barna csizmás

másiknak zokniba bújtatott lába, mert

róla értékes cipőjét lehúzták.

Lógtak a testek villanyoszlopról, bitóról,

lógtak egyenként és egymás mellett sorban,

szemükben semmibe meredő förtelmes

félelem, átizzadt ingek, csorgó vizelet

a nadrágokon, a kezük hátrakötve,

alattuk hóhérjaik. Fényképész kattintja

rájuk gépét s vigyorognak. Mások bottal

és ernyővel verik a megöltet.

Odébb ügyészek és kirendelt bírák

nézik az ítéletet végrehajtó

önkéntest, az udvar tócsáit, a börtön falát,

s a kivégzett csuklyába bújtatott fejét.

5. [És volt ott valaki]

És volt ott valaki, ismerős, akit

tiszteltem, míg élt, tetteit, hitét,

szándékait, s kezét szorítottam

a Parlament termében valami ünnepen,

s bátorított: – Ne hagyják magukat,

mert igazuk van – mondta és mosolygott.

S láttam, hogy őrei kíséretében

kilép egy ajtón, szeméről hiányzik

csíptetője, tétován megáll, meglökik,

összeszorítja száját, homályosan

látja a gerendát a szöggel, látja az

odatolt létrát, vagy falépcsőt,

a háttérben a nyers deszkákból

összerótt koporsót a földön,

s látja, hogy ott állnak ketten

s várják, s átfut agyán a félelem.

És ugrik, ugrik a percmutató a bíró

csuklóján, a bíróén, aki talán koccintott vele

vörösborral, akkor, a Parlamentben.

6. [Szolgált karó is]

Szolgált karó is, szolgált a kerék,

láttunk mellből kibuggyanó vért,

hallottuk az összetört csontok

roppanását. Szolgált suhogó kard,

megvillant a tőkére hajtott fejek fölött,

lesújtott a térdre lökdösött kuli,

hadvezér, paraszt, metafizikával

bíbelődő szerzetes, csillagok járását

kémlelő, horoszkópokat méricskélő

tudós, vad lator és szemtelen komédiás

nyakára. Elválasztotta Martinovicsék

testét fejüktől, királynők kényes

húsába vágott, vagy kaszabolta

ezrével a meghódolt férfiakat,

gyerekeket, nőket, hogy gúlát rakhasson

koponyáikból a győztes király,

és szultán, és fejedelem, és fáraó,

és maharadzsa, mert elég volt inteniük

és szolgált nekik a hóhér és a kard.

7. [Vezetőm megfogott]

Vezetőm megfogott. – Állj, ne menj tovább,

nézd, ott jön az a menet – mondta és

ágyúgolyóktól felszaggatott

hideg pusztára mutatott,

és folyómenti rakpartra és

nyírfákkal ritkásan benőtt domboldalra,

bokros tundrára, sziklák tövébe,

vasútvonal épülő töltésére,

bányafolyosó mélyére, tocsogós

mocsárra, szürke sivatagra, hegyre,

s mutatta, hogy jönnek hosszú sorok

emberekből, hadifoglyokból,

kivetettekből, öregekből, karjukon

gyermeket cipelő néma asszonyokból,

káromkodó és megtört férfiakból,

menetek jönnek pusztákon, dombokon,

vízparton, utcákon, tereken, házak közt,

és bezárulnak a kapuk, ablakok, s az anyák

– Ne nézz oda – mondják gyermekeiknek.

8. [Jégtáblákat terelt]

Jégtáblákat terelt a szürke víz,

kőfalak közé szorítva. A folyam

az emberekkel semmit nem törődött,

vitte vizét a tengerek vizébe,

görgetett kavicsot és homokot,

s áradáskor padot is, ágat is,

s nem törődött azzal sem, hogy a

parancs elhangzott: – No, vetkőzzetek! –

s hogy nagykabátok és pulóverek,

zakók hullottak földre, és hogy a parancs

újra elhangzott: – A nadrágot is,

a szoknyát is, mondtam, vessetek le mindent!

Nem hallotta a folyó, nincs füle,

a sóhajokat, a nyögdécselést,

a visszafojtott sikoltásokat,

nem tudta, mit jelent a závárok

zörrenése, puskák, pisztolyok dörrenése,

csak azt, hogy a vizébe zuhanó

testeket neki kell elvinnie.

9. [Kaptak ásókat]

Kaptak ásókat, lapátot, kapát,

megmondták nekik, mekkora legyen

az árok, milyen széles és milyen mély.

Könnyű munka volt, engedett a jó

fekete föld, búzának való, kukoricának,

dolgoztak fürgén, gyönge volt a fagy.

Őreik mahorkát szívtak újságpapírba

tekerten, topogtak, kipirult az arcuk,

induláskor megkapták a vodkát,

s az akcióhoz szükséges lövedékeket.

– Jó messze vetődtünk, bajtársam,

hazulról, vinné el az ördög,

– mondta a gödörben egyikük – ide a Donhoz,

rendes volt a davajgyerek, adott nekem

reggel pár szippantást a cigijéből,

Magyaralmásról jöttem, van három holdam,

jó föld az is, te hová való vagy, pajtás?

Föntről leszóltak: – Kész, ennyi elég,

álljatok sorba, arccal a gödörnek.

10. [Beszélik, hogy]

Beszélik, hogy egyenesen égbe szállt,

és szállhatott is, hiába kötözték meg,

hiszen szűz volt, nem érintette férfi

szép mellét, nem csókolta száját,

nem simogatta ölét, pedig voltak körülötte

bajuszos legények, izmos uraságok,

s biztosan lesték, mikor a sátrában

vetkezett, vagy a patakban fürdött,

mert szerette a tisztaságot.

Talán még jó királyunk is, aki harcolni

gyáva volt, ágyába fogadta

volna, ha enged neki, de nem engedett.

Így szállt az égbe szegényke szűzen,

nem érezte az ölelés gyönyörét,

a beléje hatoló kemény férfitestet.

Mindig csak harcolt, bírái előtt is,

börtönében, templomban, csatatéren,

csak akkor adta meg magát, mikor a máglya

parázna tüze átölelte testét.

11. [– Emlékeinket – mondta]

– Emlékeinket – mondta Vezetőm – nem láthatod,

de itt vannak velünk, sűrű tőlük a levegő,

testetlenek, édesek, lágyak, mint reménytelen

sóhajtás, fehérek, mint egy hóvirág szirma,

csöndes árnyak, szétfoszló alkonyok,

szél simogatja halkan így a mezők füvét,

ezüstbőrű hal pihen moccanatlan a patak

selyem habjában, harmatcsepp indul csillogó

fűszálon gördülni, de nem mozdul, csak remeg,

órák mutatója áll, kúszik felénk örökké a hajnal,

terünk teretlen, nem káprázat, valódi minden és

mégsem fogható, tapinthatatlan időnk időtlen,

suhan köröttünk minden s minden áll, a fény,

a méltóságos fény átjárja egész világunk,

s megmerevedett robbanás az egész,

de mit nem adnánk, ha csak egyszer, egyetlen

egyszer tapinthatnánk egy száraz kenyérmorzsát,

érezhetnénk egy kályha melegét,

ujjunkba szúrhatnánk egy vasszöget.

12. [Párizs zajgott]

Párizs zajgott, az emberi jogok, a piros

sapkák, a marsziliai ének, s a szerkezet,

az emberies gép, amelyet nem is az talált ki,

akiről elnevezték, szorgosan működött, a

penge suhant és zuhant és kattant és vágott,

még messze volt Dantontól, Desmoulins-től,

madame Roland-tól, Robespierre-től, nem vetett

szemet Saint-Justre, nem csábítgatta Hébert-t,

sem a gyilkost, aki később asszonyok hulláiból

főzött szappant Trianon közelében, csak

a királyra gondolt, őfelségére, akinek korábban

fejébe nyomták a frígiai sipkát,

s most éppen ez a fej csúszott a penge

alá, némi segítséggel, de jól és pontosan

a fűzfavesszőből sűrűre font, erős

kosár fölé, s Capet láthatott olyat, mit

soha, hiszen ilyesmi nem történt vele

korábban és egy másodperce volt, hogy

megátkozza Voltaire-t, Rousseau-t, s az Enciklopédiát.

13. [– Itt kóborol]

– Itt kóborol – mutatott Vezetőm egy Árnyat –

jön, megy, bolyong, nem beszél senkivel,

magányos, nem tudunk róla semmit, arca,

alakja és életkora folyton változik,

néha néger, kínai, vagy maláj, de jöhetett

az ősi Egyiptomból is, vagy Spártából,

Babilonból, Izraelből, Teotihuacanból,

a Húsvét-szigetekről, s nem tudjuk mit

keres nyugtalanul, szeme lázasan csillog,

máskor szelíd és jóságos, de tud

villámokat is szórni, lágyan simogatni,

gyógyítani, korbáccsal fenyegetni, és

még a nevét sem vettük ki belőle,

sem azt, hogy miért van itt velünk, s hogyan

halt meg, kivégezték-e, vagy megölték,

ellentmondásosak a sebei, rajtam láthatod

a golyók nyomát, de neki csak a keze

van átszúrva és átszögezve a lába,

igaz, egy szúrás is van a szívén.

14. [– Engem ott kaptak]

– Engem ott kaptak el – mesélte Vezetőm –

a házamban, hallottam ugyan, hogy keresnek,

de ártatlanul, s nem futottam el.

Hatunkat hoztak Budára, lovakhoz kötve,

onnan meg Pestre, azután az osztrák

hadbíróság elé. A nevemet nem írták pontosan

az ítéletben, nem tudták, hogy gimnáziumot

végzett gyógykovács vagyok, csak azt,

hogy hazafi és harcoltam Jelasiccsal.

Így kerültünk az Újépületbe, most már

tudom, hogy a világosi fegyverletétel

napján, Havelkával, Varghával, Ujcczal,

Hübnerrel, Gánccsal. Búcsúlevelem ismered,

reszkettem a félelemtől az Újépület falánál,

kiáltottam volna, de hangom elszorult,

meghaltam és most itt vagyok, veled,

vezettelek és láttad, amit láttál,

menj vissza, jussál el csillagodhoz,

és engem sirass és ne magadat.

15. [Eltűnt az árnyék]

Eltűnt az árnyék. Lent a híd alatt

vonat fütyült, kéménye vastag füstje

megkeserítette a ködöt, lámpái

elvillantak, várták távoli falvak,

városok, épek és a hatalom nyomásától

torzak, betegek, felépített és lerombolt

vidékek, magányba visszahúzódott

emberekkel, akikben alszik kivégzések,

börtönök emléke, mint bennem,

és akik hallgatni akarnak, nem beszélni,

isznak a kocsmákban, öklükre dőlnek

cimborákkal, mert jobb felejteni,

indultam hát, koppanó léptekkel a sötét

és hallgatag éjszakában, zavart lélekkel,

éppoly betegen, mint elébb, feledni

készültem Vezetőmet, a kivégzetteket,

maradjanak a ködben, lelkem mélyén

homályban. S így mentem el a kocsma előtt

és kihallatszott a muzsikaszó.

Kihantolás

Két parancs indult el az agyból. Sírj! Ne sírj! Görcsös zokogás.

Birkóznak összekapaszkodva, mint földrengés fenyőt ha ráz.

Emlékezz! Úgy sírj, mint amikor keze ütötte arcodat,

és amikor a szerető szó, s a megbocsátás elmaradt,

vagy amikor a temetésen sercegő kandeláberek

fényén zokogott összetörten, ki voltál, a kamaszgyerek.

Apám kihantolt sírja mellett állunk. Meleg az ég, fehér.

Kicsiny koporsó földre téve, most már ebbe is belefér.

Nézzük, itt állunk néma körben, a két sírásó dolgozik,

korhadó deszkát emelnek ki, meggyűrt bádog lemezeit,

s látható, ami megmaradt még, minden bordája összetört,

meggyalázták az évtizedek, munkálkodott rajta a föld.

Vékony kézcsonkok, hosszú lábszár, csigolyákból barna gerinc,

ott feküdt porhanyó humuszban, a sírgödörben, aki nincs.

S végül megfogta a sírásó, felmutatta a koponyát,

láthattam szeme üregeit, állkapcsában fehér fogát,

s akkor, akár emlékezetben, látszott őszült tincseivel

a magas homlok, s eleven arc, s mint mikor élt, mozdult a fej

szélütötten, átizzadt párnán, s a száj még szólalni akart,

tán azt a két szót, mire vágytam, és ami mindig elmaradt,

vagy búcsúszót. Az ajka rángott… Testem most kezdte érteni,

miért birkóztak első perctől bennem az agy parancsai,

s a görcsöt tüdőben, gyomorban, s hogy csikordulnak a fogak,

s miért rázkódott meg remegve a föld és mért tűnt el a nap.

Moccan a sírban, mintha élne a megtört arc, erőlködik,

kinyílna s megrándul a szája, mondani akar valamit,

azt a két szót, amelyre mindig, sóvárogva várt a gyerek,

hízelgett, rosszalkodott érte, áhította s nem kapta meg,

s tudta már, nem kapja meg most sem. Eltűnt az arc. A koponya

maradt ott sárgán, üregesen. Nem él, nem néz, nem szól soha.

1976

Látogatás

Visszahozza az álom újból és újból annak a

fagyos februári délelőttnek hullabűzből,

tiszta hóból és friss levegőből kevert szagát,

a szétlőtt légelhárító ágyú képét a sarkon,

odébb földön heverő rohamsisakokat, aknák

fekete becsapódását, s engem a túlélés örömében,

ahogy szánkót húzok szétrombolt házak között,

s az úton könyvecskét látok heverni barna kötésben,

s mert könyv, hát fölveszem s nézem ámultan,

hogy Omár Khájjám eredetiben, s jelnek látom,

jóslatos jelnek, sors jelének, hiszen éppen a

versek fordítójához igyekszem, kit mesteremnek

s barátomnak érzek, hálásan és szemérmesen, mert

megnézte verseimet, s nem érzések hiteléről

beszélt, hanem pontosságról s formák hiteléről,

s meghívott és a megjelenés öröméhez segített,

s most álomban s emlékezésben megyek hozzá erős

hittel, hogy nem lehet baja, s megyek, befordulok

a lövészgödrök mellett, mindegyikben halott

kuporog homloklövéssel sisakja alatt, s megyek,

húzom a szánkót, orosz katona jön szembe velem,

nyakában géppisztoly, szúr a szeme, cigarettát

kérek tőle, mire dühösen morran, fenébe küldhet,

s megyek, nem merek visszanézni, aztán a Pasaréti

út, aztán az ő utcája, még néhány lépés és itt

a ház, felnézek s látom valaki jön, megállok,

ő az, kezében vizes vödrökkel, fején átkötött

tarka sál a hideg ellen, magamban átölelem, de

úgy köszönök, mintha háború nem is lett volna,

aztán bemegyünk a bunkernek nevezett pincébe,

ahol családja szorong másokkal, talán rokonokkal,

Lóci nincs ott, lehet, hogy lisztet szerez vagy

burgonyát valahol…

Így hoz vissza az álom,

Barátom, s hallom segítő orosz tisztről

beszélsz, s mi lesz, kérded, s odaadom a jelet,

Omár kötetét, s vállalom, átmegyek Pestre

üzenettel, s címeket adsz és fényképet

igazolványhoz és az Athéni Timont dedikálod

a helyszínnel és a nap pontos dátumával,

Athéni Timont, az embergyűlölőt.

1977

Clióhoz

Voltál liliomszűz, lettél olcsó céda,

zsoldosok ágyasa, utcasarki préda,

letépett chitonod rongya meg nem véd a

markoló kezektől, tested martaléka

lett minden jött-mentnek, röhögő gazoknak

ágyába feküdtél, engedtél vágyuknak,

becsaptak, öledet engedted azoknak,

akik ellenei minden igazaknak,

aranyat sajtolnak ámító beszédből,

érces szónoklatot kopott, laza fércből,

délceget hazudnak potrohos kövérből,

cukros citromlevet kiontott, friss vérből,

betűket, szavakat hordanak, mint hangyák,

könnyen a fehéret feketének mondják,

tagadják a népnek szegénységét, gondját,

földi isteneknek hízelgésük hordják,

kitörlik könyvekből könnyedén a voltat,

eladják igaznak a soha-sem-voltat,

mint puha agyagot gyúrják át a múltat,

bűnösnek kiáltják az ártatlan holtat,

nép atyját faragják öldöklő zsarnokból,

templomot hazudnak vásári csarnokból,

hősi vitézeket öklelő barmokból,

fényes dicsőséget örökös szégyenből,

palota jut nékik, igazaknak börtön,

büszke gőggel járnak itthon és külföldön,

koszorúzzák egymást babérokkal rögtön,

akadémiákba költöznek örökkön,

térj magadhoz, Múzsa, ragadd meg korbácsod,

történet-írásnak mert így sírját ásod,

templomod mocskos lesz, igazsága vásott,

űzd őket magadtól, csapjon le korbácsod.

1977

Híres őszi menetelésem

Megállok a csatakos utcán, hirtelen visszafordulok,

azt hiszem, követ valaki, pedig csak egy gondolat,

olyan ritka és úgy hasít belém, hogy megriadok tőle,

mint ahogy megriadok minden váratlan kérdéstől,

megállok, elnézem nyomaimat, onnan jöttem, teljesen világos,

láblenyomatok az aszfalton, ujjlenyomatok a papíron,

igen, ezek az én nyomaim, engem jelentenek, megörökítenek,

persze csak amíg elmosódnak az esőtől, felszáradnak a széltől,

álldogálok, kicsit ijedten, pedig igazán nem követnek,

fújok a levegőbe, párát lehel a szám, mert hideg van,

körülnézek, sáros füvek, lombtalan fák, csukott szemétládák,

amott világos ablakok, dolgozik az Ügyvédi Munkaközösség,

a sarkon zálogház, vagyis a zaci, egyeseknek stoki,

emlékszem a félvak becsüsre, bevette az írógépem,

igaz, hogy egyszer elvitetett a rendőrségre a gép miatt,

de megúsztam, nem tehetett róla, később bocsánatot is kért,

odébb a Közért, a zöldséges bolt, alma, szörpök, fonnyadt káposzta,

még egy kicsivel odébb az SZTK körzeti rendelője,

gyönyörű színes pálinkák a Közért nagy kirakatában,

és halkonzervek s mosószerek, töméntelen sok a mosószer,

nem érdemes nézgelődni, visszafordulok nyomaimhoz,

nem vagyok hajós és úgysem kiálthatom, hogy: föld! föld!

nézem sáros nyomaimat, még mindig jól látszanak,

legyintek, vége az életnek, összeszorítom a számat,

arról jöttem, onnan, és most csak állok riadt gondolatommal,

s mint egy hülye, aki egy szót tud csak, egyetlen szót mormolok:

hazám.

1978

ébredés

pizsamában és borostásan

vakarózom, újra itt van a nap,

kiivásra várnak a teli órák,

mint kopott pálinkáspoharak,

most ébredtem, még semmi bűnöm,

álmom az ablakon kiszállt,

fontolhatok és választhatok

mára Morált, vagy Immorált

1979

A tömlő

Alszik a főnök szépen,

vitorla hűvösében.

Még álma is hazugság,

feje alatt a bőrzsák,

mint kitömött nagy béka,

Aiolosz ajándéka,

ki tudja, milyen kinccsel

rakva, arany-ezüsttel,

s nekünk azt prédikálta:

száz vihar belezárva.

Tüzel a nap keményen

a moccanatlan égen,

se árnyat adó felhő,

se hűsítgető szellő,

verítékben fürödve

dőlünk az evezőkre,

húzzuk inunk szakadtig,

hogy eljussunk a partig,

ahol már várnak árnyak,

s dombjai Ithakának.

Hamarost haza érünk.

Dehát mi lesz a bérünk,

lesz-e közünk a kincshez?

A főnök új kocsit vesz,

szőlőt, birtokot, házat,

lágy selymet asszonyának,

feredőz tejbe-vajba,

fekszik hasát vakarva,

mi meg, háborút járt had,

tűrhetjük rongyainkat.

Jöjjön inkább akármi,

föl kell a tömlőt vágni!

Ha aranyat rejt bőre,

legyen részünk belőle.

Ha viharok haragját…

Repedjetek, vitorlák,

szakadj, keserves bárka,

süllyedj az Alvilágba.

1979

lyuk

gyerekkor álmok nélkül

ifjúkor vágyak nélkül

férfikor tettek nélkül

öregség vigasz nélkül

álmok gyerekkor nélkül

vágyak ifjúság nélkül

tettek férfikor nélkül

öregség vigasz nélkül

1979

A törvény balladája

Volt egyszer egy parányi hal, s egy még kisebbet bekapott,

jött egy nagyobb, s bekapta őt, s a nagyot egy még nagyobb,

s ez a nagyobb még le sem nyelte tisztességgel a másikat,

amikor egy arra vadászó csukának fogára akadt

És itt jöhetne a halász… És a tanulságos szavak,

hogy íme, ilyen a világ, nagy hal eszi a kis halat.

Ámde, ki tudja milyen okból – a Természet szólt, vagy az Úr? –

a táplálkozás láncolata itt elpattant váratlanul.

Mert két kisebb hal megtámadta és szétszaggatta a csukát,

s őket náluk kisebb halak, és így tovább, és így tovább…

S avítt közmondás helyében most új paradigma ragyog:

az ördögökkel kéz-a-kézben csűrdöngölnek az angyalok.

1980

hiány

nem véletlenül maradtak ki

mondataimból a madarak,

nem is azért, mert szótáramból

kitépte valaki ezt a lapot,

okom van rá, mint a nyugdíjasnak,

aki megiszogatja reggeli tejecskéjét,

mint az igazgatónak, aki

asztalra dönti a titkárnőjét,

mert rajzoltam egyszer egy

szép, színes madarat,

olyan volt, mint a példa

a pasztellceruzák dobozán,

olyan volt, mint a korona

az inka királyok fején,

mutogattam, de nem tetszett senkinek,

erre megsértődött és elrepült,

fütyült rám, az alkotójára,

azaz nem fütyült, hiszen nem volt hangja,

én is konok vagyok és sértődékeny,

ahol megbántanak, onnan elmegyek,

ebben azonban ne kövessetek,

sértésre válaszoljatok sértéssel,

szidalomra szidalommal,

ökölcsapásra ököllel,

és rajzoljatok madarakat,

feketéket, tarkákat, lángpirosakat,

hadd repüljenek a tornyok fölé,

hadd repüljenek a tengerek fölé.

1981

Útszéli dumák

1976–1981

Félmunka

Úgy tudtam, hogy…

/Három mondat kimarad./

Azt hittem, hogy…

/Két mondat kimarad./

Úgy gondoltam, hogy…

/Öt mondat kimarad

rímmel, ritmussal együtt./

Erre bizony

azt mondtam, hogy:

„Nyáreste volt,

pacsirta szólt a fán,

ott kóborolt,

bolyongott egy cigány.”

/Nem maradt ki semmi./

Délelőtti találkozás Kovács úrral

– jó volna valami irodalmi csetepaté –

mondta Kovács úr,

– hát bizony, hát bizony –

mondtam én,

– jó volna valami kis társadalmi mozgás –

mondta Kovács úr,

– hát ezt meg hogyan gondolja? –

mondtam én,

– például mindenki feljebb léphetne eggyel –

mondta Kovács úr,

– hová léphetne feljebb? és kicsoda? –

mondtam én,

– a főszerkesztő úr is, meg az utcaseprő is –

mondta Kovács úr, –

– a szénhordó, a maszek zöldséges és a könyvelő is? –

mondtam én,

– megmozdulna az egész társadalmi létra –

mondta Kovács úr,

– dehát mi lenne a létra legfelső fokával? –

mondtam én,

– arról bizony sejtelmem sincsen –

mondta Kovács úr,

– csavaros esze van magának, Kovács úr –

mondtam én,

– na, isten áldja –

nyújtotta a kezét gyorsan Kovács úr,

– na, isten vele, Kovács úr –

nyújtottam a kezemet én.

A pont értelmezése

Őszi temetőben

találkozik

a ponttal

a brancsbeli.

Mikor egy kollégát

magáénak tekint

például

a Minisztérium.

A beszédeket

felolvasták már,

a Temetkezési Vállalat

dolgozói

rakják a koszorúkat.

Összegyűltek

a hollók, varjak, keselyűk.

Elindulunk

a menet szélén,

a protokoll

szerinti sorrendben,

feltesszük

a kalapunkat,

rápipálunk

a negyvenedik cigarettára.

Ilyenkor egymásra nézünk.

Egymás szemében olvasunk.

Hát pont így?

Hát pont ő?

Hát pont te?

Hát pont mi?

Hát pont én?

csak

értsétek meg végre,

hogy semmi bajom,

ha százszor kérditek is,

csak ezt válaszolom,

ezt mondom ellenségnek,

jóbarátnak,

ezt válaszolom

fűnek-fának,

ezt mondom, ezt tudom

csak vallani,

kínpadon sem tudnék

mást mondani,

ha lerészegednék

a rumtól,

vagy

az igazság-szérumtól,

ha kivernék

a fogamat,

tüskével

a körmöm alatt,

ha zuhognának

a pofonok,

ha rámvallanának

a rokonok,

sötétzárkában,

hideg vízben,

elektromosan

izzó tűzben,

ha mindentől

megfosztanának,

ha a falhoz

állítanának,

és bárki kérdezné

ez a válaszom:

semmi bajom,

semmi bajom.

utcai duma

ühüm

a magányosság

meg a kozmi-

kus egyedülség

meg az egydimen-

ziós ember

meg az elideg-

enedés

tudom

én is majdnem

betörtem már

az egyik KÖZÉRT

kirakatát

mert kolbászok

voltak benne

meg sunkák

meg mindenféle

nehéz rágós

kaják

nem gondolkodunk egyformán

mikor megáll

a fekete…

mikor kattan

a kocsiajtó…

mikor végigmégy

a piros…

mikor benyitsz

miniszteri…

mikor a kávét

frissen, forrón…

mikor a fényes

ablakon át…

mikor belép

bennfentesed…

mikor elmondja

a legújabb…

mikor egymásra

mosolyogtok…

mikor egyedül

csak aláírsz…

mikor unod

megcsendülő…

mikor unod

kérelmező…

mikor unod már

az egész…

ha eljutsz az

unalomig…

akkor talán,

akkor talán…

eszedbe jutok

akkor én is…

de másképpen,

mint ahogy…

hiszen nem vagyunk

egyformák…

bérházi történet

kiszúrta

a pipás házmester,

hogy a második emelet

ötben

nincsen

latrina

mélyen

elgondolkozott,

aztán gyorsan

jelentette

a Hatóságnak,

így

a Köztisztasági

Hivatal ellenőre

és az állami

szociológus

hamarosan becsöngetett,

– ejnye, ejnye –

mondták szimatolva

– önöknél nincsen

röfögde-böfögde?

– kérem – szólt szelíden

a főbérlő – nincsen,

én bélcsatorna nélkül

születtem,

költő vagyok,

elmenőben a

szociológus

összefoglalta

a tanulságot:

– ha mindenki ilyen

szolid

állampolgár lenne,

sokat

spórolhatnánk

az építkezéseken

ne!

ne mondjuk meg neki

ne mondjuk meg

hogy

daganat van benne

fölvágták

megnézték

visszavarrták

a sebész megmondta

a barátomnak

egy urológusnak

daganat van a gerincében

az van neki

szörnyű

hát nem?

nem merem fölhívni

mert ha megkérdezem:

hogy vagy?

azt mondja:

jól

békesség

gyönyörű a Szombat Este

a Segédmunkásnak

nehéz Terheket cipelt egész Héten

ropogott a Dereka

de most ott ül a Vendéglátóipar

egyik vidám Egységében

bizony, az Asztalnál

igaz, hogy kicsit piszkos a Terítő

befalta a piros Pörköltet

a fehér Nokedlit

olyan a kedve, de olyan,

hogy legszívesebben táncolna

nagy Korsót emel a Kezében

habzó sárga Sört vedel

a miniszter felnőtt fia

véletlenül éppen arra jár

szociológiát tanul az egyetemen

antropológiát, filozófiát

benéz a szutykos ablakon

mogorván, tele gonddal a szíve

nézi a tündér világot

az ablakon túli jókedvet

még keserűbb lesz a szájíze

mert neki mindez elérhetetlen

ki az okosabb?

– mit csinálsz?

– semmit

– tehát valamit?

– nem, semmit

– de ha semmit csinálsz, az már valami

– jó

– nem jó, mert semmit nem lehet csinálni, mert a semmi az semmi

– jó

– értsd meg, hogy semmit nem lehet csinálni

– értem

– tehát mit csinálsz?

– semmit

méretek

az uccaseprő 167 cm magas

az uccaseprő 61 kilopond

az uccaseprőt sárból alkotta az Úr

nedves agyagból

a szemét pedig két fekete kavicsból

a miniszter 455 cm magas

a miniszter arányos testű 455 kilopond

a minisztert aranyból alkotta az Úr

ezüstből platinából rozsdamentes acélból

a szeme zöld smaragd piros rubin kék gyémánt

a Napot hidrogénből alkotta az Úr

felületi hőmérséklete több mint 100.000 C°

átmérője 109-szer nagyobb a Földnél

belsejének hőmérséklete 15-20 millió fok

mi lehet ebből a tanulság?

Cserélni?

Nem cserélném el, költőtárs,

soványságomat

kövérségeddel, –

hajam hullását

borbélyod bodorintásával, –

lehorgasztott fejemet

koszorúzott fejeddel –

gépkocsivezetődet

villamosvezetőmmel –

szeretőidet

szerelmesemmel –

szépen nyomott könyveidet

szétszórt verseimmel –

múltadat

múltammal –

lelkiismeretedet

lelkiismeretemmel.

örömök

szeressétek a bársonyt, kedves gyermekeim,

simogassátok lassan, lágyan,

olcsó és jó mulatság bütykös ujjatok begyének

a finom érintés,

majdnem annyi örömet ád, mint egy kéthetes

utazás Itáliában, ahol a sárga citrom érik

zöld lombok között és a kertek sövénye

örökzöld babérbokor,

egy-egy méterhez bárki hozzájuthat

olcsón a maradékok közül, s talán a rosszkedvű

kiszolgáló is felderül, ha az eladhatatlan

darabot kéritek,

szeressétek a bársonyt, én is szeretem,

asztalomra bársonyterítőt borítok,

legszívesebben bársonyba öltöznék,

szavaimat is bársonyba burkolom,

gazdagok így leszünk apró örömeinkben,

finomodik bőrünkkel együtt szívünk s elménk,

így találunk ott, ahol semmit sem láttunk,

váratlanul új összefüggésekre.

jó nekem

szereti az

emberiséget –

aszonta

én meg csak

szopogatom

ezt a kis pájinkát

a magam pénzin

lustálkodok

így műszak után

cserélgetem

visszeres lábom

bűnbánatosan

nézegetem

a körmöm piszkát

mégis jó nekem

engem is szeret

biztosan

elhatárolás

szeretem a vadászokat,

erősek, nagyok, pirospozsgásak,

fényes a puskájuk,

kortyolnak a butykosukból,

mennek a dérverte mezőkön,

nyikorog a bőrcsizma izmos lábukon,

felsorakoznak az erdő szélén,

barátságosan intenek egymásnak,

fácántoll díszíti kalapjukat,

óvatosak, bátrak, ügyesek,

kis párafelleg libben a szájukon,

jót reggeliztek, pálinkát lehelnek,

tele van az erdő fülekkel,

szemekkel van tele az erdő,

orrcimpája tágul az erdőnek,

szeretem az erős vadászokat,

tudnak célozni, lőni, lőni, lőni,

helyrebillentik a biológiai mérleget,

minden lábacska remeg az erdőben,

minden gyomor összeszorul az erdőben,

vacog a foga az egész erdőnek,

tisztelem, szeretem a vadászokat,

semmi közöm a szarvasokhoz,

a fácánokhoz, nyulakhoz és őzekhez

a kő

megint legurult

a rohadék

mi a fenének

kell az a gömbölyű kő

a hegy tetejére

fiúk?

aki tudja

mondja meg gyorsan

húzza meg a vész-

féket

megint legurult

pedig már csak néhány

toprongy milliméter

hiányzott

ott röhög a völgyben

gömbölyű

nagy

piszokul ellenszenves

mi az istennek

fáradni vele?

parancsolta valaki?

követelte valaki?

kocsit

villát

prémiumot

kapunk érte?

amott a hegy

lent meg a kő

mi pedig itt vagyunk

na gyerünk

kezdjük

elölről

fiúk

Széljegyzet Suetoniushoz

Amint e könyvből kiderül,

sok császár halt gyilkosok kezitül.

Kard, kötél, méreg, gyilok acélja,

bármilyen eszköz jó volt e célra.

Dicsérném név szerint a tetteseket,

de nevüket az író nem jegyezte meg.

Nagy kár, de talán kárnak még nagyobb,

hogy nem folytatják e jó gyakorlatot.

1982

nézzük csak

az anekdoták becsmérelt műfajában

verték gumibottal az ablakom alatt

éjszaka azt az ismeretlent azok az

ismeretlenek, verték bátran, csak úgy

puffogott, terelték ügyes ütéseikkel

profimódon, tán azt akarták tudni, hogy

mennyit bír, míg tompán nyög és fojtottan

zokogva káromkodik és kiáltani nem mer,

mert harminchat nyitott ablakból nézik

– néztük! – szótlanul, kissé unatkozva és

kissé szórakozottan ezt a realista jelenetet,

a tényirodalom, a dokumentáció és a

fent már említett anekdota keverékét,

a szóra sem érdemes, megvetett, lenézett,

elavult műfajt…

1982

Tégla

Távol

a rejtelmes szimbólumok világától,

reszelősen, mint a szélcsípett

arcok bőre,

durván és összefüggéstelenül

kenyérhéj emlékképeit idézve,

vörösen fekszik

ez a tégla, –

mint misztikus

üvegharang takarja arányait

az emberi, tevékeny értelem, –

átléphetsz ezen

a pendülő üvegen, –

átléphetsz,

de olyan világot találsz,

amely teli szájjal röhögi

sámánok habzó igéit és a fáraók fegyvereit,

s a csinált titkokat, –

csomója, bontani, akad éppen elég:

számok misztikájával a hetibér,

a sorsvonal, amelyet a cipekedés

a tenyerekről letörölt,

a koszban töltött évek mágiája,

álmok végítéletét csörömpölő

árleszállított ébresztőóra,

és az asszony,

cérnák és foltok tündére,

hagyma, bab és krumpli alkimistája, –

tömör világ, –

ismeri önnön tömörségét,

érzi porhanyó,

megismerhetetlen anyagát,

és mint a csavargók,

akiknek levegője a magány,

érzi az elmúlást, –

jó volna most azt mondani,

hogy van benne valami emberi, –

valami, ami a szíveket,

mint sebészorvos szorítja marokra, –

de mozdulatlan

és szótlan

a tégla.

1983

bizony

magam vagyok a Lényeg,

bizonygatta a Látszat,

magam vagyok a Látszat,

dörmögte rá a Lényeg,

sokkolták, gyógyszerezték,

kórházba vitték őket,

– nem nagy ügy – mondták végül

pszichiáter legények, –

mert ha a Látszat Lényeg,

és ha a Lényeg Látszat,

gyógyítható példája ez

a tudathasadásnak.

1984

Le, föl

Egyik azt mondja: kérem,

másik azt mondja: nem.

A kérem egyre kisebb,

egyre nagyobb a nem.

Meddig csökken a kérem,

meddig nőhet a nem?

A világ föl is, le is,

egyformán végtelen.

1985

valaki csal

mert itt van ez az ajtó,

nem nyílik, csak csukódik,

aki nyitni akarja,

bizony jól becsapódik,

egyszer egy magunkfajta

kifundálta a módit

s azt mondta: bement rajta,

s mindenki tudta: lódít,

mivelhogy ez az ajtó

nem nyílik, csak csukódik.

1985

Lelemény

Gyerünk vissza az eredethez! Nem ért semmit

lelkünk belső szép tánca ott a barlang

mélyén, mikor ránkborult rémítően

az Egyszemű árnya. Kinek jutott volna

eszébe tudatalattijában kotorászni,

használni a lélektan bölcsességeit

a bennünk rejlő mennyről és pokolról,

mikor a nagy kő a barlang száját

döngve bezárta és az óriás fogán

ropogtak bajtársaink csontjai.

Vágyunk csak egy volt: menekülni innen,

és nem látszott megoldás, hisz oly kevés

elemből állt össze a valóság.

Nagy, lompos birkák, tűz egy gödörben,

néhány tömlőben bor, egy hosszú bot,

és mi, és fölénk tornyosult házigazdánk,

a szörny. Neki aztán mesélhettünk volna

hexameterben párbajokról Trója

síkján, ravasz ötleteinkről, a nőről,

akiért – bár ürügy volt csak a fosztogatáshoz –

hajóra szálltunk, elhagytunk asszonyt,

gyereket, házat, megművelt, jól termő

földet, páncélban, pajzzsal, villogó

fegyverrel. Óh, neki aztán mondhattunk

volna akármit a közénk leszállt és

velünk harcoló istenekről is, csak

röhögte volna törpe tetteinket és

különben sem nézett bennünket másnak,

mint jóízű zabálnivalónak, s talán csak

akkor vette észre tévedését, amikor a

néhány elemből mégis összeállt a terv,

menekülésünk terve, és mikor részegen ébredt

arra, hogy tüzes dorong döfi ki egyetlen

szemét, s hiába csapkod, üt-vág és üvölt

mert vakon minket seholsem talál,

hisz elsurranunk ütései elől, s magunkba

fojtjuk kacagásunk, s tudjuk, hogy holnap

a kosok hasa alján kapaszkodunk s búvunk,

s nyílik a barlang. Szabadok leszünk.

1987

Késnek a vonatok

Késnek a vonatok,

süket a telefon, mást kapcsol,

vagy foglaltat jelez,

megáll a lift két emelet

között, kivág a biztosíték

az egész házban,

éles kést nyom két kamasz

a pénzespostás nyakának

nyugdíjkihordás napján,

ellepik a járdákat az autók,

hörög a vízcsap, elzárták

a vizet, betörők visznek el

minden mozdíthatót a szomszéd

lakásból, a levegő

szennyezettsége ötszöröse

a megengedhetőnek, az orvos

nem írja fel a szükséges

gyógyszert, ellopják a

gyerekek ételét az iskolai

étkeztetőkben, csőtörésből

szökik magasba a víz az utcán,

tejet lop az üzletben

a nyugdíjas latintanár,

csal a pénztáros, a paradicsom

ára elviselhetetlen.

Késnek a vonatok,

egyre kevesebb a gyerek,

már az ékszerüzletekben is

alkoholt árulnak, az anyák

méhét a művi vetélés

lyuggatja, a leendő anyák

lelkét a nemi felvilágosítás,

szabadon kószálnak az

elmebetegek, a nemrég elkészült

pályaudvar márványburkolata

lazul, ígéretek rákos

daganatai eszik a holnapot,

az erdőket a savas esők,

öngyilkosok akasztják magukat

a pincében, anyák dobálják

gyerekeiket a tízemeletes

panelház tetejéről,

cserbenhagyják elütött

áldozataikat a gázolók.

Késnek a vonatok,

várakoztat a hivatal, a

hatóság, az üzlet, az iroda,

a tanács, titkos megbeszélés

dönt sorsunkról, lopják a

temetőkben a sírköveket,

őrizetlenek a múzeumok, milliós

sikkasztások híre járja a

várost, aszály a földeken,

kitépik a termő gyümölcsfákat

kertjeikből a kistermelők.

Késnek a vonatok.

1987

Távolságok

Papa hajnalban felébredt,

csöndben kilopózott az udvarra,

hosszú gatyában, csak mezítláb.

Nagyon messze volt Olaszország.

Megállt, nyújtózott, ásítozott,

megszagolta az orgonákat,

felnézett a cseresznyefára.

Nagyon messze volt Asinara.

Nagyon messze volt München és

Róma és minden festőiskola,

karattyoltak a kerti madarak,

piros volt a diófa fölött a nap.

Csak állt ott meztelen felsőtesttel,

talpa alatt Fehérvár hideg földje,

baloldalt halkan nyikorgott a kút.

Nagybánya rettentően messze volt.

Messze volt Doberdo és Gorizia,

Pétervárad börtöne és a szuronyrohamok,

vállat vont, ásított, visszajött.

Mi békésen aludtunk odabent.

Szuszogtunk álmunkban, messze volt

tőlünk Berlin, Moszkva és a Második

Világháború. És csak a hűvös májusi hajnal

volt és a dunyhák meleg ölelése.

1990

hommage

mikor az Isten megpihent

munkába kezdett Jókai

teremtett erdőt és hegyet

vulkánt barlangot szigetet

szétválasztott földet vizet

gyors víztől lomha felleget

virágok magvát szórta szét

ékesítsék a föld színét

vizekbe fényes halakat

szórt az égbe madarakat

bordából lett Éva helyett

szüzeket és némbereket

agyagból gyúrt Ádám helyett

embereket embereket

1990

nyom

öreg hangszerkereskedő a halál

citerát, bőgőt, nagydobot kínál

van gitárja, okarinája

kezét dörzsölve áruját kínálja

boltját dörmögve zárja estelente

sétál a néma utcákon telente

töprengve nézi a föld szűz havát

szűzfehér hóban bakancsa nyomát

1991

Fegyverek

Kőtáblán ott a Tízparancsolat.

Előkerülnek az eldugott

fegyverek pincékből és faodúkból,

térképre rajzolt rejtekekből,

kutak és trágyadombok mélyéről,

előbb csak bicskák, bajonettek,

fokosok, balták, csatabárdok,

köszörült szúró-vágó eszközök,

kétélű kések, tőrök, görbe kardok,

szablya, kris, dikics, éles jatagán,

aztán az egylövetű pisztolyok

az egyiknél, még dugdosva, vigyázva,

egy-egy lövésre, ám mikor a választ

Mannlicher adja, Winchester, Nagant,

forgótáros Colt, belga Mauser,

Beretta, Steyr és Kalasnyikov,

lefűrészelt és bevágott golyókkal,

s mikor az egyik aknát telepít

ajtaja elé, szögesdrótot húz,

lövészgödröt ás, akkor a másik

kiveszi megtakarított pénzét

bankjából, kicsiny nyugdíját

összegyűjti, kölcsönt kér, hitelt

vesz föl, zálogba viszi kincseit,

jegygyűrűjét, az örökölt ezüst

étkészletet, az ősök képét, az

unokáknak szánt aranytallért és

piacra megy és alkudozás nélkül

rakétát vásárol.

1992

Golgota

– Gyere – mondta Papa. – Állj csak ide,

jó, most a lábad, a jobb lábad tedd előre,

itt ez a söprűnyél, fogd meg, de

ne támaszkodj rá, csak fogd, ne érje a padlót,

most kicsit hajlítsd be a térded, úgy,

mintha le akarnál térdepelni, jó,

és nézz fölfelé, de ne annyira, csak

a fejem fölé, ide a kezemre – És

fölemelte a kezét, nekem elég magasra,

mert Papa magas volt, én meg tízéves.

– Most jó – mondta és hátrább lépett és úgy nézett

végig, ahogy még soha, teljesen idegen

arccal és szemmel, a szája pedig gondolkodott.

– Jó – ismételte – de az arcod… Tudod,

úgy nézz, mintha valami csodát látnál,

vagy mintha a karácsonyfára néznél, igen,

a karácsonyfa tetején a csillagra.

Úgy néztem, mintha csillagra néznék, ő meg

visszalépett festőállványa mögé, ecsetet

vett a kezébe, hunyorított és festeni kezdett.

Később elkészült a kép, feladta a vasúton,

valami országos kiállításra küldte, de

a kép visszajött, a zsüri nem fogadta el.

Így hát nem láthatott rajta engem senki,

mint római századost, lándzsával a kezemben,

sisakkal a fejemen, csodálkozó, elbűvölt

arccal, megroggyant térddel, ahogy ott

állok a keresztfa tövében.

1992

Cseppek

Madárijesztő

Platón-bőrben, földbe ragadtan

riogatom a károgó,

fekete, végső kérdéseket.

Csábítás

Vigyázz, nem volt kovácsom,

némán kiáltok, szédülök moccanatlan,

kezedbe adom magamat.

Evező

Húzzad az alfát bal kezeddel,

jobb kezeddel az ómegát,

egyetlen sóhaj vagy közöttük.

Érintkezés

Rádborul, befed, pirosan ringatózik,

nagy üvegablak szórja szivárványát beléd,

megsemmisülsz.

Az első három perc

Üdvözlégy, picike! Anyád méhe

jól közvetített a nagy ősrobbanás

és első, cincogó sírásod között.

Kábulat

Röpködnek körülöttem s kapkodok

utánuk. Kik vagytok? – kérdem

másodperceimtől.

Káin

Füstöl, nem ég a fám, lásd Istenem,

mit mondanál,

ha megöntözném vérrel?

Júdás

Szívesen köptem volna poharába,

de hívott s ültem asztalához, mert megszántam

s megbocsátottam öngyilkos sikervágyát.

Fejsze

Megjósolhatom, íme, életvonalában,

Betűi kacskaringós vezetésében,

csillagai konstellációjában, ott van…

Seb

Itthagytak, itthagytak,

szavakat keresek, nincsenek,

elégtek a szótárak.

Örökség

– Pásztor dédapám faragta – mondja büszkén

– s apám hagyta rám. – Görnyedten hajlik

koldusbotjára.

Metafizika

Logika, cél, rend, tiszta értelem?

Minden tavasszal itt költenek

ablakom párkányán a vadgalambok.

1993

Hódolat a szépségnek

– Fokhagymát szeretnék festeni –

mondtam az árusnak a Fény utcai piacon

– érti, ugye, magának intelligens

az arca, válasszon ki egy tökéletes

példányt, kerüljön, amibe kerül, eddig

nekem csak bajom volt a szépséggel,

bevallom, lenéztem az okos esztétikákat

is, de most szemem láttára káprázatos

fényt kapott a fokhagyma, a naptól, vagy

belső energiáitól, megmutatta érzéki

képekben fenségét, magasztosságát, báját,

még tragikumát és felszabadultságát is,

és szerkezetét, egymáshoz búvó gerezdjeit,

külön személyiség mindegyik, de együtt

még többek, nem úgy, mint emberi fajunk,

összetettsége erőt, jövőt, reményt sugall,

s arányosságot, mint egy Apolló-szobor

Athénból, mert okosan közös és ropogó

védőburkot növeszt, márványos fehéret,

s nézze a gerezdek domború szépségét,

formásabb minden Vénuszok hátsó felénél,

sajnos sem a reneszánsz, sem a barokk

piktorok nem vették észre, legfeljebb

ízesítőnek használták, miközben tengeri

tájakat, szabin nőket, királyi arcokat

festettek, de engem meghódított, érti

ugye, adjon hát egy nagyon szépet, hiszen

megláttam benne a tökéletest…

– Értem,

uram, – mondta az árus – tessék itt ez a

darab, de ha megengedi, én fokoznám

tervezett festménye hatását és a

fokhagyma mellé odatennék néhány csodás

tarkababot. Így. Nézze, hát nem gyönyörű?

1993

Itt állunk

Itt állunk, élünk. Mögöttünk elsüppedt

évek, elvontságokká csupaszodott

idők, villámok, homály, fogságban

megcsillanó fénypont, segítő emberi

arc, váratlan perce a szeretetnek,

csalódások ecetes itala, makacs

bánat ütései, hosszú, nehéz böjtje

jóságnak, hangot némító tapasztalat,

könnyek, halottak kísérő árnyai,

törött oszlopok, alaktalan halommá

rontott tervek, álmok, vágyak. Múltunk

rommező, háború dúlta városunkat,

tűzvész a tetőket, fosztogatók túrták

fel házunkat, és mi magunk is hányszor

pusztítottuk időnket s egymást,

kivágtunk fácskát, kitéptünk virágot.

De maradtunk, voltunk. Összetartozunk

örökre külön-külön és együtt, egymásba

kapaszkodó testek és lelkek. Hagyjuk el,

Kedvesem, fájdalmainkat, őrizz minket,

mint eddig és bocsáss meg. Nézd,

az ablakokból nekünk integetnek és

kiáltoznak szeretteink, intsünk

vissza nekik. Rakjuk le nehéz

batyuinkat, ne félj a körülöttünk

sűrűsödő éjszakától, karolj erősen

belém, engem még bír a lábam, maradt

elég erőm. Látod, arra visz utunk,

az út a folyóhoz.

1993

Utószó

Szükségesnek érzek néhány mondatot fűzni kötetemhez.

Ezeket a verseket – szövegeket – közel negyven év felhalmozott írásaiból válogattam. Folyóiratok nem kérték, könyvkiadók nem fogadták őket.

Köszönet azoknak, akik egyet-egyet mégis megjelentettek közülük.

1957 elején, összeomlásban és reménytelenségben, elhatároztam, hogy lelkemet írással tartom egyensúlyban. Hónapokig naponta írtam verset, néhányukat ide válogattam.

1962-ben nem kaptam útlevelet a távolról régóta szeretett Olaszországba. Ekkor versek sorozatát írtam egy elképzelt utazásról. Tucatnyit talál belőlük könyvemben az Olvasó.

Évekig küszködtem A KIVÉGZETTEK PARADICSOMA című, túlvilági utazással. Kereknek érzett válogatást adok belőle.

Sokáig foglalkoztatott a BÁBEL című hosszabb vers. 2200 sorából itt nyújtok át két részletet az időnek.

Terveztem egy virágokról szóló és egy TÉGLA című sorozatot is. Csak mintákat válogattam belőlük, ugyanúgy, mint az útszéli dumák című sorozatból. Ez a helyzet édesapámról és családomról papírra kopogott verseimmel is.

Csak néhányat tettem kötetembe klasszikus és kortárs magyar írókról, költőkről készült verseimből. Közülük való a MEGHALT VÖRÖSMARTY MIHÁLY című, az eredetinél rövidebbre fogott ciklus.

Sohasem volt eszményképem a szépség, sem a megszabott formák tökéletessége. Egyre öregebben, egyre inkább a kötetlen szókimondás igazsága érdekelt.

Köszönöm a Hét Krajcár Kiadónak, barátaimnak, hogy hosszú hallgatásom után lehetővé tették megszólalásomat.

Örök hálával tartozom Szabó Lőrincnek emberségéért, szeretetéért és a pontosságról adott tanításáért.

1994. március

Út a folyóhoz

Válogatott versek 1957–1993

1957

Hajnali négykor…

Nem tilos

A szultán kocsmája

A várakozás balladája

elalvás

A kihantolt sír balladája

Önéletrajzi töredék

Bolondos ház

Míg…

Most már…

Hérodotosz olvasásakor

Hérodotosz: Melpomené, 173.

Az utókor balladája

Szomorúságnak…

Ebben a házban

Hokusai balladája

Villám

Csendélet

hát így

Megyek…

Értelem

Ha majdan…

Tücsök

Bábel

– részletek –

Itt van Olaszország

1962–1963

Itália

Metaponto öblében

Idegen nyelv

Dél Rosarnóban

Agávé a sziklán

Felix, a medveölő

Katedrális

Hegyi falu

Benzinkútnál

Urbino harangjai

Püthagorasz halála

Három nap

Eső Ravennában

Titok

Madách

Mielőtt

Az este

A proskribált

Őszi bogarak

A nehézkedés törvénye

Északi út

Aranypor

Melegszik

Azóta

Kép egy görög templom falán

Machiavelli levele

A hulldogáló hó balladája

A nagy folyó mentén

1.

2.

A lábjegyzet balladája

Meghalt Vörösmarty Mihály

1974

1. [Hétköznap állt]

2. [Csiklandozta meztelen]

3. [Kunyhóiban meglapul]

4. [Jaj! régi szép]

5. [Borravalót lökött]

6. [Bármily pörös]

7. [Én csak dörmögök]

8. [Méltóságos uramnak]

9. [Nevemet inkább]

10. [G. Ágnes, a DM-Művek]

11. [A formalinból kiemelt]

12. [Két korsó sör]

13. [A gyenge és erős]

14. [Távol a fényteli]

15. […minden halálok]

A kivégzettek paradicsoma

1964–1972

Válogatott versek
1957–1993