A remény a szelencében maradt. Előre? Hátra? Ülve? Állva?^*

Az emberi kebelre ritkán szokott valami égetőbben hatni az elválás perczeinél. Egyike ez azon érzelmeknek, melyen minden nemes szív önkéntelen elszomorodik. Kit a sors megátkozott, azt igen gyakorta éri a keserű élmény… s az idő és tér megpróbálja a bús, a lehangolt kedélyeket – az emlékezet pedig az elválás készítette fájdalmakat vissza-visszacsalja, s vész, vihar hasztalan üvöltenek feledést; ütött az elválás órája.

Ütött nekem is, s a hang, keblem fájó hangja az Isten hozzádot rebegi. Az elválás keservének varázsszálaival bevonva elhagylak Titeket, kiket szerettem, s szeretni fogok végső leheletemig. És Ti se vonjátok meg tőlem, a távolban, szíves hajlamaitokat, hiszen a minden nagyot, jót s szépet fölkaroló lélek híveként a nehéz semmitől vissza nem rettenő bátor szívvel ott, a Nektek-távolban, munkálkodni töretlen fogok magam is.

Ha valamely társaságot elhagyunk, a búcsúzásnál arra kell gondolnunk, hogy nem örökre hagyjuk-e azt el. A búcsúzás kétféle: az általánosan szokásban levő s az úgynevezett francia búcsúzás. Az elsőnél a háziúr- s háziasszonynak bók között kevés szóban megköszönjük a szíves fogadtatást. A francia búcsúzás abban áll, hogy az ember, anélkül hogy valakinek szólna, mintegy eltűnik a körből.

Igen illetlen volna az általános elmenetelt siettetni akarni azáltal, hogy szüntelen óránkat nézzük, azzal részint a háziurat sértjük, kinek kimutatjuk, hogy unatkozunk, részint pedig az általános derültséget hangolhatjuk le; a búcsúzás akármely neménél tehát kerülni kell az azt megelőző óra-nézegetést.

A búcsúzás rövid legyen, akár reggel, akár délután, akár az estéli órákban leend, és ez a szabály, különösen azt, aki az érintkezésben még nem tett szert kellő jártasságra, súlyos probléma elé állítja. Az ilyen ember szeretne ugyan elbúcsúzni és eltávozni, mert már ő maga is kényelmetlenül érzi magát, de mégis ülve marad, mert sehogyan sem tudja megtalálni a búcsúzáshoz illő szavakat és alkalmat. Szeretne felkerekedni, de nem tudja magát rászánni, s távozását addig-addig halogatja, amíg végül a vendéglátó segíti őt ki kínos helyzetéből, azzal hogy távozásának útját óvatosan egyengeti.

Vigyázz, hogy veled kapcsolatosan erre sohase kerülhessen sor!

Ha megérkezésed után azt vennéd észre, hogy a háziak készülnek valahová, néhány percnyi ott-tartózkodás s a búcsú szavai után távozz.

Ha valakit könyv mellett találsz, s könyvét nem csukja be jöttödre: ne maradj soká, mert ez annak a jele, hogy szeretne tovább olvasni.

Ha étkezés ideje közeleg éppen, és te az étkezésre nem vagy meghívva, köszönj el idejében.

Az ajtóból hajtsd meg magad, s arccal a társaság felé fordulva lépj ki a küszöbön.

Elemi szabályokként pedig vedd figyelembe a következőt:

Viselkedésed mindig legyen természetes.

Az érdeklődés, a részvét, az öröm az arcodról is olvasható legyen.

Mosolyogj minél többet. Árassz vidámságot magad körül.

Ne lógasd a fejedet. Karjaidat természetesen lengesd, ha jársz.

Állás közben ne támaszkodjál semmihez.

Ha ülsz, ülj egyenesen, mert elnyúlni ülés közben ízléstelen és tiszteletlen viselkedés.

Ne izegj-mozogj, és ne hintázzál a széken.

Ne tedd zsebre vagy csípőre a kezedet.

Ne akasszad a hüvelykujjaidat a mellényedbe.

Húzd ki magad, ha kell, könnyedén hajolj meg, ne mélyen és ne mereven.

Vállaid mellett a fejedet is hajtsd meg, és ne less fel főhajtás közben.

Ne támaszkodjál, és ne rakd fel lábaidat más székére.

Az ásítást igyekezzél fogaid összeszorításával azonnal elnyomni. Az ásítás ugyanis akár fáradtságot, akár unalmat fejez ki, emberek között nem illendő viselkedés. Ha mégis elkerülhetetlenül ásítanod kell, zsebkendővel vagy a kezeddel takard el a szádat.

Ne ásíts hangosan és ne ütögessed a kitátott szádat.

Ne sóhajtozzál ok nélkül. Szomorúságodat se jajveszékeléssel és sóhajtozással fejezd ki.

A köpködő ember undorító látvány, azért sose köpködj. Ha beteg vagy, zsebkendőbe köpj észrevétlenül. Ha rossz szokásból köpködsz, akkor is elsősorban magadnak ártasz vele, mert a szervezet a nyálat nem feleslegesen, kiköpésre termeli. Arra nagy szüksége van a gyomornak az emésztésnél.

És csodálkozni fogsz, ha azt mondom, hogy Hazádnak is ártasz vele. A köpködő emberek az utcát, vonatot, vendéglőt stb. botrányosan szennyessé teszik. Forgalmasabb gyalogjárón például tíz lépésnél három köpetet kell kikerülnöd. Gondolj arra, hogy az itt járó művelt külföldiek Hazád szépsége mellett ezt is észreveszik! Ne árts Hazád jóhírének köpködéssel!!!

És ne hangoskodjál, ne kiabálj. Ne nevess nagyon hangosan.

Ne hallgatózzál, ne leskelődjél. A kíváncsiskodás nem a művelt ember jellemvonása.

Senkire se mutogass ujjal.

Az ajtót mindenkor csendesen csukd be, ne csapdosd, ne rugdosd.

Ne bámulj meg sehol senkit és semmit.

S végül ne nézz a levegőbe üres tekintettel.

A testtartásnak különböző módjai vannak, melyek közül el kell találnunk az alkalom szerinti leghelyesebbet. Egyenes testtartás az első, mi a műveltségre igényt tartó embernek ajánlható; egyenes, fönnálló testtel s fölemelt fővel teremte minket az Isten. Ez legyen útmutatás számunkra, hogy hajlottan ne álljunk, s ne csússzunk a porban. Az álnok, a szenteskedő, az álszemérmes vállai közé húzza a fejét, s hajlott testtel jár mindenfelé. Nem természetből folyó ez nála, mint a teherhordóknál, mert itt valóban elhanyagolt természet az egész, míg amott nevetséges vagy bosszantó tettetés minden. A finom modorú ember nem akar sem egyiknek, sem másiknak látszani, ezért fejét magasra emeli, akár ül, akár áll, vagy teste bármilyen helyzetben legyen. Azonban ez az egyenes tartás sohase legyen merev, ment minden fönnhéjazás-, szemtelenség- és hetykeségtől. A fej mozog, de illemmel mozog, hajlik, amikor kell, s amennyire kell, soha kevésbé, soha többé, mint szükséges. Sem előre nem csüng, sem egy vagy más oldalra. S ha azután mozgott, vagy hajlott, ismét szokott rendes, egyenes állásába tér vissza.

Ha állunk, testünk súlya mindig csak egy lábra nehezedjék, hogy elfáradva a búcsúban támaszunkat változtathassuk, s a feszességet is kikerüljük.

Végre ha nőt vezetünk karunkon aztán kifelé, tartsunk mindig lépést vele, nehogy egyenetlen lépések által zavarjuk őt a járásban. Ha lefelé vezetjük a lépcsőkön, övé az elsőség, ha fölfelé megyünk velük, elöl megyünk: így kívánja azt a gyöngéd, finom modor.

A szem, úgy mondják, a lélek tükre, tolmácsa. Vannak szemek, melyek elgyengítenek, vagy mérges nyilakként hasítják át szíveinket. Míg mások jól tevőkként hatnak ránk, közlékennyé, bizalmassá tesznek bennünket. Mint mosolygó ég tekint le ránk némely szem, míg egy másikból a kárörvendő ördög vicsorítja ránk fogát.

Nincs oly lelkiállapot, melyet szemmel ki ne lehetne fejezni. A szembeszédre azonban szabályt felállítani nem lehet. Csak útmutatást lehet adni, melyet a tapasztalásból meríthet az ember.

A nyílt tekintetű ember mindenkinek szerényen, szelíden, barátságosan néz a szeme közé. Sohasem fog a szemével hunyorítani, s tekintete ment a félelemtől: ő sohasem fog megijedni vagy tartózkodást mutatni, de nem is lesz szemtelen, hunyászkodó vagy csúszómászó. Tekintetét szelíd mosoly, a lélek megelégedésének gyümölcse kíséri.

Azonban hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés a sajátunké? Szívnemesítés és az ily tekintettel s arckifejezéssel bíró emberek utánzása által. Tudniillik: hogy vonásaink szelídek, barátságosak, szendék, kedvesek, előzékenyek legyenek, szükséges, hogy szíveinkben éljen a jótevés, könyörület, barátság érzete. Bírnunk kell e nemes erényeket, gyakorolnunk kell azokat, s élveznünk a boldogságot, mit azok szívünkbe csepegtetnek.

Azonban jól megjegyezzük: nem futó gondolat, nem egyes jócselekvény kölcsönzi az arcnak ez állandó s általán tetsző tekintetet. A nemes és jó iránt való érzeteink legyenek szilárdak, működjenek szüntelenül, váljanak vérünkké. Műveljük szívünket szüntelenül.

Lehet azonban, hogy elegendő lesz mindössze csupán annyit mondani:

Könnyen előfordulhat azonban, hogy az Isten hozzádnak szóban nem tehetünk eleget, akkor viszont illő azt írásbelileg kifejeznünk a visszamaradóknak.

A búcsú-levél ama érzéseink foglalata, melyeket személyesen az elváláskor éreztünk volna, ha abban fontos körülmények, betegség, kényszerült sietség meg nem akadályoznak. Miután kényszerítő körülményeink abba a helyzetbe hoztak, hogy nem vehettünk személyesen búcsút, levelünket bocsánatkéréssel kell megnyitnunk, s az okokat, melyek mint akadályok merültek fel, s abban hátráltattak, elősorolnunk.

Ezen bevezetés után emlékezzünk meg mindazon kedves s boldog órákról, melyeket alkalmunk volt eltölteni; a jóságról, a szívességről, mellyel környeztek, s mindezekért mondjunk szíves köszönetet. Anélkül, hogy túlzásba esnénk, panaszkodjunk a sors végzése ellen, mely őket elhagyni kényszerít, és biztosítsuk, hogy bármilyen helyzetben szeretet- és barátsággal fogunk visszaemlékezni rájok. Ha a körülmények megengedik, vigasztaljuk magunkat és őket a viszontlátás reményével. Kérjük fel őket, hogy irántunk viseltetett eddigi bizalmok-, szeretetök- s barátságukban továbbra is tartsanak meg bennünket hozzánk tartozóinkkal együtt.

Ügyeljünk arra, hogy a levél egész tartalma ment legyen a keresett kifejezésektől. Mert e levelek e neme megkívánja, hogy abból tisztán az érzés beszéljen. S miután ez mintegy zálogát képezi szeretetünk- s barátságunknak, s célja az illető egyénnek irántunk való gyöngédségét, kihez a levél intézve van, biztosítani: kerüljünk minden hanyagságot és hidegséget, éppen úgy, mint a túlzást.

A feleletekben ugyanakkor szomorúságunkat fejezzük ki barátunk eltávozása felett, és sajnálatunkat, hogy tőle személyes búcsút nem vehettünk. Kívánjunk neki sok szerencsét útjához, vagy a sorsán történt változáshoz. Igyekezzünk őt kétes helyzetében megnyugtatni, s vigasztaljuk azon reménnyel, hogy e változás talán jövőjére a legjobb eredménnyel lehet.

Például így kezdhetünk neki:

Rögtöni sürgető körülmények kényszerítenek e nekem minden tekintetben oly végtelen kedves helyet elhagyni, anélkül hogy képes lennék Öntől – kinek jóakaratát legbecsesebb kincseim közé sorolom – személyesen elbúcsúzni…

Vagy: Fájdalomtól áthatva fogtam tollat, hogy búcsút vegyek tőled, de a sors ezt megtagadta tőlem: egy óra múlva indulok.

Vagy: Végtelen vágyat éreztem távozásom előtt téged még egyszer ölelhetni, s utolsó búcsúszókat váltani veled, de útitársaim nem hagytak időt nekem, és sietésre kényszerítettek. A körülményeknek hódolva tehát, csak így, néhány sorban fejezem ki a fájdalmat, amit érzek, hogy téged el kell hagynom, ha ugyan azt szóval kifejezni lehetne…

Vagy: Az elválás fájdalmat okoz, de kétszeresen fájdalmas az, ha azt, akit szeretünk, anélkül kell elhagynunk, hogy utoljára szívünkhöz szoríthatnánk, s ilyenkor az érzéseinket csak nagyon gyengén kifejező íráshoz kell folyamodnunk. Így vagyok én is most, s írásban igyekszem neked előadni, mit éreztem, midőn megtudtam, hogy távozásomnak oly gyorsan kell megtörténni, hogy még csak meg sem láthatlak téged elutazásom előtt, hogy mindent megkíséreltem az akadályok legyőzésére, hiába…

Vagy: Balcsillagzatom úgy akarta, hogy kénytelen legyek Öntől búcsú nélkül megválni, miután egy felsőbb rendelet következtében rögtön el kellett utaznom, s midőn Ön talán még azt hitte, hogy csendes otthonomban töltöm időmet, már én akkor messze jártam…

Amiképpen azután búcsúleveleinket a következő ajánlható formák között fejezhetjük be: És most Édesem, még egyszer Isten veled! Csókol s üdvözöl gondolatban, és a messze távolban se szűnik meg téged szeretni…

Gondoljon néha a távolból arra, aki Önre naponként meg fog emlékezni, és soha se fogja feledni Önt…

Isten Önnel! Legyen biztos, hogy a legnagyobb távolság se lesz képes emlékét szívemből kitörölni, s azt mindig híven meg fogom őrizni…

Vagy így: Menjen Ön – de tartsa meg emlékében legjobb barátját. S néha bizonyítsa be egy-egy jellel, hogy érzelme irányomba nem változott, mi egyedüli kincsem.

Ifjú szívek!

Végezetül, áthajóztotokban a XX.-ból előre a XXI.-be, mi mással búcsúzhatnék tőletek, mint hogy megosztom veletek egy játék szabályát, mely időmúlattatásul, míg csolnakunk csendes mód fölfelé halad, a kedvünkre lehet.

Nevezzétek majd úgy: Pandora Szelencéje, s a következőképpen kell játszani:

Mindenki fölveszi egy földi rossznak a nevét, úgymint irigység, harag, betegség, harc, éhség, tűzvész és így tovább. Egy azonban a remény nevét veszi fel. Egy előbb kiküldött behívatik akkor, s az egyik játszót botjával megérintve azt mondja: „A reményt keresem, azért kinyitom Pandora szelencéjét.” Ha eltalálja a személyt, annak válaszolni kell: „Én vagyok a remény.” A kereső akkor felel: „Jó, légy tehát most Epimetheus.” S akkor elfoglalja annak helyét, ki a reményt az előbb megszemélyesítené.

Ha azonban nem találja el, azt válaszolják neki: „A remény a szelencében maradt.” S neki újra ki kell mennie, a többiek nevet cserélnek, s a játék újrakezdődik.

Ifjú szívek!

A remény a szelencében maradt.