24 harang^*

Önök ültek otthon a széken, Önök álltak a konyhában egy csészével a kezükben, Önök a lakásban járkáltak fel s alá, Önök kaptak egy meghívót, Önök egy meghívót találtak a postaládában, valaki szólt, hogy lesz ez a kiállítás, Önök azt gondolták, na, jó, elmegyek, azt mondták, rendben, ott leszek, hánykor?, Önök felnéztek a faliórára, fél hat, megkérdezték, mennyi az idő most, fél hat, ó, gondolták, akkor még korán van, még nem indulok, mit csináljak ott addig, csak ténferegnék, ó, mondták, akkor indulok, fél hat, innen húsz perc, tíz perc, és legalább lesz idő, lesz néhány perc beszélni ezzel és azzal, mielőtt elkezdődik, felöltöztek tehát vagy nem öltöztek, egyszóval döntöttek a külsejük felől, Önök elindultak, kiléptek az ajtón, ki az utcára, ott elindultak ebből, illetve abból az irányból idefelé ebben a jeges tavaszban, jöttek, ideértek, egy pillantás még, hogy jön-e más is, Önök itt álltak e galéria ajtaja előtt, benyitottak és beléptek, itt már, idebent már, voltak mások, néhány bizonytalan lépést tettek előre, és elvegyültek a többiek között, Önök beléptek, és azonnal üdvözölték az ismerőseiket, elindult valami jólesően kedélyes beszélgetés, egy forma, nem, nem indult el semmi, csak állni kellett, míg jött egy ismerős, vagy állni, mert az egyetlen ismerős, az, aki, mégsem jött el, pedig megígérte, Önök álltak, Önök halkan beszélgettek, Önök hallgattak, és óvatosan nézték, mi lesz, felkészültek, hogy lesz valami, várták, hogy elkezdődjön, ami ilyenkor kezdődni szokott, és eljött a kiállítás-megnyitó is, én, ugyanúgy, ugyanolyanféleképpen, de csak azért, hogy bejelentsem, amire mindannyian várunk, amit érthetően elvárunk, tudniillik, hogy minden különösebb rizsa nélkül megnyíljon ez a kiállítás, nos, kettőnk, az Önök erőfeszítése és az én erőfeszítésem, e dagadó rizsa minden szava elégtelen, a kiállítás megnyithatatlan, ez a kiállítás nem nyílik meg, pusztán amiatt meg különösen nem, mert én elébe állok a megszokott formának, és mert Önök is eléálltak a megszokott formának, pontosabban szólva: hiába nyitom meg ezt a kiállítást, ez a kiállítás ettől még nem nyílik meg, így, az adott keretek között ez a kiállítás megnyithatatlan, kérem, fogadják el ezt a bejelentésemet a leggyorsabb szívvel, egy csapásra.

Engedjék meg, hogy néhány magyarázó mondattal megvilágítsam, miért beszélek így már az elején.

Tarkovszkij Rubljov-filmjének nevezetes, magával ragadó, elementáris harangöntési jelenete óta érdekel, milyen lehet hit nélkül harangot önteni – sőt az, hogy „érdekel”, nem is fejezheti ki igazán, milyen rendíthetetlenül vártam megtudni ezt. Tudniillik vártam, tényleg éveken át, hit nélkül harangot önteni, s már úgy tűnt fel, hiába várok, mint oly sok mindenre hiába vár az ember, amikor egy nap felhívtak a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniójából, javasolván, lássam el ünnepi akcentussal azt a beszédet, amit 24 ólomharang folytat majd 1996. március 8-án úgy hat órától a dunaújvárosi galériában. A kezemben megremegett a telefonkagyló, végre, megtudom, gondoltam, mi az, örömmel mondtam igent, és felvillanyozva vettem részt a délutánon, melyen bő egy héttel ezelőtt nekiindultunk Budapestről, a harangöntést megtekinteni.

Kora délután volt, az országút keskeny és életveszélyes, kétoldalt pedig, ahogy futottunk előre Dunaújváros felé, a hó nem egyszerűen letakarta a vidéket, hanem rádermedt erre a vidékre, tényleg, mint két óriási, enyhén dülledt, halott, félelmetes, vak szemgolyó, s mi valahogy úgy az orr vonalán lefelé, az országút két oldalán, útban Dunaújváros felé.

Alig hagytuk el Budapestet, már türelmetlenkedtünk, hol van Dunaújváros, itt kéne lennie, mondtuk, még egy perc, s ott lesz, csakhogy még egy perc, és nem volt ott, mert ez a Dunaújváros jóval messzebb volt, mint az autóban sejtettük volna, csak mentünk, elég gyorsan, azon a bizonyos orrvonalon a két vak szemgolyó között, de az a tábla, hogy Dunaújváros, csak nem akart türelmünk szerint feltűnni végre. Már sokkal-sokkal messzebb voltunk Budapesttől, mint Dunaújvárost elgondoltuk az autóban, mikor ez a Dunaújváros aztán egyszer csak előbukkant a láthatáron, így hát valami, a távolság megítélésében esett tévedés, azonnal jelezte, ha finoman is, ha szinte észrevétlenül, hogy ez a délután, bárhogy lesz is, nem az én várakozásaim vonalát követi majd.

Az öntés lebilincselő volt, a folyékony ólom egy grafithordóban, ahogy egy pengevékony, leheletnyi ezüsthártya időnként meg-megrezzent a felszínén, lenyűgöző. Álltunk szótlanul, figyeltük az öntők mozdulatát, s mögöttünk, körülöttünk lassan gyűltek a harangok. Gyűltek, gyülekeztek, s én egy idő után azt vettem észre, hogy már nem is az öntést figyelem, az öntés nagyszerűségét, szépségét, veszélyét, hanem ezeket az elkészült, hűlő harangokat, nem is tudom, hogy mondjam, a gyülekezésüket néztem, ahogy szaporodnak, ahogy egyre többen és többen lesznek mögöttünk és körülöttünk, néztem őket, gondolkoztam felőlük, tűnődtem, mi olyan különös bennük, mitől is olyan idő előttien ijesztőek, amikor hirtelen megértettem, hogy ó, istenem, hát ezeknek a harangoknak nincsen szükségük ránk, nem kellünk nekik, értettem meg; ahogy születnek sorban egymás után, mintha arra várna mind, hogy kilegyenek, hogy kilegyen mind a huszonnégy, de aztán hogy rögtön hagyjuk is magukra őket, és ők elkezdhessenek valahogy úgy befelé… kongani, saját iszonyú szerkezetük ismeretlen terébe fordulva vissza, néztem őket, aztán újra az öntőket, amint figyelmüket szigorúan összpontosítva dolgoztak a műhelyben a mi elfogódott, elismerő tekintetünk előtt, és meg kellett értsem, hogy nem tudom meg, hogy bizony ezúttal sem tudom meg, mi az, hogy hit nélkül harangot önteni, mert itt szó sincs ilyesmiről, itt más folyik, a hit egy nagyon-nagyon bonyolult rendszerének újabb beállítása egyfelől, mifelőlünk nézve, illetve, hogy kilegyen a huszonnégy, és magukra hagyjuk őket, másfelől, őfelőlük nézve, s mindez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ha azt akarom, hogy ama ünnepi akcentust tényleg beszédük fölé elhelyezzem, hiába próbálkozom egy kiállítás-megnyitó tradícióival, nem fog sikerülni, valami mást kell tenni, valahogy másképp kell gondolni az egészre.

És nézzük csak, hogy is lehet ez, hogyan is lehetséges? Önök a megnyitó elhangzása után, rizsa is over, kicsit megmozdulnak, az állókép, amit nyújtottunk így együtt, a szokott rend szerint felbomlik, fellazul, ide-oda mennek, megállnak a harangok között, nézik őket, aztán odafordulnak a másikhoz, és mondanak valamit, az válaszol, Önök nem szólnak egy szót sem, nincs kinek, mert az, aki végleg nem érkezett meg, csak jönnek-mennek egy kicsit, nézik, ahogy a többiek beszélgetnek, Önök maradnak egy ideig ismerőseik között, a mozgás folytatódik, erősödik a zaj, mozgás egyrészt a műtárgyak felé, másrészt az ismerősök felé, beszélgetés egyrészt erről az egészről, másrészt másról, sőt pohár kerül a kézbe, bor, feltehetőleg, többnyire bor van az ilyen helyeken, Önök borral a kézben, egy kis beszélgetés, lődörgés erre-arra – Önök aztán megérzik, hogy eltelt a rendelkezésre álló idő, nem jelenti be senki, az időnek ez a vége csak úgy magától és magától értetődően beáll, Önök megérzik, mind, kivétel nélkül, hogy na, jó, akkor vége van, lehet hazamenni, Önök felveszik a kabátot, Önök begombolják a kabátot, Önök kilépnek az ajtón, még elköszönnek a többiektől, Önök nem szólnak senkihez, mert egyedül vannak, Önök kilépnek az ajtón az utcára, behúzzák maguk után, vagy épp behúznák, de valaki jönne még Önök után kifelé, akkor egy udvariasságból ejtett mozdulat, az ajtót fenntartják ennek a következő kilépőnek, egy szó, köszönés, Önök elindulnak mind ebben a jeges, rohadt tavaszban hazafelé, Önök kicsit előrehajolnak a szélben, és visszagondolnak a Galériára, hogy na, most már biztos vége abszolút, most már biztos lekapcsolták a villanyokat is, Önök hallják, ahogy utolsót fordul a kulcs a zárban, és csend lesz odabent, csend és sötét, és akkor Önök mindnyájan visszagondolnak erre a sötétben csendes Galériára, és felteszik a kérdést, vajon mit csinál 24 ólomharang egyedül az üres sötétben? Felteszik a kérdést, hogy vajon az a 24 ólomharang abban a sötét, csendes, üres teremben mit csinál most, Önök mennek ebben a jeges, rohadt tavaszban hazafelé, és erre gondolnak, na, és akkor, ott, abban a pillanatban, amikor hazafelé így visszagondolva erre az üres és sötét teremre, ahol ez a 24 harang fekszik a sötétben, nos, akkor nyílik meg ez a kiállítás, csak így, csak ezen a féleképpen, semmiképp máshogy, csak ezen a módon, ők, ahogy fekszenek az oldalukra fordulva itt, huszonnégyen a sötétben, egyedül…