Egy fényképészre^*

Ha a világnak volna tengelye, akkor volna értelme a nézésnek is. Nemcsak elérni, de még elképzelni sem bírjuk azonban a nézésnek ezt az intenzitását, noha ugyanakkor a viszkető kényszerrel szemben, hogy mégis nézzünk, semmilyen erőfeszítésre nem vagyunk képesek. Azt mondhatnánk, hogy nézhetnékünk van, ha miránk volna bízva a kezdeményezés, de nincsen itt miránk bízva semmi, az a pont, ahol és ameddig mi vagyunk, körbe van bástyázva képek billiárdjaival – és nincs menekvés, nincsen rés, nem lehet hová elkapni róluk a tekintetünket: bármerre pillantunk, újra és újra képekbe ütközünk, tehát szó sincs választásról, muszáj nézni őket, szakadatlanul.

Valami folyton azt súgja, ki vagyunk téve egy irdatlan tágasságba, ennek azonban nem a tudatával, csupán állandó sejtelmével rendelkezünk, sóvárgó sejtelmével persze, mert nincs mélyebb kíváncsiság bennünk, mint megtudni egyszer, milyen is volna, ha lenne, az Egész. Nem segít rajtunk a platóni ember, hisz mi már csak annak hiszünk, amit láthatunk, márpedig hiába a mérhetetlen bőség, a billiárd kép egymásutánja, együtt áttekinteni ezt a billiárdot nem megy, azaz látni tehát – az ismert, otromba fordulattal élve – csak a fákat bírjuk, az erdőt: sohasem.

Nézésre ítélve, a látástól ugyanakkor megfosztva lenni, kegyetlenül furfangos csapda ez, olyan könyörtelen, kettős kelepce, amelynek felismerésére – ha mindnyájunkat foglyul ejt is – a „sors” zavarba ejtő módon csak keveseket ítél. Mindenesetre annak, aki így jár, e felismerés kínzó pillanat lesz, szinte halálos szomorúságba sodorhatja őt, ezért hát nem csoda, ha szabadulni próbál, és szükségében legelőször arra gondol, talán segíthet valami lelemény.

A szemei előtt ott van megint egy kép, egy amúgy teljes darabka, ami az egésznek sejdített valóságról bosszantó módon semmit sem árul el, megpróbál hát elhátrálni, eltávolodni tőle, hátha így, a távlattól több darabka is odafér, s egyszer csak ezekből összeugrik valami. De nem ugrik össze neki semmi, viszont egy újabb kép csapódik elé, és ez az iménti részletet már nem tartalmazza, a távolság pedig, be kell lássa, eme újabb kép és őközötte egy millimétert sem változott. Akkor megpróbál fölülről le-, alulról föl-, végül valahogy így… oldalról odapillantani, ám rá kell ébredjen: a néző a tárgyával mindig szemtől szemben áll, meg kell értse: ő erre a darabka világra mindig merőleges.

És ez az a pont, ahol már lehet sejteni, az efféle próbálkozások fölöslegesek és haszontalanok, a nézés kényszere meg a vakságra ítéltség olyan bilincs, mely a valóságosnál is valóságosabb. Már ekkor érdemes fölhagyni a további kísérletezgetéssel, és ez a néhány ember, ez a kevésnél is kevesebb föl is hagy vele, belátja, az egyetlen, amit tehet, ha vigasztalást keres valamiben, s már nem gyötrődik azon, hogy bizony ezt a vigaszt maga magának kell nyújtania.

Megszerkeszti ő egyedül, amire szüksége van: azt, ami számára nincs, mert nem látható, ahogy elnevezi: a világot, az áttekinthetőség képzelt univerzumát, mely részleteiben persze többnyire csupa panasz, de egészében egy olyan jelölt vagy sugallt középpontra utal, ami a megjelenített és egymás mellé préselt részletek káoszára a rendezettség és az összefüggés bársonyos békéjét leheli.

E szerkesztőművelet kiindulópontjaként – a keserűség és a kétségbeesés mélységétől függően – több jellegzetes megoldás kínálkozik.

Van, akinek annyira szembeötlő, hogy a látható képek billiárdjából nem lehet egy egészre következtetni, hogy eleve eltekint a tapasztalható részletek e billiárdjától, s egy meglepő, de elegáns fordulattal újrakezdvén a teremtést, vadonatúj valóságdarabkákat képzel, s ezekből egy vadonatúj egészet farigcsál.

Van aztán olyan, aki az összefoghatatlan valóságdarabkáktól semmilyen körülmények között nem hajlandó eltekinteni, mert meg van győződve róla, hogy ezek – hisz láthatja őket – léteznek legalább. Bizonyosra veszi azonban, hogy e részletek a szó szoros értelmében egy sajgón hiányzó egésznek a részletei, ezért igazolva látja önmagát, amikor ő meg kitalálja a „világot”, s ha mégsem sikerül megnyugtatóan, akkor arra gondol: tapasztalatait nyilván rosszul rendezte el, s kezdi elölről megint.

Medvigy Gábor a néző vakságnak ebben a konfliktusában úgy dönt, téglából nem lehet légvárat építeni. Arra jut, hogy aminek benne s most általa bennünk is oly nagy a híja, az nem a tapasztalt képek értelmes összege, hogy az az egész, amit kutatunk, nem egyszerűen elemek függő halmaza.

Ragaszkodni ahhoz, hogy miránk nézve a keresett egész nem lehet kívül a tapasztalhatón, feltenni, hogy a világ, ha van, ott kell legyen a részletekben, mindez, úgy véli, kiindulásnak talán nem olyan csapnivaló. Nem hátrál el, hogy jobban lásson, a fölülről le-, az alulról föl- meg az oldalról való odapillantással nem próbálkozik, a szemei előtt zuhogó képek vízesését figyeli, szemből, s ha a világ mint működés valamelyikben megcsillanni látszik, készenlétben áll megörökíteni. Kiemeli, sőt kiragadja az eleven zuhogásból, rögzíti, amit nem lehet: egy súlypontjára nehezedő hiánytalan egészet, melynek létezését ugyan ki merné kétségbe vonni, hisz ott van, örökre, egy fényezett papíron.

Állunk e képek előtt, érzékeljük különös csöndjüket, a kiragadás pillanataiét, melyekben odadermed a film egy-egy kockájára az, ami eleven; állunk e képek előtt, és fokról fokra egyre nyilvánvalóbbá lesz, milyen nagyon nagy rend van rajtuk, s hogy erre a rendre ráhagyatkozhatunk. Meg is tesszük, s már nem törődünk azzal, hogy elidőzzünk a felismerésnél, miszerint nemcsak a fényképész néző itt, de nézők e képek hősei maguk is, megtesszük, s egy percre belelovaljuk magunkat a gondolatba, hogy hiszen ha itt, e képeken felfedezzük, akkor miért ne volna tengelye a világnak is?

És ez a perc elég.