Nem egy, nem egy^*

Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.

Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.

Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő. Alapul vesszük, ami a condition humaine mibenlétére mindeddig vonatkozódott, s kötelességtudóan, valójában ötlettelenül, szigorú fegyelemmel, valójában egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként újra megmerítkezünk emez emberi egzisztencia ábrázolható teljességének iszapos vizében. Már a vadócok hibáját sem követjük el, azt állítván, hogy ítéletünk maga volna az utolsó ítélet, amiként azt sem, hogy kijelentsük, innen nincs tovább. Nem mondhatjuk, hogy a mi számunkra a művekben már nincs idő, nincs történet, mivel nincs a dolgokban értelem, amiként azt sem, hogy abban, hogy akkor tehát mi volna a dolgokban az értelem, más, rajtunk kívül, eligazodhatna valaha is.

Azt azonban állítjuk, hogy számunkra bebizonyosodott, hiába próbálunk csalódottságunkban eltekinteni önmagunktól, s nekilódulni valami nemesebb cél, valami magasabb erő felé, kísérletünk folyton csúfos véget ér. Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán, hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak az emberi történelemről lehet, az ember állapotáról, ama soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az „isteni különben” szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: MINDEGY.

Itt ma mondatokat, gombokat, zacskókat, szenvedélyt, iskolatablót, képeket, könyveket, gázjelzőt, költészetet, csalódást és fecskefészkeket fognak látni.

De ne felejtsék: felejteni! felejteni!

Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.

Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit, és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.

Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő. Alapul vesszük, ami a condition humaine mibenlétére mindeddig vonatkozódott, s kötelességtudóan, valójában ötlettelenül, szigorú fegyelemmel, valójában egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként újra megmerítkezünk emez emberi egzisztencia ábrázolható teljességének iszapos vizében. Már a vadócok hibáját sem követjük el, azt állítván, hogy ítéletünk maga volna az utolsó ítélet, amiként azt sem, hogy kijelentsük, innen nincs tovább. Nem mondhatjuk, hogy a mi számunkra e művekben már nincs idő, nincs történet, mivel nincs a dolgokban értelem, miképpen azt sem, hogy abban, hogy akkor tehát mi volna a dolgokban az értelem, más, rajtunk kívül, eligazodhatna valaha is.

Azt azonban állítjuk, hogy számunkra bebizonyosodott: hiába próbálunk csalódottságunkban eltekinteni önmagunktól, s nekilódulni valami nemesebb cél, valami magasabb erő felé, kísérletünk folyton csúfos véget ér. Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak az emberi történelemről lehet, az ember állapotáról, ama soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az „isteni különben” szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: MINDEGY.

Itt ma mondatokat, gombokat, zacskókat, szenvedélyt, iskolatablót, képeket, gázjelzőt, költészetet, csalódást és fecskefészkeket fognak látni.

De ne felejtsék: felejteni! felejteni!

 

Hegedűs 2 László!

Hegedűs 2 László!

A kiállítást megnyitom.