A költészet elkerülhetetlenségéről^*

Hölgyeim és Uraim,

feLugossy László művészete kapcsán, e művészetből sugárzó nyers és védtelen költői erő tiszteletére ma nem képelemzéseket, művészettörténeti fejtegetéseket, nem analízist és ítéletet fognak hallani, hanem ha megengedik, a költészet feltétlen szükségességéről beszélek, a másodlagos értékek korlátlan uralma idején a költészet elkerülhetetlenségéről, egy olyan nyelven, mely közvetlenül a szívhez szól, és azoknak, akik ezt a beszédet értik, egy görög költő, Jorgosz Szeferisz szavaival állítván be a költészet tényét ebben a térben, Önöknek, akik eljöttek ide, éppolyan csodálatos szavakat említve újra ebből a költészetből, mint amilyen visszataszító és sivár mindaz, aminek e költészet ellene szól, Önöknek, hölgyeim és uraim, mondván, hogy:

A hírnököt, őt vártuk, leszögezve, három évig közvetlen közelről szemügyre véve a fenyőket, a partot és a csillagokat. Markolva ekeszarvat vagy kormánylapátot, igyekeztünk megtalálni az első magot, hogy újrakezdődjék az ősi dráma.

Összetörten tértünk meg házainkba, zsibbadt tagokkal, felégetett ajkunkon rozsda és só ízével. Amint felébredtünk, Északnak indultunk, elmerülve szeplőtelen hattyúszárnyak ködében…

 

Hölgyeim és Uraim,

A megvirágzott nyílt tenger és a hegyek a holdfogyatkozásban, nagy kő az arab fügefák és az aszfodéloszok közelében, a korsó, mely sehogy sem akart kiapadni, múltán a napnak és az összecsukott ágy a ciprusok mellett, s arany hajad, a Hattyú csillagai, és az a csillag, az Aldebaran.

Megőriztem az életemet, megtartottam az életemet, bolyongva a sárga fák között, az eső rézsűi mentén hallgatag partokon. Esteledik.

Megtartottam az életemet, bal tenyeredben egy vonal, egy ránc a térdeden, talán ott vannak még a múlt nyár homokfövenyében. Talán megmaradnak ott, ahol fújt az északi szél, miközben hallgatom a befagyott tó körül az idegen szót. Nekivágok a hegyeknek, tintafekete sziklahasadékok, a havas mező, a szemhatárig havas mező. Semmit sem kérdenek, sem a néma kápolnákba zárt idő, sem a kezek, melyek kinyúlnak keresgélve, s az utak sem. Megtartottam az életemet suttogva a határtalan hallgatásban, nem tudok már beszélni, s gondolkodni sem. Suttogások, akár a ciprus lélegzete azon az éjszakán, akár az éjszakai tenger emberi hangja a kavicsokon, akár a hangod emléke. Lehunyom szemem, keresem a vizek titkos találkozását, a jég alatt a tenger nevetését, a lepecsételt kutakat, kitapintva ereimmel az ereket, melyek elhagytak engem ott, ahol véget érnek a vízinövények, és ez az ember, aki lépked, vakon, csönd haván.

Megőriztem az életemet, ővele együtt, keresgélve a vizet, mely elér tehozzád, súlyos cseppek a zöld leveleken, az arcodon, az üres kertben, cseppek a mozdulatlan ciszternában, egy halott hattyú, hószínű szárnyai közt eleven fák és a te tágra nyílt szemed.

Ez az út véget nem ér, nem változik meg, bármennyire igyekszel emlékezni a gyermekéveidre, őrájuk, akik elmentek, őrájuk, akik belevesztek az álomba, a tengeri sírokba. Bármennyit keresed a testeket, miket szerettél, amint meghajoltak a platánok szívós ága alatt, ahol megállt egyetlen pőre napsugár, és egy kutya csahitált, és összerándult a szíved. Az út nem változott meg, megtartottam életem. A hó s a jeges víz a patanyomokban.

 

Hölgyeim és Uraim, kedves Egybegyűltek,

A tengert nyugat felé hegyvonulat szegélyezi. Balra tőlünk a déli szél fúj, egészen felkavar ez a szél, mely lemarja a csontról a húst. Házunk fenyők és szentjános kenyérfák alatt áll. Hajnalcsillag, mikor szemed lesütötted. Óráink édesebbek voltak az olajnál a seben, könnyebbek, mint a friss víz az ínyen, lágyabbak a hattyúpihénél. Tenyereden tartottad életünket. És mindegyikünk ugyanazt írta neked, de hallgatunk, szégyelljük egymás előtt, hogy mindegyikünk ugyanazt a világot látja külön-külön, a fényt meg az árnyat a hegyfalon, és téged. Ki oldja el szívünkről ezt a szorongást? Tegnap este záporeső, és ma ismét ránk nehezedik a betakart ég. Gondolataink, mint a fenyőtűk a tegnapi zápor után, ajtónk előtt hevernek, haszontalan halom, tornyot akarnak emelni, de összeomlik.

 

Kedves Jelenlévők,

mit keres a lelkünk imbolyogva rozoga hajók fedélzetén, sápadt asszonyok, síró csecsemők között szorongva, anélkül, hogy felejtést találna a repülőhalakban vagy a csillagokban, melyek felé az árbocrudak csúcsa mutat? Mit is keres a lelkünk, kóborolva korhadt deszkákon, gerendákon, kikötőről kikötőre? Hasadozott köveket mozdítva arrább, egyre nehezebben lélegezve a fenyő hűvösét, hol ennek, hol annak a tengernek vizében, kapcsolat nélkül immár, emberek nélkül, egy hazában, mely nem a miénk többé, sem a tiétek.

 

Kedves Barátaim,

most, az öntőtál megolvadt ólmával a nyári tenger ragyogása, a teljes élet pőresége, és az elmúlás és a megállás és a lefekvés és a felriadás. Az ajkak, a simogatott bőr – mind égni törekszik. Amiként a fenyőfa délben, merő gyantában úszva siet, hogy megszülje a lángot, és nem bírja már a vajúdást, kiálts a gyerekeknek, gyűjtsék össze a hamvakat, és vessék el a földbe. Ami elmúlt, helyesen múlt. Azoknak meg, amik még nem múltak el, égniök kell ama délben, mikor a százszirmú rózsa szívébe szögeződik a nap.

 

Kedves Ideérkezettek,

Ez az ember sírva jár, senki se tudja, miért. Van, aki azt hiszi, vesztett szerelmeit siratja, amelyek oly makacsul döngnek körülöttünk, fonográfszóval, a tengerparton. Van, aki napi gondjaira gondol, félbehagyott papírokra, serdülő gyerekekre, küszködve öregedő asszonyokra. Olyan a két szeme, mint a pipacs, mint a tavasszal szedett pipacs, a szeme sarkában két kicsi forrás. Rója az utcákat, nem fekszik le soha, átlépi a föld hátán a pici négyszögeket, gép, mely örökös szenvedésre jár csak, mígnem végképp felesleges lesz. Van, aki hallotta beszélni, mentében, egyedül, réges-rég eltört tükrökről beszélt, s törött arcokról a tükrök szívében, melyeket nem lehet már helyrehozni. Van, aki álmáról hallotta beszélni, félálma iszonyú látomásairól, gyötrő képeiről a szeretetnek. Megszoktuk már, megbízható, nyugodt, csak épp hogy szakadatlan sírva jár, mint a folyóparti fűz, amelyet vonatból pillant meg az ember lidérces álmoktól zavaros hajnalokon.

De látod a nap fényét, amiként mondották a régiek, hittem is, látom, annyi évig járva a hegyeket és a tengert, állig felfegyverzett emberekkel feleselve.

Különös, nem maradt meg más belőlük, csupán a hangjuk, a vér, az bírta szóra őket, a kos, melyet levágtam, és a lábuk elé terítettem. Mindent, amit elmondottak nekem, ki kellett tapogatnom, mint amikor elrejtik az embert, űzötten, éjszaka, egy akolban, mint amikor eljut valahára egy mélyölű női testig, és teli a szoba fojtogató illatokkal. Mindaz, amit mondottak nekem – selyem és prém.

Különös, itt látom a napfényt: arany háló. A dolgok evickélnek benne, mint a halak.

Óriási angyal húzza, a halászok hálójával együtt.

 

*

 

Drága Barátom, feLugossy László, most felírok erre a papírdarabra neked valamit (felírja), egy mondatot az ún. remény szavaival, kérlek, olvasd el, őrizd meg jól, tartsd magadban (átadja) és ezzel az üzenettel kiállításodat a költészet így beállított feltétlen terében ünnepélyesen megnyitom.

 

Az átnyújtott cédula szövege:

„Ha madarak gyülekeznek egy ponton,

akkor az nincsen elfoglalva.” (Szun-ce)