Alusztok-e boldogok?*Hölgyeim és Uraim, igen nagy hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a Föld örökké megmarad. Fölkel a nap és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újra fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszafordul oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondják, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk. Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd ezután lesznek.
Hölgyeim és Uraim, ül az ablak előtt, és teljesen hiába néz kifelé. Évtizedek óta ül az ablak előtt, és valami folyton azt súgja neki, hogy a következő pillanatban meg fog őrülni. De nem őrül meg a következő pillanatban, és nincs benne semmi félelem a megőrüléstől, mert a megőrüléstől való félelem azt kívánná tőle, hogy még ragaszkodjon valamihez, márpedig ő már semmihez nem ragaszkodik. Nem ragaszkodik semmihez, viszont úgy érzi, hogy őhozzá meg minden ragaszkodik, hogy nézze a vigasztalanságot a dolgokban, hogy nézze, amint egy loncsos kutya az ablak előtt a zuhogó esőben odaoldalaz egy pocsolyához, és beleiszik; hogy nézze az ember a visszafordíthatatlanságot a dolgokban, a visszafordíthatatlanságot, amelytől a következő pillanatban, úgy érzi, feltétlenül meg fog őrülni, de nem őrül meg a következő pillanatban, mert…
Hölgyeim és Uraim, akik a sárga Akragasz mentén elterülő nagy várost lakjátok, fönn, az Akropoliszon! Ti, nagyszabású tettek végrehajtói, idegenek számára védelmező menedékek, gonoszságban járatlanok, ő üdvözöl benneteket! Halhatatlan istenként, többé nem halandóként jön-megy mindnyájatok közt, tiszteletnek örvendve, ahogy illik, szalagokkal és dús koszorúkkal felövezve. Ha hozzátok érkezik, a gazdag városokba, a férfiakhoz és nőkhöz, kegyelettel tisztelitek. Nyomában jártok tízezren, tudakolván, hol vezet üdvhöz ösvény. Jósszót kértek, hogy a sokféle betegségre gyógyulást hozó beszédet halljatok, mivel régóta átjártak már benneteket a nehéz fájdalmak. Bosszuló halál…! Ostobák! Nem messziregondolók a gondolataitok, azt hiszitek, keletkezik, ami nem létezett korábban, vagy valami is meghal és elpusztul egészen. Lehetetlenség, hogy keletkezzék valami is az egyáltalán nem létezőből, és hogy a létező elpusztuljon, az lehetetlen és soha nem hallott, mert mindig ott lesz, ahová valaki mindenkorra odatette.
Hölgyeim és Uraim, a szellemiség legalantasabb formája a cirkusz, a létezés abszurd spektákulumának tudatosított kifejezője. Az, aki észreveszi, hogy csak egyszerű bohóc, hogy megalázóan közönséges szerepet kénytelen játszani, az, aki szenved és lázadozik a sorsa ellen, bár tudja, hogy nem törhet ki belőle, és hogy minden erőfeszítése hasztalan, nos, az a világ cirkuszának durva, penészes vászonkupolája alatt él. Szenvedése és lázadozása csupán az iróniában nyilvánulhat meg. Harsány bohóckodásába – melynek célja a gáttalan hahotázás kiváltása – szubjektíve, fájdalmasan világos iróniával belefoglalja az egész világot. A cirkusz azt jelenti, hogy az ember aláveti magát az irónia démonjának. A cirkusz végső tanulsága a közölhetetlen, a kimondhatatlan tanulsága. Minden ember bohóc, de csak keveseknek adatott meg a létforma metafizikai fölismerése. Még kevesebbeknek, hogy innen a szellemi őrület elhivatottságához jussanak el. Az öntudatnak még a legalantasabb formája is kettőzöttséget foglal magában. Az őrület egységesülés. Azt lehetne mondani, hogy minél élesebben nyomasztják az embert az öntudat fájdalmas ellentmondásai, annál erősebb benne az őrület nosztalgiája. A bohóc csúfot űz mindenféle nyelvezetből, fölrobbantja a nevetségessel; az őrült számára megszűnik a nyelv rendszerjellege, mágikus kapcsolat jön létre szó és tárgy között. Az őrültek, csakis az őrültek tölthetik ki tartalommal a patetikus üres fogalmát. Mert ugyan mi lehet patetikusabb, mint az igazság bűvkörében élni, míg az elmebajos világ száműz soraiból mint elmebajost, vagy mi lehet patetikusabb, mint a komolyság bűvkörében élni, míg a nevetségesség világa kinevetéssel büntet nevetségességed miatt, mert innen még vezet út, éspedig a döbbenethez, ahhoz az állapothoz, amely felé minden szellem törekszik. Mert a döbbenetben minden látszat szertefoszlik. A döbbenetben a sötétség teljessé válik, hogy maga az isteni föltűnjön végre közvetlenül.
Hölgyeim és Uraim, határ az, ami vége valaminek. Hegyesszög pedig, amelyik kisebb a derékszögnél. S ha valamely egyenesre egyenest állítunk úgy, hogy egyenlő mellékszögek keletkeznek, akkor a két egyenlő szög derékszög, és az álló egyenest merőlegesnek mondjuk arra, amelyen áll. Ha a szöget közrefogó vonalak egyenesek, egyenes vonalúnak nevezzük a szöget. A síkszög két olyan egysíkbeli vonal egymáshoz való hajlása, amelyek metszik egymást, és nem fekszenek egy egyenesen. Síkfelület az, amely a rajta levő egyenesekhez viszonyítva egyenlően fekszik. A felület szélei vonalak. Felület az, aminek csak hosszúsága és szélessége van. Egyenes vonal pedig, amelyik a rajta levő pontokhoz viszonyítva egyenlően fekszik. A vonal végei pontok. A vonal szélesség nélküli hosszúság. Pont az, aminek nincs része. A geometriai alakzatok a számokból keletkeztek, s rendkívüli hatással vannak a gonosz démonokra. Különösen így van ez az ötszög esetében, mely nagy misztériumokat rejt magában, de hasonló titkok ugyanígy a többi alakzat, a három-, a négy-, a hat-, a hét- és a nyolcszöget véve is kimutathatók. Mindezekkel tökéletesen tisztában kell lennie annak, aki figyelmét a gonosz démonok felé akarja fordítani, tudnia kell, hogy mi van előbb, s hogy mi követi azt, hogy mi mit tükröz, s hogy mi tükröződik, hogy megértse végül: a démonoknak kilenc rendje van. Ezek közül az elsők azok, akiket álisteneknek, pszeudotheoinak neveznek, vagyis akik az istennévvel visszaélve magukat isten gyanánt akarják tiszteltetni, áldozatokat és imákat követelnek. Ezeket a második helyen a hazugság szellemei követik; az a hazug lélek volt efféle, aki Aháb próféta szájából jött elő. Ezeknek a fejedelme Phyton, a kígyó, az, akiről Apollónt phytiusnak nevezik, s akiről a Sámuelnél említett asszony a nevét kapta. E démontípus a jóslásba szokott beléavatkozni, próféciákkal és jövendölésekkel szokta megtréfálni és becsapni az embereket. Harmadik helyen következnek a viszály, a harag, a düh, a pusztítás és a gyilkolás démonai, majd a bűnbosszulók s a szemfényvesztők, végül a légi hatalmasságok, illetve a háború démonai, valamint nyolcadik és kilencedik helyen, a vádaskodók és a kísértők zárják a sort, de mindről tudni kell, hogy valamennyi természeténél fogva az isteneket és az embereket gyűlöli. A pokol pontosan olyan, mint a világ, ott is vannak hegyek, dombok és sziklák, ott is vannak síkságok és völgyek, mint odafönt. A pokolhoz vezető kapuk a szemnek hasadékoknak tűnnek, s ha beléjük tekintünk, valamennyi homályos, sötét. A pokolban olykor házak és városok tűzvész utáni romjai látszanak, amelyekben pokoli szellemek laknak és rejtőzködnek. Szellemek, s a szellemek közt szakadatlan ellenségeskedések és szétmarcangolások. Az utcákon és utakon rablás és zsákmánylás van. Némely pokolban csupán bordélyházak láthatók, amelyek utálatosak; a piszoknak és ürüléknek minden nemével megtöltötték. Vannak itt aztán homályos erdőségek, ahol a pokoli szellemek mint vadállatok kóborolnak, s itt földalatti üregekre is látni néha, hová azok menekülnek, akiket mások üldöznek. Vannak továbbá puszta tájak, ahol semmi egyéb homoknál és terméketlenségnél nincs, és itt-ott durva sziklák, melyekben barlangok és kunyhók találhatók. Ezekre a puszta tájakra azokat dobják ki a pokolból, akik a végsőkig vitték; végük az ilyen élet.
Hölgyeim és Uraim, nemrégiben, egy édes fényű délutánon, zsebemben egy darab kenyérrel és egy köcsög aludttejjel a kezemben egy közkertbe igyekeztem. Fáradt voltam, megéheztem, alig vártam, hogy leülhessek egy padra enni. Nem néztem a lábam alá, nem vettem észre, hogy a járda aszfaltja egy helyütt fölszakadt. Megbotlottam, elvágódtam, az aludttejes köcsög darabokra tört, ruhám összefröcskölődött. S hogy a helyzetem még nevetségesebbé váljék, kiabáltam, csapkodtam megmagyarázhatatlan félelmemben, mintha nem is egy közönséges utcán estem volna el, hanem egy feneketlen szakadékba zuhantam volna. A jelenés tökéletességéhez kétségtelenül szükség volt arra a néhány közelben lévő járókelőre is, aki nevetett rajtam, ujjal mutogatott rám, és körülállt szórakozva. Amint visszanyertem öntudatomat, még a járdán fektemben, dühös makacssággal visszautasítottam a józan ész érvelését, amely sietett fölidézni az elmémben az oksági összefüggéseket; ezeknek az összefüggéseknek a csúcspontjára kerültem, miközben ott feküdtem az utcán, aludttejtől maszatosan, kezemben még a köcsög cserepeivel. És hirtelen rájöttem, mi riasztott meg: Isten lángja teremtett a földhöz! Lobogása megvakított, közelsége megütött, mint a kő, süvöltése megsüketített, heve, mint valami határtalan szomjúság, kiszikkasztotta a szájam. Amint imbolyogva fölálltam, a körém gyűlt emberek tágulni kezdtek onnan, mintha arcomat torz, fenyegető maszk takarta volna. De nem törődtem velük, mert még hallottam Isten lángjának rettenetes ropogását a világ boltozatján dübörögni. Szememben hirtelen átváltoztak az alakok: habozva lépkedtem disznóorrú, sas-, béka- meg patkányfejű emberek között. Néhány gyermek valószínűtlenül vékony hangot bocsátott ki a hatalmas liliompártán, melyet fej helyett viselt. És állandóan új és új lények jelentek meg előttem: kutyaemberek, bakkecskeemberek, és olyanok, akiknek szájából kettéhasított kígyónyelv sziszegett elő. És mindeneken Isten lángjának végsőkig csapó zaja. Így mentem egy darabig, aztán gépies, önkéntelen mozdulattal letörültem a homlokomat fürösztő izzadtságot, mely elhomályosította szememet; újból rám tört a fáradtság, újból megéheztem. Az állatfejű emberek egyre ritkultak, sokat kellett mennem, méghozzá zsúfolt utcákon, amíg ismét találkoztam eggyel-eggyel. Estefelé végül minden visszatért a régi kerékvágásba, jelképes látomásaim és káprázataim megszűntek. Isten lángja most már távolian, csöndesen égett.
Hölgyeim és Uraim, Agalának három ága, magos mennynek magassága, nyisd be Uram szent ajtódat, hadd mennyek be szent szintváltani, szent sebeket kötözni, ALUSZTOK-E BOLDOGOK? ALUGGYATOK BOLDOGOK! Szól a kokas éjféltájba, kiáltja: kejj föl Mária, kejj föl! Megfogták a Jézust, dárdával dárdázzák, koronával koronázzák, hét csöpp vére elcsöppent, az angyalok fölszedték, Jézus elejbe magos mennybe fölvitték. Az Uram Istenbe ma vagyon csütörtök, Urunk ménye kénnyára, kénnyának esettyére, esettye alatt öt mise, öt mise alatt hullassza drágalátos szent vérit, teremtettel a testet, attá bele lölköt: aki eztet reggel este elmongya, szintén úgy üdvözül, mint Krisztus urunk a magas mennyégben. Én elmenék az én utaimon, két szárnyas angyal az én vállaimon, mennyetek el fiaim fekete hegy hátára, hirdessétek a szent igéket, a kokas megszólamodott, Krisztus Urunk született. Három csöpp vére elcsöppent, három szűz játszik véle, az angyalok fölszették, Jézus elejbe a magos mennybe fölvitték, én lefekszem én ágyamba, testi lelki koporsómba, három angyal fejem fölött. Egyik őriz másik vigyáz, harmadik a bűnös lelkemet várja. |