A Szuhumi-fotók^*

Ülni egy szobában egy este, és azon gondolkodni, vajon miképpen lehet elkerülni a rágondolást az őrületre, órákon át gondolkodni efölött, nézni kifelé egy régi ablakon, és persze nem látni a sötéttől semmit, de nem is azért nézni, viszont nézni tovább, és gondolkodni tovább az őrületre való rágondolás elkerüléséről, az elkerülés technikáiról, vagyis hogy kimeríthetetlen-e ennek a technikának a készlete, vagyis hogy kiüríthető-e egyáltalán ez a technikai kas, majd járkálni le-föl a szobában, és először meginni a maradékot az unicumos üvegből, aztán sört bontani, és nem gondolni arra, van még egy üveg Unicum, de tovább és tovább gondolkodni sörrel a kézben s leülvén egy karosszékbe, arról, hogy az őrület elkerülése vajon összehasonlítható-e a szívroham elkerülésével, azt válaszolni, igen, összehasonlítható, és akkor hirtelen egy telefoncsörgést a szokásos módon szüntetni meg, azaz felemelni a kagylót, beleszólni, hogy halló, igen, és kivételesen megörülni a hangnak, és azonnal, feltétel nélkül meghajolni a baráti kérés előtt, igent mondani, sőt egyenesen, halló, igent, a megbízásra, aztán csak ülni és várni, és pár nap múltával megállapítani, mikor a kérés, a megbízás, a rendelés tárgya, egy zacskó fotó – Jani, a falusi postás által – rendben megérkezik, hogy a kérés a megbízás, a rendelés elhangzása és a fotók megérkezése között semmiféle idő nem telt el, hogy a Szuhumi-fotók, amint majd nevezni javaslom őket, hajszálpontosan ugyanabban a helyzetben, ugyanabban az állapotban találnak, mint amiben első említésükkor voltam, nézvén ugyanis kifelé a sötét ablakon, és azon gondolkodva sörrel a kézben, hogy akkor vajon van-e egyáltalán bármiféle jelentősége, súlya, ereje, hatása a megőrülésre annak, ha felőle gondolkodunk, egyáltalán, mi vezet mihez, tépelődni, csak nem épp a gondolkodásnak ez a fajtája volna a legalkalmatlanabb, ha valamit valóban elkerülni és nem megközelíteni akarunk?; az effajta töprengés, tenni fel a kérdést, csak nem a legjobb módja annak, hogy világos legyen a különbség valaminek az elkerülése és valaminek a megközelítése között?, és egyáltalán, mi hova vezet, tűnődni aztán a karosszékben, mi hová, de már a Szuhumi-fotókkal az ölben, és nézni őket, azaz ettől kezdve nem a sötét ablakon kifelé, hanem az ölben tartott fotókra lefelé, és először csak megnyugodni a fényképek belső szerkezete miatt, először csak elcsendesedni, hogy ismét olyan helyre értünk ezekkel a fényképekkel, ahol az elborzasztó: lényeges, mert azt rögtön, az első pillantásra látni, hogy itt már megint, mint Szilágyi Lenke művészetében oly gyakran, valami roppant elborzasztó van, valami rendkívüli és rejtélyes módon rettenetes, nézni az ölben, és lapozni egymás után őket, a két oszlop tartotta világot, amelyen az egyik oszlop, épp a legkényesebb részén, a közepén tudniillik: nincsen, nézni a szuhumi pályaudvaron a szembe tűző fényt, a sírok idiotizmusát, az iskolatáskás kislány örökkévaló, szívszorítóan kecses mozdulatát, rakosgatni őket egymás után, és döbbenten állapítani meg, hogy ezek a fotók: szépek, de hát ez meg hogy lehet, mondogatni a karosszékben, mintha ide-oda lapozgatván és rakosgatván, a képek más-más sorrendjétől lehetne remélni valamilyen magyarázatot, hogy lehet ez, kérdezni újra és újra értetlenül, hiszen ezek háborús képek, de akkor meg hogyhogy ezek az emberek a kislánytól és a kikötőben várakozó öregasszonytól a hordáron át a napsütésben ácsorgó családig, hogy itt mindenki és minden: szép, hogy ez a világ itt, amelyről tudni, hogy elpusztították, felőrölték, megsemmisítették és örökre megfertőzték, hogy tehát itt minden, még minden áll, a pályaudvar, a dokk, az autóbuszmegálló, a golyók csipkézte épület, hogy itt egyszerűen nem látni az elpusztításnak azokat a szembetűnő tényeit (még azon a hármas fotón sem, ahol egy romos kastély-épületbelső a tárgy, lefoszlott tapétáival), amiket látnunk kellene, vagyis hát nem látni a rontást magát, viszont, pattanni fel hirtelen a karosszékből, hogy elkezdődjön újra a le-föl mászkálás, viszont, gondolni először arra, hogy egy korábbról megmaradt unicumos üveg talán épp most mégis felnyitható, ha nem a romok hordozzák a pusztulást, ha nem a kiégettség, a törmelék, akkor annak nagyon súlyos oka, nagyon eligazító értelme van, s ezzel egyidejűleg eredni neki az unicumos üvegnek és egy felcsillanó magyarázatnak, de közben már tudni is, mi ez a magyarázat, hogy mit is fényképezett hát Szilágyi Lenke távol Abháziában, egy reccsentéssel lecsavarni a kupakot az üvegről, visszaülni a karosszékbe, belehúzni az Unicumba, és arra gondolni, hogy jó, hogy most már értem, a gyűlölet, mely elvezet minket a pokolba, az nem egyszerűen lerombolja, elpusztítja, megsemmisíti a tárgyát, hanem hirtelen más értelmet ad neki, a gyűlölet, szögezni le a váratlan világosságban, a maga legmélyebb értelme szerint úgy dolgozik, hogy minősíti a világot, mert hiszen erről van szó, ezzel foglalkozik ott távol Abháziában, és ezzel foglalkozott ott Szilágyi Lenke is, hogy megértsük, a pokolba tényleg a gyűlöleten át vezet az út, s ez, a gyűlölet, kibontakozásának első pillanatában nem azzal kezdi, hogy ledönti, hanem azzal, hogy megrontja, ami van, hogy tehát első a gyűlölet, és az első gyűlölet már maga a pokol, azaz, ismételni meg újra és újra a karosszékben, amennyiben gyűlöletet érzünk, vagy gyűlöletet tapasztalunk, az már a pokol, mert gyűlölet és pokol, hajtogatni, gyűlölet és pokol, inni bele az üvegbe végül, és arra gondolni, miközben a fényképek óvatosan, nehogy megtörjön valamelyik, visszakerülnek a zacskóba, hogy na, jó, rendben, de ebből az következik, hogy nincs kitüntetett nézet, nincs mindenre kiterjedő figyelem, nincs semlegesség, és nincs tárgyilagos pillantás, igen, csúsztatni félre a fényképeket, s csavarni rá a kupakot az unicumos üvegre is, ebből az következik, hogy ezen az oldalon, ahol fényképezünk, egyoldalúan jónak kell lenni, mivel amott, a határon túl egyoldalúan rosszak, és lassan felállni, megágyazni, lefeküdni, s elalvás előtt még egyszer kimondani: egyoldalúan rosszak.