Templom az, ahol a szent iratok olvasása és megértése zajlik.

Az Ordinárius szomorúan áll a gyülekezetben, és azt mondja, a szent iratok olvasásának vége, a megértés elmaradt.

Így aztán, mivel szent helyen csak az van megengedve, ami az Isten tiszteletének gyakorlását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem fér össze a hely szentségével, s mivel a szent helyeket a bennük végbement súlyosan igazságtalan és a híveket megbotránkoztató cselekmények meggyalázzák, s ezért ott nem szabad istentiszteletet végezni addig, míg bűnbánati szertartással az igazságtalanságot helyre nem hozzák, az Ordinárius azt mondja a gyülekezetnek, hogy „Az Úr veletek volt!”, majd a reggelből éjszaka lesz, az éjszaka vége, aztán éjfél és koraeste, de a gyülekezet most nem virraszt, hanem álom nyomja el, az Ordinárius pedig az alkonyat beköszöntekor az Oltáriszentséget kiveszi a tabernákulumból, eloltja az örökmécsest, s így szól:

„Ne könyörögjünk! Mert értelmünk nem telt el az igazsággal, s nem dicsőültünk meg az Úr színe előtt. És ne fogadd el, Urunk, keserű gyülekezeted ajándékait, hiszen ebben a megszentelt házban néped a titkokon keresztül nem nyerte el az örök üdvösséget. És bizony méltó, igazságos, illő és üdvös, hogy bevalljuk mindezt, s most szomorúan visszalépjünk az imádságnak ebből az emberi munkával épített templomából, s így legyen ez a templom itt az el nem ért üdvösség háza és mennyei szentségek örökre elérhetetlen csarnoka.”

Kedves Testvéreim, mondja az Ordinárius.

Majd elfújja az oltárra helyezett gyertyákat, átadja az egyik szolgálattevőnek, s így szól a gyülekezethez. „Krisztus Világossága! Mindenható örök Isten! Vond vissza kegyelmedet erről a helyről, mert hiába segítetted itt azokat, akik hozzád imádkoztak.”

Az Ordinárius átadja a tabernákulumot a másik szolgálattevőnek, majd leszedi a virágokat és az oltárterítőt is. Vond vissza áldásod, mondja, mindezekről, és ne fogadd el többé mindazok imádságát és hálaadását, engesztelését és kéréseit, akik itt Szent Fiad előtt hajdan leborultak.

„Szent Fiad, aki Veled él és uralkodik mindörökké.”

Az Ordinárius kiveszi a tömjént a füstölőből, eloltja a parazsat, s közben ezt mondja: „Urunk, imádságunk itt szállt föl színed elé, mint a tömjénfüst. Soha nem száll föl többé. Visszavonom az oltár, a falak s e gyülekezet incenzálását.” Az Ordinárius végigmegy az oltár előtt, a falak mentén s a gyülekezeten.

A gyülekezet hallgat.

Az Ordinárius visszafordul a falakhoz, s lemossa róluk a krizmával való hajdani jelölés tizenkét keresztjét. Aztán az oltárhoz lép, s négy sarkáról letörli a szent olaj emlékét.

És azt mondja: „Istenünk, aki Egyházadat megszentelted és kormányoztad, szent nevedet ünnepi énekkel dicsértük, de nem fogjuk többé. Mert kiszáradt néped ma ünnepélyesen visszaadja az imádságnak ezt a házát, hol bár tisztelt Téged, de igédből nem tanult és szentségeiddel nem táplálta lelkét. Úgy volt, hogy e templom jelképezi az Egyházat, amelyet Krisztus megszentelt saját vérével, hogy dicsőséges jegyesévé válassza, a hit tisztaságában tündöklő szűzként őrizze, és a Szentlélek ereje által boldog anyává avassa. Úgy volt, hogy a szent Egyház az Úr választott szőlője, mely vesszőivel betöltötte az egész világot, és hajtásait a keresztfára futtatva, felemelte a mennyek országa fölé. Ez volt az Isten hajléka az emberek között, élő kövekből emelt templom, mely mint sziklaalapra, az apostolokra épült, és benne maga Jézus Krisztus volt a szegletkő.”

És fönséges volt az Egyház, mondja az Ordinárius, a hegytetőre épült város, mely mindenki előtt tiszta fényben tündökölt. És örökké fénylett benne a Bárány dicsősége, és a boldogok éneke visszhangzott. Most szomorúan esengve kérünk, Urunk, az ég minden áldását vond vissza, szüntesd meg a templom szent helyét, mert nem moshatja le többé az isteni kegyelem árja az emberek vétkeit, mert fiaid nem haltak meg a bűnnek, és nem születtek újjá az örök életre.

Az oltár asztala köré, mondja az Ordinárius, nem gyűlnek többé szétszóródó híveid, nem ünneplik meg a Húsvét szent titkát, s nem táplálja őket többé Krisztus igéje és testének vétele. A vesztés gőgje zeng itt a szívtelen búcsú hangján, mert emberi szó nem társul már az angyali énekhez. Nem száll még egyszer imádság hozzád a világ üdvéért, mert a szükséget szenvedők nem lelnek többé segítségre, az elnyomottak szabadságra nem jutnak sohasem, s az istenfiú méltóságától áttekinthetetlen távolságra van minden ember.

Nem érkezik el, mondja az Ordinárius, nem érkezik el senki a mennyei Jeruzsálembe, és kimondhatatlan a messzeség, mely a Te Fiadhoz vezet.

„A Te Fiad, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.”

Az Ordinárius a két szolgálattevővel elbontja az oltárt, majd kiviteti velük, s így szól: „Vond vissza áldásod, Istenünk, mert nincs többé jele az áldozatot bemutató Jézus irántunk való szeretetének. E szép oltárhoz nem volt méltó a gyülekezet buzgósága. Hiába volt a hívás, nem vették körül, és nem részesültek itt az Eucharisztiában.”

Az Ordinárius a két szolgálattevővel elbontja az ambót, az igehirdetés helyét, kiviteti velük, s azt mondja: „Vond vissza áldásod, Istenünk, mert hiába, az itt elhangzó szónak nem volt foganatja.”

És az Ordinárius a két szolgálattevővel leemeli az akasztott képeket, és elmozdítja a szobrokat, majd kiviteti velük őket, s így szól: „Mindenható Istenünk! Nem szabad többé látnunk Szent Fiad…”

„Szent Fiad, aki veled él és uralkodik mindörökké.”

„…És szentjeid képmásait, mert ha rájuk nézünk, csak vétkeink és az aljassághoz vezető út jutottak eszünkbe, s nem a szent élet. Vond tehát vissza áldásod rólunk, mert őket szemlélve nem erősödtünk meg hitünkben, s így azok, akik e képek és szobrok előtt imádkozva szentjeid közbenjárását kérték, nem nyertek oltalmat a földön és örök dicsőséget a mennyben.”

Az Ordinárius felszedi az ereklyét az oltár alól, majd ezt mondja:

„Szeretett Testvéreim!”

„Többé nem száll könyörgésünk a Mindenható Atyaistenhez Krisztus urunk nevében! Nem támogatják kérésünket többé a szentek, akik Jézus szenvedésében részt vettek, és asztalának vendégei voltak. Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk! Szentséges Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, Szent Mihály Főangyal, könyörülj rajtunk!”

„Szent Mihály Főangyal, Mindnyájan Szent Angyalok, Keresztelő Szent János, Szent József, Szent Péter és Szent Pál Apostol, Szent András Apostol, Szent János Apostol, Szent Mária Magdolna, Szent István Vértanú, Szent Perpétua és Felicitász Vértanú asszonyok, Szent Ágnes Vértanú, Szent Gergely Pápa, Szent Ágoston Püspök, Szent Atanáz Püspök, Szent Vazul Püspök, Szent Márton Püspök, Szent Benedek Szerzetes, Szent Ferenc és Domonkos, Xavéri Szent Ferenc, Vianney Szent János, Sziénai Szent Katalin, Avilai Szent Teréz, Szent István Király, Szent Gellért Püspök, Istennek Minden Szentjei Mentsetek meg Minket!”

Az Igeliturgia elhagyása után az Ordinárius a hajdani szenteltvíz nyomait a falakról s az egész gyülekezetről visszavonja, majd egy vízzel telt edény elé áll, és így szól:

„Kedves Testvéreim!”

„Amikor ezt az épületet ünnepélyesen felszenteltük, Urunkat és Istenünket arra kértük, áldja meg ezt a vizet itt, amellyel saját keresztelésünkre emlékeztetett. Most azt kérjük, vonja vissza ezt az áldást, mert nem követtük a Lélek indításait. Istenünk! Az élet világosságát általad nyerhettük volna el, de hiába határoztál úgy, hogy megtisztulva támadjunk új életre, nem támadunk új életre, és nem lettünk az örök boldogság örökösei. Vond vissza hát hajdani áldásod erről a vízről, hogy ne emlékeztessen többé semmi mennyei kegyelmedre, melyet sohasem nyerhetünk el.”

És akkor az Ordinárius a néma gyülekezettel a nyomában kivonul a templomból, bezárja a kaput, a kulcsot átadja a hajdani építőmesterek egyik kint várakozó küldöttének, aztán – miután visszavonja még az épület területének megáldására vonatkozó hajdani kérését, s betiltja a körmenetet – az építőmester segítségével kiássa az alapkövet, félretaszítja egy árokba, s így szól:

„Úgy volt, hogy én, János, láttam az új eget és az új földet. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. És én, János, láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet alászállni az égből, az Istentől, mint férjének felékesített menyasszonyt. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólalt egy erős, zengő hang. »Íme, az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. És az Isten letöröl szemükről minden könnyet, nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert ami eddig volt, elmúlt.« Aki a trónon ült, így szólt: »Íme, újjáalkotok mindent.«”

A gyülekezet szétszéled, az Ordináriusnak nyoma vész.

Odabent az elhagyott térben már havazik.

A kiengesztelés egyetlen módja, ha egy kicsi szánkó járni kezd ebben a havazásban.

Csak egy kicsi szánkó. Csak egy kicsi havazás.

Egy női alak bontakozik ki hirtelen, szépsége kimondhatatlan és leírhatatlan, súlyos szárnyait lassan leereszti, közel hajol, s azt súgja: majd jön valaki.

Majd jön valaki, és így szól: örökké retteg a lélek, hogy el ne veszítse, mégpedig annyira, hogy ha valamely dolgot tesznek eléje, mely hirtelen rémülettel tölti el, nem a szívét siet védelmezni, mely az élet kútfeje, sem a fejét, mely az érzékek urát fogadja be, sem a hallását, sem a szimatját, sem az ízlését, hanem azonnal a megrémített érzékszervét. Nem éri be avval, hogy a szemeket a legnagyobb erővel, összehúzott szemhéjakkal csukja be, de nyomban az ellenkező irányba is fordítja, s mivel még nem érzi magát biztonságban, ráteszi a kezét, a másikat pedig kinyújtja, így őrködve előőrsként annak ellenében, ami fenyegeti. A természet rendelte el azt is, hogy az ember szemét a szemhéj maga magától zárja el abból a célból, hogy meg ne sérthesse valami, míg az ember aludtában nem őrködik rajtuk. Viszont valamennyi rettegő természetű állat nyitott szemmel alszik.

A szem, mondja ő, a szemlélők számára a világ szépségét tükrözi, és olyan kiváló, hogy aki beleegyezik elvesztésébe, a természet valamennyi művéről való fogalmunktól fosztja meg magát. Pedig a lélek éppen azért éri be az embertest börtönével, mert láthatja a természetet, s ezt a szemnek köszönheti. A szem segítségével a természet különféle dolgai megjelennek és megképződnek előttünk, de aki elveszti látását, annak a lelke sötét börtönben él, ahol lemondhat minden reményről, hogy újra láthatja a napot, az egész világ fényességét. Aki elveszti látását, az olyan, mint akit kiűztek a világból, nem látja többé sem a világot, sem bármi mást. Az ilyen élet a halál nővére.

Ha azt találnád mondani, hogy a látás megakadályozza az összpontosított, finom szellemi fölismerést, amellyel az istenre vonatkozó tudományokba be lehet hatolni, és hogy ez az akadály arra vett rá egy filozófust, hogy megfossza magát a szeme világától, a felelet az lesz erre, hogy a szem, mint az érzékek ura, csak a kötelességét teljesíti, ha megakadályozza a zavaros, hazug beszédeket. És ha az a filozófus kitépte a szemét, hogy megszüntesse, ami akadályt vetett elmefuttatásai útjába, gondold meg, hogy ez a tett agyának és elmefuttatásainak velejárója volt, lévén az egész őrültség. Nem csukhatta volna be a szemét, mikor a dühöngés elfogta, és nem tarthatta volna addig csukva őket, míg az őrültség elmúlik?! De bolond volt az az ember, bolond a szándéka, és legbolondabb dolog volt kitépni a tulajdon szemét!

Közelebb hajol, és a távolság mégis megmarad, mikor azt mondja: a természet isten ajándéka s maga az isteni egyidejűleg, a fény pedig olyan sugárzás, mely mindezt láthatóvá teszi. A fény…

A fény elektromágneses hullám és korpuszkuláris tény, ahol a fénykvantum energiája egyenesen arányos a fényhullám frekvenciájával, mivel az atomi nagyságok világában egyetemesen érvényes a hullám és a kvantum kettősségének elve: minden hullám egyúttal gyorsan mozgó kvantum, és viszont: minden gyorsan mozgó korpuszkula egyúttal hullám is. A fény maga az atomok elektronburkából indul ki, mégpedig úgy, hogy amikor az atom egy gerjesztett elektronja átmegy egy alacsonyabb energiájú energiaszintre, akkor a kezdeti és a végállapot közti energiakülönbséget egy kvantumban kisugározza. A Nap sugárzásának zömét felületének egy viszonylag vékony rétege, a fotoszféra adja. Az általa kisugárzott energia hullámhossz szerinti eloszlása megközelíti a 6000 Kelvin hőmérsékletű feketetest sugárzását. A nagy hőmérséklet és a nagy nyomás következtében az elektromosan töltött részecskék heves ütközések útján különböző rendszertelen frekvenciájú rezgésekre gerjesztődnek. A rezgő töltések elektromágneses hullámokat bocsátanak ki, amelyekben mindenféle hullámhossz, illetve frekvencia fellép. A napsugárzás mindig folytonos.

A fény egyenes vonalban terjed, és ez az egyenes vonalban terjedő fény a tárgyakról visszaverődve jut a szemünkbe. Az egyik tárgy több fénysugárt ver vissza, a másik kevesebbet. A teljesen fehér tárgy minden fénysugárt visszaver, a teljesen fekete mindent elnyel. A gyakorlatban azonban minden tárgy visszaver valamennyi fényt, s a fény a legkülönbözőbb szögekből jön, s a legkülönbözőbb szögekben verődik vissza. Amennyiben a visszavert fénysugarat egy kicsiny lyukon át egy sötét dobozba vezetjük, a tárgy adott pontja, illetve a tárgy összes adott pontja megjelenik a doboz hátoldalán, azaz megjelenik a kép. Ibn Al-Haitham, Guillaume de Saint-Cloud, Roger Bacon, Leonardo da Vinci, Geronimo Cardano, Johannes Kepler, Caesar Caesarino, Giovanni Battista della Porta – mind-mind tudja majd mindezt, teszi hozzá egyre közelebb és közelebb hajolva ő.

Fehér papír vagy bőr, ha ezüst-nitrát oldattal nedvesítjük, és sötét helyen őrizzük, a változás csekély jelét sem mutatja. Ám ha napfényre tesszük, gyorsan színét változtatja. Előbb a szürke, barna különb árnyalatait jelzi, végül pedig fekete színt ölt. Minél erősebb a fény, annál gyorsabban következik be a színváltozás: napfényben két-három perc, árnyékban több óra is szükségeltetik hozzá. Mindennek ismeretében amidőn az ezüstnitrát-oldattal, tehát a pokolkővel benedvesített fehér felületre üvegre festett képet helyezünk, s azt a napfény hatásának kitesszük, a más és más festékkel fedett felületen áthatoló sugarak a barna vagy fekete eltérő árnyalatát eredményezik rajta. A pokolkő azon a helyen színeződik el a legsötétebbre, ahol a fény akadálytalanul hatolt át a lemezen. Azokon a helyeken, ahol a fény az erős árnyalat alatt nem hatolhatott át, a fehér felület megőrzi színét, a többi gyorsan elsötétül.

A napképészet az ember beavatkozása nélkül, a fényt önkéntes közreműködésre bírva, a sötétkamrában a fekete-fehér mindmegannyi árnyalatának pontosan megfelelően megjelenő képet újrateremti. A fölfedezés sarkalatos elve a fény, amely mikor kidolgoz vagy fölbont, vegyileg hat a testekre. Fölszívódik bennük, összevegyül velük, és új tulajdonságokkal ruházza fel őket. Következőleg, néhány test természettől való szilárdságát növeli, sőt tovább tömöríti, és heve, valamint ráhatása tartama szerint többé-kevésbé feloldhatatlanná teszi őket. Ezen ismeretek birtokában tehát egy poharat feléig töltsél meg porrá tört zsidószurokkal. Majd levendulaolaj-esszenciát csepegtessél rá mindaddig, míg a szurok többet felszívni már képtelen, tőle jól átázott. Ezután háromvonalnyi levendulaolajat ismét adjál hozzá, míg a szurok festékanyaga nem telíti. Ha a máz cseppfolyós, szabad levegőn, tégelyben párologni kell hagyni, a nedvességtől megóva, mert az megváltoztatja, és végül fölbomlasztja. Akkor finom bőrből álló festéklabdaccsal hidegen kis mennyiségű, szép kiáltóveres színt kapott fénymázt a jól simított, ezüstözött lemezre vigyél, amely azon vékony, egyenletes rétegben elterül. Ennek utána a lemezt felhevített vasra helyezzed, fedd le erős papírral, így abból minden nedvesség eltávozik. Midőn a máz megszikkad, vedd le a vasról a lemezt, hagyjad meghűlni, és szelíd hőmérsékleten, a nedves légtől óva, szárítsad ki. Az így előkészített lemezt aztán azonnal fényhatásnak ki kell tenni. Habár a lemez elegendő ideig marad a világon ahhoz, hogy feltételezzük, megfogant, nincs, mi ennek valószínűségét jelezné, mert a fény lenyomata ekkor még észrevétlen marad. A helyzet csupán akkor változik meg gyökeresen, miután a fénymázzal borított lemezt visszavontad a sötétkamrából, egy egyhüvelyknyi mélységű, a lemeznél hosszabb és szélesebb bádogedénybe hat rész levendulaolajból és ugyanannyi fehér petróleumolajból készített oldószert töltesz, s a lemezt belemeríted. Hamis fényben, meghatározott szögből figyelve látni fogod, amint az Ábrázolat, még a rátapadt olajtól kissé elfátyolozva, lassacskán megjelenik.

Elmondom még egyszer, súgja most, hogy ezen eljáráshoz, a lehetőség szerint, használj levendulaolajat. Párologtasd el, majd az alkoholban oldott üledéket vidd vékony rétegben fém-, vagy üveglemezre. A fémlemez felületét a lehető legfényesebbre csiszold meg, mert ettől függ a kép határozott vonalú rajzolata. Ne feledd alkohollal és finomra őrölt kőporral megtisztítani, majd a műveletet száraz ronggyal fejezd be, hogy a legcsekélyebb nedvesség se maradjon. Fogd akkor a lemezt az egyik kezedbe, és a másikkal, gyors mozdulattal öntsd rá az alkoholban oldott levendulaolaj-esszenciát úgy, hogy egész felületét beborítsa. Mozgasd ide-oda, majd ujjad hegyével vezesd le róla a fölös folyadékot. Mikor már nem csöpög, helyezd az árnyékba száradni. Száradás után a lemezt helyezd a sötét kamrába. Itt annyi ideig hagyjad, míg a kép ki nem fejlődik. Pontos idő erre vonatkozóan nem adható, ez a leképezendő tárgyakra vetődő fény erejétől függ. Látképhez legalább 7-8 óra, erősen megvilágított vagy természetükből adódóan nagyon világos tárgyak rögzítéséhez 3-4 óra szükséges. A lemezt a kellő ideig tartó megvilágítás után vedd ki a sötét kamrából. A képnek még a legcsekélyebb nyomát sem fedezheted fel ekkor rajta, azt neked kell előcsalogatni. Végy ehhez egy rézüstöt vagy bádogfazekat. Töltsd meg negyedéig petróleumolajjal. Rögzítsd a lemezt egy deszkára, azt fordítsd lefelé, s tökéletesen fedd le vele az edényt. A párolgó petróleumolaj, azokon a helyeken, ahol fény nem érte a lemezt, behatol az anyagba, s oly átlátszóvá teszi őket, mintha ezeken a helyeken semmi sem volna, míg azokat a részeket, amelyekre a fény hatolt, nem támadja meg. A kép előcsalása közben azért időről időre vess egy-egy pillantást a lemezre, s amint a legerősebb árnyalatok kiképződtek, szakítsd félbe a folyamatot. Ugyanis, ha túl hosszúra nyújtod, azt a legvilágosabb részek megsínylik, s eltűnnek visz szavonhatatlanul.

Kezelj megfelelő mennyiségű ezüst-nitrát oldattal, köszörüli meg a torkát akkor, egy jó minőségű, sima felületű papírszeletet, helyezd napfényre, s elé, a fény útjába, árnyékot vető tárgyakat. A fény, meglátod, sötétre színezi ott, ahol a tárgyak szabadon hagyták, míg egyebütt a papír fehéren marad. A fény tehát, tapasztalni fogod, rájuk hasonlító kép formájában, nyomát hagyja majd a papíron az útjába állított tárgyaknak. A képek rögzítésére tett számos kísérlet során pedig ne keseredj el, kezdd újra elölről, a papírt helyezd gyenge konyhasóoldatra, s miután az a papírt átitatta, szárítsd meg. Egyik oldalára csepegtess ezüst-nitrátot, s a tűz lángjától távol tartva, ismét szárítsd meg. Ügyelj arra, hogy az oldat ne legyen telített, egy rész ezüst-nitrátra 6-7 rész víz jusson. A rögzítésnél viszont használhatsz ammóniumot, majd kálium-jodidot, végül mégiscsak inkább úgy csináld, hogy a képet jó erős, közönséges konyhasóoldatba mártsd bele, csepegtesd le, és szárítsd meg. De próbálkozhatsz jóddal is, mégpedig akképpen, hogy a papírt először ezüst-nitráttal, majd kálium-bromiddal, majd ismét ezüst-nitráttal kezeled.

Később öntsél egy uncia kollódiumot szilárd halmazállapotú ezüst-jodidot tartalmazó palackba. Rázd jól össze, s hagyd a fölös ezüst-jodidot jól leülepedni. A kollódium ily módon bizonyos mennyiségű ezüstsót vesz fel. Ekkor öntsd egy újabb, ezúttal kálium-jodidot tartalmazó üvegbe, és addig rázd, míg az ezüst-jodid teljesen feloldódik benne, és a folyadék áttetszővé válik. Vagy csináld úgy, hogy borszeszben oldott kálium-jodidhoz adj annyi ezüst-jodidot, hogy a kálium-jodid telítődjék, sőt utóbbiból több legyen a kelleténél. Mérj belőle a kollódiumhoz unciánként 5-10 grammnyit, és ha bármily csekély ezüst-jodid kicsapódna, adj hozzá kis kálium-jodidot, hogy feloldjad. Ezután terítsd szét lassan, egyenletesen a kollódiumot az üveglemez felületén, s merítsd a lemezt ezüst-nitrát fürdőbe. Hagyd benne néhány másodpercig, majd jól mosd ki. A kimosás után a lemez azonnal exponálható. A képet gallusz- vagy pirogalluszsavval csald elő, mégpedig úgy, hogy 3 gramm pirogalluszsavhoz 1 uncia vizet öntsél, majd keverj belé 1 nehezéknyi ecetsavat. Az oldatot aztán vegyítsd egy másik, egy uncia vízből és 5-10 grammnyi ezüst-nitrátból álló keverékkel. A kép elkészülte után a kollodiumhártyát vízben, óvatosan hántsd le a lemezről, majd rögzítsd nátrium-hiposzulfitban, s újra mosd ki.

Természetesen, érinti meg finom mozdulattal a vállad, neked pontosan tudnod kell, miről van szó. Mert a fotográfia azon alapszik, hogy az ezüst-haloid vegyületek (AgBr, AgCl, AgI) fényérzékenyek, fény hatására átalakulnak. A kezdeti eljárásoknál példának okáért a fotópapír fényérzékeny anyaga ezüst-klorid (AgCl) volt, és fény hatására alakult ki közvetlenül a kép. Később az ezüst-bromid (AgBr) a fő alapanyag, s a képet nem a fény alakítja teljesen, hanem a fény által megindított folyamat kémiai reakcióval történő befejezése. A lényeg, súgja, hogy csak az a fény okoz elváltozást a fényérzékeny rendszerben, amelyet a rendszer elnyel. A fényt a rendszer mindig csak egész adagokban, úgynevezett kvantumokban nyeli el, azaz a fotókémiai reakciók kvantumreakciók. Egy fénykvantum elnyelése tehát legfeljebb egy molekula anyagot változtat meg. A fényérzékeny ezüstsók közül az ezüstnek a haloidokkal képzett vegyületei a legfontosabbak. Ezek a vegyületek a vízben igen nehezen oldódnak, szemcsefinomságuk jól szabályozható, és zselatinban elosztva alkalmasak arra, hogy az adagolt fény minőségének és mennyiségének megfelelő kémiai változást szenvedjenek. Tudnod kell, hogy az ezüst-haloidoknak fémezüstté való redukálását a fény indítja meg, ezt a folyamatot segítik elő az ezüst-haloidszemcsék kialakításánál, az úgynevezett fotóemulzió készítésénél képződött érlelési csírák. A redukálás befejezése előhívással megy végbe, s az előhívási faktorok kellő megválasztásával a kémiai redukálás is szabályozható. A lényeg, hogy a fotókémiai eljárások folyamatait nem lehet kizárólag tisztán kémiai természetűnek nyilvánítani. A fényérzékeny zselatinos emulziók készítése kolloidkémiai feladat, de az elnyelt fény hatása a fényérzékeny anyagban már fotókémiai változás, ennek másodlagos folyamata lehet kémiai, de lehet fizikai természetű is. A fény a fényérzékeny anyagban szemmel nem látható nyomokat, látens-képet hagy, ezeknek a nyomoknak a láthatóvá tétele, a fotográfiai kép végleges kialakítása kémiai folyamat. Tisztában kell legyél azzal, hogy az emulzió készítésénél a zselatint vízben duzzasztják, s majd felmelegítéssel oldatba viszik. A megfelelő mennyiségű kálium-bromidot zselatinban feloldják, és keverés közben az oldathoz adagolják az ezüst-nitrát oldatot, vagyis

AgNO₃ + KBr → AgBr + KNO₃.

Ha nem elegendő a zselatin mennyisége vagy minősége a reakcióhoz, a képződött ezüst-bromid csapadék alakjában válik ki. A zselatin megakadályozza a csapadék kiválását, az ezüst-haloid-kristálytörmeléket a zselatinban szuszpendálva tartja. Az ilyen zselatinos oldat a hordozóra öntve megdermed, a megdermedt rétegben az ezüst-haloid szemcsék helyüket nem változtatják meg a réteg száradásakor, de még a rétegnek előhívó oldatokkal történő kidolgozásánál sem. Világosan kell látnod, hogy a fotóanyagok fényérzékeny rétegének előállításához tehát a szükséges négy nyersanyag, az ezüst-nitrát, a zselatin, a haloidsó és a víz közül az ezüst-nitrát készítésénél fémezüstöt oldanak salétromsavban. Az oldatot bepárolják, és a kivált ezüst-nitrát kristályokat többszörösen átkristályosítják a szennyezések eltávolítása végett. A zselatin bonyolult anyag, amelyet állatok bőréből, csontjából nyernek. Tulajdonképpen aminosav-maradék, ahol a kötésnél az aminosav savgyöke kapcsolódik a szomszédos molekula bázisos gyökéhez. Ezt a kötést peptidkötésnek nevezik, s az így nyert lánc a peptidlánc.

A fényérzékeny anyagok két legfontosabb haloidvegyülete, az ezüst-bromid és az ezüst-klorid, súgja közelről, kristályrácsos szerkezetű. A kristályrács rácspontjaiban ionok helyezkednek el, ezüst-, bróm- vagy klórionok úgy, hogy minden egyes pozitív ezüstiont hat ellentétes töltésű negatív haloid-ion, bróm vagy klór, vesz körül. Ideális, szabályos felépítésű kristály a természetben nagyon ritka, így az emulzióban lévő ezüst-haloid kristályok is eltérnek az ideálistól, azaz úgynevezett hibahelyekkel rendelkeznek. Ezek a hibahelyek, és kérlek, ezt jól értsed meg, éppen ezek jelentik a fényérzékenység alapjait, hisz az ideális, a szabályos ezüst-haloid gyakorlatilag nem is fényérzékeny.

Hogy képzeld el ezt? – kérdi helyetted ekkor.

Úgy képzeld el, néz rád türelmes tekintettel, hogy például a kristályrácson belül bizonyos mennyiségű ezüstion szabadon mozog; vagy úgy, hogy idegen ion vagy atom van a rácspontokon, amely elsősorban a környezet hatása, mikor is az ezüst-haloidot körülvevő zselatinból szulfidionok, vagy a zselatinban levő redukáló vegyületek hatására kiváló ezüstatomok épülnek be a rácsba. Végül vannak geometriai jellegű hibák, az ideális felépítéstől eltérő alakzatok, formák, például törések, repedések, vagy több apró kristály együtt. Hát, így képzeld el, súgja.

A fotográfiai folyamat második fázisa, folytatja aztán, a megvilágítás hatására létrejövő esemény. A megvilágításkor az emulzióban lévő ezüst-haloid szemcsékben apró, mikroszkóppal sem látható ezüstcsírák keletkeznek. Kis fénymennyiség csak a nagyobb érzékenységű, nagy fénymennyiség pedig az összes, tehát az érzéketlenebb kristályszemcséket is beexponálja. Így azokon a helyeken, ahol erősebb fény érte a filmet, több szemcse hívódik elő.

A megvilágítás után semmiféle reakciót vagy elváltozást nem észlelünk, pedig ott kép alakult ki. Ezt a képet nevezzük rejtett képnek, amelynek feladata, hogy megindítsa a kémiai reakciót, az előhívási folyamatot, amikor is azok a szemcsék, amelyek részt vesznek a rejtett kép kialakításában, fémezüstté alakulnak át. A fémezüst-kiválás az eredeti, megvilágító, exponáló fény mennyiségétől függ. A nagyobb megvilágítás érte helyeken több ezüstszemcse válik előhívhatóvá, a kisebb megvilágítás érte helyeken pedig kevesebb. Nagyon szeretném, fűzi hozzá, ha a látens, rejtett kép keletkezésének pontos folyamatát megértenéd.

A látens, rejtett kép keletkezésének pontos folyamata két részre osztható. Az első lépcsőben elektronfolyamat játszódik le, a másodikban pedig ionfolyamat. Az előbbiben az ezüst-haloid szemcsét fény éri, amire fel a következő reakciót tapasztalhatjuk:

Br^- + hv → Br + e^-

ahol a h az egyetemes kvantumállandó 6,61 × 10^-27 erg × s; a v a fényhullámhoz tartozó rezgésszám, az e^- a felszabaduló elektron. Eme elektron mellett brómatom is keletkezik, amely a kristályrácshoz képest pozitív töltésű. A kristályban ezek a brómatomok mozoghatnak, s ezeket a környezetükben lévő zselatin megköti. A keletkezett elektronnak energiája van, emiatt mozog a kristályrácsban. Mozgás közben az elektron kisebb energiájú helyre igyekszik, ahol megkötődik. A kristályrácson belül ilyen kisebb energiájú helyek a már emlegetett hibahelyek, az úgynevezett elektroncsapdák. Mindezek után következik a látens, rejtett kép végső kialakulása. Ez a folyamat az ionfolyamat. Az elektroncsapda ugyanis miközben megköti az elektront, semleges gócból negatív töltésű góccá lesz. Ugyanakkor a kristályrácson belül elektronhiány lép fel a góchoz képest. A góc és a kristályrács között elektromos tér keletkezik, és emiatt a környező rácsközi ezüstionok a gócok, az elektroncsapdák felé vándorolnak. Az odaérkező ezüstionok aztán a gócot ismét semlegesítik, miközben ezüstatom képződik. Ez az újból semleges góc ismét alkalmas elektronok befogadására mindaddig, amíg a megvilágítás tart. Nagyon remélem, emeli meg kissé a hangját, hogy megértettél engem.

A fotográfiai folyamat harmadik szakasza az előhívás, amikor az előhívóoldat hatására azok a szemcsék, amelyeket fény ért, sokkal hamarabb redukálódnak fémezüstté, mint azok, amelyeket nem ért fény. Az előhívóanyag elektront ad le a képalkotó és érzékenyítő gócoknak. A gócok negatív töltését az ezüstionok semlegesítik, így minden góc növekszik, csak különböző sebességgel. A nagyobb gócok gyorsabban, a kisebbek lassabban nőnek. Ezt követően az előhívóoldatban lévő ezüstionok semlegesítik a gócokat. Ugyanis az előhívó az ezüst-haloidot bizonyos mértékben oldja, így ezüstionok kerülnek az oldatba. Ezek az oldatban lévő ezüstionok könnyebben mozognak, mint a rácsban lévő ezüstionok. És így tovább, és így tovább, jelzi kezével, meddig, míg csak elő nem tűnik a kép.

A kép előtűnik, mondja azután, s azt rögzíteni kell, vagyis az előhívás után a fényérzékeny rétegben maradt, képalkotásban részt nem vett ezüst-halogenid szemcséket ki kell oldani, s ezzel a fotóanyag további fényérzékenységét meg kell szüntetni. Rövidre fogva már a dolgot, a gyakorlatban erre a leginkább nátrium-tioszulfátot, esetenként az ammónium-szulfátot érdemes használni. A rögzítőfolyamat három lépcsőben játszódik le. Először a rögzítőoldat behatol a zselatinos rétegbe, aztán a rögzítő vegyszer kémiai reakcióba lép a képalkotásban részt nem vett ezüst-haloidokkal, és komplex vegyületet létesít, végül a harmadik lépcső e komplex vegyületek kidiffundálása a zselatinból, ami a rögzítést követő mosás segítségével történik.

A fénykép tudományában rejlő istenség hatására a fényképész elméje átváltozik: szabad hatalommal csapong, különféle fajú élőlényeket teremt: növényeket, gyümölcsöket, tájakat, hegy-szakadékokat, félelmet keltő, rettenetes helyeket, melyek rémületet fakasztanak szemlélőikben. Majd viszont kedves vidékeket, melyek gyönyörűségesek, különféle virágos mezőkkel, amint hajladoznak a szellők lágy ingásának édes hullámaiban, s utánabámulnak a tovaszaladó szélnek. Lefelé rohanó folyókat, a magas hegyek nagy, áradó vizeinek hordalékával, amint maguk előtt hajtják a sziklákkal, gyökerekkel, földdel és tajtékkal vegyes, kiásott növényeket, maguk előtt sodorják mindazt, ami árjukkal szembeszegül. Szeretném, halkul el újra a hangja, ha megértenéd, hogy számodra nincs a világmindenségben olyan égitest, mely a Napnál nagyobb és hatalmasabb volna. Az ő fényétől világolnak mindazok az égitestek, amelyek a mindenségben szét vannak osztva: minden anima tőle jő, a meleg pedig, mely az élő állati testekben van, ettől származik. Azok, akik embereket akarnak imádni, bizonyára nagyon tévednek, hiszen látni kell, hogy még ha az ember olyan nagy volna is, mint ez a mi világunk, akkor is csak a legkisebb csillaghoz volna fogható, és azt is szeretném, ha látnád, hogy ezek az emberek halandók, és rothadásnak és romlásnak vannak alávetve a sírjukban.

Az étvágy megtartja az életet. A félelem, a rettegés meghosszabbítja. A fájdalom megmenti.

Így szól végül már alig hallhatón, étvágy, félelem és fájdalom, majd felemeli súlyos szárnyait, s ő, a kimondhatatlan és leírhatatlan szépségű, felemelkedik, egészen lassan, fel, mint a köd a völgyből, mint a hajnali pára az erdők sűrűjéből, mint egy angyal a mennybe a rábízott üzenet átadhatatlan töredékével, lassan, káprázón, végérvényesen.

A tűz nem más, mint égés.

Az égés nagyon fontos jelenség.

Ha vegyi processzusok oly hevesen következnek, hogy hőt és világosságot fejlesztenek, tűz tüneménye áll elő. Alapanyagai a hidrogén, az oxigén és a szénanyag, hő és világosság kíséretében. Amely anyagok jól égnek, mint a faneműek, zsiradékok, azok nagyrészt hidrogénből és szénanyagból állnak, míg az azokat körülvevő levegő egy nagy része oxigén, ami az égés lehetőségét eléggé magyarázza.

Ha ezen anyagok egészen kis részekre bomlanak, akkor azokhoz a hő és fény csatlakozván, mint láng fognak felszállani; ha ellenben nem bomlanak fel teljesen, akkor izzó állapotba jutnak. Minden test addig ég, míg oxigént felvenni képes. Azon hőfok, melynél az oxigén a testrészecskékkel egyesülni kezd, a gyúlékonysági fok, amely különböző testeknél eltérő. Így a fa már 25 °C-nál meggyulladhat, az ásványolaj 140-170 °C-nál, a cethalolaj 256 °C-nál, a növényolaj 216 °C-nál és így tovább. Az egyszer meggyulladt anyagok az égést akképp terjesztik, hogy a szomszédos részecskéket a gyúlékonysági fokig gerjesztik, míg meggyulladnak. Hő és oxigén elvonásával a tűz megszűnik.

A füst szénsavból, vízgőzből, s ha sűrű fekete, úgy szénrészekből is áll, melyek az égés processzusa alatt a meleg levegőn felemelkednek. Minél kevesebb az oxigén – a levegő – hozzááramlása, annál tökéletlenebb az égés, és így sűrűbb a füst.

A hő maga keletkezhetik súrlódás, ütés folytán, vagy pedig mint láng, izzás és robbanás következménye. A robbanás nem egyéb, mint gyúlás heves gázfejlődés közben.

Az égésnél konstatált tény, hogy a tűz által felmelegített levegő felfelé száll, tehát a láng és füst is mindig felfelé, illetve az uralkodó léghuzam irányában fog mozogni, azonban maga az égés mindenkor azok alatt keresendő, vagyis ha a tüzet el akarjuk oltani, az oltási műveletnek nem a felső részekre, hanem magára az égő tárgyra kell irányulnia, mert onnan ered maga a láng, a füst és a tüzet esetleg tovább terjesztő hőség és sziporka is, mely mindannyi egy csapásra megszűnik, amint maga az ezeket okozó tárgy eloltatott.

A gyufa nagyon hamar eléri a gyulladási fokot, mert olyan anyag van az egyik végére kenve, mely kevés dörzsölés árán is fel tud melegedni annyira, hogy magától lángra lobban. A gyufa kicsiny fadarab, s így égéskor kevés és rövid ideig tartó meleg és láng keletkezik. Ezért a földre vagy kövezetre dobott égő gyufa nemigen okozhat bajt. De ha már száraz szalmához vagy papírhoz ér, melyek nincsenek összesajtolva s elég levegőt kapnak, e tárgyak még a gyufa égésének ideje alatt elérhetik a gyulladási fokot, s lángra lobbannak.

A véletlenül vagy gonosz gyújtogató által eldobott égő gyufa nagy tűzvészt idézhet elő. Meggyújthatja a közelében lévő könnyen gyulladó anyagokat, ezek már hosszabb ideig tartó nagyobb meleget s lángot fejlesztenek, s ezért a nehezebben gyulladó anyagok is meggyulladnak, vagyis a tűz továbbterjedhet.

Öngyulladás által is keletkezik égés, vagyis mikor a test nem érintkezett égő testtel. Például ha légnemű éghető anyagot – hidrogén – hirtelen összenyomunk, az annyira felmelegszik, hogy meggyullad. Ugyanezt idézi elő az ütés, a dörzsölés és a rothadás.

A meggyulladás oka lehet még a vonat elszálló szikrája, villanyszikra vagy ez utóbbinak hatalmas rokona: a villám.

Beszélnünk kell a cukorgyárak, a malmok, a kenyérgyárak, a konzervgyárak és a textilüzemek tüzeiről, vannak a fatelepek, fűrésztelepek, papírgyárak, nyomdák, olajtelepek, valamint a szerves vegyészeti gyárak, a gyógyszergyárak, a szeszgyárak, a szappan- és gyertyagyárak, illetve a bőrgyárak és a cipőgyárak tüzei, megkülönböztetünk továbbá gépkocsitüzet, repülőgéptüzet, hajótüzet és vonattüzet, van sörgyári, téglagyári tűz, azután a lakástűzön belül pincetűz, kifejezett lakástűz, üzlettűz, kéménytűz, födémtűz és padlás, illetőleg tetőtűz, végül van szérűskerttűz, tarlótűz, mezőtűz és erdőtűz, valamint a nagyobb embertömegek befogadására szolgáló helyiség tüzei, azaz színház, kórház és kultúrtermi tűz.

József gazda, az én szomszédom, vadászember. Igen örültem, amikor láttam, hogy milyen gonddal rejti el gyermekei elől a fegyvereit, lőszereit. Nem is tart a házánál sok lőszert, s azt is egy jól elzárt kőedényben tartogatja fönn a padláson. Itt senki más oda nem fér, tűz sem férkőzhetik hozzá. S ha mégis – netán a háztető meggyulladása folytán a lőporkészlet robbanna –, ez sem okoz lefelé bajt, mert a lőpor robbanásakor leginkább fölfelé csap. Ajánlom másoknak is, akik lőport tartanak házuknál, hogy oly gondosan kezeljék, mint József bácsi.

Tőlünk átellenben a boltosnál lőporárusítás is van. Nem tudom, vajon betartja-e ő azt a szabályt, hogy az üzlethelyiségben csak legföllebb 3 kilogrammot tarthat, s azt is csak hatóságilag megjelölt helyen és módon. A többletet ő is csak a padláson tarthatja zárt helyen, alkalmas kőedényben. Megjegyezni való, hogy ugyanígy kezelendő a viharágyúban használatos lőpor, az úgynevezett pirolit és a sziklák robbantására alkalmazott lőpor, az úgynevezett fülöpit is.

Úgy hallottam, hogy a munkások a kőfejtéseknél dinamitot is használnak. Figyelmeztetem őket, hogy a dinamit még a puskapornál is veszedelmesebb anyag, tehát könnyelműen ne bánjanak azzal.

Ne hozzanak magukkal haza dinamitot a bányából.

S aki mégis hoz, az ne tartsa padláson, mert a dinamit ereje a robbanáskor nem annyira fölfelé, hanem inkább lefelé hat. Tartsa tehát a pincében, vagy még inkább valamely félreeső, zárt helyen, ahol különösen ügyeljen, hogy valami rá ne essék, mert ez nemcsak a szikrától, de ütődésre is iszonyú erővel rögtön robban.

A malmokban a lisztpor veszedelmes. Ha ugyanis a levegőbe sok lisztpor keveredik, az is robbanóvá válik. Nem egy malomban történt már ily veszedelmes robbanás. A mi molnárunk úgy rendezte be a malmát, igen okosan, hogy a szabad lisztporzás meg van akadályozva. De még akkor is égő gyertyával vagy más nyílt lánggal a molnár sohase bocsásson senkit a lisztkamrába.

Mire vigyázzunk tehát?

Vigyázzunk a kályháknál, a füstcsöveknél, a kéménynél és a katlannál, vigyázzunk a mécsesnél, olajnál, a gyertyánál és a fáklyánál, a benzin, az acetilén és a spiritusz használatánál, a padlásoknál, a tetőablakoknál, a padlásfeljáróknál is, veszélyes még a gyerekek játéka a gyújtóval, a fiúcskák dohányozgatása, a leánykák sütése-főzése, a felnőtt dohányzók gondatlansága, s a pajkos lövöldözés, a gondatlanság a gőzgép körül, a gondatlanság a zsírforralásnál, s a gondatlanság az istállólámpával, a szobalámpával és a nyílt világgal.

Ezreket és ezreket tett a tűz szerencsétlenné, sokan életüket is vesztik, sokan koldusokká vagy nyomorékokká lesznek. Sokan a csapás súlya alatt megtörve, elvesztik lelki erejüket, s nemhogy becsületes úton újra kezdenék sorsuk javítását: becstelen életre, csalásra, lopásra, rablásra, sőt a legtöbbször ezzel járó gyilkosságokra is vetemednek. Még többször pedig nagy nyomorúságuk miatt elkeseredve, itt hagyják ezt az édes magyar hazát, hogy a messze idegenben keressék kétséges szerencséjüket.

Úgyhogy: Istennek dicsőség, embernek segítség, ezek a fennkölt szavak vannak felírva a tűzoltóság zászlajára. Ám e szavaknak fel kell írva lenni minden egyes tűzoltó szívében is. Ez lesz az ő hűsége és megbízhatósága számára a fundamentum, mely nélkül az ő szolgálatukat elképzelni sem lehet. E jelző nélkül soha egyetlen tűzoltó sem felelhet meg hivatásának; e nélkül visszaélések és fegyelmi esetek sorozata lesz az ő pályafutásuk.

A tűzoltóknak, mint egy szorosan egybeszövődő testület tagjainak, szeretniük kell egymást. Ez a szeretet kell hogy megnyilvánuljon a tisztikarral szemben is, akikben mindenkor atyai jóindulatú munkatársat kell látniuk. Krisztusi szeretet hassa át a testületet: ez fog kisugározni működésükre, mely nem egyéb, mint a szeretetnek két speciális téren, a tűzoltásnál és a mentésnél való megnyilvánulása.

De rá kell nevelni a tűzoltókat a legszigorúbb fegyelemre is. A tűzoltóságnál ugyanis a szeretet és a fegyelem nemhogy kizárná, sőt inkább kiegészíti egymást. A hivatása magaslatán álló tűzoltónak magamagát kell tudni fegyelmezni.

A tűzoltólegénység előtt pedig mindenekben a tisztikarnak kell elöljárni a jó példával. Az ő működésükből, mint egy nyitott könyvből kell hogy megtanulja a tűzoltó a testületi, valamint a bajba került embertestvérek iránti szeretetet.

De hiába képeznők ki és tanítnók meg tűzoltóinkat a tűzoltás nehéz munkájának az elvégzésére, a gépek kezelésére, a lelkinyugodtsággal és lélekjelenléttel való munkára: ha az ügy iránti lelkesedés s az önfeláldozás nincs meg a lelkökben – munkájuk így haszontalanná válik. Nekik annyira együtt kell dolgozniuk, egymást támogatniok, mint egy család tagjainak.

A tűzoltónak nemcsak a kiképzését, hivatali ténykedését, hanem még a magánéletét is át kell hatnia ennek a lelkületnek. A tűzoltók nevelésének tehát arra is ki kell terjednie, hogy családi életük berendezése semmi nemű kívánnivalót fent ne hagyjon.

Legyenek odahaza takarékosak.

Legyen tiszta és rendes az otthonuk.

Fordítsanak kiváló gondot gyermekeik nevelésére.

A házastársi viszony sugározza a szeretet parancsát.

Ilyen környezetben erősödhetik meg a tűzoltó jelleme, mellyel szolgálata betöltésére alkalmas lesz.

A rendes életmód, mely kizárja a kicsapongásokat: előföltétele annak, hogy a tűzoltó veszély idején tiszta elmével, azonnal föltalálja magát, s mikor a kárvallottak rendesen a fejüket vesztik – akkor ő öntudatosan, lelkesen és bátran tudja betölteni Istentől nyert hivatását.

Mert: a tűzoltóhivatás csakugyan Istentől származik!

***

Mindezek után felkérem dr. Máriást, hogy az eléje mutatott kottából s az így elfújt egységes jelek segítségével trombitaszavával nyissa meg a kiállítást!

Víz! Állj! (Pa-pamm! Pa-pamm!)

Tűz van! Tűz van! Siess tehát tűzoltó! (Pa-pa-pamm! Pa-pa-pamm! Pa-pa-pamm!)

Vigyázz! (Pa-pa-pa!)

Fecskendőhívó! (Pa-a-a-pa-pa!)

Állj! (Pa-pa-a-a-pa!)

Sorakozzál! Sorakozzál! Sorakozzál! (Pamm-pa-pamm! Pamm-pa-pamm!)

Gyülekezzetek! (Pa-pa-pa-pa!)

Szerelj! (Pamm-pamm!)

Visszaszerelj! (Pa-pamm-pamm!)

Vizet! (Pa-pamm-pa-pamm!)

S végül:

Nagy a veszély, csővezető, rögtön vissza! (Pa-pa-pa-pam-pam-pam-pam-pamm!)

***

Hölgyeim és Uraim, érezzék magukat otthon!

Köszönöm figyelmüket!

Ha engedelmesen meghallgatod, megtartod és teljesíted a parancsolatot, akkor áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd. Áldott leszel jártodban-keltedben.

Vereséggel sújtja az Úr ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak ellened, de hét úton menekülnek előled. Áldást bocsát az Úr csűrjeidre és minden vállalkozásodra, és megáld azon a földön, amelyet ad neked.

Megnyitja gazdag kincsesházát, az eget, és idejében ad esőt a földedre, és megáldja kezed minden munkáját.

De ha nem hallgatsz rá, ha nem tartod meg és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, akkor átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn. Átkozott lesz kosarad, és átkozott sütőteknőd. Átkozott lesz méhed gyümölcse, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Átkozott leszel jártodban-keltedben.

Átkot, zűrzavart és fenyegető veszélyt bocsát rád minden vállalkozásodban, amelybe belefogsz, úgyhogy hamarosan elpusztulsz, és elveszel gonosz cselekedeteid miatt. Megver az Úr sorvadással, lázzal és gyulladással, forrósággal és szárazsággal, aszállyal és gabonarozsdával. Üldözni fog. Fejed fölött az ég olyan lesz, mint az érc, alattad a föld pedig olyan, mint a vas. Eső helyett homokot és port ad földedre, s vereséggel sújt ellenségeid előtt. Egy úton vonulsz föl ellenük, de hét úton menekülsz előlük. Holttested az ég összes madarainak az eledele lesz, és nem lesz, aki elriassza őket.

Megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral. Déli napfényben is tapogatózni fogsz. Nem leszel szerencsés utaidon, elnyomott és kifosztott leszel mindenkor, és nem segít rajtad senki. Feleséget jegyzel el magadnak, de más férfi közösül vele. Házat építesz, de nem te költözöl bele. Marhádat szemed láttára vágják le, de te nem eszel belőle, fiaid és lányaid más népek hatalmába kerülnek, te meg csak nézed és epekedsz utánuk minden nap, de nem tehetsz semmit.

Megtébolyodsz attól, amit szemeddel látnod kell.

Sok magot viszel ki a mezőre, de nem takarítasz be semmit, szőlőskertet művelsz, de bort nem iszol. Minden határodban lesznek olajfáid, de nem kened magad olajjal, mert lehullanak a bogyók. Minden fádat megeszi a féreg. A köztetek élő jövevény mindinkább föléd kerül, de te egyre inkább hanyatlasz.

Rád szállnak az átkok, mert nem hallgattál a szóra. Éhezve és szomjazva, mezítelenül és nélkülözve szolgálsz majd azoknak, akiket rád bocsát az Úr. Ostrom alá veszik városaidat, míg le nem omlanak a magas és erős kötelek, amelyekben bízol.

És nem pihenhetsz meg még ott sem, ahová így űzni fog az Úr, mert rettegő szívet, szomorú szemet és csüggedt lelket ad neked akkor. Hajszálon függ az életed, riadozni fogsz éjjel és nappal, és nem bízhatsz abban, hogy életben maradsz. Reggel azt mondod: bárcsak este volna! Este meg azt mondod: bárcsak reggel volna! Mert rettegés tartja fogva szívedet attól, amit látnod kell.

Aztán beteljesednek rajtad az áldásnak és az átoknak mindezen igéi, s akkor jóra fordítja sorsodat Isten. Megkönyörül rajtad, és újra összegyűjt, ha az ég széléig űzött is, még ott is összeszed, onnan is elhoz, és bevisz téged arra a földre, amelyet megígért.

És te újra hallgatni fogsz a szóra, és teljesíted a rendelkezéseket és parancsolatokat. Bővelkedővé tesz az Úr kezed minden munkájában, méhed gyümölcsében, állataid ivadékában és földed termésében. Mert újra öröme telik majd abban, hogy véled jót tegyen.

A parancsolat ugyanis nem megfoghatatlan a számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse nekünk, hogy teljesíthessük? Nem: nagyon közel van hozzád.

Százhúsz esztendős vagyok már, nem tudok veletek tovább együtt járni-kelni. Az Úr is megmondotta nekem: nem kelhetsz át a Jordánon. Felmegyek az Abarim hegységbe, a Nebó hegyére, amely Moáb földjén van Jerikóval szemben. Megnézem a földet a távolban, amit nektek adott az Úr, azután meghalok azon a hegyen, amelyre felvezetett.

Ti pedig maradjatok itt, és tudjátok meg minden parancsaimat és szertartásaimat és ítéleteimet, melyeket örökségül adok. És ne mondjátok nekem, hogy az Úr megmutatta nekünk dicsőségét és nagyságát, hangját is hallottuk a tűzből. A mai napon láttuk, hogy életben maradhat az ember, ha Isten beszél hozzá. De most miért halljuk meg? – ne beszéljetek így. Hiszen megemészt bennünket ez a nagy tűz! Ha még tovább is hallgatjuk, meghalunk! Mert van-e olyan ember, aki hallotta az élő Isten szavát a tűzből beszélni, mint mi, és életben maradt?! Ne mondjátok nekem, hogy: csak te menj oda, és hallgasd meg mindazt, amit az Úr minékünk üzen; ne mondjátok nekem, mert nem a mennyben van, és nem is a tengeren. Nem: nagyon közel van hozzátok.

Csak át kell lépni a küszöböt.

Csak ki kell nyitni az ajtót.

Az előadó kivesz a zsebéből egy kulcsot, a pinceajtóhoz megy, s miközben azt mondogatja, hogy „hát akkor próbálkozzunk meg elsőre ezzel”, a kulcsot beledugja a zárba, és igyekszik azt benne elfordítani. Többszöri kísérlet után visszatér a mikrofonhoz.

Nem tudom kinyitni sajnos. Talán Önnek itt sikerül. Kérem, próbálja meg. Egy lakat az egész.

S a kulcsot egy látogató kezébe adja, az is megpróbálkozik a zárral, de neki sem sikerül. Az előadó széttárja a kezét, és bejelenti:

Az ajtó nem nyílik.

Talán nagyon messze van. Felfoghatatlanul messze.

Hölgyeim és Uraim,

minden istennek: 1 korsó méz.

A Labyrinthos úrnőjének: 1 korsó méz.

Amnisosban Eleuthiának 1 korsó méz, Poseidonnak 1 korsó méz. Deukios hónapban a diktéi Zeusnak 12 l olaj, a Daidaleionba 24 l olaj, Pa-dé-nek 12 l olaj, Amnisosba minden istennek 24 l olaj, Erinysnek 6 l olaj, a szelek papnőjének 8 l olaj… összesen 136 l olaj.

Wordewios hónapban áldozati asztal: nem szabad, az elbocsátóknak: nem szabad.

Amint látható, ennyi adományt fog a papoknak Ekhelawón adni: 480 l búza, 108 l bor, 1 bika, 10 sajt, 1 juhbőr, 10 1 méz. Ugyanígy a nép: 240 l búza, 72 l bor, 2 kos, 5 sajt, 4 l zsír, 1 juhbőr. A hadvezér pedig ennyit fog adni: 2 kos, 72 l liszt, 24 l bor.

A jóslatkérők ólomtáblácskáin Dodonában a következők állnak:

Hérakleidas jó szerencsét kér Zeustól és Dionétól, és megkérdezi az istent, lesz-e utóda mostani feleségétől, Aiglétől. Nikokrateia tudakolja, melyik istennek kell áldoznia, hogy helyzete jobbra forduljon, és meggyógyuljon betegségéből. Lysanias kérdezi Zeus Naiostól és Dionétól, hogy vajon tőle való-e az a gyerek, amellyel Annyla terhes. Kleutas kérdezi Zeustól és Dionétól, hogy hasznos és sikeres lesz-e a számára, ha juhokat tart. Végül: Agis kérdezi Zeus Naiost a takarók és a párnák felől, hogy elvesztette-e azokat, vagy valaki az idegenek közül ellopta.

Persephonénk, mondja az orphikus himnusz, ó nagy Zeus lánya, te jöjj ide, boldog. Vedd, egyedül-született istennő, áldozatunkat, Plutón sokrabecsült, kegyes, életadó felesége. Hisz Hádész kapuin, földünk üregén te uralkodsz. Tett-torló, szerelemfürtű szent sarja Zeusnak, Föld mélyén ki király vagy, s Eumeniseknek az anyja, Zeus-lány – mondani bűn, az anyád hogy nemze világra – Eubolost te szüléd, aki dörgő és sokformájú. Hórák társa, a fényt ki hozod, ragyogó alakú vagy, Ó szent, mindenen-úr lány, termésünkbe te sarjadsz, Jólragyogó, szarvat ki viselsz, emberfajon úrnő, Ó tavasz éke, örülsz zsendült füvek illatain most, Szent alakod mutatod rügyben, terményben a földön, Gyűjtő-termékeny, ha az ősszel nászba vitetsz majd, Élte-halála te vagy csak a gyötrött emberi fajnak.

A delphoi szentély homlokzatán ezek álltak:

Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan, Légy ura lelkednek, Kerüld az igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt, Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj igazságos úton.

A földbe ásott átoktáblákon ez áll:

Negyednapos hideglelést küldök Aristiónra, hogy az alvilágba kerüljön. Megfogtam Mikiónt, és megkötöttem kezét és lábát, nyelvét és lelkét. Megkötöm Euryptolemost és Xenophónt, aki Euryptolemosszal tart, nyelvükkel, szavukkal, munkájukkal együtt, és amit csak gondolnak és tesznek, legyen sikertelen számukra. Kedves Föld, fogd meg erősen Euryptolemost és Xenophónt! Tedd őket lehetetlenné, sikertelenné és tüdőbajossá! Kedves Föld, segíts nekem, hogy megkössem őket, mert sérelmet szenvedtem tőlük! Megkötöm Dionysiost, a sisakkészítőt, és feleségét, Artemist, az aranyművest, házukat, műhelyüket, munkájukat és életüket, és Kallippost is! Megkötöm Theagenést, nyelvét és lelkét, és a beszédet, amelyet készít. Megkötöm Pyrrhias, a szakács kezét és lábát, nyelvét és lelkét, és a beszédet is, amelyet készít. Megkötöm Phereklés nyelvét és lelkét is, és a tanúságot, amelyet Theagenés érdekében tesz. Megkötöm Lamprias nyelvét és lelkét, és a beszédet is, amelyet készít, kezét, lábát, szemét és száját. Mindegyiküket megkötöm, eltörlöm, eltemetem, átszögezem. És bármilyen igényt nyújtanak is be ezek ellenem a törvényszék előtt, legyenek semmivé igényeik tettben és szóban. Legyen Artemisnek, Démétérnek, Korénak és az összes Démétérrel levő istennek ajánlva az, bárki legyen is, aki nem hozza vissza nekem köpenyemet, ruhámat és egyéb tárgyaimat, amelyeket elhagytam, miután már kértem őket. Kerüljön Démétér elé, és ha valaki másnál is van valami abból, ami az enyém, égesse a tűz, és vallja be bűnét. Engem igazságtalanság ért, Démétér úrnő!

A Püthia válasza ez volt Delphoiban:

Vége szakad majd éhségnek, meg a kórnak is egyszer,

hogyha a férfiak és nők önnön testük ajánlják

Minósznak, elutazva az isteni tenger által

jóvátenni a vétket. Irgalmas lesz az isten.

Máskor így felelt:

Ó balgák, mire vártok? Fussatok el peremére már a lakott földnek, odahagyva a házat, a várat! Mert meg nem marad itt éppen sem a fej, de a test sem, kéz meg az ifjúi láb se marad meg, a törzs sem, csak iszonyat örvénylik. Mindent rombol a tűzvész, fergeteges Árész száguld szír harci szekéren. Sok ragyogó bástyát szétront, köztük a tiédet, tűzzel emészteti templomait amaz égilakóknak, kik most ott állnak valahol talpig verítékben, orcájuk halovány. A magas házak tetejéről éjszínű vér csordul balsorsodnak jeleképpen. Menj ki a szentélyből, bajodat gyászolva szívedben!

Végül azt mondta Püthia Delphoiban:

Ó, boldog s szomorú! (Hisz mindkettőre születtél.) Kettős sorsú az életed: egyik a kettős-kétes napsugarak feketéje, a másik, mint az öröklét. Éled is, és halod ezt, a halálodban nem öregvőn. Mert mondd meg a császárnak, hogy a mesteri fal lezuhant már. Phoibosz háza enyészik és elpusztult a babérfa. Nincs csevegő forrása, dalos vizei elapadtak.

Az ellentétesre csiszolt illik össze, és az ellenkezőkből a legszebb illeszkedés. Minden a viszály által jön létre.

Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összehangzó, széthangzó, és mindenből egy, és egyből minden.

Az elől, ami soha le nem merül, hogy bújhatna el valaki? Halál mind, amennyit ébren látunk, és mind amennyit alva: álom. A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy élik azoknak halálát, ezeknek életét pedig halják. Az út fel és le: ugyanaz.

Kancáim, melyek visznek, ameddig a vágyam elérhet, vittek, vezetve, midőn az istennő nagyhírű útjára elragadtak: a tengely a kerékagyban síp hangját adta izzásig hevülve, amikor Héliosz lányai, kik elhagyták az Éj házát, siettek, hogy menjenek a fénybe, kezükkel taszítván hátra fejükről a fátylat. Ott van az Éj és a Nappal ösvényeinek kapuja: szemöldökfa és kőküszöb fogja közre, s a kapuszárnyak tátongó nyílást tártak, megnyílván, midőn a sokércű tengelyeket a furatokban egymás után megfordították. Az istennő pedig nyájasan fogadott, jobbjával a jobbom megragadta, ekképpen szólt és így szólított meg: neked, ifjú, aki halhatatlan kísérők társaként érkezel, mindent meg kell tudnod, mind a jólkerekített igazság rendületlen szívét, mind a halandók vélekedéseit, melyekben nincs igaz bizonyosság. Nos, én elmondom, te meg fogadd be a szót, miután meghallottad, ezt az egész, valószínűnek tűnő berendezést elmondom neked. Minthogy minden fénynek és éjnek neveztetik, minden ugyanúgy tele van fénnyel és láthatatlan éjszakával, melyek egyenlőek, mivel nincs semmi, ami kettejük közül egyikben ne részesülne. Meg fogod ismerni az éter születését, és az éterben lévő összes jegyet, és a nap tiszta, világosan fénylő fáklyájának pusztító munkáit, és hogy ezek honnan erednek, meg fogod érteni a kerekszemű, körbejáró Hold munkáit és születését, meg fogod a kétoldalt körbevevő eget, és azt, hogy honnan keletkezett, s hogy hogyan kötötte gúzsba Ananké, hogy tartsa a csillagok határát. Ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell.

Végezzék el a szertartást a sphagiai szentélyben, hozzák el az adományokat, és rendeljék ki azokat, akik hordozzák: Potniának 1 aranyserleg, 1 asszony, Mnasának 1 aranycsésze, 1 asszony. Posidaeiának 1 aranycsésze, 1 asszony.

Végezzék el a szertartást Poseidon szentélyénél, tisztítsák meg a várost, hozzák el az adományokat, és rendeljék ki azokat, akik hordozzák: 1 aranyserleg, 2 asszony.

Végezzék el a szertartást Péleia, Iphimédeia és Diwia szentélyénél, hozzák el az adományokat, és rendeljék ki azokat, akik hordozzák: Péleiának 1 aranycsésze, 1 asszony. Iphimédeiának 1 aranycsésze, 1 asszony, Diwiának 1 aranycsésze, 1 asszony. Hermésznek 1 aranyserleg, 1 férfi.

Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.

Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.

Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő. Alapul vesszük, ami a condition humaine mibenlétére mindeddig vonatkozódott, s kötelességtudóan, valójában ötlettelenül, szigorú fegyelemmel, valójában egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként újra megmerítkezünk emez emberi egzisztencia ábrázolható teljességének iszapos vizében. Már a vadócok hibáját sem követjük el, azt állítván, hogy ítéletünk maga volna az utolsó ítélet, amiként azt sem, hogy kijelentsük, innen nincs tovább. Nem mondhatjuk, hogy a mi számunkra a művekben már nincs idő, nincs történet, mivel nincs a dolgokban értelem, amiként azt sem, hogy abban, hogy akkor tehát mi volna a dolgokban az értelem, más, rajtunk kívül, eligazodhatna valaha is.

Azt azonban állítjuk, hogy számunkra bebizonyosodott, hiába próbálunk csalódottságunkban eltekinteni önmagunktól, s nekilódulni valami nemesebb cél, valami magasabb erő felé, kísérletünk folyton csúfos véget ér. Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán, hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak az emberi történelemről lehet, az ember állapotáról, ama soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az „isteni különben” szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: MINDEGY.

Itt ma mondatokat, gombokat, zacskókat, szenvedélyt, iskolatablót, képeket, könyveket, gázjelzőt, költészetet, csalódást és fecskefészkeket fognak látni.

De ne felejtsék: felejteni! felejteni!

Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli, baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei. Felejteni akar, mert keserű vereségét nem volt képes méltósággal elviselni sem, mert kirágta jellemét a pokoli füst s a pokoli szesz, mert tényleg csak ennyi, a füstje s az olcsó szeszek maradtak a hajdani metafizikai utas sóvárgásából az angyali birodalom felé – valami piszkos füst a vágyódásból, valami orrfacsaró szesz a megszállottság őrjítő italából.

Nincs vége a történelemnek, és nincs vége semminek sem, mi már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy velünk bármi is bevégződnék. Csak folytatunk valamit, és fenntartjuk valahogyan, valami folytatódik, valami fennmarad.

Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő. Alapul vesszük, ami a condition humaine mibenlétére mindeddig vonatkozódott, s kötelességtudóan, valójában ötlettelenül, szigorú fegyelemmel, valójában egy megfeneklett szellemi állapot foglyaiként újra megmerítkezünk emez emberi egzisztencia ábrázolható teljességének iszapos vizében. Már a vadócok hibáját sem követjük el, azt állítván, hogy ítéletünk maga volna az utolsó ítélet, amiként azt sem, hogy kijelentsük, innen nincs tovább. Nem mondhatjuk, hogy a mi számunkra e művekben már nincs idő, nincs történet, mivel nincs a dolgokban értelem, miképpen azt sem, hogy abban, hogy akkor tehát mi volna a dolgokban az értelem, más, rajtunk kívül, eligazodhatna valaha is.

Azt azonban állítjuk, hogy számunkra bebizonyosodott: hiába próbálunk csalódottságunkban eltekinteni önmagunktól, s nekilódulni valami nemesebb cél, valami magasabb erő felé, kísérletünk folyton csúfos véget ér. Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről sem, mert minekünk beszélni csak az emberi történelemről lehet, az ember állapotáról, ama soha nem változó mineműségről, amelynek lényege csak a mi számunkra olyan csiklandó vonatkozás, különben, az „isteni különben” szempontjából ez a lényeg, talán tényleg, mindöröktől fogva és mindörökké: MINDEGY.

Itt ma mondatokat, gombokat, zacskókat, szenvedélyt, iskolatablót, képeket, gázjelzőt, költészetet, csalódást és fecskefészkeket fognak látni.

De ne felejtsék: felejteni! felejteni!

Hegedűs 2 László!

Hegedűs 2 László!

A kiállítást megnyitom.

Az emberi kebelre ritkán szokott valami égetőbben hatni az elválás perczeinél. Egyike ez azon érzelmeknek, melyen minden nemes szív önkéntelen elszomorodik. Kit a sors megátkozott, azt igen gyakorta éri a keserű élmény… s az idő és tér megpróbálja a bús, a lehangolt kedélyeket – az emlékezet pedig az elválás készítette fájdalmakat vissza-visszacsalja, s vész, vihar hasztalan üvöltenek feledést; ütött az elválás órája.

Ütött nekem is, s a hang, keblem fájó hangja az Isten hozzádot rebegi. Az elválás keservének varázsszálaival bevonva elhagylak Titeket, kiket szerettem, s szeretni fogok végső leheletemig. És Ti se vonjátok meg tőlem, a távolban, szíves hajlamaitokat, hiszen a minden nagyot, jót s szépet fölkaroló lélek híveként a nehéz semmitől vissza nem rettenő bátor szívvel ott, a Nektek-távolban, munkálkodni töretlen fogok magam is.

Ha valamely társaságot elhagyunk, a búcsúzásnál arra kell gondolnunk, hogy nem örökre hagyjuk-e azt el. A búcsúzás kétféle: az általánosan szokásban levő s az úgynevezett francia búcsúzás. Az elsőnél a háziúr- s háziasszonynak bók között kevés szóban megköszönjük a szíves fogadtatást. A francia búcsúzás abban áll, hogy az ember, anélkül hogy valakinek szólna, mintegy eltűnik a körből.

Igen illetlen volna az általános elmenetelt siettetni akarni azáltal, hogy szüntelen óránkat nézzük, azzal részint a háziurat sértjük, kinek kimutatjuk, hogy unatkozunk, részint pedig az általános derültséget hangolhatjuk le; a búcsúzás akármely neménél tehát kerülni kell az azt megelőző óra-nézegetést.

A búcsúzás rövid legyen, akár reggel, akár délután, akár az estéli órákban leend, és ez a szabály, különösen azt, aki az érintkezésben még nem tett szert kellő jártasságra, súlyos probléma elé állítja. Az ilyen ember szeretne ugyan elbúcsúzni és eltávozni, mert már ő maga is kényelmetlenül érzi magát, de mégis ülve marad, mert sehogyan sem tudja megtalálni a búcsúzáshoz illő szavakat és alkalmat. Szeretne felkerekedni, de nem tudja magát rászánni, s távozását addig-addig halogatja, amíg végül a vendéglátó segíti őt ki kínos helyzetéből, azzal hogy távozásának útját óvatosan egyengeti.

Vigyázz, hogy veled kapcsolatosan erre sohase kerülhessen sor!

Ha megérkezésed után azt vennéd észre, hogy a háziak készülnek valahová, néhány percnyi ott-tartózkodás s a búcsú szavai után távozz.

Ha valakit könyv mellett találsz, s könyvét nem csukja be jöttödre: ne maradj soká, mert ez annak a jele, hogy szeretne tovább olvasni.

Ha étkezés ideje közeleg éppen, és te az étkezésre nem vagy meghívva, köszönj el idejében.

Az ajtóból hajtsd meg magad, s arccal a társaság felé fordulva lépj ki a küszöbön.

Elemi szabályokként pedig vedd figyelembe a következőt:

Viselkedésed mindig legyen természetes.

Az érdeklődés, a részvét, az öröm az arcodról is olvasható legyen.

Mosolyogj minél többet. Árassz vidámságot magad körül.

Ne lógasd a fejedet. Karjaidat természetesen lengesd, ha jársz.

Állás közben ne támaszkodjál semmihez.

Ha ülsz, ülj egyenesen, mert elnyúlni ülés közben ízléstelen és tiszteletlen viselkedés.

Ne izegj-mozogj, és ne hintázzál a széken.

Ne tedd zsebre vagy csípőre a kezedet.

Ne akasszad a hüvelykujjaidat a mellényedbe.

Húzd ki magad, ha kell, könnyedén hajolj meg, ne mélyen és ne mereven.

Vállaid mellett a fejedet is hajtsd meg, és ne less fel főhajtás közben.

Ne támaszkodjál, és ne rakd fel lábaidat más székére.

Az ásítást igyekezzél fogaid összeszorításával azonnal elnyomni. Az ásítás ugyanis akár fáradtságot, akár unalmat fejez ki, emberek között nem illendő viselkedés. Ha mégis elkerülhetetlenül ásítanod kell, zsebkendővel vagy a kezeddel takard el a szádat.

Ne ásíts hangosan és ne ütögessed a kitátott szádat.

Ne sóhajtozzál ok nélkül. Szomorúságodat se jajveszékeléssel és sóhajtozással fejezd ki.

A köpködő ember undorító látvány, azért sose köpködj. Ha beteg vagy, zsebkendőbe köpj észrevétlenül. Ha rossz szokásból köpködsz, akkor is elsősorban magadnak ártasz vele, mert a szervezet a nyálat nem feleslegesen, kiköpésre termeli. Arra nagy szüksége van a gyomornak az emésztésnél.

És csodálkozni fogsz, ha azt mondom, hogy Hazádnak is ártasz vele. A köpködő emberek az utcát, vonatot, vendéglőt stb. botrányosan szennyessé teszik. Forgalmasabb gyalogjárón például tíz lépésnél három köpetet kell kikerülnöd. Gondolj arra, hogy az itt járó művelt külföldiek Hazád szépsége mellett ezt is észreveszik! Ne árts Hazád jóhírének köpködéssel!!!

És ne hangoskodjál, ne kiabálj. Ne nevess nagyon hangosan.

Ne hallgatózzál, ne leskelődjél. A kíváncsiskodás nem a művelt ember jellemvonása.

Senkire se mutogass ujjal.

Az ajtót mindenkor csendesen csukd be, ne csapdosd, ne rugdosd.

Ne bámulj meg sehol senkit és semmit.

S végül ne nézz a levegőbe üres tekintettel.

A testtartásnak különböző módjai vannak, melyek közül el kell találnunk az alkalom szerinti leghelyesebbet. Egyenes testtartás az első, mi a műveltségre igényt tartó embernek ajánlható; egyenes, fönnálló testtel s fölemelt fővel teremte minket az Isten. Ez legyen útmutatás számunkra, hogy hajlottan ne álljunk, s ne csússzunk a porban. Az álnok, a szenteskedő, az álszemérmes vállai közé húzza a fejét, s hajlott testtel jár mindenfelé. Nem természetből folyó ez nála, mint a teherhordóknál, mert itt valóban elhanyagolt természet az egész, míg amott nevetséges vagy bosszantó tettetés minden. A finom modorú ember nem akar sem egyiknek, sem másiknak látszani, ezért fejét magasra emeli, akár ül, akár áll, vagy teste bármilyen helyzetben legyen. Azonban ez az egyenes tartás sohase legyen merev, ment minden fönnhéjazás-, szemtelenség- és hetykeségtől. A fej mozog, de illemmel mozog, hajlik, amikor kell, s amennyire kell, soha kevésbé, soha többé, mint szükséges. Sem előre nem csüng, sem egy vagy más oldalra. S ha azután mozgott, vagy hajlott, ismét szokott rendes, egyenes állásába tér vissza.

Ha állunk, testünk súlya mindig csak egy lábra nehezedjék, hogy elfáradva a búcsúban támaszunkat változtathassuk, s a feszességet is kikerüljük.

Végre ha nőt vezetünk karunkon aztán kifelé, tartsunk mindig lépést vele, nehogy egyenetlen lépések által zavarjuk őt a járásban. Ha lefelé vezetjük a lépcsőkön, övé az elsőség, ha fölfelé megyünk velük, elöl megyünk: így kívánja azt a gyöngéd, finom modor.

A szem, úgy mondják, a lélek tükre, tolmácsa. Vannak szemek, melyek elgyengítenek, vagy mérges nyilakként hasítják át szíveinket. Míg mások jól tevőkként hatnak ránk, közlékennyé, bizalmassá tesznek bennünket. Mint mosolygó ég tekint le ránk némely szem, míg egy másikból a kárörvendő ördög vicsorítja ránk fogát.

Nincs oly lelkiállapot, melyet szemmel ki ne lehetne fejezni. A szembeszédre azonban szabályt felállítani nem lehet. Csak útmutatást lehet adni, melyet a tapasztalásból meríthet az ember.

A nyílt tekintetű ember mindenkinek szerényen, szelíden, barátságosan néz a szeme közé. Sohasem fog a szemével hunyorítani, s tekintete ment a félelemtől: ő sohasem fog megijedni vagy tartózkodást mutatni, de nem is lesz szemtelen, hunyászkodó vagy csúszómászó. Tekintetét szelíd mosoly, a lélek megelégedésének gyümölcse kíséri.

Azonban hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés a sajátunké? Szívnemesítés és az ily tekintettel s arckifejezéssel bíró emberek utánzása által. Tudniillik: hogy vonásaink szelídek, barátságosak, szendék, kedvesek, előzékenyek legyenek, szükséges, hogy szíveinkben éljen a jótevés, könyörület, barátság érzete. Bírnunk kell e nemes erényeket, gyakorolnunk kell azokat, s élveznünk a boldogságot, mit azok szívünkbe csepegtetnek.

Azonban jól megjegyezzük: nem futó gondolat, nem egyes jócselekvény kölcsönzi az arcnak ez állandó s általán tetsző tekintetet. A nemes és jó iránt való érzeteink legyenek szilárdak, működjenek szüntelenül, váljanak vérünkké. Műveljük szívünket szüntelenül.

Lehet azonban, hogy elegendő lesz mindössze csupán annyit mondani:

Könnyen előfordulhat azonban, hogy az Isten hozzádnak szóban nem tehetünk eleget, akkor viszont illő azt írásbelileg kifejeznünk a visszamaradóknak.

A búcsú-levél ama érzéseink foglalata, melyeket személyesen az elváláskor éreztünk volna, ha abban fontos körülmények, betegség, kényszerült sietség meg nem akadályoznak. Miután kényszerítő körülményeink abba a helyzetbe hoztak, hogy nem vehettünk személyesen búcsút, levelünket bocsánatkéréssel kell megnyitnunk, s az okokat, melyek mint akadályok merültek fel, s abban hátráltattak, elősorolnunk.

Ezen bevezetés után emlékezzünk meg mindazon kedves s boldog órákról, melyeket alkalmunk volt eltölteni; a jóságról, a szívességről, mellyel környeztek, s mindezekért mondjunk szíves köszönetet. Anélkül, hogy túlzásba esnénk, panaszkodjunk a sors végzése ellen, mely őket elhagyni kényszerít, és biztosítsuk, hogy bármilyen helyzetben szeretet- és barátsággal fogunk visszaemlékezni rájok. Ha a körülmények megengedik, vigasztaljuk magunkat és őket a viszontlátás reményével. Kérjük fel őket, hogy irántunk viseltetett eddigi bizalmok-, szeretetök- s barátságukban továbbra is tartsanak meg bennünket hozzánk tartozóinkkal együtt.

Ügyeljünk arra, hogy a levél egész tartalma ment legyen a keresett kifejezésektől. Mert e levelek e neme megkívánja, hogy abból tisztán az érzés beszéljen. S miután ez mintegy zálogát képezi szeretetünk- s barátságunknak, s célja az illető egyénnek irántunk való gyöngédségét, kihez a levél intézve van, biztosítani: kerüljünk minden hanyagságot és hidegséget, éppen úgy, mint a túlzást.

A feleletekben ugyanakkor szomorúságunkat fejezzük ki barátunk eltávozása felett, és sajnálatunkat, hogy tőle személyes búcsút nem vehettünk. Kívánjunk neki sok szerencsét útjához, vagy a sorsán történt változáshoz. Igyekezzünk őt kétes helyzetében megnyugtatni, s vigasztaljuk azon reménnyel, hogy e változás talán jövőjére a legjobb eredménnyel lehet.

Például így kezdhetünk neki:

Rögtöni sürgető körülmények kényszerítenek e nekem minden tekintetben oly végtelen kedves helyet elhagyni, anélkül hogy képes lennék Öntől – kinek jóakaratát legbecsesebb kincseim közé sorolom – személyesen elbúcsúzni…

Vagy: Fájdalomtól áthatva fogtam tollat, hogy búcsút vegyek tőled, de a sors ezt megtagadta tőlem: egy óra múlva indulok.

Vagy: Végtelen vágyat éreztem távozásom előtt téged még egyszer ölelhetni, s utolsó búcsúszókat váltani veled, de útitársaim nem hagytak időt nekem, és sietésre kényszerítettek. A körülményeknek hódolva tehát, csak így, néhány sorban fejezem ki a fájdalmat, amit érzek, hogy téged el kell hagynom, ha ugyan azt szóval kifejezni lehetne…

Vagy: Az elválás fájdalmat okoz, de kétszeresen fájdalmas az, ha azt, akit szeretünk, anélkül kell elhagynunk, hogy utoljára szívünkhöz szoríthatnánk, s ilyenkor az érzéseinket csak nagyon gyengén kifejező íráshoz kell folyamodnunk. Így vagyok én is most, s írásban igyekszem neked előadni, mit éreztem, midőn megtudtam, hogy távozásomnak oly gyorsan kell megtörténni, hogy még csak meg sem láthatlak téged elutazásom előtt, hogy mindent megkíséreltem az akadályok legyőzésére, hiába…

Vagy: Balcsillagzatom úgy akarta, hogy kénytelen legyek Öntől búcsú nélkül megválni, miután egy felsőbb rendelet következtében rögtön el kellett utaznom, s midőn Ön talán még azt hitte, hogy csendes otthonomban töltöm időmet, már én akkor messze jártam…

Amiképpen azután búcsúleveleinket a következő ajánlható formák között fejezhetjük be: És most Édesem, még egyszer Isten veled! Csókol s üdvözöl gondolatban, és a messze távolban se szűnik meg téged szeretni…

Gondoljon néha a távolból arra, aki Önre naponként meg fog emlékezni, és soha se fogja feledni Önt…

Isten Önnel! Legyen biztos, hogy a legnagyobb távolság se lesz képes emlékét szívemből kitörölni, s azt mindig híven meg fogom őrizni…

Vagy így: Menjen Ön – de tartsa meg emlékében legjobb barátját. S néha bizonyítsa be egy-egy jellel, hogy érzelme irányomba nem változott, mi egyedüli kincsem.

Ifjú szívek!

Végezetül, áthajóztotokban a XX.-ból előre a XXI.-be, mi mással búcsúzhatnék tőletek, mint hogy megosztom veletek egy játék szabályát, mely időmúlattatásul, míg csolnakunk csendes mód fölfelé halad, a kedvünkre lehet.

Nevezzétek majd úgy: Pandora Szelencéje, s a következőképpen kell játszani:

Mindenki fölveszi egy földi rossznak a nevét, úgymint irigység, harag, betegség, harc, éhség, tűzvész és így tovább. Egy azonban a remény nevét veszi fel. Egy előbb kiküldött behívatik akkor, s az egyik játszót botjával megérintve azt mondja: „A reményt keresem, azért kinyitom Pandora szelencéjét.” Ha eltalálja a személyt, annak válaszolni kell: „Én vagyok a remény.” A kereső akkor felel: „Jó, légy tehát most Epimetheus.” S akkor elfoglalja annak helyét, ki a reményt az előbb megszemélyesítené.

Ha azonban nem találja el, azt válaszolják neki: „A remény a szelencében maradt.” S neki újra ki kell mennie, a többiek nevet cserélnek, s a játék újrakezdődik.

Ifjú szívek!

A remény a szelencében maradt.