Az urgai fogoly

 

 

 

Maan’t előtt, Maan’t után

M. M-nek szeretettel

 

A kérdésre, hogy mivel is kezdődött történetem, már egy héttel hazatérésem után – érdeklődőt s válaszolót mintegy ugyanarra a lejtőre állítva így – azt feleltem valakinek: az úttal kezdődött, és azzal is fejeződött be, ama rendkívüli úttal, tettem hozzá, mely Urga és Beijing közt nagyjából egy nappallal, egy éjszakával s egy újabb nappallal volt mérhető – s ez a nagyjábóliság, ez a még csak nem is leplezett körülbelüliség, az adatok rám igazán nem jellemző nagyvonalú, azaz költői kezelése, egyszóval az tehát, hogy nemet mondva az egyenes válasz iránti szenvedélyem máskor szinte gyötrelmes kényszerére, az időtartam megjelölésével fejeztem ki egy távolságot, azonnal a kellős közepébe helyezett engem annak a rejtélyes, nehéz szomorúságnak, amelynek szelíd, de könyörtelen örvényéből nem szabadultam azóta sem, akárhányszor próbáltam is – és mindig más irányból, hogy kijussak belőle végül – ebbe a rendre elbizonytalanodó tudósításba, ebbe a gyakran zavarba fulladó tájékoztatóba, ebbe az alkonyati jelentésbe, vagy minek nevezzem, belekezdeni. Történetem összes részletének a tudatában voltam és vagyok, fogódzóiban megfogódzkodni, alapelemeit felidézni s kifejezni őket természetesen, valamint előre haladni közöttük a kezdet kezdetétől képesnek éreztem, mint ahogy ma is képesnek érzem magam, azt viszont a szóba foglalásnak már az első kísérletétől fogva nem bírtam, amiként még most sem bírom megmondani, hogy az egész miről szól, s hogy miért és kicsoda foszt meg a pillanattól, amelyben ráébredhetnék az itt következő különös esemény eligazító értelmére, arra, amit e történet maga mondani akar. A lényeget illetően vagyok tehát tanácstalan, a lényeget nem értem szégyenemre, s azt hiszem, őszintén bevallhatom, hogy a lényegből való ilyetén kiebrudalás igen fájdalmasan érint, hiszen az ítélet azt a lényt sújtja így, aki mindeddig egyetlen pillanatra sem szűnt meg önmagát a létezésben feltett eszmei mondanivaló remény nélküli kutatójának tekinteni, s akiben még csak föl sem merült ez idáig, hogy kissé régimódi megszállottból nem is csupán a lényegretörés semmirekellője, de egyszer még, egyenesen, a lényeg elcsapott lovagja lesz.

A történet értelméből való kirekesztettség eme bevezetésképpeni fölemlegetése után itt van az ideje annak is, hogy az elbeszélés beindítása keltette szomorúságról most már minden további nélkül eláruljam: ez arra az üres, és épp üressége folytán veszedelmes melankóliára vezet vissza, mely már az utazás közepén elfogott, s amelyhez nekem is vissza kell vezetnem magányos, fáradt, érzékeny olvasómat, ha azt akarom, hogy értse: e melankólia azonos magával a történettel.

Hidegen tűzött a nap, és olyan vakítóan kék volt az ég, amilyen vakítóan kéket, hogy is mondjam, szinte már csak üldözött bérgyilkosok szemében látni. Elhagytuk Urga nyomortelepeit, nem akadt több rongyos integető, s az utolsó katonai laktanya szörnyű őrtornya is eltűnt a messzeségben. Elléptem a fülke ablakától, s rendezni kezdtem a beszálláskor szanaszét hányt csomagjaimat, de mivel nehéz volt eldönteni, mi maradjon az útizsákokban, s mi kerüljön ki belőlük, azaz mire lehet szükségem az elkövetkezendőkben, és mire nem, csak akkor végeztem, amikor a vonat a maga zavarba ejtő lassúságával egy hágón már átjutott a Bogd-hegység déli lejtőjére, s odakint elkezdődött az, amire tudtam ugyan, hogy számítanom kell majd, de ami most mégis megdöbbentett: a leginkább meddőhányókra emlékeztető hegyek vonulása az egymást vég nélkül váltó fennsíkok peremén. Hanyatt dőltem hálókocsim kellemes melegében, s a fejem egy párnának támasztva figyelmesen vizsgálgatni kezdtem a tájat az ablakon át, de midőn beláttam, hogy semmiféle hasonlat a meddőhányók dermesztő lidércnyomásáról nem fejezi ki hűen a látványt, hisz ezek a hatalmas, csupasz hegyek szembetűnően és kétségbevonhatatlanul halottak, gyorsan elirányítottam gondolataimat e nyugtalanító tényről, s feltettem az utazók szokásos kérdéseit, egyebek közt azt, hogy mit hagytam a hátam mögött, s hogy mi vár rám ezután. Térképet hajtottam ki magam elé, s mert valami egész könnyű szédülésfélét éreztem, mintha a fülkém alatt csattogó kerekek váratlanul egy meredeken lejtő pályára tévedtek volna, helyzetemet meghatározandó megint végigkövettem mutatóujjammal az Urgát Beijinggel összekötő, Jiningig szinte nyílegyenesen futó fekete vonalat, mely nem csupán az én jól fűtött mongol vonatomét, de a kísérteties orosz szerelvény, az úgynevezett transzszibériai expressz idevonatkozó pályáját is hivatva volt jelezni – egyetlen cérnavékony vonalacska, állapítottam meg, egy óriási sárga mezőben.

Már korábban, Urgában megütköztem azon, hogy a jegyiroda amúgy is sunyi tekintetű alkalmazottja, mint aki nem tud határozott választ adni rá, félrefordítva azt a sunyi tekintetét egyszerűen tudomást sem vesz kérdésemről, hogy ugyanis hány óra, hány perckor ér majd vonatom a beijingi Főpályaudvarra, de hogy ez az emlékezetemben megint felbukkanó, bosszantó incidens magyarázta volna-e egyedül elhatározásom, azt nem tudom, mindenesetre ekkor, mutatóujjammal a térképen, úgy döntöttem: ha azok, ott, Urgában, szakmájuk szégyenére képtelenek voltak, majd tisztázom én magam itt, hány óra, hány perc – s az időre a távból, sebességből következtető ősi eljárás első lépéseként már húztam is elő a ceruzát, hogy a térkép bal alsó sarkában található aránytáblázatról levegyem a százas méretet. S levenni a százas méretet, gyerekjáték volt, amiként cérnavékony vonalacskámra pontosan tizenötször rámérni is, de mikor a – mi tagadás – kézműves módon elért ezerötszázas eredményt leellenőrizendő, s alkalmazkodva az ottani méretarányhoz, egy másik térképemen is megvizsgáltam a dolgot, azt tapasztaltam, hogy ugyanaz a vonal ugyanabban a sárga mezőben ezúttal ezerháromszáz kilométert mutat. Tisztában voltam azzal, számításom mennyire értelmét vesztené, ha már az elején ilyen nagyfokú bizonytalansággal lépnék tovább, ezért nem fontolgatva, melyik térképem mond igazat a kettő közül, egy harmadikhoz, egy kínai kiadásúhoz fordultam, mondván, döntsön a birodalmi tapasztalat. Méricskéltem hát továbbra is, összevetettem és megbecsültem, kiigazítottam és pontosítottam, végül azt morogtam: a fenébe!, a kínaiak is megbízhatatlanok, s így ment ez egészen addig, míg egyszer csak arra eszméltem föl, hogy nem a térképpel s vonalacskámmal foglalkozom, hanem, ki tudja, mióta már, kifelé bámulok – nyilván elmélyedvén a haszontalannak bizonyuló műveletekben, felnéztem, s anélkül, hogy a tudatára ébredtem volna, valami odatapasztotta a tekintetem az ablakon túlra, ahogy végeláthatatlanul vonulnak ott azok a halott hegyek. Szemeimet továbbra sem bírtam levenni róluk, megbűvölve néztem azt az ijesztő, elhagyatott, élettelen vidéket, a végsőkig lecsupaszodott bércek egymásutánját, amint az ablak kimetszette részletben éppen egyhangú menetelésüktől nem mozdul, nem változik a táj, s ebben a kíméletlen állandóságban egyszeriben olyan érzésem támadt, hogy talán nem is a térképeim használhatatlanok, hanem a fogalmaim, a szándék, mely kilométerekre próbálja darabolni azt, ami itt valóban oszthatatlan, ennek a minden múlandó tartalmától megszabadult térnek a határtalan tágasságát. Ha adatokról ezek után egyáltalán szó lehet, ekkor még, Maan’t előtt, ezer méter magas fennsíkok tetején jártunk, a viharos szél óriás ördögszekereket hajtott süvöltve maga előtt, a nap mozdulatlanul uralkodott a kék mennybolt középpontjában, miközben vonatom nehézkesen fúrta előre magát délkeletnek – egyszóval minden arra mutatott, hogy a területnek és közömbös körülményeinek aztán édesmindegy, kilométereim felmondták-e a szolgálatot, vagy nem, ellentétben velem, akinek ez korántsem volt olyan mindegy, sőt ami fölött az én társtalan, törődött, megsebzett olvasóm valami kibontakozásra várva most nyilván könnyedén túlteszi magát („Ezerötszáz, vagy ezerháromszáz, ugyan már, kit érdekel?!” – hallom szinte a hangsúlyokat), afölött én, akkor, ott Maan’t előtt, semmiképpen nem bírtam napirendre térni, hogy ugyanis olyan pontjára jutottam a világnak, ahol a távolságot a távolság mértékegységeivel lemérni nem lehet. Olyan volt ez nekem, aki magát mindig is az elmosódások, a dolgokat homályban tartó színleges megnevezések makacs ellenfelének tudta, mintha példának okáért a színeket a nézésük kiváltotta fáradtsággal, egy szélesen zengő bachi hangzatot népi képzettársításokkal, vagy mintha az isteni jelenlét sajgó hiányát a siralomházban az akasztófa romló minősége elleni dühödt kirohanással kellene kényszer hatására sandán körülírni, így aztán, érthető módon, bár minden értelem nélkül, már Maan’t után, a kerekek csattogását kezdtem el önkéntelenül is figyelni, hogy ne kelljen feladnom a távolság s eképpen megérkezésem időpontjának kiszámíthatóságába vetett reményeimet.

Igen, már elhagytuk Maan’t hajdan rózsaszínre festett, mongolbarokk díszítések nyomait őrző, erősen oszlásnak indult, leírhatatlanul nyomorúságos kőépületeit a háttérben meghúzódó jurtatelepekkel, amikor számolgatni kezdtem a kerekek csattogását a fülkém alatt, s mire beismertem, hogy például százezer zakatolásban meghatározni az út hosszúságát nem mondana valójában semmit, mert hiszen úgy a százötvenedik fölött a zakatolások nem a táv s az idő előrehaladását, hanem azt jelzik, ennek az előrehaladásnak bizony egyetlen eleme sem múlik el, mire tehát beláttam, hogy túl sok már a zakatolásból, addigra a hegyeket odakint dombok váltották fel, s én tudtam: az az emlékezetes szédülésféle, ami térképészkedésem elején elfogott, nem valami oktalan, buta, futó érzés volt, hanem amolyan előjel, szervezetem tiltakozó válasza arra a most már, Maan’t után, legalább olyan bódító, mint amilyen nyilvánvaló tényre, hogy ugyanis süllyedünk, hogy vonatom egyre lejjebb ereszkedik a fennsíkok magasából útban a sivatag felé. Mondanom sem kell, mennyire nem bíztam semmit a térképekre, mégis határozottan rossz érzéssel vettem tudomásul, mikor az egyikbe újból belepillantva megállapítottam, hogy a még jóval odébb fekvő Char Ayrag, illetve Saynshand kivételével a Góbi sivatagon áthúzódó cérnavékony vonal mentén egyetlen települést sem tüntettek fel, így most, Maan’t után, számolnom kellett vele, hogy épp Maan’t az a pont, a maga kétségbevont, eltagadott, de számomra annál szembeötlőbb létezésével, hogy éppen Maan’t az a kísérteties határ, amellyel együtt a mit sem sejtő utazó maga is lekerül az érvénytelenné vált térképekről, s belép a sivatag ama részegítő, roppant közegébe, ahol … másféle tények … másféle bizonyosságok … az irányadók.

A szerelvény két rongyos mongol mellett zakatolt el ekkor, akik magukat nyilván a sínek vezető egyenesére bízva, s ölükben egy-egy hatalmas széndarabot cipelve küszködtek előre a viharosan csapkodó szélben, majd nem sokkal ezután egy pihenő tevecsordát fedeztem fel a távolban, ahogy szürkéssárga szőrükkel szinte belemosódnak az egyre laposodó dombok kopár hátterébe; mindezeknek világos magyarázata azonban, hogy miféle semmiből bukkant föl – gyalog! – a két mongol, s hogy hát honnan tévedt ebbe az élettelen pusztába valami eleven, csak akkor adódott, amikor a vonat váratlanul lefékezett a jóval messzebbre sejtett Char Ayrag-i állomás épülete előtt, s a fejem fölött addig észre sem vett hangszóróból ordítva rám reccsent egy hang, hogy a mongol és az orosz után angol nyelven is közölje: Ten minute wait! Ten minute wait!, s mi, úgynevezett utasok, lassan elővánszorogtunk fülkéinkből, majd félig elgémberedett, vak bogarakként imbolyogva és hunyorogva lemásztunk a vágányok közé. Az omladozó, salétrom emésztette indóház és mögötte vagy száz méterrel az a néhány ólra emlékeztető s a világvégi elhagyatottságnak egy elmondhatatlan mélységébe süppedt kőépület már önmagában is elég lett volna arra, hogy felismerjem: az eddigi előkészületek, vagy helyesebben: az ereszkedés itt lezárult fejezete után sivatagi utazásunk kezdetének valóban a közvetlen közelébe, mondhatni, alászállásunk Char Ayrag-i küszöbéig jutottunk, ám engem mégsem ez a szörnyű mód eligazító látvány győzött meg róla, hanem társaim s mintegy az ő tükrükben a magam különös viselkedése a sínek között. Mert valamennyien úgy tébláboltunk a jeges szélrohamok söpörte kövezett térségen, mint akiket jól láthatóan nem a hosszú utazás szokásos kényelmetlensége csigázott el ennyire, hanem inkább a tudat, hogy ez itt valóban az utolsó állomás, ahol az emberi jelenlétnek, bármilyen ijesztő minőségben is, de mégiscsak van valami nyoma. A megszólítástól való irtózás miatt véletlenül sem lépett senki a másikhoz közelebb, gyanakvón, véres szemekkel méregettük egymást, s noha bennem, és nyilván nemcsak bennem, fölmerült ugyan a homályos terv, hogy talán jó volna megkérdezni a legközelebb állót, vajon ő mit gondol, van-e itt ok egyáltalán bármiféle aggodalomra, a tervből nem lett semmi, mert addig gomolygott abban a belső homályban, mígcsak a mozdony éles füttyjele, majd az, hogy egymás sarkára hágva visszamásztunk a vagonokba, minden efféle tervnek véget nem vetett. S ha pusztán erről lett volna szó, tudniillik, hogy jogos-e, vagy teljességgel indokolatlan itt valamely aggodalom, akkor tényleg nem vesztettünk semmit, amikor lemondtunk az egymás közti érintkezésnek még a látszatáról is, azt ugyanis az ember maga is rögtön megválaszolhatta, hogy ilyen előzmények után különösebben vidám élményekre nemigen számíthatunk. Hogy azonban milyenekre, azt Char Ayragból továbbindulván nem nagyon lehetett kikövetkeztetni a tájból, mert abban lényeges változás a korábbiakhoz képest nem volt fölfedezhető, legalábbis, újból elfoglalván helyem a jólesően meleg kupéban, ezt állapítottam meg, máris hadd tegyem hozzá, tévesen. Láttam a köves talajt a görcsösen kapaszkodó culhirok szétszórt csomóival, láttam a súlyosan sötéttől a fényben szinte kifehéredő fénylőig a kékek összes egymásra rétegzett birodalmát az égen, mindössze az nem tűnt fel, hogy a folyamatosan kisimuló dombok egyet jelentenek ennek a holt vidéknek az állandó, egyre sebesebb növekedésével – ez elkerülte a figyelmemet.

Elkerülte, de megfigyelőképességemmel amúgy általában is történt valami, mert amint átléptünk Char Ayrag kapuján, s kezdtünk távolodni tőle, egyre inkább az volt az érzésem, hogy képtelen vagyok lényeges különbségeket észlelni az ablak kimetszette látvány korábbi s pillanatnyi változata között. Nem arról volt szó, hogy – mondjuk – szemeim fáradtsága miatt összemosódott volna előttem bármi is, vagy elmerengtem volna – soha ilyen erősen nem feszítettem meg a figyelmemet, soha ilyen éles kép nem tűzött rám, mint ekkor odakintről; hanem arról volt szó, hogy e sivatagi tartomány ablakomban elúszó, pontosabban szólva: elzakatoló részletei egy mozdíthatatlan, végleges egységbe, egy többé már nem módosítható állandóságba ugrottak össze, s biztos vagyok benne, hogy még a testtartásom is hűen kifejezte görcsös igyekezetemet, ahogy talán órákon át, kissé előregörnyedve, s kezemet az ölemben ökölbe szorítva, próbálok rájönni, ez a részletei után most a maga teljes egészét mutató provincia, amelybe jutottam, mire is emlékeztet engem olyan nagyon. A Bogd déli lejtőjétől egészen idáig újra végiggondoltam az utamat, tekintetemmel újra végigjártam ezt a gigantikus sárga mezőt a halott hegyektől eme egyre kietlenebb, hátborzongató pusztaságig, s ma már szinte hihetetlen, milyen sokáig tartott, míg végül megvillantak az agyamban az első célravezető szavak, amik azután elvezettek a következőig s a következőig, hogy még Saynshand előtt eljussak végül a világos meghatározásig: egy kiszáradt tengeri medencében halad vonatom Kína felé, vagyis, tettem hozzá döbbenten, egy hajdani tenger fenekén vagyok.

Felkeltem az ülésről, s amennyire persze ez egy szűk vasúti fülkében lehetséges, járkálni kezdtem az ablak s az ajtó között. Már kinéznem sem kellett mindig, időnként akár le is vehettem róla a szemem, akkor is a tudatában voltam, hogy a világnak miféle dermesztő öblében utazom. A megfogalmazás, a ráeszmélés izgalma gyorsan múlt, helyét egy addig soha nem tapasztalt, egészen könnyű mélabú, igen, az a bizonyos mindenek elején emlegetett melankólia foglalta el: úgy éreztem magam, mintha engem is kísértő lényei közé emelt volna a néhai tengernek ez a szikkasztó temetője, amelynek egyébként mostanáig növekvő, valahol egy követhetetlen ponton megállapodó, irdatlan méreteivel én is, és nagyon is, tisztában voltam már.

A végtelen tágasságban szinte észrevehetetlen vonatom begördült Saynshandba, a mozdony vizet kapott, s már mentünk is tovább.

Visszafeküdtem az ülésre, betakartam magam egy pokróccal, megigazítottam a fejem alatt a párnát, s mielőtt a hirtelen bealkonyodó ég teljes uralma alá vonta volna a kezdődő homoksivatag hullámzó, holdbéli domborzatát odakint, a fülkémre boruló egyre sűrűbb homályban én is megértettem, hogy hát végül is minden, egész utazásom, ide vezetett, az ablakomban lassan elsötétedő kép végtelen egyhangúságához, ahhoz, hogy visszagondolva a távolság és az idő meghatározásának oly sikertelen próbálkozásaira, felfogjam végre: e nagy szikkadás valahai elrendelőjének a nyomában járva most megtudom, milyen lehet a közelében, ahol, kezdett rám törni valami könnyű álom, az egyhangúság tökélye csillan meg mindenen, ahol egy fokozhatatlanul tökéletes monotónia szab meg minden mértéket s oldja fel a súlyt, ahol tehát ugyanaz az örökkévalóság van, amelybe most itt, csukódott le a szemem, magam is belefutottam, útban Kína felé.

Két kicsi kéz az indítókapcsolón

Egy távolba eső őszi nap éjszakáján, messze-messze már a mostani lázas óráktól, a papírra vetés folyamatos jelen idejétől, midőn asztalom mellett a rádió hisztérikusan ismételgeti, hogy újra kitört a háború, a béke túlsó partjának szépséges ködében tehát, szemben a véresen ijesztő innensővel, nos, akkor, ama szeptember végi éjjelen vonatom, a Ulaanbaatarból Beijingbe tartó orosz szerelvény, a maga hétvagonnyi tiltott kereskedelmet folytató mongol és lengyel ügynökével, valamint egy külön kocsiban velem együtt huszonnégy, sorsának rejtett módosítását tervező utassal, a Góbi sivatagra borult teljes sötétségből begördült a Dzamyn Üüd-i állomásra. Csikorogtak a fékek, fölriadtak az alvók, a mozdony egyetlen hosszú sóhajtással fújta ki oldalán a gőzt, s noha tudtuk, a sivatag a térképek szerint még végtelennek tűnő kilométereken át folytatódni fog, azt is éreztük mindannyian, hogy a mi számunkra viszont, bennünk, valahol itt Dzamyn Üüdnél, véget ér. Talán, emelkedett a helyesbítő hangsúly, s rezgett aztán ünnepélyesen, tényleg véget ér, talán, úszott át a szóban egy döntő nyomaték az aggodalomról a bizakodásra, ez lesz az a pont, ahol fellélegezhetünk, sőt amikor a fülsiketítő fékcsikorgás előcsalt bennünket a fülkékből, és a magunk támasztotta hirtelen tolongásban végre mindenki megtalálta a helyét a folyosóablakoknál, a hangsúly emez eltolódásában már az a meggyőződés is benne volt, hogy mélyebbre nem, mélyebbre úgysem lehetne, innen már, kezdtük betűzgetni az állomás feliratát, egész biztosan csak kifelé vezethet út. Camin Uud, olvastam össze a cirill betűket. Zhamen Aid, kiáltotta be mellettem valaki egy fülkeajtón. Tzam Ude, hallatszott távolabbról is. Általános volt a megkönnyebbülés.

Hosszú út állt mögöttünk, noha azt, hogy milyen hosszú, magunk sem tudhattuk igazán, hisz a mérték, amivel meghatározhattuk volna, menet közben felmondta a szolgálatot. Azazhogy: nem is a mértékről volt szó ezúttal, és nem is a hosszúságról, hanem hogy sivatagi utazásunk egy olyan tudásba vezetett be, amit birtokolni senki nem akart, hogy olyan tapasztalattal ajándékozott meg, ami valamennyiünket készületlenül ért – sőt azt kell mondjam, arra érdemtelenek lettek megjutalmazva ezzel a tapasztalattal, arra alkalmatlanok lettek beavatva ebbe a tudásba. Közülünk ugyanis már arra sem számított senki, hogy Ulaanbaatartól a mongol–kínai határig egyáltalán bármire is számítani kell, épp ellenkezőleg, úgy voltunk vele, ha hosszú lesz, hát hosszú lesz, ki fogjuk bírni, a kupék a körülményekhez képest kényelmesek, a fűtés jó, az egyetlen, amivel szembe kell néznünk, az unalom – márpedig ezt a csekély kellemetlenséget, szögeztük le még az ulaanbaatari pályaudvaron, igazán el lehet viselni, ha az ember arra gondol, mi vár rá azután. Előzetes elképzeléseink igen ártatlanok voltak tehát, nem csoda, ha meglepett, sőt őszintén megdöbbentett valamennyiünket, amikor megértettük, hogy átkelésünk a Góbin nem a zsibbadt tagok okozta megpróbáltatás panaszos élményeinek, hanem egy kivételes helyzetre való ráébredésnek a története lesz, egy olyan tény felismerése, amit életünk köznapi világával összekapcsolni, úgy véltük, épp azért nem lehet, mert magunkban legfőképp és pont azt a bennünk is föltételezett elvont általánosságot nem voltunk képesek felfedezni, amire viszont ez, ez a nem is váratlan felismeréssel vagy ráébredéssel, mint az előbb jellemeztem, inkább valami lassú ráeszméléssel megszerzett tudás a leghatározottabban vonatkozott. Egyáltalán nem akarom elhallgatni, hogy a többes szám eddigi s ezutáni használatának valamelyest önkényes volta ellen valószínűleg mind a huszonhárom társam élénken tiltakozna, akikkel egyébként ebbe az egy és ugyanazon többes számba – és elsőre legyen elég erről ennyi – tényleg nem a kölcsönös ismeretség vezetett – csak megnéztük egymást a beszállásnál, aztán a maga fülkéjébe a párjával vagy anélkül ki-ki szótlanul elvonult; azt azonban ők sem vonnák kétségbe, hogy aki arra a Beijingbe tartó vonatra, rokonságunk önmagában is szembeötlő jeleként, megvette a jegyét, az már nem tévesztette össze saját céljait és saját nehézségeit, amint az elszomorító gyakorisággal történni szokott, képzelet alkotta hősök költői céljaival és nehézségeivel, mert esetünkben – s talán ebben is megerősítene mind – olyan sótlan, száraz, kedveszegett emberekről volt ott szó, akiket nem csupán az kötött össze, hogy többé már nem lehetett becsapni őket, hanem az ellenkezője is, az a puszta elkeseredést meghaladó, végérvényesen ki nem zárt eshetőség, hogy bizonyos váratlan körülmények esetén – s mi éppen egy effélének próbáltuk kitenni magunkat – ez a velem együtt huszonnégy, és épp a legérzékenyebb kérdésekben, még egyszer, utoljára, mintegy búcsúzóul, igenis becsapható. Olyan hasonlóság állt fenn közöttünk, aminek különösen kifejtett változata öröm vagy büszkeség helyett inkább nyugtalansággal töltött el minket, hisz féltett magányunkat éreztük megtámadva így, ám ugyanakkor olyan árulkodó, olyan nyilvánvaló volt ez a hasonlóság, amely még azt a felhatalmazást is megadja most, hogy nem igazolható, de igaz, vagyis úgynevezett szabad kijelentéseket tehessek… példának okáért arról, hogy amennyiben akadt afféle eset, amikor elejét kívántuk venni a kérdezősködésnek, akkor az utazás okát firtatók előtt („Ugyan minek mentek ti Kínába…?”) nagy valószínűséggel hajszálpontosan ugyanúgy ütöttük el a dolgot, mondván, azért, hogy feledést keressünk a gondjainkra, illetve mikor a hitetlenkedő s kissé sértett kíváncsiskodók azt dünnyögték erre: elvándorolni a föld másik oldalára, ez nem éppen közönséges módja a feledésnek, mi, még nagyobb valószínűséggel, ugyanúgy feleltünk valamennyien, hogy tudniillik igen, ez igaz, de hát… a gondjaink sem éppen közönségesek. És mindez viszonyaink egyoldalú jellemzéseként, tájékoztatásul az otthon maradottakhoz talán meg is állja a helyét, más szempontból nézve azonban a mi indítékaink – s épp azért hoztam szóba a dolgot, hogy erről beszámolhassak – szerényebbek, földhözragadtabbak, s ha nem volna túlságosan kíméletlen, azt mondanám, kicsinyesebbek voltak, mint azé, aki bennünket az örökkévaló riasztó birodalmába, mert hiszen ez történt velünk Dzamyn Üüd előtt a Góbiban, bevezetett. Itt nem vártunk többet, ha egyáltalán valamit, mint a sivatag meglepetés nélküli közhelyeit, s hogy „végtelenségére”, „szomjazó homokjára”, „holdbéli elhagyatottságára” majd unottan rálegyinthetünk, ehelyett egészen váratlanul az időtlenségnek és a halhatatlanságnak egy kísérteties terébe, sőt hadd mondjam meg egyenesen: ember számára elviselhetetlen tartományába jutottunk – ha egy efféle amúgy is megsápadt szócska, mint az „elviselhetetlen”, képes még egyáltalán bármit is kifejezni abból, amitől mindnyájan annyira megriadtunk, s aminek közvetlen nyomása alól most Dzamyn Üüdnél, kibámulva a folyosóablakon, oly jóleső volt a felszabadulás. Mert átutazni a Góbin, mert a Góbi sivatagot orosz vagonokban Beijing felé keresztülszelni, mert egy őszi napon az orosz szerelvények átlagos sebességével a Bogd-hegységtől a mongol–kínai határig belemerészkedni a Góbi sivatag élettelen ürességébe, nos, ez azt jelentette, hogy bele is veszni, azt jelentette, hogy nyomtalanná válni, önmagunkat eltűntnek nyilvánítani, átmenetileg elillanni a földi létezésből, ilyen feltételek között ugyanis ez a sivatag – lerombolván a mesebeli megmenekülésnek egy több évezredes, édeni metaforáját – azt állította, hogy az örökkévalóság valóság ugyan, de nekünk lidérces mód elrettentő valóság, hogy az örökkévalóság az istenek tartománya ugyan, de ezek az istenek mozdulatlanok, megközelíthetetlenek, hidegek és pokoliak, hogy az öröklét nem más, mint az őrületig hevített teljes és végzetes szimmetria, hogy az öröklét nem egyéb, mint az ismétlődés dermesztően eszményi, feldúlhatatlan tökéletessége. Álltunk a folyosóablakoknál, néztük a hatalmas neonfelirat vakító kékjeit, sárgáit és vöröseit: a helynévtábla cirill, ujgur és kínai óriásjeleit a már enélkül is épp elég különleges állomásépület homlokzatán, de mire megfogalmazhattuk volna, hogy akkor vajon minek is vagyunk kitéve ezzel a tudással, hogy milyen árat kell is fizessünk ezért a beavattatásért, s hogy egyáltalán hogyan bírunk majd ezek után visszatalálni saját eredeti léptékeinkhez, addigra már vissza is találtunk, a megérkezés okozta megkönnyebbülés addigra már ki is oltotta rendkívüli tapasztalatainkból a nyomasztó tónusokat, s miközben figyelmünket egyre nagyobb mértékben Dzamyn Üüd kötötte le, ezekből a rendkívüli tapasztalatokból nem is maradt más, mint egy önmagát gerjesztő, gerinctájunkat bizsergető, kellemes izgalom, hogy hát ha ilyen bevezetéssel van ellátva a kínai birodalom megközelítésének idáig meglehetősen regényes története, akkor várakozásainkban egész biztosan nem fogunk csalódni, akkor Kína a maga még csak nem is sejtett tónusaival tényleg birodalma lesz a feledésnek, s valami nagyszerűvel jutalmazza majd, hogy földi és légi lélekvesztőkön ezt a nagy utat megtettük érte. Bármilyen hihetetlen, így történt, a legkörültekintőbb fogalmazással sem leplezhetem tovább, hogy bizony így esett: Dzamyn Üüd-i megérkezésünket követően néhány perccel már tényleg el volt felejtve az egész, s ha magyarázatot keresek erre a hirtelen felejtésre, hát csak a legpimaszabbat találom, hogy tudniillik a számunkra felkínált kiábrándító igazságban, amely amúgy istenigazából elvette az ember kedvét a halhatatlanságtól, mi eleve nem láttunk egyebet, mint egy nem ránk méretezett, helyesebben: mint egy nem nekünk felállított akadályt, amin túl kell jutni és el is felejteni azonnal, hiszen egyrészt azok közé tartoztunk (és itt, beismerem, erősen leengedtem a hangsúlyt, ahogy az komoly bejelentéseknél szokás), akik súlyos halálfélelmük ellenére, titkos életszeretetből régóta nem gondolnak már a halhatatlanságra, másrészt pedig (s innentől a hangsúly ismét a régi) figyelmünk osztatlan egészére s általa ama tény kétségbevonhatatlan bizonyítékára volt mindenekelőtt szükségünk, amit az állomás fölöttébb különös épületét vizsgálgatva persze valamennyien éreztünk már: hogy ugyanis sikerült, megjöttünk, itt állunk Kína kapujában.

A ház, ahol mindezt írom, már órákkal ezelőtt elcsendesedett, éjjel negyed három múlt, kislányaim nyitott szájjal, kitakarózva alszanak az ágyon, s ebben a nagy csendességben a fűtőcsövek zümmögésével csak egészen halkra lecsavart rádióm verseng az asztal mellett, ahogy mint valami elhallgattathatatlan tücsök cirpeli a beteges lelkesedés híreit… e percben épp óriásbombázók ámulatra méltó pusztításairól a megindult háborús ütközetben. Félek az óriásbombázóktól, sőt azt kell mondjam, az óriásbombázóktól félek csak igazán, ezért arra kényszerítem magamat, hogy halljam is, meg ne is – hisz a rádiót kikapcsolni persze nem merem – ezt a szakadatlan cirpelést; ennek viszont, amellett, hogy hallom is, meg nem is, éppen az a következménye, aminek a közlése kedvéért ilyen minden mindegy alapon megszakítottam elbeszélésemet, hogy tudniillik csak sóváran szóba hozni tudom, de újra felidézni magamban már nem vagyok képes az izgalom akkori édességét, az elfogódottság és a várakozás pezsdítő zamatát, egész helyzetünknek azt a furcsa ünnepélyességét a Dzamyn Üüd-i pályaudvaron, amelyből mindössze annyit értettünk világosan, hogy megméretésünk és bebocsáttatásunk valahol innen kezdődik majd – mert a többit, főként ennek a megméretésnek és bebocsáttatásnak a módját és feltételeit, a legteljesebb homály fedte.

Afelől nem voltak kétségeink, hogy lényegében a megfelelő helyen vagyunk, de minthogy érkezésünket követően a szó legszorosabb értelmében nem történt semmi, szerettük volna tisztázni, hogy akkor hát hol is van ez a lényegében pontosan. Térképeinken, már amelyik feltüntetni egyáltalán érdemesnek tartotta, Dzamyn Üüd majdnem közvetlenül a mongol–kínai határt jelző piros vonalacska közelében feküdt, márpedig ez, attól függően, mennyit adtunk a térképekre, bennünket akár két, egymásnak szögesen ellentmondó eredményre is vezethetett. Ha rábíztuk magunkat a jelzésekre, és kizártuk a nyomdahibát, akkor számolhattunk akár még negyven-ötven kilométerrel is, ha viszont tudomásul véve ugyan őket, de nem ezeknek a rejtélyesen megbízhatatlan térképeknek hittünk, hanem a saját szemünknek, akkor okunk volt rá, hogy azt gondoljuk, szó nincs még negyven-ötven kilométerről: Dzamyn Üüd maga a határ. Az állomás ugyanis, amellyel a sötétben mindvégig láthatatlan helység a legmesszebbmenőkig azonosnak bizonyult, még csak nem is emlékeztetett a Bogd-hegység, majd a Góbi félsivatagos pusztaságának megállóként szolgáló, ritka és torokszorítóan nyomorúságos viskóira. Egy pályaudvari épülethez viszonyítva palota volt, egy palotához viszonyítva erődítmény, mongol ízléshez képest kínai, a kínaihoz képest viszont mongol. Homlokzata, amiről már jó ideje nem bírtuk levenni a szemünket, s amit épp ezért hol különlegesnek, hol fölöttébb különösnek nevezve már többször is emlegettem jelentésemben, olyan lakóról árulkodott, aki félig még gyerek, félig már gonosztevő, mert bármit, de azt aztán igazán nem képzelhette senki, hogy óriásokra méretezett falai között valami elfajzottságában is megejtő magányos szörnyszülött helyett holmi vasutasok próbálnak meg az itt hetente két ízben egymás sarkára hágó szerelvények őrjítő káoszában – lámpácskáikkal és indítótárcsákkal hadonászva – rendet teremteni. Bal szélen, nem túl tréfásan máris azt mondhatom: jobb nem firtatni, miért, egy hozzávetőleg húsz méter magas torony emelkedett, amit egy vaskos oszlopok alkotta bástya zárt le a kúpos tető alatt, és hiába találgattuk kezdetben, hogy lőrései mögé vajon néhány árnyékba húzódott néma fegyveres avagy maga a kiismerhetetlen lakó rejtőzött-e, hamarosan abba is hagytuk ezt a találgatást, mert az óriás neonfeliratokról odaszűrődő fényben kiderült, tévedtünk, ennek a bástyának az ég adta világon semmi értelme nincsen, ha pedig mégis volna, azt előlünk az odavezető feljárókkal együtt a hajdani kőműves könyörtelenül befalazta. Akár így volt, akár úgy, a toronynak ez a céltalansága vagy végleg elrejtett értelme mindenesetre nem korlátozódott csupán önmagára, mert amikor a bástyaoszlopok elől figyelmes vizsgálódás után az iménti „vaskos” jelzőt hirtelen visszavontuk, akkor ezzel egy időben, pontosabban ezzel szoros összefüggésben észre kellett vegyük, hogy a toronynak ez a… nevezzük összefoglalóan így: céltalan értelme szinte átitatja magát a jobbról hozzá csatlakozó főépületet is. Szélesnek szélesek, vastagnak vastagok voltak ugyanis ezek az oszlopok, meg magasak is, akárcsak a főbejárat mellett az a négy-négy még hatalmasabb, vaskosaknak viszont, ismertük föl, mégsem voltak nevezhetők, ellenkezőleg, az embernek az a furcsa érzése támadt, hogy valami nincs rendben a súlyukkal, s ez az érzés, amint tekintete átsiklott a főépületre, csak tovább erősödött. A mi vagonunk pontosan a háromnyelvű Dzamyn Üüd-feliratok alatt állt meg, így a lehető legelőnyösebb helyzetből, a tengely meghosszabbított egyeneséről és frontálisan láthattunk rá az egész épületre, márpedig a belátásnak éppen erre a távlatára volt szükség ahhoz, hogy a toronyról a főhomlokzatra átsikló tekintetünk ugyanazt a tényt, amit a bástyaoszlopok nagysága és súlya közt mint zavarbaejtő meg nem felelést az imént észrevett, most az építmény egészében is felfedezze. Mert ez történt: figyeltük a Dzamyn Üüd-i állomást, és mellbevágó ésszerűtlenségek, valamint a méretek és az arányok eltúlzott voltának puszta megállapítása után, tartós kibámészkodásunk eredményeként, előbb rögzítettük, hogy van valami mélyreható valószerűtlenség abban, amit látunk, majd pedig a felismerések klasszikus tempójában rájöttünk ennek a mélyreható valószerűtlenségnek az elképesztő magyarázatára is: hogy ugyanis e mesebeli erődnek, e kissé félelmetes kolosszusnak, e példátlan monstrumnak nincsen súlya.

A vagonajtók be voltak zárva, ezért azt kideríteni persze nem lehetett, hogy ezek az óriási falak vajon préselt papírból vagy valami műanyag habból készültek-e, egyet azonban mindannyian biztosra vettünk: a Góbi-tapasztalatok után ez a legsűrűbb sötétségből a legnagyobb megkönnyebbülésünkre felbukkant pályaudvar másnak, mint szemfényvesztésnek nemigen nevezhető. Gyanakvón, hiszen becsaptak, de mert el is képesztettek, korántsem csalódottan méregettük ezt a bizarr vándorcirkusz-produkciót a folyosóablakokból, s ha némi elismeréssel adóztunk is az őrült elmének, amely e mozgatható vagy össze- és szétszerelhető állomást kitalálta, sokáig nem időztünk nála, hiszen a vele összefüggő s a bennünket leginkább érdeklő feladatot, hogy hát miért kellett díszletként megépíteni, amit a valóságban is meg lehetett volna, tudtuk, úgysem leszünk képesek megoldani. Meg aztán… volt valami, ami helyzetünk mozdulatlansága miatt még ennél is jobban foglalkoztatott minket, valami, ami kezdetben amolyan mellékkörülményként értelmezve csak a várakozás izgalmát növelte, most azonban egyre inkább a bennünket érintő, ránk váró események döntő alkatrészének tűnt – az, hogy ha egyszer – egy képes közhely ezúttal talán megbocsátható fordulatával élve – megérkeztek a nézők, s ez a neoncső-költeménnyel kivilágított színpad látszólag készen áll, akkor hol vannak a színészek, és miért nem kezdődik már az előadás?

A Dzamyn Üüd-i pályaudvaron ugyanis megérkezésünk óta nem láttunk egy teremtett lelket sem.

A szerelvényről nem szállt le senki, még a kalauz sem, felszálló utasnak meg végképp semmi nyoma nem volt a tökéletesen kihalt, szél söpörte peronon. Egyetlen vasutas vagy katona nem tűnt fel begördülésünk óta, egyetlen helybélit nem csalt elő vonatunk, hogy az éjszakai óra dacára megcsodálja távoli utazók errefelé ritka látványosságát, csak ideosonva valahogy – még ha tiltják is – az építmény mögött abszolút sötétségbe húzódott s a legnagyobb valószínűség szerint nem is létező Dzamyn Üüdből. Nem nyílt ki ajtó a homlokzaton, nem volt fény az ablakokban, s azt még innen, vagonunk folyosójáról is világosan megállapíthattuk, hogy mozdonypöfékelés és szélzúgás ellenére odakint a hatóság embereinek elvárható lármája helyett meglepő csend uralkodik – az elhagyatottságnak olyan csendje, amelyről a legritkább esetben jut az ember eszébe, hogy véget is érhet, és megtörheti valami.

Dzamyn Üüd és a Dzamyn Üüd-i gondolat otromba játékosságával s feltétlen ideiglenességével szemben tehát a mi helyzetünk meghökkentően véglegesnek tetszett, ugyanakkor viszont korántsem kilátástalannak, hiszen nem lehetett tudni, a következő pillanatban drámai hevességgel nem szakítja-e meg ezt a véglegességet egy a mi esetünkben persze várva várt fordulat. És ez jellemzett hosszú ideig mindent, bármire gondolt is az ember a folyosóablakban, az legalább olyan mértékben látszott elképzelhetőnek, amilyen mértékben kizártnak, miközben a dolgok, úgy éreztük, kezdenek leegyszerűsödni körülöttünk, miközben bebocsáttatásunk vagy visszautasításunk elképzelt processzusa, akárcsak vonatunk Dzamyn Üüdnél, szinte lefékezett szándékunk puszta bejelentésénél, a nagy birodalomba való átlépési akarat kérelmező kinyilvánításánál amivel szemben egyébként az érdeklődés, finoman szólva, nem volt feltűnő. Bár… ezt sem lehetett egészen biztosan állítani, hiszen nem tudhattuk, az elhagyatottság hátterében nem folyik-e mégis valami irdatlan munka, éppen, hogy folyamodványunkra az a kívánt igen vagy az a nem kívánt nem birodalmi szempontból bölcs megfontolással megszülessék, és ugyanígy: el nem dönthettük megnyugtatóan, tudomásul vették-e egyáltalán ittlétünket, miközben reményeinket arra azért bátran építhettük, hogy tekintettel vonatra, sínre, irányra, Dzamyn Üüdre, az áthaladásnak ez a módja mégsem lehet itt egészen példa nélkül való. Órák teltek el ideérkezésünk óta, nem csoda, ha egyre nőtt bennünk a bizonytalanság, nem sejtettük, miért nem történik már meg velünk, aminek valahogy meg kellene mégis, és nem sejtettük azt sem, kire várunk pontosan. Hol azt gondoltuk, a mongolok késnek, hol meg, hogy a kínaiak előőrsei, csak ácsorogtunk ezen a sejtelmes senki földjén, s néztük a homlokzat színes fényeit a hármas feliraton.

És itt, ezen a ponton, ha már egy a B52-esekkel foglalkozó rövid szakértői elemzés a cirpelő rádióból amúgy is kibillentett néhány percre, mert ez történt, közbevetésként valamit el kell mondanom.

Elbeszélésem magasztos tárgya a dolog természetéből következően a legválasztékosabb stílus magától értetődő alkalmazását kényszeríttette s kényszeríti ki, leírásom meghatározó atmoszférája így tehát – ha nem akaszt meg rövid időre a folyamatos háborús hírműsornak ez a pusztító kiselőadása – kizárta volna, hogy utazásunknak a mellékes, az elhanyagolható, az érdektelen vonatkozásairól, úgynevezett hétköznapi vagy ahogy mondani szokás, emberi oldaláról is szót ejtsek. De ez a hírhedt bombázóról szóló elragadtatott himnusz, mert az előadó heves katonaszenvedélye miatt másnak nem nevezhető, pont hogy megakasztott, ezért aztán kihasználva e magam teremtette, ám kényszer szülte s beszámolóm eleven sodrását már másodízben megzavaró alkalmat, hadd tegyem hozzá az eddigiekhez, hogy természetesen ettünk is a hosszú úton, én például szinte végigettem az egész Góbit, és természetesen aludtunk is olykor-olykor, bár nem annyit, amennyire a fűtött kupék bizonyosfajta otthonossága csábított volna, végül pedig szeretném legalább felsorolni azokat az apróságokat, amelyeket mint mellékes apróságokat rendkívül fontosnak tartok megemlíteni, hogy például volt tea a vonaton, és volt hálókocsi-kalauznő is, aki a vagon végéből indulva néha végigkínálta az utasokat (egyébként: mint a pokróc, és Saynshand után eltűnt valahova), aztán ott volt az is, hogy minden fülkében az ajtó fölé csavaroztak egy hangszórót, és ebből mongol, orosz és angol nyelven emlékezetes mondatokat lehetett megjegyezni Mongólia forradalmának dicsőséges történetéről, meg volt ágyrend például, amit persze rögvest felborítottunk, ahogy szétpakoltunk Ulaanbaatarban a beszállásnál, volt megállás Saynshandban, kimentünk a viharos szélbe az úgynevezett állomás peronjára, és a betonplaccon a hajdani mínusz negyven-ötven fokos fagyoktól akkora repedések voltak, hogy elsüllyedt bennük az ember lába, és hát folytathatnám még számtalan ide nem tartozó részlettel, például a szomszédaimról, akiknek egyszer majdnem átszóltam, hogy ne bőgessék már annyira azt az átkozott magnetofont, de hagyjuk, én is belátom, hogy nem mehet így tovább, az összes nagy horderejű részletet elmondani úgysem bírom, ennek a párnak az ideerőltetésével meg tényleg olyan, mintha… nem is tudom hirtelen, mit mondjak… mintha trágyát hánytam volna be a tsz-irodába az elnök ablakán, szóval csak idétlen, rendezetlen oda nem illőség meg zagyva összevisszaság, mindenesetre könnyebb a lelkemnek, s ezzel a könnyebb lélekkel már nem is lesz olyan nehéz visszatalálni jelentésem elejtett fonalához, ama várakozó, tűnődő, nem aggodalmaskodó, ellenkezőleg, türelmes lelkiállapothoz, amelyben tudomásul vettük, hogy ama sejtelmes senki földjén az a várva várt fordulat bekövetkezett, mert egyszeriben… megmozdult körülöttünk minden.

A mozdony hirtelen rántott egyet a vonaton, s mire visszanyertük az egyensúlyunkat, és újból kinéztünk az ablakon, Dzamyn Üüd már nem volt sehol.

Váltókon robogtunk keresztül, szinte úsztunk az áthatolhatatlan sötétségben, szinte fürödtünk a robogás puszta tényében, s így felélénkülve a hosszú várakozás után, minden eddigit gyorsan feledve, figyelmünknek már egyetlen tárgya volt csupán: a határátkelés számunkra nagy jelentőségű, közelinek tetsző pillanata. Átlépünk hát az ősi birodalomba, gondoltuk, ahhoz képest, amilyen száraz, sótlan, kedveszegett emberek voltunk amúgy, meglepően kalimpáló szívvel – az egyetlen birodalomba, amely erősebbnek bizonyult, mint a pusztulás. Átsiklunk oda, néztünk ünnepélyesen a kinti sötétbe, ahol a táj képes volt magába foglalni mindent, amit az ember az isteni alatt értett, s ahol így a tájnak minden parányi ponton időbeli, vagyis: erkölcsi mélysége van. Átrobogunk, mondtuk magunkban elfogódottan, a történelem egyedülálló kontinensére, mely Qin Shi Huangdi visszataszító zsenijétől ama szelíd hegycsúcsig terjed, ahol Li Bai kissé borosan megállt annak idején, és lenézett a párás völgybe. Egy perc még, gondoltuk, és Kínában vagyunk.

De ekkor váratlan dolog történt. A mozdony durván lefékezett, aztán csikorogva megállt, majd rövid várakozás után elkezdett tolatni visszafelé. Egy perc, és újra ott voltunk megint a Dzamyn Üüd-i pályaudvaron.

Mondanom sem kell, hogy az események ilyesféle alakulására aztán egyáltalán nem számítottunk, nagy volt a csalódás a folyosóablakoknál. Dühösen méregettük az állomás díszletét odakint, s el nem tudtuk képzelni, mindez mit jelent. De már nem is nagyon érdekelt senkit az ok, úgy véltük, az irántunk való érdeklődés e tüntető hiánya sértő, amit jóvátenni kizárólag egyféle módon lehet, ha újra és sürgősen nekiindulunk. S az iménti lelkesedésből a kiábrándító újrahalasztásnak ebbe a vermébe belezuhanva még valami nyilvánvalóvá lett, valami, ami döntően meg is határozta kedélyünket s ezáltal figyelmünk sajnálatos irányvesztését a későbbiekben. Hogy milyen fáradtak vagyunk.

Három egész napja voltunk már úton. Szervezetünk ellenálló képességét az egymást összezavaró helyi idők gyilkos viszonylagosságától kezdve az efféle ázsiai utazások szokásos kényelmetlenségéig természetesen rengeteg minden próbára tette, és mondhatom, hogy a szóban forgó szervezet a próbákat nagyszerűen állta. A csalódástól azonban, amivel Dzamyn Üüd-i visszatoloncolásunkat fogadtuk, hirtelen összeroppant ez az addig kitűnően vizsgázó szervezet, és az innentől viszonylag gyors egymásutánban következő események közt tájékozódni már alig-alig tudott. Mert ez a Dzamyn Üüd már nem az volt, mint a régi, meg aztán mindennek, ami ettől kezdve történt, a dolgok általános rendíthetetlensége után különösen feltűnő módon egyszeriben sebessége lett. Mindig nagyobb sebessége, mint amilyen sebességgel mi követni tudtuk őket, s így hiába álltunk továbbra is kitartóan az ablakoknál, szemünk előtt kezdtek összemosódni már a kintiek.

Legelőször is kivágódott a főbejárat ajtaja, s meg-megroggyanó lépésekkel egy felismerhetetlen alak hátrált ki rajta – éppen felénk közeledve így – egészen addig, míg csak el nem terült a peron betonján. Ezt követően nem sokkal az ajtóból furcsa, nehéz mozgással kitámolygott két másik, ezeknek az arcára kicsit még emlékszem, mongolok voltak, és nekiestek az időközben feltápászkodó férfinak. Egy irtózatos erejű ütés rémlik még, ahogy az egyik ököllel belevág a másik arcába, aki megrendül ugyan, de hihetetlen mód talpon marad – és innentől akárhogy próbálom, nem tudom felidézni, hová tűntek el a peron neon megvilágította foltjából, csak azt, hogy viszont a helyüket később egy mongol tiszt foglalta el gyalogos katonáival, akik aztán lassan szétszóródtak, nyilván, hogy biztosítsák azokat, a nyolc vagon körül.

Tudatában voltunk annak, hogy titokzatos átzsilipelésünk most már végre tényleg elkezdődött (megint ide-oda taszigatták a vonatot…), s annak is, hogy ha valamikor, hát most lenne itt az ideje minden örömteli izgalomnak és lelkesedésnek, csak hát egész egyszerűen nem voltunk rá képesek, mintha… elveszítettük volna az egyensúlyunkat, valami különös szédülésféle kezdett el gyötörni, tagjainkat ólmos fáradtság húzta le, s ebben az állapotban mi egyebet lehetett volna csinálni, mint otthagyni megfigyelőállásainkat az ablakoknál, visszakotródni a kupékba, és tehetetlenül elterülni az ágyon. Álom azért nem tört ránk, noha el lehet képzelni, éberségünk eképp talán kellően jellemzett maradékával miféle észrevételekre voltunk még képesek. Az biztos, hogy vonatunk ide-oda és előre-hátra taszigálódása jó ideig eltartott, s az is teljesen világosan megmaradt, hogy a zötykölődésnek, rángatódzásnak, az erre-arra vonszolódásnak egyszer csak vége lett, a szerelvény, mintha szárnyakat kapott volna, felgyorsított, s mintha vajban úszna, oly simán, száguldani kezdett Kína felé. Ezekre jól emlékszem, arra azonban nem, miképpen kerültünk be a nagycsarnokba, és nem tudom eldönteni, hol szálltak föl a kínai hivatalnokok, hogy mikor rohamozta meg, hogy mikor foglalta el meglepetésszerű hevességgel a határőrök, vámtisztek, vasutasok és biztonságiak nyüzsgő tömege a vagonunkat, hogy tudniillik Erenhotnak megálltunk-e valamiféle állomásán, vagy a nagycsarnok volt egyúttal az erenhoti állomás is, nem tudom; azt viszont, mintha nem is lett volna másnak semmi jelentősége, élesen láttam, kinézve a fülkeágyról a nyitott ajtón át, hogy kint nagyon nagy világosság van, hogy egy óriási csarnokban vagyunk, és a csarnok egyik órája, sőt számomra, aki fektéből, szemét erőltetve, álmosan hunyorogva nézte mindezt: maga a csarnok órája hajszálpontosan éjfélt mutat.

Eszem ágában sincs eltúlozni a dolgokat, de azt követően, hogy a fülke ajtajában megjelent egy elegáns, fiatal, jól ápolt férfi, egy határőrizeti hivatalnok egyenruháját viselő, nyilvánvalóan rangrejtett mandarin, és lebilincselő mosollyal, kellemes angolsággal, nem mulasztván el köszönteni itt, „Kína északi kapujában”, elkérte és magával vitte úti okmányaimat, nos, ezt követően vagy talán inkább attól kezdve, amikor egy kis pihenés után összeszedtem magam, és társaimmal egyetemben visszatértem a folyosóra, határozottan álomszerűnek tűnt minden: a nagycsarnok éjféli élete, a kék meg a zöld meg a szürke egyenruhák hullámzása a szerelvény mentén, aztán ennek a heves forgalomnak a szembetűnő ritkulása, ahogy egyre inkább eltűnnek az egyenruhák, s csak a vasutasok maradnak vonatunk közelében.

Két nagyobb csoportra oszlottak egyébként, az egyik a vonat végétől, a másik a mozdonytól indult el középen álló vagonunk felé, hogy zseblámpáikkal oda-odavilágítva megvizsgálják, hosszú nyelű kalapácsaikkal pedig meg-megkocogtassák a kocsik alvázának előlünk mindig rejtve maradó árnyékos pontjait. Fáradtságtól égő szemmel, ám ugyanakkor a nyugalom valami egészen bódító állapotában egy megelevenedett mesebeli történet kedves szereplőiként figyeltük őket, ahogy nagyon komoly képet vágva, oda-odazseblámpázva és meg-megkocogtatva közelednek hozzánk. Természetesen fogalmunk sem volt, mit csinálnak ott lent az alvázaknál, de hát európai kollégáikat sem értettük soha, különben is teljes mértékben lekötött bennünket az, amit – mikor már elég közel jöttek – felfedeztünk, hogy hát ezek a vasutasok a nagy kalapácsokkal valamennyien nők. Csak az Úristen bocsáthatja meg, de be kell vallanom, e ténynek a szörnyű embertelenségét mi, akkor már kihajolva az ablakon, egy fikarcnyit sem érzékeltük, kizárólag a báját, a látványban rejlő szépség finom és rendkívüli minőségét, ahogyan ezek a tiszta tekintetű, lopva ásítozó, picike, törékeny asszonyok az óriási hangárban épp a védtelenség feltétlen erélyével gondoskodnak róla, hogy rend legyen az alvázak körül.

A két csoport összetalálkozott vagonunknál, majd azon nyomban szét is rebbent, most már egyenként foglalva el egy-egy helyet a kocsik ütközőinél, s ha eddig csoportjaikban, hát ettől kezdve abban a két asszonyban figyeltük és élveztük a báj s a szépség erejét, akik a mi ütközőinknél ott maradtak, s egy hatalmas; náluk másfélszer, vagy mit tudom én, hányszor nagyobb gépet igazgatva le nem vették a szemüket a rájuk bízott ütközőkről. Az egyensúlyvesztésnek, a fáradt szédületnek abban az állapotában kivételes élességgel láttuk őket, ahogy kicsi kezeiket a gépek indítókarjain tartva elmélyülten figyelik, megfelelően megy-e minden, azt azonban csak nagyon homályosan érzékeltük, hogy a nagycsarnok méreteivel, az eddigi arányokkal érthetetlen módon történt valami. Hogy aztán mi is volna ez, és miért is érezzük úgy, mintha összeszűkülnének körülöttünk a dolgok, és hogy egyáltalán mit is művelnek tehát ezek a kedves asszonyok az ütközőknél, nos, mindezt a látásnak még ebben az álomszerű elmosódottságában is egyetlen éles pillanat alatt értettük meg, amikor észrevettük végre, hogy nem a fáradtságtól érzünk valami lebegésfélét a talpunk alatt, hanem azért, mert valóban lebegünk.

A két asszony, a két kicsi kéz az indítókapcsolón egy irdatlan erejű emelőszerkezetet irányított, amelynek az volt a feladata ezen a lassan a végéhez közeledő éjszakán, hogy egy-egy alulról ránk csatolt sínnel nagy biztonságban a magasba emeljen, s egy különleges csúszódaru segítségével kiemelje lentről a teljes alvázat, hogy egy másikkal helyettesítse, mert a kerék, ami volt, itt nem megfelelő.

Mire rájöttünk minderre, már tényleg a magasban voltunk, s ide-oda szaladgálva a fülke- és a folyosóablak között megpróbáltunk elképedésünkön valahogy úrrá lenni, hiszen a bebocsátásnak e minden várakozást felülmúló szertartásrendjében, fáradtságunkon már sikerült. Mert ha nem volt is nehéz megtalálni a gyakorlati magyarázatot („…orosz szerelvény, eltérő nyomtávú vasúthálózat, ja, persze, igen…”), ez a magyarázat nem hűtötte le elképedésünket, azon a meggyőződésünkön ugyanis, hogy amolyan rituális lábtörlést lássunk mindebben, semmi nem változtathatott. Talán a megméretés is, gondoltuk, talán az is most folyik, ahogy itt állunk ebben a bizonyos szempontból mérlegre tett vagonban, és nézünk lefelé a magasból. És talán a bebocsátás is most folyik, gondoltuk, és éppen azon múlik, vajon megértjük-e, hogy tényleg nemcsak az orosz szerelvény, az eltérő nyomtávú vasúthálózat, az a ja, persze, igen… Próbáltunk leintegetni a két picike asszonynak, próbáltunk valahogy leintegetni – s mert elbeszélésemnek ezen pontján megvirradt, nemcsak Erenhotban, de most, itt is, ahol mindezt írom, s ezért sajnos, bár mondanám még, abba kell hagynom, ébresztenem kell a kislányaimat, meg hát kíméletesen közölni velük, hogy mától minden más lesz, mert kitört a háború, nos, a kettős hajnalnak ebben a különös egybeesésében, amint tehát egyszerre világosodott ki elbeszélésem idején, édesen, meg most is, e folyamatos jelenben, keserűen, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha befejezem, és azzal a képpel búcsúzom ettől a történettől, ahogy ott állunk a magasban, és megpróbálunk leintegetni valahogy.

Sötétlő erdők

Az istennő írt

Igen tisztelt, kedves Krasznahorkai, oly sok mindenre kellene rögtön az elején világos magyarázatot adnom, és oly sok mindenért kellene máris a bocsánatát kérjem, hogy igazán nem tudom, hol kezdjem. Félek ettől az idegen nyelvtől, félek, hogy nem leszek képes kifejezni rajta, amit mondani szeretnék, ha pedig mégis, akkor meg attól félek, hogy Maga nem érti meg, sőt hogy esetleg már a megszólítással megbántottam, vagy azzal, hogy nem jól írtam le a nevét. Ne gondolja, hogy kételkedem benne, elhiszem, és mindig szomorúsággal tölt el, amikor arról ír, milyen alapvetően megváltozott az élete a mi, ahogy Maga azt a Lübu-előadást nevezi, találkozásunk óta – de higgye el, fel vagyok zaklatva én is, s amióta csak elkezdett abból a távoli országból hazatérte után leveleket küldeni nekem, folyton azon gondolkodom, mit tegyek. Tegnap Wang bácsi, a Ding’an Lu postása, ahelyett, hogy bedobta volna otthon a ládámba, szívességből behozta a színházba a Maga hatvannegyedik levelét, s mert mind a hatvanhárom után úgy döntöttem, nem válaszolok, hisz Magának feltétlenül így lesz a legjobb, most, hogy elhatározásomat mégis megváltoztatom, ez a válasz hatvannégyszeresen is nehéz. Eddig azt gondoltam, akkor cselekszem helyesen, ha hallgatok, s ez a hallgatás, melynek édesanyám szerint igazi erejét az idő és a messzeség adja, majd gondosan begyógyítja a sebet, amit, mint írja, én ütöttem a szívén. Azt hittem, ha nem felelek, akkor nem lesz, ami tovább táplálja a képzeletében rólam alkotott kép elevenségét, s így ez a kép előbb csupán a színeit veszti el, majd végleg belemosódik vagy beleoldódik (nem tudom, melyik angol szó itt a helyes) a Maga Kínáról szerzett benyomásaiba. Tegnap érkezett soraiból azonban hirtelen megértettem, hogy nem így van, ezzel a hallgatással csak ártok, s ha változatlanul szó nélkül hagyom újabb vallomását, akkor a levelek eme – nemcsak engem, de környezetemet is megdöbbentő – áradatának soha nem lesz vége, akkor valójában beleegyezem abba, hogy tényleg azt az „elbűvölő démon”-t lássa bennem, aki azon az októberi szombaton „foglyul ejtette” Magát a Dong’anmen Dajiei kisszínház színpadáról, és akinek „tündöklő szépségébe”, mint azóta szinte kétnaponként érkező leveleinek egyikében nem kis aggodalmamra írja, „halálosan belebetegedett”.

Hallgatásommal nem akarom továbbra is félrevezetni, kérem, higgye el: nem valami kiismerhetetlen démon, hanem egyszerű Huadan-színész vagyok az egyik pekingi operatársulatnál.

És emlékszem Magára.

A harmadik sor közepén ült, egészen közel a színpadhoz. Nem is volt más európai az előadáson, csak rövid ideig a hátsó karzaton egy csoport turista, de azok hamar el is mentek. A közönség, mint általában ezeken a szombat estéken, a bérletét végig a kezükben szorongató nyugdíjasokból és gyári munkásbrigádtagokból állt, s a jól ismert, kedves, öreg arcok között természetesen rögtön feltűnt a Magáé – két lázas szem, magas homlok, mint a fényképen, amit küldött, meg persze az orr, amiről azonnal felismerni az európait. Mikor megszólalt a zenekar, s felment az első függöny, látszott, hogy egész testében megfeszül, úgy ül a helyén, amikor meg felment a kék függöny is, Magát szinte odacövekelte a székéhez a két oldalt felsorakozott udvari méltóságok látványa Dong Zhuo fejedelem körül, s ez a dermedt testtartása nem is változott egészen a befejezésig. Tudom, hogy így volt, mert hogy lássa, milyen két lábon járó földi lény vagyok, elárulom, én is megnéztem Magát, előbb a kulissza mögül, titokban, majd, amikor Diao Chanként beléptem a színpadra, szemtől szembe. Ha nem is rendkívüli, mégis ritka az utóbbi időkben, hogy a Dong’anmen Dajiei kisszínház nézőterén egy külföldi ül.

Megjegyeztem Magát, és szeretném megkérni, ne gondolja, hogy igaz, amit feltételezett: nem felejtettem el „azonnal, amint összecsapódott a függöny”. Édesanyám a tanú erre, akinek még aznap este lefekvés előtti teázásunk közben beszámoltam Magáról, s aki meg is rótt, két okból is: mert külföldi iránt érdeklődni a mi országunkban nagyon illetlen dolog, s mert előadás közben képes voltam megosztani a figyelmemet. Édesanyám szerint, aki nagyon híres Wu-dan-színész volt (ma már ágyhoz van kötve), az a legsúlyosabb hiba egy Hua-dan-színésznél, ha lenéz a nézőtérre, és látja ezt a nézőteret. Az igazi Hua-dan-színész vak, figyelmeztetett aznap este az édesanyám.

Így beszélgettünk Magáról s hogy mi tilos egy Hua-dan-színésznek, de annak a lehetősége természetesen egyikőnk fejében sem fordult meg, ami aztán, a Maga első levelével, bekövetkezett. Wang bácsi sokáig forgatta a kezében, de ő sem tudta megmondani, honnan jött, néztük a kínai mellett a sok idegen bélyeget, néztük a furcsa borítékot, észrevettük, hogy két kéz címezte, az egyik a nevemet leírta pinjin-betűkkel, a másik kínaiul alá Ding’an Lu-beli lakcímemet (hetekkel később derült csak ki az igazgatónktól, hogy ezt a Maga jó ismerősének és segítőjének, Chai professzor elvtársnak köszönhetjük, aki a név alapján, mert ismerte az édesanyámat, kiderítette, hol lakom), szóval néztük, tapogattuk Wang bácsival, még az is fölmerült, hogy talán nem is kellene felbontanom, s jobb volna, ha Wang bácsi visszavinné, és először egy magasabb elöljáró olvasná el, de aztán mégiscsak én bontottam fel, mondtam, hogy angolul van írva, és akkorra már körbeálltak a szomszédok is.

Maga tudja, mi volt abban a levélben, de azt, úgy látszik, nem, milyen nehezen érti meg egy kínai a külföldieket. Először nagyon szégyenkeztem, és haragudtam, és nem is tudtam, mit mondjak az emberek előtt, ahogy ott állnak körülöttem, és izgatottan várják, hogy beszámoljak a levél tartalmáról. Éreztem, hogy ég az arcom, nem jól van megírva angolul, mutattam a furcsán hajtott papírlapokra, alig bírom kiolvasni, magyaráztam beszaladván a házba, ahol szóról-szóra végigbetűztem újra meg újra, de megérteni, egyáltalán nem értettem meg. Senki nem szólt többé a levélről nekem, és én nem is tudtam volna mondani erről senkinek egyetlen szót sem, de amikor néhány napra rá, vagy talán egy hét is eltelt, Wang bácsi egyszerre két ilyen levelet is hozott Magától, már az édesanyám is megjegyezte, hogy valamit mondani kell a szomszédoknak. Ez megint ugyanaz, céloztam ezért legközelebb a borítékokra a piacon Chang mamának, ugyanaz a külföldi, aki a kínai színház nagy szerelmese, és látott engem a Diao Chan-szerepben. Ez már a harmadik levél, amelyikben gratulál, hazudtam.

De aztán jött a negyedik, az ötödik és a hatodik, megint csak egyszerre, és már nem lehetett hazudni többé. Wang bácsi megkért, hogy olvassak föl valamelyikből egy mondatot, mert szeretné megérteni, mondta, hogy gondolkoznak a külföldiek. Azt fordítottam le neki, ahol Maga Diao Chan tekintetéről ír az első ária után. Wang bácsi meghallgatta, hirtelen nagyon vidám lett, aztán anélkül, hogy megmagyarázta volna, mi az oka ennek a vidámságnak, mosolyogva és a fejét csóválgatva szaladt tovább. Attól kezdve folyton rám nevetett, ha levelet hozott Magától.

Pedig ezek a levelek, a hetediktől kezdve, egyre szomorúbbak és szomorúbbak lettek – persze Wang bácsi erről mit sem tudhatott. Maga arról írt, hogy a saját országában nem találja a helyét, hogy visszavágyik Beijingbe, a Dong’anmen Dajiera, s hogy ha rám gondol, halálos fájdalmat érez a szívében – miközben én egyre kevésbé értettem, amit mondani akar. Azt írta, én vagyok, aki a Maga sorsának új irányt szabott, s hogy a távolságnak, ami elválasztja tőlem, nemcsak a tényét, már a gondolatát sem viseli el – és engem teljesen összezavart ezzel, s végképp nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Őszintén megijesztett minden vallomás, s a szavaiból sugárzó bánattól ugyanolyan szomorú lettem én is, amilyen szomorúnak Magát képzeltem abban a távoli országban. Akkor már az utolsó holdhónap elején jártunk, Beijingben leesett a hó, s megkértem az igazgatónkat, adjon nekem a Diao Chan helyett egy másik szerepet.

De az igazgatónk azt felelte erre, hogy esze ágában sincsen, a Lübu-előadásról maga a Központi Bizottság Kulturális Osztálya döntött kedvezően, nálamnál megfelelőbb Diao Chant pedig, tette hozzá, mert nyilván dicsérni és bíztatni akart, egész Beijingben nem találna.

Az édesanyám nem faggatott soha, egy szava sem volt a Maga leveleinek az áradatára azon kívül, amit az első megérkezte után mondott, hogy: „ne válaszolj, majd elfelejt”; és bevallom, volt is a szótlanságában valami számomra érthetetlen és titokzatos, amitől később már meg sem fordult bennem, hogy ebben a nekem pedig túlságosan is nehéz helyzetben bölcs tanácsért hozzá fordulhatnék. Ha jött Magától levél, márpedig két-három naponta jött, akkor odaültem mellé az ágyra, felolvastam neki, ő meghallgatta, de nem szólt egy szót sem. A levelet ilyenkor visszacsúsztattam a borítékba, a bal felső sarokba odaírtam egy sorszámot, kitöltöttem az esti teát a csészékbe, s csendben hallgattuk, hogy duruzsol a kályhalyukban a szél.

Nagyon tanácstalan voltam, és nagyon bizonytalan, és nem volt, aki e tanácstalanságban megsegítsen, s akire e bizonytalanságban támaszkodhattam volna, ezért hát igyekeztem egészen elmerülni a munkámban. A délelőtti s a délutáni próbákon szinte hajszoltam magam, ha pedig előadásunk volt, sohasem távolodtam el néhány lépésnél messzebb a hátsó színfalaktól még akkor sem, amikor nem kellett a színpad közelében lennem, mert kezdtem rosszul érezni magam a gondolattól, hogy egy Lübu-előadás közben én más is lehetek, mint Diao Chan. Azt akartam, hogy mire véget ér egy nap, a fáradságtól már egyszerűen ne legyen erőm azon töprengeni, amit a Maga levelei nekem jelentenek. Azt akartam, hogy amikor esténként száz- és százezer beijingi közt hazafelé buszozom a száztízessel a Chongwenmenwai-tól a Ding’an Lura, az elcsigázottságtól ne legyek képes föltenni még egyszerű kérdéseket sem, például azt, hogy miért lett nekem olyan fontos, hogy Maga mit ír, vagy hogy ír-e egyáltalán, aztán hogy miért nem hajítom el olvasatlanul, hisz megtehetném, az összes levelét, ha mind, de mind annyira elszomorít, végül pedig, és egyszerű volta mellett valamennyi között ez volt a legnyugtalanítóbb, hogy a maga hűséges levelei, ezek a szenvedélyes, rajongó vallomások, ezek a kiapadhatatlanul ömlő beszámolók egyetlen fellépésemről azon a hónapokkal ezelőtti szombat estén, ahelyett, hogy elégedettséget és büszkeséget éreznék miattuk, miért szomorítanak hát annyira el?

És mindez sikerült is, hajszoltam magam, hajszoltam erhuzenészünket, a nagyszerű Yang Liao-linget (akire Magának is emlékeznie kell, mert aznap este is ő játszott), s ettől a megfeszített, lázas munkától tényleg olyan fáradt lettem estéről estére, hogy eszembe se jutott feltenni ezeket a kérdéseket – bárha felteszem őket, a válaszok, tudom ezt már a mai eszemmel, a világossághoz akkor sem vezettek volna el. Ezek a kérdések ugyanis félrevezettek volna, hisz egyetlen kérdés volt csupán, ami segíthetett, hogy: kinek is szólnak a Maga átszellemült levelei, hogy mit is lát Maga bennem pontosan. Akkor még, az utolsó holdhónap űzött napjaiban túlságosan zaklatott voltam, hogy megértsem ezt.

A holdújév ünnepét követő első szabadnapomat aztán, mikor az édesanyám körüli tennivalókkal már végeztem, a hozzánk közel eső Tian Tan parkban töltöttem. A sétálókkal teli park közepén, talán Maga is látta, ha északkelet felé elindult a Tian Tan kórháztól, egy nagyon-nagyon hosszú, nyílegyenes, széles kövezett sétány fut a császári templomok felé, amit hajdan az Ég istenei előtt áldozatot bemutató menetnek építettek. Gyermekkorom óta szeretem ezt a sétányt, amiről mindig az volt az érzésem, hogy valójában az Ég Urának egyetlen pillantását merevítették ki ebben a formában a régi emberek, ezért úgy gondoltam, a mostani időkben megint csak az fog megnyugtatni engem, ami kislányként is olyan örömöt okozott: ha lassan elindulok ezen a sétányon a Huiyin Bi márványoltárától a két oldalt hótól csillogó fák között, és belefúrhatom a tekintetemet ebbe a rejtelmes távlatba, ha beleállhatok ennek a távolban mozdulatlan, hatalmas isteni szemnek a békés sugarába. Ezt tettem, és nem is csalódtam: sütött a nap, a fák ágain csillogott a hó, s a távolban szemet kápráztatóan ragyogott a Huang quiong Yu s a mögéje bújt Qinian Tian ebből a déli irányból csak sejtett, gyönyörű lendülettel ereszkedő hármas kupolája. Csak akkor tértem haza, amikor alkonyodni kezdett: megnyugodott lélekkel és mit sem sejtve arról, hogy ha azt hittem, magamban vagyok a sétálók között, tévedtem: korántsem voltam egyedül.

Hogy aztán ki volt a titokzatos társ azon a sétányon, az hamarosan kiderült.

Egy nap, amikor Liao-linggel már reggel óta egy nagyon nehéz kézjelsort gyakoroltunk az „Őszi folyó”-ból, egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy idegen lépett be az igazgatónk oldalán a próbaterembe. Természetesen Liao-ling azonnal kihúzta a húrok közül a vonót, én is tisztelettudóan feléjük fordultam, de az igazgatónk csak legyintett a vendég háta mögül, ami azt jelentette, hogy nem muszáj abbahagynunk, s hogy a jövevényt ugyan be kellett eressze, de nem nagyon magas helyről érkezett. Egyszerű, sötétkék posztóruhát viselt, és nagyon öregnek látszott. Az igazgatónk mondott neki pár szót, hátrakísérte a teremben, aztán lesegítette egy székre, adott neki egy pohár vizet a fali csapból, majd elfordulva tőle kelletlen grimaszt vágott felénk, kiment, és otthagyta nekünk egyedül. Az igazat megvallva kezdetben mi sem figyeltünk rá túlságosan, Liao-ling a helyére csúsztatta a vonót, megigazította a térdén az erhut, és kialakult szokásainknak megfelelően belekezdett Diao Chan egyik áriájába, ezúttal a harmadikba – ha vendég zavarta meg a próbát, mostanában csak ebből az előadásból énekeltem, mert arra jó volt, hogy bárki meggyőződjön társulatunk színvonaláról, de arra is, hogy a szívet tépő, de egy egyszerű fülnek nem túl megszokott dallam többnyire tíz perc után elriassza a kíváncsiskodót, amit most is reméltünk, hiszen azt hittük, a vendég vagy egy veterán klub műsorához jött válogatni, vagy valami élenjáró vidéki nyugdíjas, akinek társadalmi munkáját például azzal jutalmazzák, hogy bepillanthat, amint ezt nevezik, a beijingi kulturális élet színes kulisszái mögé.

Az idegen azonban tíz perc múltán sem mozdult, így kénytelen voltam végigénekelni az egész áriát. Amikor befejeztem, összenéztünk Liao-linggel, majd udvariasságból odakiáltottam a jövevénynek, kérdve, vajon van-e valami különleges kívánsága, mert amennyire tőlem telik, szívesen teljesítem az óhaját. De ő nem szólt egy szót sem. Lejöttem a dobogóról, s csak amikor egészen a közelébe értem, akkor vettem észre, hogy sír. Veterán klubvezetőnek néztük, vagy élenjáró nyugdíjasnak!

Nagyot tévedtünk.

Látogatónk maga Tien Han volt, a kínai színházművészet egyik legnagyobb alakja.

Ilyen közelről már nem volt olyan nehéz felismerni, bár ahhoz képest, amilyen emberként édesanyám jóvoltából bennem élt, aki rengeteget mesélt nekem róla kislánykoromban, és egyszer megmutatta az utcán, szinte csak árnyéka volt önmagának. Tudtam róla, hogy a Négyek Bandája meghurcolta, sokáig az hírlett, hogy el is pusztult, aztán mégis előkerült, megrokkanva, és összetörve, s már soha nem tudott újra az lenni, aki régen. Ivásnak adta a fejét, eltűnt a színházak környékéről, s ha mégis megjelent olykor-olykor, rendszerint botrány lett a vége: állandó részegsége miatt kigúnyolták, s rangját feledve úgy bántak vele, mint egy csatornatöltelékkel. Bennem édesanyám ébren tartotta Tien Han tiszteletét.

Nagyon megijedtem, amikor rájöttem, hogy előtte énekeltem az imént, és nagyon megrendültem, hogy sírni látom.

És nem tudtam, mit keres itt.

Az igazgatónk nem jól zárta el a fali csapot, ezért szinte csak annak a csöpögését hallottam, amíg Tien Han beszélt. Annyira meg voltam illetődve, és annyira nem múlt el belőlem sem az ijedtség, sem a megrendültség, hogy szavainak értelmét már csak akkor fogtam fel, mikor végül kikísértük, ő botjára nehezedve elcsoszogott a hullámzó tömegben, én pedig, aznapra befejezvén mindent, hazaindultam. Azt mondta, az édesanyám kérte meg, hogy véleményt mondjon a tehetségemről. Azt mondta, látott sétálni a Tian Tan parkban, és hallott énekelni most. Azt mondta, megnézte az arcom és a mozdulataimat, és hogy nincs szükségem többé segítségre. És búcsúzóul, az ajtóban, fél lábbal már az utcán, kért Liao-lingtől öt yüant.

Néztem a buszon az embereket, néztem a behavazott Chongwenmenwai házait, aztán két, vagy három megállóval előbb szálltam le, mint szoktam, s gyalog mentem tovább a Dong’an Lu felé. Akkor már mertem újból Magára gondolni, és Magára gondoltam másnap, előadás után, az öltözőben is. A festéket mostam le az arcomról, s olyan érzésem támadt, hogy kezdem már érteni, kinek is írja Maga ezeket a mélabúsan elragadtatott leveleket, s hogy miért is voltam én ettől mindig olyan szomorú. Mostam le a festéket az arcomról, s közben ezt az arcot figyeltem a tükörben, ahogy nem változik. Arra gondoltam, hogy arcom szépségét aligha dicsérheti ettől fogva az, aki emögött az arc mögött egy másikat keres. Magát ilyennek képzeltem, s úgy gondoltam, korábbi szomorúságom oka éppen az volt, hogy Maga tudta, mert látta, hogy ezt a másik, közönséges arcot van miért dicsérnie. Vetettem még egy pillantást a tükörbe, és megnyugodtam: már nem voltam sem vidám, sem szomorú.

Tegnapelőtt az édesanyám megkért, vigyem el a Ji-Xiang színházba, ahol néhány hetes szünet után újra játszottunk, mert szeretné még egyszer látni a Lübu-előadást. Délután ötre végül sikerült egy olyan riksát szereznem, amelyikre felfért a tolókocsink, így az előadáson az édesanyám is ott lehetett. Megint Li Hongtu volt a partnerem, a dobot Yang Guangtang, az erhut pedig Liao-ling kezelte, ezért aztán az egész este nagyon emlékeztetett arra, amelyiket Maga látta azon az októberi szombaton, azzal a különbséggel, hogy már csak Diao Chan volt a színpadon. A nézőtéren, ha érdekli Magát, nem volt európai.

Ahogy lement a függöny, és beültünk a tükrök elé az öltözőbe, gondolatban ízekre szedtem az este minden részletét, s annyira elmerültem ebben, hogy talán egy óra is eltelt, mire az eszembe jutott, édesanyám ott vár rám az üres színházteremben. Szaladtam érte, de szerencsére az igazgatónk még hálás is volt késedelmemért, mert tisztelőjeként legalább jól elszórakoztathatta a híres színésznőt érkezésemig, majd kikísért bennünket, ő maga ébresztette föl a riksást, s nagy tisztelettel hajlongott utánunk, ahogy távolodtunk tőle a Wangfujing éjszakai sodrásában. A hó a nagyobb utakon elolvadt, így nemcsak a riksa, de magam is kényelmesebben közlekedhettem biciklimmel a kellemesen enyhe forgalomban, mint idefelé, s mert édesanyám arcáról korábban nem tudtam leolvasni, szereplésemmel mennyire elégedett, igyekeztem mindig a közelében maradni, hátha már útközben mond valamit. De szótlan maradt, nézte a járdákon hullámzó sokaságot, az árusokat a Chongwenmenwai délies árkádjai alatt, s még akkor sem mondott semmit, amikor megérkeztünk, s beérvén a házba, segítettem neki a vetkőzésben, s ő nagyokat nyögve az ágyba feküdt. Feltettem forrni a vizet, előkészítettem a csészéket, de ő csak akkor szólalt meg, amikor megittuk a teát.

Beszéltem Tien Hannal, mondta, és közelebb intett magához.

Odaültem mellé az ágyra.

Nagyon szép vagy, mondta, s két ujjal összefogta az államat. Igazi Hua-dan-színész lettél. Holnaptól színészi feladataid nem akkor kezdődnek, amikor belépsz a színpadra, hanem amikor kilépsz onnan.

Néztem kedves, öreg szemeibe, de nem tudtam eldönteni, hogy szomorú-e vagy büszke.

Mire elöblögettem a csészéket, már elnyomta az álom.

Aztán tegnap Wang bácsi behozta a színházba a Maga hatvannegyedik levelét, amelyben tudatja velem, hogy elszánta magát: visszatér Kínába.

Ugye, megbocsátja nekem, hogy nem viszonozhatom az érzelmeit?

És, kedves Krasznahorkai, ne keressen. Szeresse Beijinget, de ne gondolja, hogy beléphet a színpadra, ahol élek.

 

Az Escorialban elmaradt egy vacsora

Pecsét van a kapukon

Futó felhő: a fátyla. Nyíló virág: az arca.

Sújt a tavaszi szél kardja, dús a harmat smaragdja.

Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre,

már dől a hold a földre, dől a jáspis-teraszra, bukkant fel hirtelen emlékezetemben egy örökre elveszett, s a közvetett nyomozás semmiféle cselével többé fel nem deríthető császári dallam mögül a Tang-korszak mindennél gyönyörűbb és mindennél rejtelmesebb verse, amikor kikanyarodván egy őszi nap alkonyatában a Zhaolong Hotel parkolójának előkelő félhold-karéjából, elindultunk a Gongren Tiyuchang Beilu legbelső sávján a város nyugatra eső központja felé. A kocsi lomhán úszott előre a sugárút beijingi mód rendkívüli szélességében, s már itt, a kezdet kezdetén felfigyelhettem volna rá, hogy a homályból felidéződött versszakasz mellett a haladásnak ez a lomha volta egy másik pontról, a jelen idő elfutó pillanataiból is vet némi jósló fényt arra, ami előttem áll, mert hiszen mozgásunknak erre a lusta jellegére nem a valóságos sebesség adott magyarázatot, hanem az a véletlenségében is bensőséges összefüggés, mely az én taxim, s az ennek a rendkívüli útszélességnek az időbeli egyenesén velünk egyvonalban haladó többi jármű között fennállt, az egymáshoz képest egészen lassú előzések s az egymáshoz képest egészen lassú lemaradások forgandó viszonya – nem beszélve arról, hogy ez a sejtelmes iramú közlekedés a vérvörös Nap hatalmas, ereszkedő korongjával szemben már önmagában is rá kellett volna vezessen, hogy észleljem: ennek az alkonyatnak a hibátlan rendezője taximat nem is az aszfalton, hanem valamivel fölötte futtatja, mintha jelezni akarná ezzel, hová is tartunk hát, én és a hallgatag, kedves arcú sofőr, voltaképp.

Minderre felfigyelhettem és mindezt érzékelhettem volna, én azonban sem a figyelmemnek nem voltam ura, sem pedig az érzékeimnek, sőt éppen ellenkezőleg, valami édes bódulatban, a leghidegebb fejjel is csupán azt mondhatom, az elmerengésnek egy fölöttébb szokatlan összetételű kábulatában csak ültem a hátsó ülésen, néztem kifelé az ablakon, és kezemben a Ji Xiang színházba szóló jeggyel, arcomon ennek a kábulatnak a lázrózsáival az égi szakács tervein töprengtem, aki ezt a kábulatot boldogságból és szomorúságból kikeverte bennem – majd azon, hogy miért nem jutok ezzel a töprengéssel semmire, azaz: miért nem látom szükségét, hogy lefékezzek annak a ténynek a sodrásában, mely – utolsó estémet jelentvén be a maival – nagy súllyal nehezedett a szívemre.

Magától értetődik, milyen könnyű, sőt, gyümölcsöző volna a dolgot innentől kezdve amolyan irodalmi ösvényre terelni, vagyis mesterségemből következően tollam hegyével a homlokomra koppintani, s az előző mondat bonyolult indáinak egyikén leereszkedni például ahhoz a kijelentéshez, és persze be is rendezkedni ott végérvényesen, hogy természetesen, már évek óta minden áldott este minden áldott estében csak azt vagyok képes látni, ami abban az áldott estében az utolsó – ha könnyű, sőt gyümölcsöző volta mellett ennek az erőnek engedni nem volna egyúttal szerfelett értelmetlen lépés is egy olyan különleges esetben, mint az enyém most, amikor olvasásra bocsátott történetem épsége pont attól függ, hogy az efféle irodalmi ösvényekre való csábításnak ellenállva vajon meg tudom-e tartani taximat a valóságban, a Gongren Tiyuchang, majd balra kanyarodva róla, a Chaoyangmen valóságos sugárútjainak szépítetlen egyenesén. Mondhatná bárki, ha már itt tartunk, hogy az irodalommal szemben érzett mérhetetlen unalom általános légkörében megint kimerészkedni a mérhetetlen unalomnak ebbe az általános légkörébe már önmagában az ostobaság hősies bátorságára vall, erre nem szólnék semmit, de ha valaki ehhez még hozzátenné, hogy az irodalom a valóságos dolgokat folyton félvállra veszi, és átcipeli oda, ahol ezeket a dolgokat, a cipekedő reménye szerint legalábbis, a valóságon túliság úgynevezett vigasztaló fénye azonnal beragyogja, és ez az örökös cipekedés az irodalom, és neki ebből már elege van, de ezt értsem úgy, hogy ettől ő már okádik, akkor lecsendesítőleg, viszont azért a lehető legkomolyabban azt felelném, hogy mindezt a legjobbkor említi, hiszen az én esetemben, ezúttal, éppen arról a kivételes alkalomról van szó, amikor ha meg bírom állni, hogy nem kezdek rögtön elbeszélésbe a történet ínycsiklandó fordulatainál, ha meg bírom türtőztetni magamat az irodalomtól, ha képes leszek tartózkodni attól a bizonyos cipekedéstől, és hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről – hiába, hogy nincs és nem lesz megszépítve semmi – mégsem marad majd el. Ezzel fegyelmezem magam, és ezt kínálhatom a meséktől megundorodott érzékek számára is, tudniillik az igazat, és semmivel sem többet, a Zhaolong Hotel parkolójából indult, a Chaoyangmen sugárútra kikanyarodó, majd ott megszakított esemény sértetlen csontozatát, amely esemény értelméhez egyébként, és ezt jobb, ha máris előre bocsátom, úgy vélem, azok, akik nem tartoznak a volt meseértők közé, nemigen férkőzhetnek majd közel, persze, ki tudja, történhet másként is, én azt se bánom, mindenesetre itt, ezen a ponton nem csupán azt ígérem meg, hogy ami ezt az értelmező beszédet, vagy csípősebben szólva: ami ezt az üres fecsegést illeti, azt most abbahagyom, és nem élek vele a hátralevőkben, hanem hogy rögtön vissza is kanyarodom oda, ahonnan az „utolsó este”-féle fordulat csábító veszedelmei miatt az imént elrugaszkodtam, tudatván máris, hogy amikor megemlítettem a küszöbön álló estében az utolsó este tényét s mindennek szívemre nehezedő nyomását, akkor egyáltalán nem volt szándékomban kihasználni a kifejezés kettősségében rejlő cinkos mélyértelműséget, akkor egyáltalán nem kezdtem el hevesen kacsintgatni e beszámoló olvasójára, hogy hát helyezze csak a hangsúlyt nyugodtan a szerkezet apokaliptikus hátterére, ellenkezőleg, mindössze annyit akartam közölni, amennyit megismételni ebből most sem mulasztok el, hogy ugyanis szóban forgó estém tényleg az utolsó volt Beijingben, a rákövetkező napon indulnom kellett vissza Európába, s a Ji Xiang színház felé haladtomban, már elég mélyen bent a Chaoyangmen sűrű forgalmában, azért nem voltam képes tájékozódni az egyébként beszédes előjelek között, mert utazásom rendkívüli élményei után az, hogy el kell mennem, érthető módon felkavart.

Néztem a sugárút két oldalán elfutó fákat, néha oda-odapillantottam a hallgatag, kedves arcú sofőrre is, ültem hátradőlve abban a boldog-szomorú kábulatban, s nem töprengve tovább az égi szakácson, átadtam magam a búcsúzásnak. És átadni magam a búcsúzásnak, ez nem pusztán azt a műveletet jelentette, amellyel újra felidézvén belevéstem az emlékezetembe az Ötszáz Buddhát őrző Templomot az Illatos-hegyen, a tópart ködbe vesző sétányát a Nyári Palotában, vagy a Tiltott Város égi szimmetriáit, hanem azt, hogy megvizsgáljam, ebből az ősi birodalomból, ahová visszaereszkedni lehetséges volt, vajon lehetséges-e eltávozni is. Amikor hetekkel ezelőtt sorsom rendelése, a kiismerhetetlen véletlen Kínába vezetett, azt hittem, majd látni fogom a Ming-sírokhoz vezető út kőszobrait, átmegyek a Nagy Fal badalingi kapuján, meglátogatom az igazgyöngyárusokat a Tien Tan oldalában és megvizsgálom a Tian’ an Men tér kövezetét, látszik-e rajta még a vér – utazás lesz ez is, gondoltam, egy egzotikus helyszínen. Aztán már a határállomáson, még jóval innen a Ming-síroktól és az igazgyöngyárusoktól, megértettem, hogy nem egyszerűen a Ming-sírok és az igazgyöngyárusok egzotikumáról lesz szó, hanem arról, milyen érzés belépni egy birodalomba, amelyen belül az ember az időben visszafelé már akadály nélkül közlekedhetik, hogy milyen érzés belépni ugyanabba a birodalomba, amelyben Qin Shi Huang-di elégettette a könyveket, s ahol Vang Wei ecsetjeit még megtalálhatom; hogy milyen érzés kilépni az Ég Templomából, felnézni a hármaskupola megmagyarázhatatlan szépségébe, majd körbepillantva a sétáló tízezreken, rádöbbenni, hogy de hisz ezek ugyanazok az alattvalók – végső soron hogy milyen érzés tehát szabadon… hm… grasszálni az elmúlt évszázadokban, anélkül, hogy az ember elvesztené a józan eszét, és azt hinné, hogy átlépte a valóság határait; grasszálni, de aztán elgondolni, mint most én tettem a Chaoyangmenre boruló alkonyatban, a visszatérés legalább ilyen varázslatos lehetőségét a mozdulatlan telés kimondhatatlan édességéből az imperiális Európába, az időnek egy egészen más, de épp így izgalmas szemléletébe, a Csakjövő tünékenységében állandó tartományába, ahol mindent uralni kell a szabadsághoz, s ezért minden csupán a birtokbavételig tart, azután szétesik, és értelmét veszti. A Chaoyangmenről a Jianguomennei Dajiera fordultunk a Régi Csillagvizsgáló közelében, s én a kerékpárúton haladó tömeget, a szertartásosan merev, rezzenetlen tekintetű férfiak és nők sokaságát figyeltem a végtelen hosszan futó kettős fasor összeboruló lombja alatt, s ahogy elhagytunk egy-egy sűrűbb biciklirajt ebben az irdatlan tömegben, megpróbáltam, búcsúzóul, elkapni néhányat ezekből a merev, rezzenetlen tekintetekből, s legalább egyet végleg belevésni az agyamba, hogy majd örökre lássam valamennyit, ha a beijingi kerékpárutakra gondolok. És ettől kezdve már mindent ezzel a búcsúzó szemmel néztem, azt is, ami ebben az alkonyatban az utamba került, s azt is, amire már csak emlékezni lehetett, és mert először esett meg, hogy egyszerre idéztem fel mindent, amit láttam, olyan gazdagság terhét éreztem, mintha bevezettek volna egy csodálatos tájba, és egyedül hagytak volna ott. A kocsi átkúszott a Jianguomenneiről a Chang’anra, a tömeg a kerékpárutakon s a járdákon is egyre nőtt, még mindig kábultan néztem e hullámzó ezreket magam körül, és meg voltam győződve róla, hogy ezt a gazdagságot holnaptól végleg elvesztem szem elől. Úgy gondoltam, nem látom többé a Liulichang kis üzleteinek fekete-arany cégtábláit, és nem képzelődhetem többé a Nagy Fal őrtornyaiban, hogy mintha messzi dobszót hallanék; még egyszer nem sétálhatok végig a Tiltott Város belső kertjeiben, s még egyszer nem érezhetem a Nyári Palota lótuszainak illatát. Ám ugyanakkor nem is volt hová elmenni innen, úgy éreztem, a Chang’antól a világba, amit elhagytam, nem vezet út, egyszerre tudtam, hogy Kína ma este számomra véget ér, de azt is, hogy ezen kívül viszont semmi nem kezdődhet el. Nem pusztán most, a Chang’an sűrűjében, de egész heteken át tartó utam hetekben nem mérhető története felett ott boltozódott, mint egy védő kupola, a bevezetésnek, a beavatásnak valami kivételes kegyelme, s épp emiatt elképzelni sem bírtam, hogy ha volt, ami bevezessen, akkor ugyanaz majd ki is vezet. Már ekkor mondhattam volna, hogy mindaz, amiben most változatlanul lomha tempóban suhanok, illetve ami a hátrahagyott otthonom, az ugyanannak a valóságnak közös eleme nem lehet, ám én ragaszkodtam józan eszemhez, s megpróbáltam rendet teremteni a maradni és a menni képtelensége között. Végül is miről van szó, csillapítottam magam e hányódásban, hiszen búcsú ez is, akár másutt a korábbiak, búcsú, hajtogattam, Kínától, a mozdulatlanul futó időtől, ettől a nyers kegyetlenséggel átszőtt, végtelenül kifinomult kultúrától, melynek szépségét épp időbeli mélysége adja, ahogy egy gyengéd mozdulattal szétnyitott legyezőben is azonnal ott van kétezer év. Heteken át rendkívüli tapasztalatok lázában, a megértés rendkívüli világában, vagyis annak a korábban fel sem merült eshetőségnek a döbbenetében éltem, hogy a valóság határai nem azonos távolságokra vannak meghúzva a különböző emberi társadalmakban, így hát nem csoda, ha most, próbáltam véget vetni a haszontalannak tetsző tépelődésnek, amikor ezeknek az új felismeréseknek össze kellene simulniuk a régiekkel, akkor ezek az új felismerések a régiekkel nem simulnak azonnal össze. Azt gondoltam, ehhez békére és nyugalomra van szükségem, és a mai este meg is adja majd ezt a békét és nyugalmat. Azt gondoltam, az a csodálatos táj, amire leltem itt, már nem tűnik el, csak tájékozódni kell megtanulnom káprázatos szerkezetében. A tájban, gondoltam, amely teljes és megfellebbezhetetlen. Meg sem fordult bennem, hogy tévedhetek. Pedig így történt. A táj megfellebbezhetetlen volt, de nem teljes. Valami hiányzott belőle még, és hogy mi az, azt is megtudtam hamarosan e korántsem békés és korántsem nyugalmas estén.

A jegyet még mindig ott szorongattam a kezemben, készen arra, hogy újból odanyújtsam a sofőrnek, ha az úticélunk pontosabb meghatározásáért újra kéri, úgy ítéltem ugyanis, hogy amikor először mutattam fel neki, akkor csak felületesen silabizálta ki, csak amennyire ez egy nagyjábóli irányrögzítéshez szükséges volt. És meg kell mondjam, annak eldöntésében, hogy mi vár rám a továbbiakban, hogy hová is megyek, s hogy milyen színházat is fogok látni, e jegyen kívül, melyen pinjin betűkkel is ott állt azért a cím, nem támaszkodhattam, saját tapasztalatom nem lévén, semmi egyébre, mint amit beijingi vendéglátóm magyarul értő kínai munkatársának szíves cselekmény-összefoglalójából a történetre s magára az operára vonatkozóan kivehettem. Mindkettőt, a jegyet is, s az összefoglalót is az utolsó pillanatban kaptam csak kézhez, amikor így magányosan, egy taxival, az utamra bocsátottak az utolsó estén, ezért most, közeledvén a helyszínhez, s a jegy hátoldalát még egyszer megvizsgálva („este 7” és „Ji Xiang”), úgy gondoltam, miért ne fussam át ezt az „Összegezési Áttekintést”, mint írója címezte, előre is.

„Sanguo diaszdiában – fordítgattam a váltakozó szögben beeső fény felé a két nagyív papirost – Dongzhuo önkényuralkodott, a miniszterek haragodtak rá, de nem mertek szolni.

Az egyik miniszter Situ wangrun akarta lerázni Dongzhuot a nyakáról, de nem talált meg egy jó módszert. A palotájában van egy énekes lány, Diaochan, aki szívesen segíteni. Wangrun rendelt egy láncszemes módszert. Először saját lányának tartotta Diaochant, feleségül ígérte Diaochant Lübunak, de aztán Dongzhuonak is, így csinált, hogy gyanúsítsa egymást és irigykedett egymásra.

Dongzhuo Lübu apja. Dongzhuo már ágyasnak fogadta Diaochant, Lübunak nem szabadott találkozni vele. Amikor Dongzhuo meghívatták a minisztereket a palotában, Lübu találkozott Diaochannal titokban, de akkor visszament Dongzhuo, meglátta, nagyon dühös volt, így Dongzhuo és Lübu megharagudtak egymást.

Aztán egy butista programban lesben álltak a miniszterek, amikor jött Donzhuo. Lübu gyilkolta.”

Elhűlve néztem föl a papirosról.

A Tian’ an Men tér keleti sarkán jártunk, s mert a Wangfujingra behajtani ebből az irányból nem lehetett, a taxi eggyel odébb kanyarodott el jobbra, aztán szűk utcácskákon vágtunk keresztül.

Azt nem állítom, hogy máris kihallottam az ügyetlenül bájos magyar nyelvhasználat s a történet mögül a számomra később oly félelmetes és fenséges kínai kasztanyett s a sikoltó cinek és gongok hangját, mindenesetre a kocsi enyhe rázkódásában s az egyre csökkenő világosságban annyit rögtön kiolvastam e Shakespeare-i anyagból, hogy ez semmiképp nem valamiféle szelíd levezetése lesz kínai benyomásaimnak, hogy szó nem lesz itt édesbús estéről, és hogy… azt nem tudtam megmagyarázni, miért, talán, mert olyan mellbevágó, olyan nyers és váratlan volt a szöveg végén az a „Lübu gyilkolta”, olyan hátborzongatóan… valószerű…, egyszóval végül azt is kiolvastam, hogy… óvatosnak kell lennem.

Az út a szűk utcácskákon csupán percekig tartott, s nem volt még hét, arra persze már nem emlékszem, mennyi lehetett hétig, amikor sofőröm, a hallgatag, kedves arcú sofőr kitett egy szálloda előtt egy a Wangfujingra merőleges utcában. Egy sikátor felé mutatott, majd bólogatva és mosolyogva rá-rácsapott a taxiórára, jelezve, hogy most fizetni kell. Csak másnap jutott eszembe, hogy nem kértem vissza húsz yüanból, mindenesetre fizettem, és elindultam a sikátor felé.

Az igazat megvallva, nem is egyszerűen sikátor volt, hanem egy sikátornak is csak a fele, mert az egyik oldalon egy építkezésre utaló ideiglenes deszkakerítés futott ki az amúgy is keskeny úttest közepéig, nem hagyva többet így a befelé igyekvőnek, mint amennyi helyen egy ember valahogy elfér. Meg kell mondjam, pár lépés után, s az ember azt is sárban tette meg, valahonnan a kerítés alól víz csordogált kifelé, szóval pár lépés után arra gondoltam, hallgatag, kedves arcú sofőröm talán tévedett, talán nem is értette jól a címet, s hogy ne kelljen bevallania tanácstalanságát, kitett valahol, hogy megszabaduljon tőlem. Ráadásul nem is égtek az utcai lámpák. Minden lépés után egyre biztosabbra vettem, hogy rossz helyen járok.

Színház? Itt? Lehetetlen.

Aztán vége lett az építkezési területnek, a sikátor újból teljes szélességében járható lett, s rögtön, ahol a deszkakerítés véget ért, egy ütött-kopott, de kivilágított földszintes épülethez értem. A bejárat fölött négy, kézzel festett tarka plakát virított, a lengő vasajtón épp egy agg házaspár igyekezett befelé, s odabent, amennyire kintről egy ablakból ezt meg lehetett ítélni egy pillantással, néhány hasonlóan elaggott emberpár álldogált egy kisebb előtérben, egyszóval úgy nézett ki az egész, mint egy falusi mozi a hatvanas vagy a kilencvenes években Magyarországon. Ji Xiang? – szóltam az öreg házaspár után, megállítva őket egy pillanatra, de azok csak zavartan rám nevettek, nyilván a kiejtésem lehetett olyan mulatságos, meg én is a nagy orrommal, s gyorsan iszkoltak az ajtón befelé. Elnéztem a sikátor végéig, minden teljesen sötét, csak a Wangfujing keresztező torkolatában volt némi nyüzsgés és fény. Utolsó este Beijingben? Na, mindegy, legyintettem csalódottan. Felmentem két lépcsőn, s bementem én is a lengő vasajtón az előtérbe.

Odaléptem egy férfihez, akiről azonnal látszott, hogy valami hivatalos személy, megmutattam neki a jegyemet, kérdőn, hogy jó helyen járok-e, az pedig, egészen közel emelvén a szeméhez, előbb bólintott, majd letépte róla az ellenőrző szelvényt, aztán intett a nagyterembe vezető ajtó felé, hogy rendben van minden, legyek nyugodt, a jegyem lekezelve, most már mehetek befelé.

A nagyterem olyan volt, mint bármely más nagyterem a világ nekünk ismerős szegényebbik felén: durván vakolt fal, egyszerű faszéksorok, máris némi szemét az olajos padlón, köhécselés, állott, savanykás levegő és egy-egy hatalmas, ormótlan reflektor jó magasan fölszerelve az oldalfalakon. A nézőtéren szinte kivétel nélkül öregek ültek, többnyire kopaszra nyírt öregemberek és törékeny, aprócska öregasszonyok, mindannyian acélkék vagy szürke mao-zubbonyban, nadrágban, s ahogy végignéztem helyemet keresve (3. sor hetes szék) a székeik háttámlájára írt számot a biztonság kedvéért újra meg újra leellenőrző alakokon, majd vetettem egy-egy pillantást közvetlen szomszédjaim arcára is, olyan érzésem támadt, hogy talán ugyanonnan jöttek mind, egy vidéki szociális elmeotthonból valami nagy, bumfordi, ócska busszal.

Vidáman és izgatottan csevegtek egymással, de közben mindannyian azt a két szabálytalanul elnyúló ellipszist figyelték, amit a reflektorok fénye vetett a kopottas, vörös függönyre.

Én is elkezdtem figyelni azt a két ellipszist az összehúzott függönyön.

Vártuk, hogy szétnyíljon, s elkezdődjön az előadás.

És akkor eszembe jutott a Li-Po-vers második szakasza is.

Láng-szép ágon a harmatcseppek illatot ölnek.

Vu-hegyén zápor s felleg tündére meggyötörhet.

Ki érne fel tehozzád a fényes palotában?

Szánom a Szálló Fecskét, mától új arcot ölthet, vagy valami ilyesmi, bizonytalanodtam el kissé a negyedik sornál, akkor azonban már nemcsak arra nem volt több idő, hogy esetleg a helyes változatra rájöjjek, vagy hogy egyáltalán magyarázatot keressek, miért üldöz e mai estén ez a csodálatos költemény, ráadásul ilyen töredékekben merülve föl, de arra sem, hogy megpróbáljam felidézni a harmadik versszakot, a búcsúzót is, ami valahogy nem akart olajozottan beugrani a második után; minderre nem volt már idő, mert egyszeriben elkezdett csattogni a kínai kasztanyett, rá-rávijjogott a félelmetes cin és a gong, felment a függöny, azt kell mondjam, felment egy másik, egy kék színű függöny előtt, aztán középre perdült egy különös figura, s ezzel elkezdődött az előadás.

Mondhatnám most, hogy azért volt olyan mély hatással rám, és azonnal, már e narrátornak a puszta megjelenése is, mert csak homályos, felületes, közvetett élményeim lehettek ezidáig a kínai operáról, ám nem erről volt szó, a földig érő, drapp köpeny, a hosszú álszakáll a festett arc előtt, a megfejtetlen jelentésű fejdísz, a préselt hang, ahogy folyton ide-oda siklik a magas és mély regiszterek között, s végül mindeközben egy tökéletesen rezzenetlen szempár, mely lassan végignéz az elsötétítetlen nézőtéren, nos, mindez nem egyszerűen hatással volt rám, hanem rögtön bizonyossá tette bennem, hogy itt, ma este tényleg kivételes esemény szemtanúja leszek, amint ő ígéri is, s hogyha azt mondja ezen az ijesztő glisszandókban működő nyelven, hogy lépjek be vele Diao Chan és Lübu birodalmába, akkor nem is tehetek mást, néztem bele ezekbe a rezzenetlen szemekbe, mint hogy hallgatok rá. Hallgattam rá, alávetettem magam a meghívásnak, már nem foglalkoztatott semmi, sem a versszak zengése bennem, sem, hogy hol vagyok, egyszóval figyelmemet ettől kezdve csupán a narrátor ígérete kötötte le, ám ez mégsem jelentette, hogy valóban fel voltam készülve a látványra, ami elém tárult, mikor végül felment a kék függöny is, s én belehunyorogtam abba a színes pompába, mely a színpadról fogadott. Ez a pompa annyira váratlan volt, a nagyterem változatlanul kivilágított szegényességének, a köhécselésnek, a savanyú szagnak, a szürke zubbonyoknak és a tar, vagy ősz fejeknek olyan hihetetlen módon volt az ellenkezője, hogy azt hiszem, nem is igazán lehetett volna felkészülni rá. Egymással szemben, de nagyjából mégis egy félkör ívén, négy-négy csillogóan felékszerezett, ezüstbe, zöldbe, vörösbe, lilába öltözött rendkívüli alak állt, hogy egy villanásnyi mozdulatlanság után, az újra felsikoltó cin és gong jelére, széjjel is nyíljanak, helyet adván így egy tekintélyes, fenyegető, fehérre mázolt arcú, vörös palástba bújt figurának, aki fekete köpenyes csapata élén középre most megérkezett. Aranyhímzéses vörös szövet takart a háttérben egy trónt s néhány széket. A színpadot záró világoskék drapéria előtt két hatalmas, díszesen faragott lámpa ereszkedett alá. Megszólalt a zenekar, a trónus ura, Dong Zhuo, jutott eszembe a név, énekelni kezdett.

Nagyon kevés tart vissza attól, hogy azt mondjam, ettől az egész látványtól nem egy jól sikerült varázslat elbűvölt áldozatának éreztem magam, hanem szinte meghűlt az ereimben a vér, elsősorban azért, mert rögtön, már ekkor, Dong Zhuo éneke közben észleltem, hogy hiába a mozdulatok és pozíciók cselekmény követelte változékonysága, a látvány mindig marad ugyanaz, csak elindul, és halad benne egy történet, de az előadás maga abban áll, hogy azok ott fenn kiteszik magukat a figyelmünknek, mi pedig innen lentről megadóan bámuljuk őket. Mint az állatkertben, gondoltam, csak itt nincsen közöttünk rács.

Meg voltam döbbenve, és káprázott a szemem, s miután egy villanásban végigfutott rajtam a Zhaolongtól idáig vezető út értelme, hosszú ideig képtelen voltam bármit is mérlegre tenni, és ésszel felérni valahogy, csak néztem a magasított udvari cipőkben táncoló alakokat a színpadon, a díszes öltözékek, a fejdíszek és fegyverek bizarr kavalkádját, hallgattam az erhu vezényelte, soha meg nem nyugvó pentaton dallamok hisztérikus díszítéseit, és átadtam magam a vijjogó cinre-gongra megérkező Lübu kékes-ezüstben derengő, lenyűgöző figurájának.

Hogy aztán a kábult elismerést mikor kezdte el felváltani bennem az egyre emésztőbb gyanakvás, azt ma már nem tudom megmondani, az azonban biztos, hogy Lübu második áriája után, melyet kétszer szakított meg rövid, heves, záporszerű taps a végtelen tisztaságú, bámulatos díszítettségű falzett-hang díjaként, már ott volt agyam egy hátsó zugában a homályos sejtelem, hogy ugyanis egy vonatkozásban máris túlnőtt ez az este egy bármilyen nagyszerű, de mégiscsak színházi előadáson, tudniillik túlontúl… tökéletes. Kezdtem figyelni a szereplőket, a mozgás és az éneklés összesimulását a zenével, kezdtem figyelni a drámának és a muzsikának a táncban összegződő utánozhatatlan tökélyét, nem fedezek-e fel vajon itt-ott, jelentéktelen eresztékeknél legalább, valami kis csikordulást, valami elvétést a tempóban, türelmetlenséget a gyorsaságban, késlekedést a lassulásban.

Nem fedeztem fel semmiféle hibát.

Aztán perceken át azt próbáltam, hogy kizárólag a hátsó, vagy oldalsó sorokban, a színpadot lezáró színes drapériák előtt álló mellékszereplőket nézem, a kíséret hátborzongatóan pontos koreográfiával bevonuló, majd távozó katonáit, hogy vajon e két akció, bevonulás és távozás között, mikor mozdulatlanul kell strázsáljanak uruk hátterében, akkor nincs-e valami rezzenés.

Elég közel ültem ahhoz, hogy jól lássam: a szemhéjuk sem remegett.

Szomszédjaimra pillantottam, de a felhevült arcokról csupán a bámulatot lehetett leolvasni meg a csodálkozásnak, az örömteli kíváncsiságnak s a gyermeki elragadtatottságnak egy feszült vegyületét, sehol nem fedeztem fel nyomát annak, hogy velem együtt meg volnának döbbenve. Bámultam a színpad ragyogásába. Láttam Lübut, Situ wangrunt, hátul Dong Zhuot, s körben a minisztereket, aztán próbáltam lehunyt szemmel elmélyedni az épp fájdalmasan síró ária bonyolult szövetében, de hiába volt minden, bármennyire ellenálltam is, végül mégiscsak meg kellett hajolnom, s átadni magam a felismerésnek.

 

„Ezek nem színészek.”

 

Minden erőmet össze kellett szedjem, hogy csak arra figyeljek, mi történik a színpadon. S a színpadon ekkor Lübut éppen bebocsátják a helytartó elé. Dong Zhuo a trónon pöffeszkedik. Játszik az ijedt miniszterekkel, akik hiába igyekeznek meg-meghajolva elhátrálni előle, nincs menekvés: Dong Zhuonak mindig van még egy utolsó kérdése a távozni szándékozóhoz. Lübu közelebb lép a trónushoz, de Dong Zhuo úgy tesz, mintha nem venné észre. Tovább kínozza az egyik méltóságot. Lübu ekkor közbeavatkozik, s magyarázatot kér atyjától, mivel érdemelték ki alattvalói ezt a bánásmódot. A számonkérés fenyegető erejétől felhergelődött helytartó a gyermeki tisztelet szertartásos jelét követeli fiától. Lübu megalázottan, fogcsikorgatva letérdel. Dong Zhuo panaszos dalba kezd, hűtlen fiáról beszél, aki nem támasza, hanem árulója, s így gyilkosa szülőatyjának. Lübu visszautasítja a vádat. Dong Zhuo bizonyítékot követel. Lübu megesküszik, hogy atyjáért bármire kész. A helytartó azt követeli erre, ölje meg egyik miniszterét a színe előtt. Lübunak választani kell: vagy teljesíti a parancsot, vagy atyját öli meg…

Nagyszerű, lenyűgöző, csodálatos volt a történet, mégsem bírtam tovább követni. Képtelen voltam elhinni, amire rájöttem, ugyanakkor azonban visszavonni is. Miféle játék ez a szemem előtt, tépelődtem. Miféle erő játszik velem? Miféle… elvarázsolt… birodalom?

És ekkor, számomra, aki nem követte az arannyal átszőtt, vörös díszletben zajló eseményeket, váratlanul, összecsapódott a függöny, de néhány pillanat múltán újra szétnyílt megint. A színpad üres volt, megszólaltak a huqin érzelmes húrjai, aztán a távolból, a díszletek mögül felcsendült egy gyöngyözően tiszta és derűs szoprán hang, majd lassan erősödött, mintha gazdája hegyi ösvényen közeledne, végül belépett a színpadra egy fiatal lány, akinél gyönyörűbbet senki nem látott és nem fog látni soha. Szépsége egyszerűen belevakított a szemembe, lépéseinek lágyságára, kézmozdulatainak végtelen szelídségére, a mosolyára, mely mint a fény, oly megfoghatatlanul sugárzott egy tiszta arcból, még ma is, még most is nagyon nehéz szavakat találni. Lénye fokozhatatlanul törékenynek tetszett, mintha annyi anyagból készült volna csupán, amennyi egy tiszta leheletben van, ugyanakkor viszont ez a törékenysége szembeötlően nem gyöngévé tette, hanem erősebbé minden elevennél, hiszen nem lehetett kétséges, hogy míg ő minden elébe kerülőt eltörölhet, addig őt már semmi nem törölheti el. Báj volt a tekintetében, de mintha ezer szikra is; hangja könnyed volt és áthatóan csengő, aztán váratlanul, a dallam egy-egy ereszkedő pontján, vészjósló lett, mintha bejelenteni jött volna valami végső ítéletet. A porcelánfehérre festett arc, a homlok, a finoman ívelő, pici orr, ajkainak üde pirosa s a két perzselő, fekete szem: tökéletes volt, és végzetes.

Egészen a színpad elejéig sétált, ott megállt, s az erhu egy átvezető motívumára egy új dalba kezdett, érkezésének szolíd dallama után egy lényének robbanékony természetét is sejtető, különös szépségű áriába.

Elérhetném kézzel, gondoltam.

Elérhetnélek.

Ültem a harmadik sor hetedik székén, és világosan láttam arcának minden rezdülését. Így történhetett, hogy egyetlen másodpercet sem mulasztottam el, amikor az ária második szakaszában egyszer csak belenézett a szemembe. Azonnal találkozott a tekintetünk. Hosszan nézett rám, miközben énekelt, én is hosszan néztem az ő szemeibe, pedig éreztem, hogy egész egyszerűen szétesem a nézésétől, el kellene kapnom végre a tekintetemet, valahogy megerősödni, felkészülni, és aztán, akkor, majd újra belenézni az övébe. De képtelen voltam máshová nézni.

Aztán kiment a színről, és én attól fogva már csak azt vártam, Diao Chan mikor jelenik meg újra. Amikor pedig újra megjelent, lázasan kerestem a tekintetét.

De soha többé nem nézett rám.

Talán volt szünet is, talán volt még egy felvonás, és Lübu meg Dong Zhuo, a fiúi tisztelet meg a szerelem, a hatalomvágy meg az utód szeretete közti küzdelemnek, az apa-fiúi gyűlölet e kimeríthetetlen mélységű drámájának biztosan megvoltak még a maga súlyos sarokpontjai azon az estén, én azonban nem érzékeltem, és nem láttam mindebből semmit, mert csak Diao Chant követtem teljes figyelmemmel, megbabonázva, amíg lehetett.

Aztán összement a függöny, előbb a kék, aztán a vörös is, megint megütötte a fülemet az a rövid, záporszerű taps, majd pedig észrevettem, hogy az emberek már indulnak is kifelé. Felkeltem én is a helyemről, s a fütyörésző takarítószemélyzet vedrei, seprűi meg lapátjai között kibotorkáltam a nagyteremből, át az előtéren, ki a lengő vasajtón, a sikátorba.

Kiválasztottam úgy húsz lépésre egy egészen sötét kapualjat, s több mint egy órát álltam ott, a Ji Xiang színháznak ezt a lengő vasajtaját figyelve, mire kijózanodtam, és beláttam: nem kell bizonyosságra várni; itt lesni az ajtót, hátha mégis kijönnek rajta, teljesen fölösleges. Színészeknek álcázott istenektől nem várható, hogy ugyanazon az ajtón közlekedjenek, ahol én közlekedem. Legfeljebb szeszélyből.

Gyalog mentem végig a Wangfujingon, és sokáig vártam taxira, aztán meguntam a várakozást, s mert épp jött, végül az egyes busszal indultam el a Zhaolong Hotellel szemben fekvő szálláshelyem felé. Vendéglátóm magyar nyelvű könyvtárában mindent feltúrtam, hátha találok egy Li Bai-kötetet. Kerestem a Klasszikus kínai költőket, az ötvenes évekbeli Li Bait, s a Lyra mundi-félét, de egyiket sem találtam meg. Vendéglátóm nem volt otthon, én meg képtelen voltam elaludni a Csing-ping-dallamok harmadik szakasza nélkül.

Pedig az már csak másnap, útban a repülőtérre, jutott váratlanul az eszembe.

Virág és pusztító báj: egymástól fényesedtek.

Szép mosolyt szánt a császár mindig e kedveseknek.

A tavasz szele elszállt, bánata végtelen nagy,

illatos háza mélyén a falnak dőlve reszket, dúdoltam akkor már önfeledten, s amikor végül a gép fölemelkedett velem a levegőbe, úgy éreztem, mintha behajtottam volna magam után a kapukat. De hadd tegyem hozzá legeslegvégül, hadd fejezzem be egy lányregény esetlen bájával így: hadd összegezzem amolyan tanulságképpen: ha be is hajtottam volna ezeket a kapukat, fogolyként szabadultam.

Quangzhou elmulasztása

Odalent, Beijingben pontosan tizenhárom óra harmincnyolc percet mutattak az órák, amikor az Északról Délnek menetrend szerint közlekedő Boeing – fedélzetén százhetvenkilenc kínaival s velem mint az egyetlen idegen fehérrel – felszállt a magasba, hogy aztán újabb tíz perc múlva, idefent nagyjából tizenhárom óra negyvennyolc körül, a repülési adatok ismertetése, valamint annak a mindnyájunk előtt nyilvánvaló ténynek ünnepi mód felesleges közlése után, miszerint célunk: Quangzhou, a kapitány is elhallgasson, hogy kikapcsolják az ülések fölött a hangszórókat, s hogy végül minden utas kiszabadítsa magát a biztonsági övek szorításából, és kényelmesen hátradőljön… engem kivéve, aki – s igazán nem a túlzó fordulatok iránti vonzalom, de a valóság kényszeréből állítom szembe magam már az első mondatban a többi százhetvenkilenccel – sem nem szabadította ki magát, sem nem dőlt hátra kényelmesen, hanem tizenhárom negyvennyolc körül éppen ellenkezőleg, megfeszített testtel az öve zárjába kapaszkodva a hajtóművek zúgását figyelte, meg a jobb szárnyat az ovális ablakocskán át, nincs-e egy-egy jelző csikordulás a nagy összhangzatban, nem tapasztalni-e valami komolyabb reccsenést a szárnyak felől. Évek óta mindenre kiterjedő, kezelhetetlen, súlyos bizalmatlanság emészt, kínzó kishitűség, gyötrelmes kétely, hogy tudniillik az a malom, amely ma őröl, őröl-e még vajon holnap is, így hát, ha ehhez hozzávesszük halálfélelmemet a repüléstől, amit különben, ezt a halálfélelmet, vagy hagyjuk az ünnepélyességet: ezt az elleplezhetetlen majrét, sőt elmegyek most már a végsőkig, s egy tréfásabb Heideggerrel szólván a legkendőzetlenebbül kijelentem: ezt a repüléstől való őszintén-beszarva-levést bennem is, mint annyiunkban, a repülés gyanútlan szeretete, azaz egy gyorsan múló heroikus naivitás előzte meg… nos, tehát visszatérve, ha a két tételt, az általános bizalmatlanságot a malom iránt meg az imént körüljárt mineműségemet a repülést illetően egybevesszük, akkor ez az egy önmagában is elégséges magyarázatot adhatott volna feszült lelkiállapotomra – ám ezúttal nem csupán erről volt szó.

Már a beijingi repülőtér negyvenhetes várótermében úgy éreztem, ahogy egy darabig megfeledkezni látszottak rólunk, és tíz perccel indulás előtt még egyetlen stewardess nem jelentkezett, mintha százhetvenkilenced-magammal önkéntes száműzetésre s nem véletlen alakította hirtelen ötletből egy amolyan hadd legyen alapon szerveződött céltalan kirándulásra indulnék; már akkor azt súgta valami, ahogy ott ültünk, szótlanul, magunkra hagyatva, s szemügyre vettük egymást, én fásultnak tetsző társaimat, ők a negyvenhetesben ritkán látható európait, hogy átlépni a Jangce vonalát, és nagyon is eltávolodni tőle, hogy túlmenni a hajdani Chu-királyság területén a soha igazán kézben nem tartott legeslegdélibb pontok felé, hogy voltaképp teljes mértékben felkészületlenül, a csupán felszínes közhelyekből ismert trópusoknak a szó lehető legmélyebb értelmében vett küszöbére elmerészkedni, ez legalábbis felelőtlenség, afféle minden-mindegy hányavetiség, olyan, esetleg valóságos kockázat vállalása, amelynek alanya, én, még arra sem képes, hogy ennek a kockázatnak a derengő körvonalait érzékelje, mielőtt dönt. Már a váróteremben, ahogy kölcsönös kíváncsisággal vizsgálgattuk egymást, fokozatosan rám telepedett egy efféle baljós előérzet, amiben az általános bizalmatlanság meg a repüléstől való irtózás már korábban megalapozott elegyéhez tehát egy újabb elem csatlakozott, és ez volt a döntő, egy egyre hevesebb nyugtalanság, amelybe egyszer csak éles, forró félelemféle hasít… mihez is hasonlíthatnám… talán annak a gyermeknek az unalomig ismert állapotához, akit egyedül hagytak otthon, s az éjszaka közepén nyomasztó félálom után riadtan felül az ágyban, mert a másik sötét szobában mintha reccsent volna valami, s ő dermedten, lélegzetét visszafojtva figyel, vajon megismétlődik-e, és megismétlődik… nos, hát körülbelül ez a másik sötét szoba volt most nekem Quangzhou, a Gyöngy-folyó s a délkínai tenger, na persze tényleg csak körülbelül, mindenesetre, mint mondtam, már a váróteremben kezdődött a nem is fásult, inkább egykedvű várakozók között… de így ment ez egészen a kapitánynak a szabályosnál jóval korábbi bejelentkezéséig, akkor ugyanis a leghatározottabban arra számítottam, hogy kapok végre egy világos, egyértelmű jelzést, amely aztán vagy megerősíti ezt az egész előérzet-dolgot, s megtudom, mivel állok szemben, vagy mint nevetséges képzelődést elsöpri, s én így fellélegezhetem.

A kapitány azonban nem beszélt másról, mint magasságról, sebességről, időjárásról meg időeltérésekről, egyszóval: a kapitány mélyen hallgatott, miközben a gép eltéríthetetlenül haladt a maga útján a Taihanshannal párhuzamosan, hogy úgy egy és egynegyed óra múlva a hajdani Yen-tartomány után, a régi Cin és a Chi-fejedelemségek választóvonalán át, nagyjából a két egykor dicsőséges főváros, Kaifeng és Louyang fölött elérje a Huang Ho kanyargó folyamát. A kapitány nem árult el semmit, én meg úgy éreztem, nemcsak ő, hanem mind a százhetvenkilencen körülöttem tényleg mélyen hallgatnak valamiről, amitől viszont, már Henan keleti szegélyén repülve végig Hubei felé, meg kellett állapítsam, hogy nem, korántsem maradtam válasz nélkül, ha jobban meggondolom, hiszen azzal, hogy egyetlen arcról sem vagyok képes leolvasni semmi olyat, aminek segítségével aztán nekikezdhetnék eloszlatni a Délnek ezt a szorongató homályát magamban, a legfélreérthetetlenebbül meg is erősítenek bennem valamit, tudniillik, hogy a nemtudásnak ez a homálya itt, a negyvenhetes után a Délnek tartó gép fedélzetén alapjában véve általános – meg is erősítik bennem, s mintegy körbe is bástyázzák ezzel a nem is egykedvű, inkább derűsen rezzenetlen némasággal, mintha más módja nemigen volna az olyan, szavak nélkül zajló párbeszédnek, mint a miénk, amikor az egyik a válasz elmaradásának mélyebb okait nem értheti meg, a másik százhetvenkilenc viszont a kérdést, hogy ugyanis mi várja azt, aki a trópusoknak ama bizonyos küszöbéig, sorsát már megint cél nélkül kockára tenni, elmerészkedik.

Ott voltam tehát a Délnek ezzel a baljósan gomolygó rejtélyességével meg százhetvenkilenc kínaival, akik a „fásult”-tól az „egykedvű”-n át a „derűsen rezzenetlen”-ig finomodván a szememben azt sugallták, éppen a Délről nem is lehetne egyebet mondani, csak valami nagyon homályosat; hallgattam a hajtóművek motorjait, figyeltem a szárnyat az ovális ablakocskán át, meg természetesen a nyolcezer méter mélyen elterülő tájat, amúgy legnagyobb valószínűséggel épp a Tongbai és a Dabieshan gyönyörű bérceit, amikor belefúródván egy összefüggő, óriási felhőzetbe egyszer csak az egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemem elől minden, Tongbai és Dabieshan feltehető bércei, a táj, sőt majdhogynem még a szárny is az ovális ablakocska alól. Az egész világ hirtelen semmivé foszlott, bizonytalanná, érzékelhetetlenné, amolyan egyszerű feltevéssé változott, s mi ettől kezdve és nagyon hosszan vakon repültünk tovább ebben a feltevésben, meg a hitben persze, hogy örvénylésünknek azért hamarosan vége lesz. De nem lett vége, s én kezdtem az egyensúlyomat lassan elveszíteni, szédültem és képzelődtem, hogy hiszen ez a gép már nem is repül, hanem csak áll. És hiába néztem kifelé a nehéz, fakó sűrűségbe, semmi nem igazított el abban, hogy hol vagyunk, a hangszórók süketen lógtak a fejünk fölött, a hajtómotorok erőlködve zúgtak odakint. Semmi nem igazított el, és semmi sem segített többé a tájékozódásban, de mintha utam titkos elrendezője így is akarta volna ezt, hogy ugyanis túljutva Tongbai és Dabie hegyein, már a Jangcét se lássam Wuhan fölött; ne lássam a hatalmas, rejtélyes, hömpölygő áradatot, ne lássak jobbra semmiféle fényt a Dongting-tavon, és úgy érjük el Hunan és Jiangxi közt Xiang Jiang széles folyóvölgyét, hogy közben ne is sejtsem, hol léptem át a Dél valóságos határait.

Mert beismerem, rögtön azt gondoltam, erről van itt szó, a határnak egy afféle művészi elrejtéséről a Jangce fölött, s nem a véletlenről, amelyre egyébként, ugye, bíztam magam, s mely persze most azt állította, repülés közben felhőkben elveszni így, hát ez igazán a lehető legtermészetesebb. Az ellenkezője, folyt volna tovább ebből a következtetés, az ellenkezője szorulna magyarázatra, a tiszta égbolt s vagy ezer kilométeren keresztül az úgynevezett nagyszerű látási viszonyok, csakhogy én akkorra már egészen biztos voltam a dolgomban, vagyis hogy minden utazás ebbe az irányba mintegy fel van mentve a köznapi okszerűségek egyszerű hatalma alól. Valami egészen kifinomult rendezést észleltem e Délre vezető folyamatban, egy, már Beijingben, a negyvenhetes váró szótlanságából kiérezhető tapintatos dramaturgiát, egy tompító, mérséklő, gyengéd emberi aktivitást, hogy elviselhetővé váljon, ami mindnyájunkat, majd Délen, meghalad. Kivételes eleganciát láttam társaim hallgatásában, kíméletes közlését annak, hogy ahová készülünk, ott viszont semmiféle kíméletre nem számíthatunk, s a legkomolyabban feltett jóindulatnak és együttérzésnek ezt a rendező varázserejét gépiesen kiterjesztve határhelyzetünkre, magától értetődőnek tűnt, hogy a Déllel szemben kialakult stratégiának része a kilátásnak ez a hirtelen tartós elborulása, az átkelés döntő helyszínének szem elől vesztése is. Magától értetődőnek nevezem, csak azt nem értem, miért nem azonnal kétségbevonhatatlannak, hiszen akkor, nagyon is ráébredve már a helyzetemre, világossá vált, hogy itt nem saját képzeletem játékáról, nem valami túlfűtöttségről, nem az értelmezés önkényéről van szó egy mértéktartó józanság helyett, nem arról, hogy az a világ, amelyben az innen nézve közönséges okság rendszere a törvény, nem létezik (de létezik), hanem arról, hogy e helyütt a Délre nyíló határnak a Jangce fölötti elrejtése a valóság, hogy annak felismerése elkerülhetetlen, mely felismerés szerint most, a nyolcezer méter magasban úszó látogatók számára nem a díszletet rendezik át a felhők vastag párnájának függönye alatt, hanem a díszlet állapotát, melyben már gyökeresen más viszonyok az irányadók.

Csak tudtam, hogy mostantól Hunan felett repülünk, amiként amaz unos-untig előcibált példaszerű gyermek tudja, hogy az a másik, sötét szoba van, arról azonban, hogy Hunan tehát milyen is, fogalmam sem lehetett, hisz változatlanul csupán feltevésekre szorítkozhattam a világról, így aztán persze Hunanról, a Jian Xiang gyors vizéről meg arról is, vajon tőlünk balra elértük-e már a Luoxiaoshan nyugati gerinceit. Nevek röpködtek a fejemben, folyók és tavak, hegyek és városok régebbről véletlenül meg-megragadt nevei, de nemcsak ezeket nem bírtam a láthatatlanná lett táj valamely pontjához odarögzíteni, hanem egész egyszerűen a haladást sem érzékeltem, azt, hogy vajon tényleg fúrja-e előre magát a gép; a sebesség, a mozgás, a helyváltoztatás ténye lett teljességgel érzékelhetetlenné, ami ezek után csak megerősítette bennem, hogy nem a hely, közönségesen, inkább a helyzet változik meg épp nyolcezer méterre, odalent, a valóság dolgainak egymáshoz viszonyított helyzete, a tengely a dolgokban, gondoltam nyolcezer méterrel feljebb, vakon, szorongva s hozzáfűzve nyomban: na persze, amennyiben tényleg így van, vagyis megint csak: feltehetőleg.

Órám nem volt, így hiába ismertem a menetrendet, s hiába emlékeztem még a kapitány terminusaira, az idő múlásából erre a helyzetre vonatkozóan semmit sem tudtam megállapítani, sőt ha már a véletlen szeszélye erre terelte a szót, meg kell mondjam, éppen ezzel, ami különben segíthetett volna, az idő múlásával bennem, határozottan történt valami. Lassan két évtizede már, hogy nem használok órát, ezért lassan két évtizede, hogy az időben viszonylag önállóan tájékozódom, úgy értem ezt, képes vagyok megkülönböztetni, mikor van reggel hét és mikor reggel nyolc, vagy más szóval egy nyári délután mondjuk a négyet meg az ötöt én már soha össze nem keverem. Nem azért mesélek erről itt ilyen részletesen, mintha mindez nem volna közönséges képesség (de, az), hanem mert attól kezdve, hogy a Tongbai és a Dabieshan után eltűnt a világ, ez a különben közönséges képességem egyszeriben odalett, felszámolódott, elpárolgott a világgal együtt, s én mostanra nemcsak azt nem tudtam, hogy reggel hét vagy reggel nyolc, de azt sem, nagyjából mennyi ideje is annak, hogy a Tongbai és a Dabieshan, hogy a Dél határa, hogy a világ. Az idő kezdett lassabban múlni bennem, valószínűleg épp annyival, amennyivel a gép sebességét észleltem csökkenni a felhők között, kezdett lassabban múlni, azaz: abból a tartamból, amire szerintem a gépnek szüksége volt a célba érkezésig, kezdett szinte alig-alig eltelni valamennyi, miközben a gondolatok, odabent, a fejemben, a legnagyobb gyorsasággal cikáztak ide-oda. Kint zúgtak a hajtóművek, bent zúgtak a gondolatok, a gép szinte állt, miközben kilencszáz kilométeres sebességgel száguldott Hunanból a végső tartomány, Quangdong felé, nem csoda tehát, hogy elvétettem, amennyire azt elvéteni csak lehetett, amikor ismét kinéztem az ovális ablakocskán át a felhők semmijébe, s erre az elromlott belső órára hallgatva úgy ítéltem, á, a megérkezésig még rengeteg az idő. Még rengeteg idő van, gondoltam, midőn a felhőknek ebben a semmijében a repülő hirtelen süllyedni kezdett, á, még rengeteg, kapaszkodtam görcsösen az öv csatjába, hogy ugyanis akkor meg miért ez a váratlan, heves ereszkedés, nyugalom, mondtam nyugtalanul magamnak, a kapitány biztos csak kényelmesebb légicsatornát keres, így hát korai volna, szálltunk egyre lejjebb és lejjebb, különösebben izgulni még. Nem volt korai, de máris el kell áruljam, némi izgalommal elébe menni ennek az alámerülésnek, afféle növekvő, feszült várakozással mintegy felkészülni a leszállásra, egyszóval: elnyerni a lehetőséget, hogy finoman bevezetődjem a tájnak ebbe a már emlegetett s aggodalommal várt trópikus szerkezetébe, nem is lehetett volna, olyan hevesen zajlott le minden, a hirtelen ereszkedés, kibukkanásunk a felhők párnájából, a lesiklás ijesztően vakmerő manővere: egészen a földre érkezésig; nem is lehetett volna, mert egyszerűen nem volt rá idő, mert másra, mint szinte rázuhanni Quangzhou repülőterére, nem adódott egyetlen külön pillanat, sőt egy külön pillanatnak még a töredéke sem. Így történhetett, hogy már a repülőtér betonján gurultunk, mikor nagy megkönnyebbüléssel tapasztalván, hogy e zuhanás után élek, valamennyire magamhoz tértem, s átsuhant rajtam: szóval Quangzhout megközelíteni nem, szóval Quangzhoura csak rázuhanni lehet, és tisztán emlékszem, ezt már akkor, ott a reptér betonján gurulva úgy értettem, rázuhanni kettős értelemben, egyszer rázuhanni átkozottul legényes stílusban Quangzhou átkozottul kicsike repülőterére, másodszor rázuhanni a tájra, azonnal szembesülni vele, azaz mintegy belepottyanni a lényegébe. Még gurultunk, amikor már érteni véltem, hogy landolásunk a Gyöngy-folyó partján, a mód, ahogyan ez történt, minden ijesztő legényessége ellenére valamiképpen játékos magyarázat is; magyarázat arra, hogy a világban valóban csak tények vannak, és semmi más, ezúttal Quangzhou, és semmi más, s a tényekre az ember vagy vak, vagy pedig őket azonnal, egyetlen szempillantás alatt érti meg. Nincs jelentősége a kutatásnak, gurult velem a gép a betonon, jelentősége csak a ráébredésnek van, amit azonban nem előz meg semmiféle odavezető kutatás, a tényekhez, intett a landolásunkba rejtett példázat, nem vezetnek utak, a tényekhez, amilyen Quangzhou, vagy az Isten, nincsen bevezetés. A világ, szárnyaltam tovább a megkönnyebbüléstől, hogy élve zötykölődöm itt a betonon, egy lassan guruló gép fedélzetén, a világ a tapasztalt tények és a rejtett tények kimeríthetetlensége, s én épp azt véltem most átsuhanólag érteni ebben a zötykölődésben, hogy gondolkodni egy tényről, két lábbal a földön, tűnődni fölötte, folyton elmerengve, nyomozni utána, megszállottan és erőszakkal, egyszóval, de három irányból is ugyanoda jutván: bevezetni egy kijelentést egy tényről, az voltaképpen sem ehhez a kimeríthetetlenséghez, sem a keresett tényhez nem visz közelebb, közelebb csak a másikhoz visz, aki még a tény előtt áll, így hát a bevezetés, akár egy elbeszélésben, nem egyéb, mint tapintat, kíméletes közlése annak, hogy most egy tény kíméletlensége következik, amiként velem közölték társaim, amolyan bevezetés gyanánt, hallgatásukkal a negyvenhetes várótól idáig, hogy amennyiben megérkezünk Quangzhouba, ők, sajnos, nem tudnak segíteni.

Megérkeztünk Quangzhouba, és ők tényleg nem tudtak segíteni, de egy ilyen megállapítással egyáltalán nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha bármit is értettem volna Quangzhouból, mintha a ténnyel való szembesülés, Quangzhou megismerésének ez az imént elemzett azonnali, rázuhanásos, belepottyanós jellege ugyanakkor együtt járt volna azzal is, hogy megértettem volna ezt a tényt, Quangzhout – nem, nem járt együtt ezzel, sőt megérkezésemmel s egyáltalán, egész ottlétemmel az első tapasztalatoktól az utolsókig még az sem járt együtt, hogy rend uralkodott volna a tapasztalataim között, szó sincs erről, a tapasztalataim között a legteljesebb káosz uralkodott, s megragadván az alkalmat, hogy felülbíráljam saját korábbi művemet egy Escorialban elmaradt vacsora kapcsán, egyenesen leszögezem, ezekre a tapasztalatokra az összefüggés hiánya volt a jellemző, olyannyira, hogy most még a sorba rendezésük is, tudniillik hogy hát melyiket vegyem előre, melyiket tegyem hátra, nagyon nehezemre esik. De a leginkább az esik nehezemre, hogy egyszerre hallgassam el s valljam be ugyanakkor, mi váltotta föl bennem eddig oly baljós előérzetemet, azt a gomolygó aggodalmat, melynek egy csapásra véget vetett, amikor – valami oknál fogva még a leszállásnak nevezett zuhanás közben, a föld fölött – kikapcsolták a gép légkondicionáló berendezéseit, hogy ezzel egy időben viszont beeresszék a kinti levegőt; szeretném elhallgatni, mert hát azért jobb volna egy hősiesebb kalandor szerepében, de a továbbiak miatt kénytelen vagyok bevallani is, hogy midőn – még a föld fölött – szinte az utolsó pillanatban kibukkanván a felhőkből, megláttam a tájat, és ezt a kinti levegőt elkezdték beereszteni, és ez a levegő elkezdett süvöltve beáramlani, akkor baljós előérzetemet mintha elsöpörték volna, s a tudatomba, a lelkembe, a bensőmbe, a lényem gyökérzetébe beleállt, mint egy zápfogba egy iszonyú fájás, a félelem.

Néztem, ahogy rázuhantunk, ezt a földet Quangzhou szegélyén, egy-egy villanás tartamáig előbb a bambusz- és pálmaligeteket, majd a vízben ázó rizsparcellák dermedt téglalapjait, végül, szinte közvetlenül fölöttük imbolyogva el, parasztok picike pontjait, térdig a vízben; beleszagoltam a süvöltve áradó levegő megdöbbentő illatába, megtöltöttem a tüdőmet forró és nehéz fűszereivel, megállapítottam – s ezt most a korábban (az „Escorial”-ban) írottak után másodszor is így közlöm – halálos erejét, és tudtam, hogy csakugyan a határára értem a világnak, amelyen túl egy újabb valóság kezdődik, helyesebben: a valóságnak egy újabb birodalma, s éppen mert ez a birodalom a lényege s nem a részletei miatt volt döntően más, mint amit én a valóság birodalmain érteni eddig képes voltam, tört rám a félelem, de olyan erővel, hogy megszabadulni aztán nem csupán Quangzhouban nem tudtam tőle, hanem elkísért egészen Európáig, és ott is eleven maradt, és ott sem szűnt meg, ellenkezőleg: megmaradt minden quangzhoui pillanat emléke mögött, alattomosan, sötéten, fenyegetőn. Gyökeres félelem volt ez valami idegenségtől – de azonnal hozzá kell fűzzem, mennyire elégedetlen vagyok a szóval, habár ideírtam, s most már így marad, idegenséggel magyarázni ugyanis, mint én teszem, félelmem kiváltó okát, valójában csak az úgynevezett nyelvi invenciókban tanúsított súlyos, sőt ezen a ponton omlásszerű visszaesésem eltussolására jó, másra nemigen; viszont, mivel az ellenségesség túl sok volna, a közöny pedig túl kevés, így mégsem tehetek egyebet, mint hogy fanyalogva, mentegetőzve, jobb híján, de mégis azt állítom: idegen volt ez az illat a levegőben, idegen volt ez a levegő, ez a táj, idegen volt minden és mindenestül, mélységesen, megmásíthatatlanul idegen.

A gép megállt… a lépcsőket odatolták az ajtókhoz… s én lemásztam a földre száznyolcvanadikként… még visszanéztem a kormányfülke ablakára, hátha látom kibámészkodni, búcsúzóul, a kapitányt (nem láttam)… s ebben a nagy horderejű, ünnepi pillanatban, quangzhoui megérkezésem valóságos és jelképes kezdőpontjában egyszeriben vége is lett quangzhoui történetemnek, mielőtt elkezdődött volna, be is fejeződött – s ez már megint nem játék a szavakkal meg a fordulatocskákkal, s még határozottabban nem játék a történetek úgynevezett lehetetlenségéről az irodalom heréltjei közt zajló évtizedes és ostoba, tehát évtizedek óta ostoba, vértelenül kacér vitákkal, mert ez a történet, ahelyett, hogy a történetek szokása szerint a lehető legföldibb értelemben lábra kapott volna, a lehető legföldibb értelemben nem kapott lábra, tényleg lezárult, mielőtt nekieredt, tudniillik egyáltalán nem volt lehetséges, és ezt úgy értem, egyáltalán nem, hogy innentől fogva valamelyik esemény kiemelődjék a több közül, és így a figyelmemet, mint a lábamat Quangzhou földjére, egy a többihez képest döntőbb dimenzióra ráhelyezzem, és ott tartsam, mivel a dimenziók között semmiféle jelentőségbeli különbséget észlelni nem voltam képes, és azért, mert nem volt köztük jelentőségbeli különbség, így aztán most, amikor választanom kell, mivel is kezdjem, ugyanolyan nehézségek előtt állok, mint akkor, amikor lábammal először érintettem Quangzhou földjét, azaz a repülőtéri betont, hogy kézicsomagjaimmal megpakolódva elgyalogoljak száznyolcvanadmagammal a kijárat feltételezett pontja felé. Nagy nehézségek előtt állok, mert ezek a nehézségek tényleg meghaladnak engem, és én tényleg nem bírom megoldani a problémát, hogy ugyanis miképp volna lehetséges egymásra írni az elkövetkező eseményeket, kénytelen vagyok meghunyászkodni, és ezeket az eseményeket szépen egymás után jegyezni fel, amit különben sokatmondó, tragikus, ki nem érdemelt kudarcként értékelek magam is. Viszont! Szeretnék mindenkit nyomatékosan figyelmeztetni, pontosabban a szelídebbjét figyelmeztetni, a keményebbjét kérve kérni arra, hogy ne, egyetlen percre se felejtsék el, ez a vallomás, az iménti, a krónikás tehetetlenségéről nem felhívás társasjátékra, ahol az győz, aki megmondja, a krónikás, ha tagadja is, a maga problémáját az egyidejűség és az azonosrangúság ábrázolásával mégis miféle furfanggal oldotta meg, mert nem, a krónikás nem oldotta meg a problémát, mivel ez a krónikás nem termett rá – ami pedig magukat az elkövetkezendő eseményeket illeti, azok – bármi legyen is olykor a látszat – nem egy történet részletei, hanem csupán párhuzamos elemei egy ténynek, azokban nincs egymásból következés, és nincs oldott összefüggés, bizalmas kapocs, játék, amiként nem volt játék abban sem, és ezt úgy értem, gyerekjáték, ahogy kézicsomagjaimmal megpakolódván ott gyalogoltam a repülőtér betonján a kijárat felé, és szembenéztem az egyidejűleg és azonosrangúságuk tudatában rám támadó eseményekkel.

Nagy hőség volt, ömlött a meleg mindenfelől, és a színek kifakultak ebben a hőségben.

Súlyos kézicsomagjaim szinte lerántották a tagjaimat, ezért aztán alig távolodtunk el húsz-harminc lépésnyire a géptől, én már vánszorogtam, már húztam a lábam.

A levegőnek idelent trágyaíze volt.

Trágyaíze, és valami egyetemes istállószaga, épp fordítva tehát, mint ahogy azt az „Escorial” állítja, ahol a vonatkozó helyekre, tévesen, trágyaszag és istállóíz került. És ebben az istállószagban, nyelvemen ezzel a trágyaízzel, a lábamat már húzva a kijárat felé, észrevettem, hogy társaim közül az elsők, rendezetlen csapatunk élén a legfürgébbek már el is érték azt a két épületet, amiket én, messziről, de nem ok nélkül, a repülőtér központi épületeinek véltem, s bekanyarodván eltűnnek a jobb oldaliban, mely nyitott gerendázatával s bambusszal fedett lapos tetejével a leginkább még egy elhagyatott fészerre emlékeztetett. Amikor aztán magam is odaértem, s kanyarodtam volna a többiek után, félúton ebben az elkanyarodásban egy aprócska tábla előtt meg kellett torpanjak. A táblán az állt, hogy csak akkor kövessem tovább ezt az irányt, ha with baggage, amennyiben without baggage volnék, úgy ellenkezőleg, vagyis egyenesen haladjak, azaz induljak el szorosan e mellett a fészerszerű épület mellett egy dróthálóval elkerített udvarfélén át egészen egy kertkapuig, ott akasszam ki a kaput zárva tartó kampót, lépjek ki a helybélieknek a kapura kívülről ránehezedő tömegébe, csukjam be magam után a kaput, és visszanyúlva akasszam be a kampót, majd vágjam át magam, s az izgatott ricsajban, amit megjelenésemmel a tömegben kiváltottam, keressem meg vendéglátó barátomat, vegyem észre, ahogy az apró termetű déliek közül egyszer csak kimagaslik a maga európai méreteivel, aztán pedig öleljem meg föllélegezve, könnyebbüljek meg, s mindez vessen véget az összes hisztérikus elemnek ebben az utazásban, s kezdődjék meg végre valódi quangzhoui történetem. Engedelmeskedtem a tábla utasításainak, de meg kell mondjam, abban a percben, amint ott félig elkanyarodtomból visszafordultam, igazán nehéz szívvel engedelmeskedtem neki, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy végleg elszakadok a társaimtól, nem akadt ugyanis senki, mint rögtön kitűnt, a százhetvenkilencből, csak én, a száznyolcvanadik, aki egy közel két és fél ezer kilométeres útra, a Dél nyilvánvalóan veszedelmes kapujához, egy még számunkra értelmes valóság árkain, bokrain, védősáncain túlra mindössze két, ugyan degeszre tömött, de mégiscsak kézipoggyásszal, tehát azzal az errefelé kissé szokatlan bizalommal, vagy hát minek nevezzem, vakhittel indult el, hogy innen, emez árkokon, bokrokon, sáncokon túlról minden további nélkül visszatérhet. Nehéz szívvel fordultam vissza ebből a kanyarból, s minden bevezetés nélkül, hirtelen, egy szempillantás alatt maradtam magamra ott, így aztán azt sem tudom, mi történt velük a továbbiakban, őket elnyelte, for the baggage, a fészer homálya, én pedig követtem a tábla utasításait – már persze, amíg lehetett. Mert ha a kertkapuig ment is minden, mint a karikacsapás, hisz egy szál egymagam voltam az udvarszerű átjárón, és ott két csomagommal egyensúlyozva mindössze önmagamnak jelentettem akadályt, a kertkaputól az utasításnak megfelelően cselekedni igen nagy nehézségbe ütközött. Nem is a kampóval volt baj, hanem hogy oly módon kellett kinyitni s becsukni magam után ezt a kaput, hogy quangzhouiak idegesen vibráló, egymásra préselődött, hullámzó sokasága előbb ne nyomja vissza, majd pedig elsodorva engem is, ne nyomuljon be rajta, a neki kétségtelenül tiltott területre, ez pedig, ha még beleszámítjuk két súlyos kézipoggyászomat, melyekkel amúgy is csak oldalazva juthattam át, rögtön átláttam, meghaladja a képességeimet. Hacsak valami nem jut az eszembe, gondoltam, csakhogy az eszembe az égadta világon semmi nem jutott, egyetlen aprócska ötlet se, amivel valahogy kivághattam volna magam, ebben a hőségben, ebben az istállószagban, egyedül ebben a poros udvarfélében szinte megbénult az agyam – viszont az se ment, hogy így marad minden, én itt, velük szemben, ők meg ott kint, szemben velem. Letettem hát az egyik táskát a kezemből, s kiakasztván a kampót, teljes erőmből kinyitottam a kaput, majd félreállva hagytam, hadd sodródjon be kintről, aki akar, én várok, míg a tömeg nyomása az erejét veszti, akkor meg valahogy, gondoltam, csak kijutok. Nem tudom, próbált-e már valaki Quangzhouban a repülőtéri kijáróban áttörni a helyiek tömegén, nekem alig-alig sikerült, mert kezdődött azzal, hogy a quangzhouiak előre megjósolt s bekövetkezett benyomulása a nyitott kapun át egyáltalán nem akart véget érni, majd folytatódott egyre mélyebb és hát egyre nevetségesebb tehetetlenségemmel, amint minden komolyabb elszánás nélkül csak álltam a hőségben e sodrás szélén, két táskám lógott, és lüktetett a kezemben, a fejemben meg lógtak, és lüktettek a gondolatok. Aztán egyszer csak megértettem, valami oknál fogva az általam kinyitott kapu itt úgy értelmeződött, hogy nyugodtan lehet, jöhet, aki akar, szabad az út, akkor végre megszületett bennem egy komolyabb elszánás is, nekiindultam, szemben az árral, hogy néhány pillanat múltán felfogjam: a szándék édeskevés, ha tényleg ki akarok jutni, akkor itt bizony harcolni kell. Egyszóval: belekeveredtem a tömegbe, és hogy miképpen keveredtem végül ki belőle, arról ma már fogalmam sincs, mindenesetre ahogy próbáltam előrehaladni a kavargó, zavaros árban, de folyton megakadtam, visszasodródtam, s kezdtem újra és megint, úgy éreztem, időtlen idők óta itt bolyongok már közöttük, holott talán pár percig ha tartott az egész, de ami még rosszabb, úgy éreztem, itt is fogok időtlen időkig bolyongani, mint valami lázálomban, amelyből egyszerűen nincsen ébredés.

Volt ébredés, a barátom is előkerült valahonnan, az ölelkezés is megtörtént, csak az a megkönnyebbülés, az a föllélegzés maradt el teljesen, mert ez a révbe érkezés más volt, mint aminek reményeim szerint lennie kellett volna, mert utazásom hisztérikus elemei – akadályaként egy valódi quangzhoui történetnek – sajnos, a valóságban nem, csupán egy gyorsan enyésző látszatban csöndesedtek el. Nehezen lélegeztem a fojtogató hőségben, s úgy verejtékeztem, ahogy még soha, a szó szoros értelmében szakadt rólam a víz, a dobhártyámon ott dobolt kitartóan egy autótülkölésből, éles kiáltásokból, madárvijjogásból, repülőzúgásból s mindezek mögött valami állandó, mély robajlásból álló kíméletlen ricsaj, mintha egy pokoli fazékban főnénk éppen, s alattunk félelmetesen dübörögne a tűz. Vendéglátóm, a maga közel kétméteres óriástermetével valóságos toronyként magasodott ki a helyiek közül, s mikor előzékenyen elvette csomagjaimat, majd erejét akaratlanul is demonstrálva ezzel, azokat egy kézbe fogva – menet közben egy autóparkoló felé – kicsit lóbálni kezdte, akár hihettem volna azt is, hogy egy ilyen óriás mellett, aki így tudja lóbálni az én súlyos kézipoggyászaimat, történhet bármi, lehet Quangzhou bármily idegen, s a Dél bármilyen félelmetes, nagy baj nem lehet. Hihettem volna persze, ha nem látom rögtön az első pillanatban, milyen feldúlt és zavart ez az óriás, de még inkább, ha nem veszem észre, hogy e dúltság és zavar okáról vagy legalább a hátteréről mintha tapintatból kerülné a magyarázatot: beértünk a parkolóba, s odaálltunk egy okkersárga Mercedes elé, ő belekezdett egy mondatba magyarul valami repülőszerencsétlenségről, aztán megrázta a fejét, átcsapott egy tört angolba, mondván, two days… but… what can I say, hogy végül befejezésképp, mint aki a dologgal többé nem kíván foglalkozni, csupán annyit tegyen hozzá, nagyon örülök… s magyarázólag magára mutatott, very happy, you know. Az okkersárga Mercedesből, mely, mint megtudtam, barátom hivatali autója volt, egy okkersárga bőrű, fiatal, vézna fiú ugrott ki ekkor, s néhány pillanat múlva ránk csukódott ennek a Mercedesnek az ajtaja, és ezzel szinte fülsiketítő módon minden tülkölés, vijjogás, kiabálás meg repülőzúgás megszűnt, mintha elvágták volna azt a kinti robajló ricsajt. A sofőrfiú elfordította a slusszkulcsot, a motor leheletfinoman működésbe jött, én belesüppedtem a hátsó ülésbe, az autó pedig hangtalanul elindult a repülőteret övező dzsungelen át Quangzhou szíve felé, s voltaképp ekkor pecsételődött meg, mikor a légkondicionált Mercedes túlzott hűvösében meg-megborzongva trágyaízt, istállószagot, hőséget s barátom aggasztó tapintatát, a helyiek ijesztő áradatától kezdve a fonó páráktól kifakult színekig, mindent számba vettem, voltaképp ekkor dőlt el, ebben a lassan, némán suhanó Mercedesben, mikor figyelni kezdtem az ablaküveg bíborától álomszerű fényben úszó dzsungelt, az előttünk kanyargó ösvényt s az ösvény szélén csapatokban kóborlókat, ahogy megpróbálnak bebámulni a mellettük folyton lelassítani kénytelen kocsi foncsorozott ablakán, hogy nem akarok eljutni Quangzhou szívébe, hogy nem akarom, hogy odavezessenek, hogy minden utazó céljával az enyém mostantól ellentétes, nem elérni ugyanis az úticélt, azaz a Dél megtekintését mindörökre elhalasztani.

Ekkor dőlt el – de ez nem jelenti, és itt már megint egy fontos figyelmeztetés van, hogy a tudatában is lettem volna a sorsdöntő percnek, egyáltalán nem voltam én semminek sem a tudatában, a tudatom nem is működött, a tudatom kongott az ürességtől, és üresen lüktetett; nem az én elhatározásomtól függött, hogy mi fog történni velem, mivel semmi sem függött ettől kezdve az én elhatározásomtól, minden attól a gyökeres félelemtől függött bennem, amellyel ösztöneim védtek Quangzhou szívétől – meg persze Quangzhoutól függött minden, hogy az efféle félelem elég-e a védelemre, hogy az ilyen öntudatlan ellenállás számít-e itt egyáltalán. Egyszóval: védelem és ellenállás, ezek az erők dolgoztak belül, s miközben mit sem tudtam a döntésről, mely nemet mondott Quangzhoura, csöndben siklottam Quangzhou felé, néztem az ösvény szélén gyaloglókat, ahogy a foncsor tükrétől vakon, közvetlen közelről belebámulnak az arcomba, és fogalmam sem volt, hogy nem akarom látni őket, meg az ösvényt sem, a keskeny ösvényt a folyton elénk csapódó pálmaágakkal, és azért nem, mert a védelem és az ellenállás erői attól tartanak, hogy ez az ösvény, ezek a gyaloglók és ezek a pálmaágak mind-mind ugyanabba az irányba, a város keresett és tiltott, a város közeledő és elutasított szívéhez vezetnek el. Mert: ebben a kettősségben telt ettől fogva minden óra, hogy tudniillik nézni, és közben látni nem akarni azt, amit nézek, hogy közeledni, és nyomban elutasítani, hogy folyton jelentést keresni az elém kerülő látványra, de e jelentés elől, mielőtt még valamiféle formát magára öltene, azonnal menekülni is.

És példa már az első órában bőven akadt e kettősségre. Először is az ösvény, hogy rögtön ezzel kezdjem, olykor falusias telepeken vezetett keresztül, s e telepek nyomorúságos viskói előtt hol itt, hol ott egy-egy különös, guggoló csoportot pillantottam meg, ahogy felbukkanó Mercedesünkre, mint valami jelre, egyszerre elhallgat, testével valamit eltakar és mozdulatlanná merevedik mind, csak a tekintetük, az tapad ránk, s követi elsuhanásunkat, míg el nem nyel bennünket a következő kanyar: mindez rám villant néha, de a kérdést, hogy kik ezek és mit csinálnak ott a viskók előtt guggolva, a kérdést, hogy előlem személy szerint mit rejtettek el, és minek, a kérdést tehát, hogy akkor ki vagyok én az ő rezzenetlen szemükben, már nem tettem fel vendéglátómnak, és nemcsak azért nem, mert neki ekkor még, ebben a Mercedesben épp elég gondja volt önmagával, kijárni ugyanis valami utat egy tört angol s egy tört magyar között, hanem azért sem, mert a lelkem mélyén dolgozó önvédelmi rendszer úgy ítélte, ez a kérdés talán túlságosan is közel vinne ahhoz, amit pedig a leghatározottabban kerülni kell. Aztán: az ösvény egyszer csak egy már városias tájba kanyarodott, szinte nekiszaladt egy magas épület kapujának, s ezzel véget ért; a Mercedes lefékezett, mi kiszálltunk, s vendéglátóm – miután a maga sajátos magyarangol nyelvén megbízta valamivel, s elküldte okkersárga bőrű sofőrünket – beinvitált az épületbe, mondván, gyere… my friend… this is my… ház… please, you know. Felszálltunk a lifttel a tizenötödik emeletre, s jobbra fordultunkban egy pillanatra megálltunk a sötét folyosón, barátom a kulcsát kereste a zsebeit kutatva, aztán pedig, mikor meglelte, odaköszönt egy kövér s a hőségben majdnem meztelenre vetkezett szomszédnak, aki a balra eső lakás nyitott bejáratában ült, s egy festett legyező járt lassan a kezében. Különös volt ez a hájas szomszéd, ahogy egy szál klottgatyában, türelmesen főtt a hőségben, vigyorgott ránk, és kezében lassan járt az a festett legyező, és különös volt az a nyolc-tíz alak is, akiket a lakás egy belsőbb homályában még ki tudtam venni, amint a verejtéket törölgetve magukról, erős cigarettafüstben, feszülten hajolnak egy asztal fölé, de a legkülönösebbnek az én szememben a bejárat tűnt, mely a maga rejtélyes értelmű feladatát, hogy miképpen legyen egyszerre nyitva is, csukva is, a lehető legijesztőbb virtuozitással, egy számomra, ott, jobbra kanyarodtomban fenyegetőnek tetsző logikával oldotta meg, ugyanis ha – valószínűleg a huzat miatt – tömör ajtaja tényleg ki volt is tárva sarkig, egy elészerelt, lakatokkal gondosan ellátott, erős vasrács viszont éles szögben mégis le tudta zárni ezt a bejáratot. Kérdezhettem volna, mindez miért, hogy hát ha ennyien otthon vannak, akkor minek kell ezt az otthont, és ilyen bonyolult bravúrral, zárva tartani, kérdezhettem volna, kik azok ott hátul a belsőbb homályban, hogy mi fölé hajolnak olyan feszülten a füstben, meg azt is, hogy ez ki itt, elöl, ez a dagadt, vigyorgó kapuőr a legyezővel, ám mikor láttam, hogy a jobbra eső lakás bejáratát, azaz a mienkét egy még ennél is komolyabb, úgynevezett halszálkás rács védi, ami mögül magát az ajtót az ember négy zár kinyitása után, erősen félrerántva bírja csak megközelíteni, akkor nem szóltam egy szót sem, nem kérdeztem semmit, beértem azzal, amit barátom szavaiból erről kivehettem, mert ő, miután az utolsó zárban is elfordította a megfelelő kulcsot, és előreengedett a küszöbön, annyit azért kérdés nélkül is elárult a szomszédra kacsintva, hogy ma-dong… you know… good friends, very good friends… but… menj csak be gyorsan… menj csak előre… because… be kell csukni, csukta be az ajtót, majd belemutatott a levegőbe… the Air Condition, you know. Végül: ugyanígy történt azzal is, ami az első tágasabb pillantásomba belefért, mikor egy rövid, frissítő zuhany meg egy jeges whisky után kiléptünk az apartman erkélyére, hogy vendéglátóm megmutassa a tájat, s fölengedvén valamelyest a whiskytől, a korlátra kényelmesen rákönyökölve, elbeszélgessünk arról, milyen nehéz is, tényleg, egyik nyelvről a másikra áttérni hirtelen. A tájnak ebből a magasságból már szinte nem voltak részletei, s a táj így nem volt más, mint a dzsungel finom domborzatának sejtelmes zöldje, árnyalatok fakuló bársonya a távolodó térben, s mindezek fölött a levegő és a fény együtteseként egy nedves, sötét, alkonyati pára, ahogy – mint valami haragos esőfelhő – örökösen ráereszkedik erre a finom domborzatra, erre a sejtelmes zöldre, a dzsungelnek erre a részleteket feloldó bársonyos egészére. Azazhogy: nem!, adódnak itt azért részletek, pillantottam meg váratlanul, odalent a közelünkben, sőt szinte azt kell mondjam, közvetlenül a mi épületünk alatt egy vasúti sínpárat, majd pedig, felfedezésemnek mintegy színpadias megerősítéseként, felhangzott egy kürtjel, előbukkant egy szerelvény, hogy aztán el is tűnjön kelet felé, s csak elnyújtott, dallamos kürtjele visszhangozzék még sokáig a pálmák, bambuszok és banyánafák rengetege fölött. Az esti vonat Hongkongba, jegyezte meg vendéglátóm, de engem a titokzatos szigetnek ez a közeli említése, hogy tudniillik a veszedelmes költészetnek ez a pokoli paradicsoma itt van, tényleg, talán egy órára se innen, nos, az intő hír ezúttal nem hozott lázba, mert felfedeztem valamit, ahogy tekintetemmel pásztázni kezdtem épületünk előterét odalent, hirtelen megleltem ennek az eleven hongkongi vasúti pályának, tőlünk kissé jobbra, egy halott változatát, egy sínpárat a hongkongi mellett, amint egy darabig együtt futnak, aztán még elhaladnak a mi épületünk előtt, s akkor úgy ötven vagy hatvan, innen, tizenöt emelet magasából nem tudtam megítélni, hány, talán száz méterrel odébb, ez a hozzánk közelebb eső, mintha valami küzdelembe keveredett volna a dzsungellel, és nem bírta volna tovább, egyszer csak feladta, vége szakadt, s miközben a másik szabadon tört előre Hongkong felé, emitt az utolsó talpfára ráhúzódott a buja aljnövényzet, a két sín meg belefúródott a talajba, egyszóval ez a halott pálya, éppen itt, a ház előtt (és akkor hirtelen még azt gondoltam: az összes halott szerelvénnyel együtt…) beleszaladt a nemlétbe. Néztem mindezt, de nem szakítottam félbe barátom magyarázatát a nyelvi nehézségekről, nem mutattam rá, s nem kérdeztem meg, mi történhetett ezzel a halott pályával odalent, a halott szerelvények dolgát meg főleg nem feszegettem; nem kértem meg vendéglátómat, meséljen a dzsungel erejéről, hiszen ha lenéztem, e sínpálya szomorú történetében tapasztalhattam magam is, milyen a dzsungellel szemben egy vereség; és nem kérdezősködtem az okról, amely miatt értelmét vesztette valami, aminek addig értelme volt, és nem kíváncsiskodtam, mivel úgy tűnt, akinek válaszolnia kéne, az is tanácstalan, összefoglalva tehát: amiként Quangzhou külső telepein a guggolók meg szomszédságunk belsőbb homályai előtt a nyitott rács ügyében, úgy itt is, ezúttal is, vagyis mindhárom esetben, már az első óra mindhárom kísérletében ugyanúgy zajlott minden, hogy tudniillik mikor figyelmem állandó riadókészültsége jelzett, s én indulhattam volna a guggolók, a rács, a sínpálya, Quangzhou szívének, a tájnak, a Délnek egy világosabb jelentése felé, akkor nem elindultam, hanem visszahőköltem ettől, akkor nem nekieredtem, hanem megtorpantam, és menekültem, hogy aztán, menekülés közben, figyelmemnek ez az állandó riadókészültsége persze megint és megint jelezzen, s én visszahőköljek újra, s meneküljek tovább, el, háttal a helyes iránynak, azaz: csak minél messzebb a táj tengelyétől, csak minél messzebb a Dél lényegétől, Quangzhou elutasított, félelmes szívétől csak minél távolabb.

Csak minél messzebb, csak minél távolabb, sajgott bennem ettől az órától kezdve, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy amitől távolodni próbálok, ahhoz egyre inkább közeledem.

Csengettek az ajtón, és sofőrünk, visszatérve a megbízatásból, látható örömmel jelentette, hogy minden a legnagyobb rendben, indulhatunk. Egy nagyjából tíz-tizenkét perces autózás után megérkeztünk egy tóparti épülethez, mint megtudtam, a Szarvasbőgés nevű híres étterem elé, ahol vendéglátóm ünnepélyesen közölte, most ezen az első estén szeretne bevezetni engem a déli konyha igazi művészetébe. Beléptünk a színes neonokkal megvilágított főbejáraton, de a mellénk rendelt személyzet irányításával korántsem valami asztal mellé, rögtön, elsietve, hanem ide-oda kanyarogva, előbb egy kisebb bambuszerdőbe, onnan egy vízesés alá, majd egy pallóféleségen át egy patakocska túlsó partjára, egy amolyan tóparti ártér zsombékosára kerültünk, aztán pedig – hol jobbra, hol balra felbukkanó pavilonok, raktárak, meg kocsonyás moszat fedte alvó medencék között – egy kőépület hátsó oldalához, amelynek nyitott ajtaján belesve négy vagy öt hatalmas üstöt láttam, meg félmeztelen fiúkat, ahogy egy-egy hosszú nyelű lapáttal a kezükben, az iszonyú, fel-felcsapódó gőzben, ezek előtt az üstök előtt maguk is fintorgó arccal meg-megkevernek valamit. Még sokat mentünk pavilonok, raktárak meg kocsonyás moszat fedte medencék között, mire a mellénk rendelt személyzet végül egy különálló kicsi épületbe, egy nyolcszögletű, üvegezett terasz közepén, asztalunkra rámutatott, de nem olyan sokat, hogy már előtte ne hasított volna belém, valami nincs rendben ezzel a hellyel, máshol vagyok, mint állítják, azaz már az asztalunk elfoglalása előtt, körülbelül mikor megpillantottam egy kétember-magasságú, óriási akváriumot tőlünk jobbra, melyben rákok, kagylók meg polipok vezérletével a mi tányérjainkba szánt tengeri állatok hihetetlen tömege mozdult meg azonnal felénk, s én döbbenten konstatáltam, milyen sűrű és zavaros ebben a kegyetlen akváriumban a víz, nos, úgy nagyjából ekkor már összerezzentem a gondolatra, hogy az, ami ebből az egészből itt a konyhaművészeté, csupán álcázása valami egyébnek, hogy ez az ígéretek szerint kellemes étterem, ez a számtalan raktár, bambuszerdő és alvó medence nem az eredeti rendeltetésének megfelelően működik.

Hogy aztán mi lehetett ez az eredeti rendeltetés?

Ezen sokat töprengtem, míg az amúgy valóban rendkívüli vacsorát – a teknősbékalevestől a vörös rákokig – elfogyasztottuk. Titkos teaházak a pavilonokban? A föld alatt kivégzőhelyek? Tiltott szerencsejáték? Szervezkedés? Pusmus? Vagy tényleg: szórakozás? Derűs színek? A nyári Quangzhou?

Nem tudtam eldönteni, és egyedül nem is juthattam előre, arról viszont, hogy az önmagát továbbra is a tört angolból a tört magyar felé küzdő barátomat hívjam segítségül, már szó sem lehetett, így aztán csak a kérdés zakatolt bennem, meg furcsa mód barátom bevezető szavai a főbejárat előtt, melyek most válaszként hatottak, ijesztően rejtélyes válaszként még hazafelé is, még akkor is, mikor csináltunk a Mercedesszel egy mély kanyart a városban, s vetettünk, ebből a Mercedesből, lefekvés előtt egy futó pillantást az éjszakai Gyöngy-folyóra, s én búcsúzóul megint feltettem a kérdést, ugyan mi volna hát ama pavilonok, raktárak és medencék valódi rendeltetése, és a kérdésre változatlanul barátomnak ezek az ünnepélyes szavai visszhangoztak, hogy talán… magasabb értelemben… tényleg a déli konyha igazi művészete.

Hosszan elemezhetném még, hogy miféle lejtése volt e mondatnak bennem, hogy milyen gyanút ébresztett föl, s milyen irányba taszított ezen az éjszakán, vagyis folytathatnám és folytathatnám, de kérem, legyen elég ennyi az első órákról, és egyáltalán: kérem, legyen elég ennyi a részletekről, hisz ennyi részlet és ennyi elemzés után, gondoljanak csak a guggolókra, a szomszédra meg a fiúkra az üstök előtt, igazán lemondhatunk a további részletekről és elemzésekről, én legalábbis most lemondok, mert úgy vélem, épp itt az ideje a beismerésnek, hogy már nem bírom, mert nincs kedvem a végtelenségig elhúzni a dolgot ezekkel a részletekkel meg elemzésekkel, úgy vélem, épp itt az ideje a vallomásnak, hogy milyen szomorúan állok elbeszélésemnek idáig összegyűlt anyaga fölött, hiszen minden mondat folyton és tisztára nekilendülni látszik egy történet felé, így mintha füstölgő romok fölött állnék, az egyidejűség és az azonosrangúság ábrázolására, azaz tiszteletben tartására vonatkozó szándék füstölgő romjai fölött – és különben is, a legfőbb ideje egy, az elbeszélésem, vagyis az események szempontjából különleges fontossággal bíró bejelentésnek, bejelenteni ugyanis, hogy valamennyiünk megkönnyebbülésére nincs már hátra olyan sok egy döntő fordulatig, ami egyben ennek az elbeszélésnek a megnyugtató végét is ünnepélyesen megígéri, addig a fordulatig, mely véget vetett minden további részletnek, s amelynek segítségével végleg kivontam magam a Quangzhou szíve felé tartó közlekedésből, tudniillik másnap este rosszul lettem egy taxiban a Hotel Escorial felé.

Még délelőtt volt egy séta az utcákon, megtudni, milyen is az, ha tízezrek ideges örvényébe az ember gyalogosan belekerül, még kora délután volt egy amolyan betekintésféle egy quangzhoui piac életébe, azt is megtudni, milyen a hőségtől kibírhatatlan bűzben és bokáig gázolva a szennyben véresen csöpögő húsok, elevenen felfűzött békák, kígyók, polipok meg kalitkába zárt énekesmadarak között választani: délelőtt ez, délután az, na, de aztán este a taxiban jött az a rosszullét, s attól kezdve nem volt gondom semmire, csak vártam, mozdulatlanul, egy ágyon, hogy mikor jár le az időm Quangzhouban, csak néztem a mennyezet egy pontját, és hallgattam az Air Condition dallamát napokon át, míg… hogy is mondjam csak… repülőjegyem a maga időbeli érvényét végre elérte, és amíg, a vendéglátó ház gondos ápolásának hála, a szervezetem is alkalmasnak ítéltetett a távozásra, mely, ez a távozás, ha a végsőkig kockára volt is téve, mégis szerencsésen beköszöntött.

Nincs kifogásom az ellen, ami erről a napokon át tartó fekvésről, erről az úgynevezett betegségről a tüdőmben, erről a várakozásról, erről a mennyezetnézésről az itt már oly sokszor szapult, mert alapjában felülbírálatra ítélt az „Escorial…” című korábbi beszámolóban áll, hiszen hát tényleg, volt azokban a napokban minden, vinnyogás, könyörgés, nyüszítés, ima – minek tagadjam, ha bevallhatom; azt azonban mégsem hagyhatom szó nélkül, s legalább itt feddő hangsúllyal megemlítem, hogy még ebben a korlátozottságban is, úgy értem, az „Escorial” korlátjai között is meghökkentő eltekintések vannak, eltekintések ugyanis a valóságtól, valami indokolatlan és végletekig feszített egyoldalúság, majdnem azt mondtam, a jótékony fecsegés szembeötlő hiánya, a dolgok között uralkodó rendetlenség, az általános szanaszéjjel-levőség őszinte beismerésének elhanyagolása, sőt hadd éljek itt egy hirtelen – de az értő lelkek előtt persze nem céltalan – fordulattal: a valóság gazdagságának szegényes irodalmi megfontolások miatti gyalázatos eltüntetése, mert hiszen szeretném én most feltenni a kérdést, mi magyarázza, ha nem ez, hogy az „Escorial” nem tud e napok két főszereplőjéről, a vendéglátó ház tágabb értelemben vett személyzetéről, a Mamáról és a Doktornőről, akik ha nincsenek ott, ha nincsenek ott a valóságban, akkor Quangzhouban egész biztosan minden másként alakul.

Nem kívánok itt most egy új fejezetet nyitni, nem látom okát, hogy máris feladjam az iménti elhatározást, miszerint nincsen több részlet, és nincsen több elemzés sem, aki a Mamának és a Doktornőnek a megemlítéséből erre következtetne, az az „Escorial”-t bíráló megjegyzéseim valódi indítékát nem értette meg – nem, szó sincs róla, nem nyílik itt most semmiféle új fejezet, új barázda, új dimenzió, ellenkezőleg, lassan haladunk, ígéretem szerint, a megnyugtató vég felé, de az, hogy nem terhelem meg, mert egész egyszerűen már nem bírom megterhelni beszámolómat két ennyire elhanyagolhatatlan személyiség bevezetésével, mint a Mama, aki az ételemet főzte, és mosott-vasalt rám, meg mint a Doktornő, aki minden reggel és este hétkor ott állt injekcióival az ágyamnál, hogy az utolsó estén oda is üljön az ágyam szélére, s a maga rekedt, sziszegő hangján, akár valami elvarázsolt kígyó, kérésemre felolvassa az eredeti Daodejinget, nos, az tehát, hogy őket ez a leírás már nem bírja el, hogy őket kihagyom, hogy elhallgatom kivételes jelentőségüket, nem jelenti azt, hogy el is felejtem őket megemlíteni, hiszen ha az „Escorial” megtette, én annál kevésbé tehetem meg, hogy bármit is feláldozzak a valóságos tények egybetartozó elemeiből, még akkor is, úgy is, ha mindössze említésükre futja. Én végképp nem tehetem meg, mert az a félelem, mely ma is, e pillanatban is kísért, és amit áthárítani az imént már megszólított értő lelkekre semmiképp nem akarok, csupán beszélni erről a félelemről nekik, és hát jó nekik erről a félelemről beszélni most, nos, mert ez a félelem nagyon is valóságos, amiként valóságos vagyok én is a magam nevetséges rögeszméjével vagy inkább bogarammal a pontosságra, mert csak az „Escorial” nem valóságos, csak az „Escorial”-t kedvtelve olvasót vágja majd pofán az első sarkon, nem is egyszerűen a hamis érzelmességet, hanem a hamis logikát nem tűrő s az általános szanaszéjjel-levőségekben megvillanó valóság. Ez ugyanis, a valóság, például Quangzhouban nem ismerte az „Escorial” egyenesvonalúságát, a kihegyezettséget, a valami felé haladás tényét, nem tett különbséget a dolgok között, nem volt benne előre, és nem volt hátra, amiként nem osztotta föl magát lényegesre meg lényegtelenre sem, de hagyjuk ezt; a beígért búcsú előtt hadd folytassam inkább a leltárt e napok milliárdnyi történetéről, nem a teljesség, persze, hanem a tisztább lelkiismeret felé. Mert van itt még mit megemlíteni, ha valódi jelentőségében felvezetni e leírásba már nem is, van még mit megemlíteni abból a rengeteg eseményből, mely indulásomig kitöltötte a napjaimat, hiszen ott volt az a sínpár a halott szerelvényekkel, meg aztán ott volt egy útépítés is balra, odalent, a ház közelében, ezeket figyeltem, amikor felkelhettem percekre a betegágyból, a sínen hazagyalogló iskolásgyerekeket, meg egy útépítés lassú, végtelenül lassú, körülményes folyamatát, az erkély korlátjára kényelmesen odakönyökölve. De nem lehet megfeledkezni a ház lakóiról sem, akik szabadulásom napján, mert eljött az is, ahogy leértünk a lifttel, ott álltak a földszinten a földszint áttekinthetetlen folyosóiról és udvarocskáiról körém csoportosulva, mintegy jeléül örömüknek, hogy fölépülve látnak, jobb színben, mutatták elégedetten, késznek arra, hogy kibírjam a hazautat. Pedig nekem, ott a földszinten, vagyis hát attól fogva, egészen mást kellett kibírnom, azt tudniillik, annak az onnantól számított másfél-két órának a végtelen hosszát, ami az indulásig, az igazi felszabadulásig, a levegőbe emelkedés pillanatáig még hátra volt, kibírni annak akkor már elviselhetetlen lehetőségét, hogy amit eddig, ki tudja, hány napon és hány éjszakán át, megúsztam, az most, az utolsó percekben majd rám zuhan, elviselni annak a tudatát, hogy most, ebben az utolsó pillanatban, közvetlen közelében a megmenekülésnek mégis megértem, mit jelent Quangzhou, és mit jelent a Dél.

A ház előtt a Mercedes kellett volna álljon, hogy összeérjen a vég az elejével, de a ház előtt nem a Mercedes állt, hanem egy taxi, azzal indultunk el vendéglátómmal a repülőtér felé. A vég azonban mégis összeért az elejével, mert az utolsó óra aztán zavarba ejtő, kísérteties pontossággal az elsővel volt szimmetrikus, s én, hisz végig, elemelkedésünkig folyton arra gondoltam, hol vagyok, ugyanott tartottam, mint az elején, csak éppen fordítva, visszafelé, a félelemtől a szorongásig, a szorongástól a idegenségig, hogy végül minden a kezdet gomolygó rejtélyességében állapodjék meg.

Az ég borús volt, s van valami szél is, állapítottam meg, de hát tudtam, nem kell semmitől se tartanom, utam rejtett pásztorában megbíztam most már, s tetszett, hogy maga is áttöri a saját szabályait. Mert miután nagy szeretettel megölelgettük egymást barátommal, ő már nem kevergette a nyelveket, ő nem volt szimmetrikus, azt mondta, nagyon örül, hogy én itt lehettem, s hogy ő a vendéglátóm lehetett. Sajnálja, tette hozzá, hogy betegségem miatt nem láthattam sem a délkínai tengert, sem még messzebb a Hainan-szigetet, és sajnálja azt is, hogy Quangzhouból oly keveset sikerült megmutatnia, de reméli, fejezte be bizakodva, hogy majd legközelebb. Megveregette a vállamat az óriások szelídségével, én pedig hálás voltam neki, s azt gondoltam, hála istennek, se a délkínai tengert, se Hainant, se Quangzhouból többet, és, intettem búcsút neki, nem lesz legközelebb, mert, álltam be a sorba megint csak száznyolcvanadiknak, ha Quangzhouból nem is, Quangzhouban megértettem valamit. Hogy eljutottam ugyanis életemnek ama pontjára, ahonnan kezdve már nem kívánok új dimenziókat, új barázdákat és új fejezeteket, olyan küszöbére értem a saját életemnek, ahonnan nézve van, ami túl sok volna már nekem, amit képtelen lennék ahhoz igazítani, ami vagyok, s ami éppen ezért veszélyes, fölösleges és elviselhetetlen.

Vége a távlatoknak, szűrtem le szomorúan, miközben a Boeing élesen húzott föl a magasba, bezárultam, kész vagyok, befejeződtem, s most leülnék lustálkodni, enni, tűnődni, szundikálni, s nem hajszolni magamat ettől fogva a világ felé. Én már nem fogok többé belenézni egy messzeségbe, szögeztem le, s megpróbáltam azon az ovális ablakocskán át kinézni máris józanul, kint tiszta volt az ég, a kék szinte ragyogott benne, s alattam, úgy háromezer kilométeren felhők álomi vonulata úszott a végtelenbe. Figyeltem, utoljára, ezt a messzeséget, s hirtelen nagyon megkívántam a napfényt, azt, amelyik délután süt, nagyjából négy és öt között, azt gondoltam, ha majd megérkezem, kiülök ebbe a délutáni napba, és egyszerűen csak sütkérezem. Sütkérezem, s csak azzal foglalkozom, amit ez a délutáni nap megvilágítani képes, mert engem mostantól kezdve semmi más nem érdekel, semmi, csak a porszemek, gondoltam ott a repülőgép fedélzetén, a porszemek, ahogy táncolnak ebben a délutánban, meg ez a napfény, meg ez a délután.

És itt, talán érezni is, arra a küszöbre értünk, amelyen ez a beszámoló már nem vezet át, nem marad hátra tehát más, mint a búcsú – meg még egy utolsó kérés az értő lelkekhez, hogy abba az irányba, mely túlvisz ezen a küszöbön, legalább ők, semmiképp ne haladjanak tovább. Maradjanak ott, ahol vannak, hallgassák a kakaskukorékolást a szomszéd faluból, sütkérezzenek és idézgessenek, idézzék fel például néha ezt az írást, de ne úgy, ha kérhetem, hogy „ez az a majrés abban a Kvangcsuban, vagy hogy az ördögbe hívják…” és ne is úgy, hogy „hát az a guggolós, meg ahol az a szomszéd a rács mögött a legyezővel”, hanem úgy, hogy „tudod, ez az, amelyikben a Dél kapuját elrejtik a Jangce fölött”.

Már csak tíz év…

 

Hetvenkét óra ötvennégy perc, állapítottam meg egészen lesújtva, rövid számolgatás után órában és percben terítve széjjel, szinte hogy jobban fájjon, a hátralévő, vagy helyesebben az előttem álló időt, még hetvenkét óra és ötvennégy perc, mondtam magamban az Enh Tajvni Gudamdzs és a Szühebátor tér sarkán a Főposta bejáratánál, hogy aztán onnan, a küszöbről újra meg újra leellenőrizzem, vajon jól láttam-e, és jól számolgattam-e, de hát jól láttam, és jól számolgattam, a Főposta óráján a mutatók ki sem nyújtózkodtak még, negyed tíz se volt, kilenc óra hat, olvastam le a repedezett számlapról, azaz, összegeztem szomorúan, még csak délelőtt, még csak október, még csak ezerkilencszázkilencven október tizennyolcadika van, és délelőtt, és én, horgasztottam le a fejem ott a Főposta küszöbén, még mindig csak Urgában vagyok. Lesújtva, szomorúan, lehorgasztott fejjel vettem tudomásul mindezt, hiszen azzal most néztem szembe először, milyen nehéz lesz, tényleg, Kínából, ahol tegnap még voltam, arra az útra rátalálni, amelyik hazavezet, sőt igazából azzal is most szembesültem először, hogy egyáltalán lesz ilyen út, hogy egyáltalán lesz időbeli tartama az úgynevezett hazafelé vezető útnak, s nem egy villanásra sűrűsödik össze, hogy sértetlenül megőrződjön annak az álomszerű Kínának az épsége, amelyet tegnap naplemente előtt, egy repülőgép fedélzetén magam mögött hagytam, éspedig azzal az önkéntelen, tegnap még magától értetődő, természetes hittel hagytam magam mögött, hogy hát… lehetséges: ennek az álomi birodalomnak a valósága talán most örökre eltűnik előlem, viszont ami megmarad, abból többé nem ébredhetek fel. Igen, tegnap még nem volt egészen oktalan és értelmetlen az efféle hit, az efféle képzelődés, az érzelmek efféle légies ártatlansága, mert hiszen hiába hagytam el már tegnap alkonyatkor a birodalom határait, s hiába szálltam le itt úgy este nyolc körül a Bogd mögötti fennsík lidérces pusztájában, hogy aztán szálláshelyemen az első urgai éjszakát a négyből előbb álmatlanul vergődve, majd hajnaltájt egy rövid, ájulásszerű alvással töltsem, hiába, ez a tegnap még teljes egészében Kínához tartozott, ahhoz a gazdagsághoz, mely a maga valóságos kiterjedését – akár egy csillag – saját sugárzó ragyogásával növeli meg; mára azonban a káprázatból már semmi nem maradt, felszállt a köd, mely Urgát Kínával takarta el, kiderült, hogy az éjjel nem csupán az a híd szakadt le, amelyen át Kínából idáig eljutottam, hanem az is kibírhatatlan messze van, amely hazáig el kell vezessen, egyszóval az álomi birodalom valóságából most már végérvényesen fel kellett ébredjek egy másikra, az Enh Tajvni Gudamdzs, a Szühebátor tér és a Főposta délelőtti életére, arra tehát, hogy egy verembe kerültem, amiből csak három elviselhetetlenül hosszú nap, pontosabban, pillantottam fel megint a Főposta órájára, hetvenkét óra és ötven… három perc múltán lesz szabadulás. Reménykedni persze reménykedtem én benne, hogy esetleg már ma továbbrepülhetek, de ez a remény csak a reggeli ébredéstől úgy háromnegyed kilencig tartott, akkor ugyanis minden további remény értelmét kizáróan eldőlt, hogy egy beijingi hivatalnok nemtörődömségének vagy egyszerűen a dolgok általános, mennyei zűrzavarának köszönhetően a tizennyolcadikára vonatkozó kérésemmel szemben az én október 21-re kiállított s ellenőrizni elmulasztott repülőjegyemen az időpont módosíthatatlan, előbb nincs helyünk, közölték velem a Dzsúlcsin sötét irodájában, esetleg este, kérdeztem, nem, mondták, talán tizenkilencedikére, nem, rázták a fejüket, akkor legalább huszadikára, kérleltem őket, de erre már nem is szóltak semmit, csak hátat fordítottak, én meg egyszerre éreztem valami tehetetlen dühöt s az, úgynevezett kész tényekkel szembeni beletörődés csábítását, így azután se elmenni nem bírtam, se folytatni a küzdelmet, csak álltam ott még hosszú percekig a durván lökdösődő tömegben, próbáltam elkapni egy-egy alkalmazott pillantását, ami persze ettől a visszautasítástól kezdve teljességgel lehetetlennek bizonyult, hogy végül, gondolom, kilenc körül, kilépjek ennek a Dzsúlcsin nevű utazási irodának az ajtaján az utcára, elmenjek a Főpostáig, kiszámoljam, mennyi volna még hátra itt ebben a vad, ebben a kegyetlen, ebben a halálos veremben, s a hetvenkét óra ötven… két percnek már a puszta csengésére elhatározzam, hogy nem, nem hagyom ennyiben, visszamegyek. Sok értelme természetesen nem volt ennek a hirtelen elhatározásnak, s hogy ezt belássam, elég volt felidézni az iroda sötétje mellett az alkalmazottak szintúgy sötét tekintetét, de hát nem is az elhatározás értelme miatt szántam el magam… hogy is mondjam csak… a harc újbóli felvételére egy azonnali indulásért, hanem mert idejövet, útban Kína felé, megismerkedtem már valamelyest ezzel a világgal a Nagy Fal innenső oldalán, mert belekóstoltam már egyszer a mongolok gyilkos hétköznapjaiba, mert átéltem már a helybeliek többszörös rohamát, amint megtudván, hogy nem orosz vagyok, aminek itt nézik az európait, hanem magyar, a messzire szakadt rokonnak kijáró heves és erőszakos szeretettel a közéjük tartozás számomra képtelen, számukra nyilvánvaló tényéről biztosítanak, azaz épp eléggé világos volt, mi várna itt rám három egész napon át, hogy a mongol hétköznapokban való újbóli – gyilkos! – megmerítkezés lehetőségétől, egy utolsó pillantást vetve a Főposta órájára, valami hisztérikus menekülésféle törjön rám, s döntsön úgy: azonnal vissza a Dzsúlcsin sötét irodájába, hátha másodszorra, egy másféle módszerrel, mégis sikerül.

A Dzsúlcsin – és ez nem pusztán a zaklatott, kimerült idegek játéka volt – így másodszorra még ridegebbnek, még ellenállóbbnak, még bevehetetlenebbnek mutatta magát, mint amilyenre egy negyedóra elteltével számítanom lehetett. Már a bejárat keskeny, kékre mázolt, korhadt faajtaja nehezebben nyílt: a zsaluvasak nyilván még tovább lazultak a gyönge tokban, az ajtótábla nyilván még tovább billent amúgy sem függőleges tengelyéből, így aztán, mert hisz az alja egészen lent volt már a kövezeten, nem nyitni kellett, mint ez valahogy ment még az imént egy negyedórája, hanem erősen megemelve a kilincsnél, combbal, farral, törzzsel, vállal egyszerűen be kellett taszítani. De ugyanez volt a helyzet odabent is, mert mikor az ajtót a fenti módon betaszítva beoldalaztam a résen a helyiség pultjai előtt tülekvő mongolok közé, mintha hirtelen megvakultam volna a kinti éles fényből a sötét derengésnek ebbe a negyedórával ezelőttinél sokkal sűrűbb homályába lépve, egy olyan homályba, mely ezek szerint percről percre növekszik itt, állapítottam meg elhűlve, a szememet masszírozgatva s egyelőre arra fordítva minden erőmet, hogy elkerüljem a kíméletlen könyökharc komolyabb ütéseit a különben csendes és türelmes tömegben, meg hogy a lábak s a vállak csatájában a beoldalazásom lendületével szerzett előnyt ne veszítsem el, s ne sodródjak vissza egészen a bejáratig. A legriasztóbb változást azonban az alkalmazottakon tapasztaltam, azok ugyanis, mikor már ki tudtam venni őket, határozottan úgy tűntek, mint akik az emberekkel az érintkezést be is fejezték mára, kezek nyúltak feléjük különböző piszkos papírdarabokat és igazolványokat lobogtatva, egyszerre nyolc-tíz mongol próbált meg velük – hol hangosan, hol halkan: valahogy – szót érteni, de ők, és ezt most már, hogy a szemem kezdett hozzászokni a derengéshez, tisztán láttam, nem nem akarják, hanem egyszerűen nem tudják észlelni a pulton túl dulakodó kérvényezőket, kikapcsoltak!, rezzentem össze a gondolatra, s nőtt bennem ettől egyre jobban a feszültség, hogy hát akkor ilyen körülmények között, amúgy is igen ügyetlen lévén a harcban, vajon hogy sikerül nekem felhívni magamra valamelyikőjük figyelmét, ha ennyire megszűnt számukra a pulton túli világ, akkor hogy leszek képes éppen én kivitelezni rögtönzött tervemet, miszerint meg fogom vesztegetni őket.

Tizennégy színes, filléres kvarcórával és kilenc filléres s még színesebb öngyújtóval indultam el hónapokkal ezelőtt, amiket egy Ázsiát járt szakértő ismerős jó tanácsára szereztem be még Berlinben egy utcai török árustól tényleg fillérekért, aki, nem a török, hanem a szakértő, gyakorlati vinnivalók iránti tudakozódásomra nem azt felelte, hogy teveszőr pokróc, vagy oxigénpalack, vagy valami könnyű lőfegyver, hanem a kérdésre szinte azonnal rávágta: kvarcóra, öngyújtó és még egyszer kvarcóra, majd mutatóujját figyelmeztetően felemelvén a lelkemre kötötte: ezeknél nincsen fontosabb. És egy-egy marékkal ezekből, azaz tizennégy kvarcórával meg kilenc öngyújtóval a zsebben a tanács értelmében minden ajtónak meg kellett volna nyílnia előttem, ám saját hibámból egészen a mostani pillanatig mindössze egyetlen kvarcórától és két öngyújtótól tudtam megszabadulni, azoktól is egyszerre, éspedig éppen Urgában, idefelé jövet, amikor négy üveg orosz ásványvíz máskülönbeni beszerezhetetlenségéről meggyőződve egy urgai szállodai étteremben valami vihogó pincérlány markába dugtam őket fülig elpirulva, olyannyira ízléstelennek és megalázónak éreztem azt az egy kvarcórát meg azt a két öngyújtót, együtt. Mindenesetre volt tehát most tizenhárom kvarcórám és hét öngyújtóm, ráadásul, mint általában, úgy ezúttal is kéznél, mert egy mindig nálam lévő kézitáskában őriztem őket, s mikor a hirtelen elhatározás a Dzsúlcsinba való visszatérésre megszületett, akkor megszületett bennem a másik elhatározás is, tudniillik hogy vagy most, vagy… úgy érkezem meg három nap múlva Európába, hogy van tizenhárom színes kvarcórám meg hét színes öngyújtóm, együtt, egy könnyű kézitáskában.

Igen, most vagy soha, zakatolt bennem, miközben az elmozduló vállak és lábak csöndes, de kíméletlen ütközetében szinte centiméterről centiméterre tornásztam előre magam az egyik pult felé, vagyis a mögötte ülő, tökéletesen kikapcsolt alkalmazott, történetesen egy erősen elhízott, még a többiekénél is sötétebb pillantású, középkorú nő feltételezett látóterébe, ám előretornászni magunkat a Dzsúlcsinba, és elérni így egy pultig, ugyanakkor megérkezvén oda, saját lényünkre ráirányítani egy ilyen erősen elhízott, még a többiekénél is sötétebb pillantású, középkorú nő figyelmét, az nem ugyanaz a nehézség, amit rögtön beláttam én is, hiszen amikor végre, tényleg nem akármilyen gyötrelmek után eljutottam a célig, azaz a most már főleg mögöttem dulakodó tömeg odapréselt ehhez a pulthoz, és hol a bal, hol a jobb kezemmel kezdtem magam is részt venni annak a már emlegetett, mindig változó nyolc-tíz folyamodónak az alkalmazott orra előtt zajló figyelemfelhívó munkájában, akkor hamar beláttam, hogy ennyi erővel akár egy vaknak is mutogathatnék, a nőt valami számára váratlannal kell kiédesgetni ebből a tökéletes kikapcsoltságból, különben még órákig ezt fogja csinálni, hogy ugyanis csak ül keresztbe tett lábakkal, hátradőlve, mozdulatlan szemekkel néz egy papirost a sok közül a pulton. Még egy idegenforgalmi hivatal Mongóliában, ismert okoknál fogva, nem létezett akkoriban, ebben pedig nemigen volt más választásom, pont ehhez a pulthoz préselődvén oda, mint éppen ez a nő, így aztán érthető, ha úgy véltem, itt van az ideje most már tényleg a kvarcóráknak, mert itt már tényleg csak a kvarcórák segíthetnek, mert amennyiben a kvarcórák nem, akkor, öntött el engem is az irodában uralkodó s szinte tapintható általános szorongás a szabadságért, akkor az a három nap október huszonegyedikéig az örökkévalóság lesz (ki tudja, miféle köd miatt nem indul majd aznap a gép, ki tudja, miféle hiányzó pecsét, hogy én aztán még a következővel se), és akkor én is, kezdtem el verejtékezni hirtelen, akár a többiek, végleg itt ragadhatok. Belenyúltam tehát a nyakamban lógó kézitáskába, s kitapintván a legtekintélyesebbet, a markomba vettem egy lila színű úgynevezett búvárórát, s ez a marok ezzel a lila színű búvárórával már éppen indult volna lassan föl, a pult irányába, amikor félúton elbizonytalanodott, kezdett óvatosan visszaereszkedni a táska felé, mert a gazdájában felrémlett, mi lesz, ha ezt a markot odafönt a pulton széjjelnyitja majd, amire föl ez a nő – ki ismeri igazán a mongolokat? – esetleg nem azt gondolja, na, milyen egy szép kis lila búváróra ez itt, hanem félreérti az egészet, és esetleg azt hiszi, mikor meglátja, hogy az időt mutatják neki, türelmetlenül. Nem kockáztathattam meg, hogy félreértsenek, ezért a búvárórához, mélyen ízlésem és jó érzésem ellen, másodjára is, gyorsan hozzácsaptam egy véletlenül szintúgy lila színű öngyújtót, újra elindítottam a markomat a pult felé, majd odaérve szétnyitottam, s a szememmel megpróbáltam jelezni a nőnek, hogy nézzen csak nyugodtan el arról a papírdarabkáról pár centivel odébb ebbe a marokba, nem bánja meg. Legalább egy teljes percig nem történt semmi, a nőnek azok a mozdulatlan szemei egyáltalán nem mozdultak el arról a papírdarabkáról, viszont akkor, úgy egy perc után a feje, állapítottam meg, mintha egész határozottan elbillent volna egy kicsit, amivel először csupán annyit értem el, hogy homlokba hulló hajának egy összeragadt csimbókja arrébb ugrott, s látni engedte egy véletlenül odavetődő fénypászmában, milyen fényesen csillog ezen a homlokon a zsíros bőr. Azután egy hosszabb pillanat múlva, kitartásomnak hála, úgy tűnt, megtört a jég, a nő egy picikét csak, ám észrevehetően felemelte a fejét, a szemek egész lassan elkezdtek kúszni fölfelé arról a papírdarabkáról, de nem, tüntetően nem a kvarcóra és az öngyújtó kínálkozó együttesére a markomba, hanem úgy énfelém, hogy aztán valahol mellmagasságban meg is állapodjanak rajtam, és hogy ezzel aztán el is dőljön a sorsom a Dzsúlcsinban, mert vagy a szín nem tetszett neki, vagy náluk otthon ezekből a fajtákból százával volt már a fiókokban, mindenesetre olyan tekintettel mondott le megvesztegetési kísérletem bemutató darabjairól, a felrázhatatlan közönynek, az unott lekicsinylésnek olyan gyilkos gőgjével zárta le egyszer s mindenkorra az én ügyemet egy talán, más kínálat esetén (harisnya?, Böbe baba?, tengeri só?, ki tudja?) könnyedén előrébb hozható légi út tárgyában, amitől úgy véltem, már jobb, ha nem számolok be neki róla, hogy van ám még tizenkettő ebből a kvarcból, meg hat emebből a gyújtóból, hanem megkísérlem máris visszatornászni magam az ajtóig, és megpróbálok beletörődni abba, hogy hát nem, ez nem sikerült, október huszonegyedikén reggel tízig Urga foglya vagyok.

Urga foglya, gondoltam nekikeseredve, mikor kijutottam aztán az iroda sötét levegőjéből a szabadba, s valami ötlet után kutatva, hogy most akkor mit csináljak, belenéztem a Szühebátor tér sivár néptelenségébe, majd onnan el tovább a lidércnyomásos betontelepek fölött előbb a déli Bogd, majd az északi Csingeltij hegység idelátszó csupasz és kietlen ormaiig. Fogoly, ismételtem meg többször is magamban, megint szinte azért, hogy jobban fájjon, amikor mintegy lecövekelve a Dzsúlcsin ajtaja előtt a járdán, csak néztem ezeket az ormokat a város déli meg északi határán, és ezek az ormok tényleg olyan félreérthetetlenül torlaszolták el az utat a Szühebátor tér felől érkező tekintet előtt, hogy igazán nem is lehetett másra gondolni, csak arra: akit a Bogd meg a Csingeltij ide be tudott zárni, azt a Bogd meg a Csingeltij nem is fogja innen olyan egykönnyen elereszteni.

Menjek a Csojdzsin láma templomához? Menjek a Központi Múzeumba? A Zöld Palotához? A Gandanba?

Nem tudtam eldönteni.

Egyformán riasztónak látszott mind, most, a Dzsúlcsin előtt, mert tudtam, egyik sem lesz képes lecsillapítani az idezártság elviselhetetlen és egyre elviselhetetlenebb érzését, a veszélyt, a sokágú fenyegetést e három rám börtönzött nappal, amely fenyegetésből már rögtön az első az volt, hogy erre a rémálomba illőn kihalt, szél söpörte Szühebátor térre, ezekre a rettenetesmód lakhatatlan, mégis sűrűn lakott betontelepekre, a nyomorúságnak és az erőszaknak, a rabságnak és az állati sorban létezésnek erre a korábban, idefelé jövet már egyszer átélt lidércnyomására, a város általános dzsúlcsini állapotára tehát, a pusztító nincstelenség urgai kárhozatában nem leszek majd eléggé vak, és nem fogom tudni megállni az elkövetkezendő három napban, hogy ki ne nyissam a szemem, és tudomásul ne vegyem, aminek még a puszta gondolatától is irtóztam most, hogy tudniillik mindaz a gyönyörű meggyőződés az istenekkel való érintkezés lehetőségéről, amit Kínából magammal hoztam, fel fog őrlődni itt velem, és mindaz a törékeny, lepkekönnyű hit, miszerint isteni és eszményi magaslatok mégis léteznek az emberi síkföld pokoli látomása fölött, egy közepes urgai pillanat tudomásulvételével menthetetlenül összeroppan. Elővettem kézitáskámból még egyszer a repülőjegyemet, valahogy kikotortam a szégyenükben odabent égő tizenhárom óra meg kilenc gyújtó közül, elővettem, hátha elnéztem én is meg a dzsúlcsinesek is rajta a dátumot, csakhogy nem volt kegyelem, a jegyen ezerkilencszázkilencven október huszonegyedike reggel tíz állt, megfellebbezhetetlenül, akkor eltettem végleg a jegyet, s elindultam, szinte fej nélkül, szinte csak úgy vaktában a Múzeum felé, tehát vissza északi irányba a Szühebátor téren, s azt gondoltam teljes erővel, ez lesz csupán, ennek a bizonyos gyönyörű meggyőződésnek és ennek a bizonyos lepkekönnyű hitnek az összeroppanása, amivel mostantól meg kell küzdenem.

Mentem, tényleg szinte fej nélkül, a Múzeumhoz, majd belépvén az Urgában uralkodó szovjet középítkezés őrült szokásának megfelelően itt is timpanonnal meg nagyjából dór oszlopokkal díszített bejáraton, kifizettem a három tugrikot a bennem, mintha én tehetnék erről a timpanonról meg ezekről az oszlopokról, rögtön oroszt gyanító, ezért tüntetően ellenséges délceg gondnoknak a lépcsőházban. Három tugrik és egy látogatásra jogosító jegy cserélt egymással helyet a kezekben, nem tartott tovább az egész néhány másodpercnél, de ez a néhány másodperc elegendő volt ahhoz, hogy máris ízelítőt kapjak a mongolok ama fenyegető pillantásából, amellyel világos nappal közlik minden eléjük tévedő orosszal, márpedig, hacsak nem finomítja valahogy az ember a dolgot, a mongoloknak Urgában minden európai orosz, hogy igen, ez volt, ez a fenyegető pillantás napvilágnál, de majd este, ha leszállt a sötét, akkor majd úgy öt után, egészen más lesz a folytatás. Mert egyelőre, most, ennél a kintről beszűrődő napvilágnál még szabad volt az út, vagyis hogy befelé, állta el a kijáratot a hátam mögött a délceg gondnok, még van közlekedés, elindultam tehát, befelé, ebben a leginkább még egy óriási, elhagyatott vizeldére emlékeztető épületben, végig a csupán egy-egy szál csupasz égővel megvilágított, szánalmasan derengő, néptelen folyosókon, el a falak mentén, amelyeken a mongolkék olajlábazatot fejmagasságban egy rücskös, ragyás rózsaszín követte a mennyezetig, át a nyomasztóan alacsony termeken, egyiken a másik után, végül föl az emeletre, s ott is teremről teremre a másolatoknak és az eredeti emlékeknek, a megdöbbentően igénytelen primitív maketteknek és a hétszáz éve lehanyatlott világbirodalomba visszavilágító, már jelentésüket vesztett gazdag törmelékeknek ezen a teljességgel képtelen, torokszorító múzeumán, amikor – épp a Kilenc Vétket megtorló szörnyű kínzóeszközökre figyelmeztető ábrákba merülvén – hirtelen belém hasított, hogy de hát ez lesz, ez az újból beköszöntő középkor mindenütt, efféle gondnokokkal, múzeumokkal és kínzóeszközökkel, és így nemcsak azzal az iránnyal van itt baj, amelyikből Urga az én gyönyörű meggyőződésemre meg az én törékeny, lepkekönnyű hitemre csapást mérni készül, hanem azzal az iránnyal is baj van, éspedig nagyon nagy baj, amelyik irányba ezt a meggyőződést meg ezt a hitet szállítani akarom. Néztem a vértől csöpögő kerékbetörtek, a fejükbe vert vasrudaktól haldoklók, a széjjelszabdaltak, a megvakítottak, a megégetettek kínszenvedéseinek szinte gyermekien együgyű, brutális ábráit a falon, majd a Góbiban talált óriási sárkánygyíkok elképesztő csontozatát, a lófarkas zászlók, a lánylábszárcsontból készült sípok meg a kéthúrú hegedűk, jurták és selyemdeelek összehordott darabjait az általános derengésben, aztán lejöttem a lépcsőkön a földszintre, elosontam a délceg mongol villámló tekintete előtt („Gyere vissza majd úgy öt után…” – ajánlotta ez a tekintet), végül kiléptem a timpanon alatt meg az oszlopok között a szabadba, és ott, némi tanácstalan ácsorgást követően, csak úgy nekiindultam a Szambúgijn Gudamdzs jeges szelében előredőlve. És be kell vallanom, nagyon előre kellett dőljek ebben a jeges szélben, hiszen meg kellett próbáljam másfelé terelni a figyelmemet, mint ami felé az imént, ott a Kilenc Vétek tablója előtt, ez a figyelem hirtelen elkalandozott, meg kellett kíséreljem ugyanis az elejét venni a hazagondolásnak, a váratlanul rám támadó honvágynak, és nem is azért, mert nem akartam ezzel a honvággyal tovább nehezíteni a helyzetemet itt, hanem mert ez a honvágy, észleltem ijedten ott a tabló előtt, s aztán végig, ahogy kijöttem az épületből, és elindultam a jeges szélben, nem Magyarországra vonatkozott. A dzsúlcsini végzés óta olyan levert hangulatba kerültem, amelyikben nem volt igazán tanácsos a végére járni, hogy akkor ez a honvágy mire is irányul pontosan, ezért a legszigorúbban elhatároztam, hogy nem gondolok a dologra, nem foglalkozom vele, hagyom, hogy az egész az efféle hirtelen támadó érzelmek törvénye szerint valahogy magától enyésszen el. Az elhatározás tényleg szigorú volt, ennek a honvágynak az ereje és a természete viszont annyira nyugtalanító, hogy vagy száz vaktában megtett lépés után hiába döntöttem a legtávolabbi célpont javára, s hiába gyalogoltam emiatt legalább egy órát gondolkodás nélkül és igencsak beledőlve a szélbe a Nyolcadik Bogdogegen, az utolsó urgai Élőisten téli szálláshelyéig a Zöld Palotához, amikor megérkeztem az egykori Urga e legszentebb kegyhelyének pénztárrá átalakított vörös főkapuja alá, s megvéve egy újabb három tugrikos jegyet, beléptem a széltől védett templomudvarra, és levegő után kapkodva megálltam ott, akkor meg kellett állapítsam, hogy ez a most már odakint dúló szél a szigorú elhatározást belőlem mintegy kisöpörte, mert bennem itt e szélcsendes templomudvaron már megint és kizárólag ez a honvágy dolgozik, így nem kerülhetem el, hogy szembe ne nézzek vele, hogy meg ne fejtsem, mért olyan nyugtalanító. Minden erőmmel azon voltam, hogy minél előbb Magyarországra jussak, ezért hát igazán nem arról lehetett szó, hogy nem akartam volna visszajutni Magyarországra vagy hogy Magyarország helyett valahová máshová csábított volna ez az érzés onnan a Kilenc Vétek-tablótól egész a Zöld Palotáig. Nem, vetettem egy pillantást balra, az udvar esődobjára a pavilon alatt, s indultam el a palota temploma, a Bölcsességet Kiterjesztve Ragyogtató Szentély bejárata felé, igazán nem lehet másról szó, mint hogy az az érzékeny műszer, mely a honvágyat, azaz a lakóhelyemhez, a barátaimhoz és a családomhoz való kötődést mindeddig hibátlan, helyes irányban tartotta bennem, most elromlott valamitől. Mert minden túlzás nélkül, léptem be a négy világőrző óriás szobra közé, ezekkel a honvágyakkal meg kötődésekkel mind ez ideig nem volt nálam semmi baj, és egyáltalán, az érzelmeim általában rendben működtek, tehát voltak ez idáig, sőt mivel kicsi korom óta szinte túl sok is volt az érzelmekből bennem, emiatt kicsi korom óta kicsit titkolnom is kellett őket, annyira helyes irányba tartottak az érzelmeim, különösen a honvágyam, az sohasem tévedett, az mindig tudta, hol van neki haza, s néha elég volt száz kilométer ettől a hazától, hogy mint a félrevert harang, riadóztassa az egész lényemet, nos, ezek után talán már érthető, mennyire megdöbbentem, mikor a négy világőrző kidülledt szemeit bámulva egyszeriben felismertem, ez a honvágy bennem most teljesen összezavarodott, ez nem tudja, hol van neki haza, ez csak úgy gomolyog, szédeleg, botorkál, és egészen különleges fájdalmat okoz, hiszen hogy hová kéne menni lecsillapítani, azt nem mondja meg.

Jártam végig a templom csarnokait, és azt vizsgálgattam magamban, vajon – de tényleg! – haza akarok-e menni Kína időtlen és ma is ebben az időtlenségben élő birodalma, a maga nem evilági valóságának sorsomat megfordítani kész „kiterjesztett ragyogása” után, de azt találtam, hogy igen, haza akarok menni, feltétlenül, valójában el sem bírom képzelni, hogy ne akarjak hazamenni – csak hát azt is találtam ugyanott, hogy akarni hazamenni magától értetődő természetességgel akár, meg egyszersmind örülni is ennek a hazafelé menni akarásnak, helyesebben: megnyugodni ebben a hazafelé tartásban, nos, ez a kettő, ez ezúttal nem fedi egymást, sőt a kettő között, ismertem be, mély szakadék tátong – különben minden nehézség ellenére mégiscsak útban hazafelé. Mentem csarnokról csarnokra ebben az utolsó Élőistentől végleg magára hagyott, szimmetriájában is omladozó Rendben, és azt kutattam magamban, hogy: talán nem hiányoznak épp eléggé már az otthoni tájak?, gyermek?, feleség?, sőt egy rendes marhapörkölt ecetes uborkával?, és arra jutottam, hogy hát de, hiányoznak, ezért is haladok nagy erővel, és a veszteglés ezért is olyan elkeserítő, egy efféle otthoni táj felé – viszont hiányzott még valami, mely egy előttem teljességgel ismeretlen tartományban feküdt, ez azonban nem az otthoni tájak iránti édes sóvárgással, hanem élesen és fájdalmasan hiányzott, valami rejtélyes módon megnevezhetetlen, mely még nagyobb, még ellenállhatatlanabb erővel kényszeríttet, hogy haladjak felé. Megérkeztem a templom végső súlypontján a leghátsó palotához, a Labranghoz, ahol az első Élőisten, Dzanabadzar Öndör Gegen huszonegy csodálatos Dar Eh megmentő istennő szobrát őrizték, s ahol első ittlétemkor hosszú órákat töltöttem el, olyannyira lenyűgöztek ezek a bronzba öntött, mennyei testek titokzatosan ismétlődő huszonegyszeres szépségükkel; megérkeztem, de csak álltam előttük, hozzájuk méltatlan szemlélőként, s furcsa kábulatban csupán azt számolgattam, megvan-e hiánytalanul mind a huszonegy, mert többre ezúttal nem futotta tőlem, nemcsak csodálni, újra, észlelni se igen voltam képes őket, hiszen ekkor már meg kellett próbáljak belenyugodni abba, hogy ha van is kiút az újközépkor urgai víziójából, az előttem tökéletesen rejtve van, meg kellett próbáljak beletörődni, hogy honvágyamnak esetleg sem az irányát, sem a tárgyát nem ismerem meg, csak elviselnem kell ezt a honvágyat, ahogy hajt valami felé, az előttem ismeretlenbe.

A Labrang pici ablakai, szemben a huszonegy szépséggel, egyre nehezebben eresztették be a fényt, vagyis úgy látszott, ezzel a huszonegy szépséggel szemben már megkezdődött odakint az alkonyat, s mert Urgában a sötétedésre vonatkozó jó tanácsot, amivel rögtön ellátják az embert, s elláttak idefelé jövet engem is, a lehető legkomolyabban figyelembe kell venni, én a lehető legkomolyabban figyelembe is vettem, s kábulatomból valamelyest magamhoz térve máris indultam ki a Labrangból át a csarnokok csöndjén a vörös főkapu alatt megint a szélbe, hogy az ereszkedő sötét nehogy az utcákon találjon, ahol ugyanis, ezeken az utcákon, ennek a sötétnek a teljes beálltától kezdve a Múzeum délceg gondnokának cimborái, azaz a fél Urga, hogy lemossák Ulánbátor szégyenét, véletlen szabadcsapatokba rendeződve és mongol vodkától feltüzelve, úgynevezett oroszokra vadásznak hajnalig. Siettem, ahogy tudtam, a városba visszavezető Enh Tajvni Gür lélektelen levegőjében, keresztül a Tola fölött a Béke hídon, majd tovább, befelé, ebben a tényleg ereszkedő alkonyatban, néztem az ég valószerűtlenül tiszta kékjét, amint egyre mélyül és mélyül a fejem fölött, s miközben a hátamat nekivetve harcoltam a most természetesen mögülem fújó széllel, már valóban azt próbálgattam elszántan, hogy jó, elfogadom, a széllel igen, de nem küzdök ettől fogva e honvágy értelmével, csak azzal foglalkozom, hogy mondjuk milyenné lesz ez a kék akkor pontosan az utolsó percben fölöttem, hogy miképp rohanja le a három szénerőmű füstje ebben a szélben a város betontelepeit meg oldalt a jurtavárost, merthogy éppen lerohanta, vagy, választottam végül valami egészen együgyűt, de hatásosat, hogy hány autó fut el mellettem, míg a szálláshelyemre hazaérek.

Összesen huszonhat autó futott el mellettem, amíg szálláshelyemre, Bosigtnak, a korábbi ittjártamkor megismert urgai barátnak a magyar testvér iránti vendégszeretetből felajánlott lakásához, az egyik központi betontelepen, eljutottam, s ha az urgai autóknál nincs is a világon semmi megdöbbentőbb, ha ezeknél a leírhatatlan állapotba került, több mint ötszázezer kilométert futott, összevert, bumfordi, fekete Volgáknál, mert majdnem mind az, Volga, valóban alig létezik is képtelenebb, mégis felfogtam, már úgy a huszadiknál, milyen együgyű, tényleg, ahogy, mint valami idióta, mellettem időnként elzörgő roncsokat számolgatok itt. Bosigt nem volt otthon, így aztán hiába töltött el nagy megnyugvással, mikor elfordítottam a különböző kulcsokat a lakásajtó számtalan zárjában, hogy ezen az éjszakán Urgában én nem leszek már orosz, attól, hogy a lakásban egyedül vagyok, elkezdtem továbbra is, mint valami idióta, ide-oda mászkálni a két apró szobában (ha az embernek mászkálnia kell le-föl, órákon át, akkor nincs elég aprócska szoba, ami ezt lehetetlenné tenné), és nemcsak ez volt, most már bevallhatom, hanem hát beszélni is beszéltem, magamban, csak úgy, a semmiről, hogy ne halljam a csöndet, ahogy bele-beledöndül egy-egy távoli, bevágott ajtó, s hogy ne gondolkozzam semmiről most már, csak teljen az idő, csak teljen el már, valahogy kibírom, szögeztem le századszorra is, ezekkel a magamban beszélgetésekkel meg ezekkel a le-föl járkálásokkal ebben az urgai lakásban majd csak kibírom huszonegyedikéig, ezt hajtogattam, mint egy idióta, magamban, míg ledőlvén az egyik szobában, el nem nyomott az álom.

Az éjszakát, mint akit agyonvertek, úgy aludtam át, s mikor reggel felébredtem (vagy délelőtt? a lakásban nem volt óra, az enyéim meg össze-vissza jártak…) arra ébredtem fel, hogy Bosigt már megint nincs sehol, elment, mielőtt én felébredtem volna, így hát szót váltanom, komorodott el azonnal ez a reggel, ez a délelőtt is, megint nem lesz kivel; mit csináljak, kérdeztem akkor hangosan megint, mi a nagyon jó istent csináljak én itt ma is, csattantam föl, ráadásul Bosigt nélkül, akivel legalább beszélgethetnék, aki legalább, hisz nagyszerűen beszél magyarul, elmesélhetné újra, hogy volt, mikor az ulánbátori szovjetmongol szolgahad ellen a Szühebátor téren Urga visszavételéért éhségsztrájkot folytatott úgy negyvenedmagával, s aki legalább rám dörrenne, durván és ide-oda villogó szemekkel, mint annyiszor korábbi beszélgetéseink végén, hogy „istenem, de egy elbaszott egy magyarok vagytok, mit kerestek ti nyugaton, ezer éve törleszkedtek Európához, és folyton a seggetekbe rúgnak, nem volt elég?”, és megszívná ő is a nyálát, mongolosan, ezt kérdeztem újra meg újra magamtól, hogy Bosigt meg hogy Bosigt legalább, aztán ettől a dühtől, ettől a komoran induló reggeltől, vagy délelőttől egészen kikészülve, levetettem magamat egy székre az utcára nyíló ablak előtt, és kinéztem ezen az utcára nyíló ablakon.

A telep szemközti épületére láttam, s ez épp olyan volt, mint amelyikből én bámultam kifelé, nem is igazi ház már, inkább egy csontig lesoványodott, kiéhezett, széjjelfagyott élőlény kiálló csontokkal, nem is valódi falak már meg valódi ablakok, hanem bármelyik percben összecsuklani kész betonbordákkal valami siralmas szörnyeteg, úgynevezett négyszintes panelalkotmány tehát Moszkva ajándékaként, de természetesen beillesztve az urgai hangulatokba, vagyis a bejáratnál leszakított ajtóval, a kiforduló lépcsőnél egy odafagyott, időtlen szemétdombbal, itt-ott a bevert ablaküvegek helyén rongyokkal meg papírdarabokkal, a lapos tetőn pedig ahányan csak éltek odabent, annyi televízióantennával, egy egész kiszáradt televízióantenna-erdővel a lapos tetőn, ahol ezek az antennák nem egy irányba, hanem napjukat vesztett napraforgókként valahogy úgy szerteszét néztek, mintha soha nem volna adás, és nem lehetne tudni, melyik irányból érkezik majd, ha újra lesz. A homlokzat előtt egy töredezett s olykor métereken át hiányzó betonjárda vezetett a Kiskörút s a még működő Mongol Békekutató Központ felé, ahol különben az én Bosigt barátom is dolgozott, egy járdaféle, amelyen most, épp mikor kipillantottam, két aprócska gyerek tűnt fel: az egyik lila, a másik sárga műanyag anorákban, az egyik füles bőrsapkában, a másik ellenzős tányérsapkában, viszont mindketten egyforma iskolatáskával a hátukon, s lent, a lábakon, egyforma bakancsban, mely barna volt, a szükségesnél láthatóan sok számmal nagyobb, s fűző helyett valami spárgafélével volt átkötve, fönt, a szárnál. Nem lehettek idősebbek hat-hét éveseknél, mondjuk az egyik hat, a másik meg hét lehetett, és az, amelyik körülbelül hét volt, húzta maga után meg lökdöste előre a kisebbiket, de így se haladtak igazán, csak kínlódtak a viharosan csapkodó szélben. Tulajdonképpen a részletei voltak csupán a nyomasztó látványnak, melybe beleütköztem ott az ablakomon kitekintve, részletei, melyekről akár futtathattam is volna tovább egy következő részletig, hisz akadt épp elég, a pillantásomat, de én mintegy megakadtam ezen a részleten, és nem mentem tovább, sőt képtelen voltam levenni róluk a pillantásomat, de hogy eljusson a tudatomig, miért is pontosan, ahhoz el kellett haladjanak előttem, ahhoz túl kellett jussanak rajtam, ahhoz hátulról kellett meglássam őket, hogy figyelmemet teljes erővel a rájuk szíjazott iskolatáskára szögezhessem, amint azok, lépéseik ütemére, súlyosan ringanak.

Úristen, nekem is volt ilyen táskám, húzódtam hirtelen hátra az ablaktól, atyaúristen, nekem pont ugyanilyen iskolatáskám volt gyerekkoromban, pont ez a barna műbőr a nehezen nyíló vascsatokkal és a szürke sávval középen, ahová a nevünket kellett odaírni! Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, csak ültem ott dermedten a széken az ablaktól hátrahúzódva, de hát innen az első emeletről, ebben a ma is vakítóan tiszta időben nem lehetett eltéveszteni, ez pontosan az a táska volt, ami ennek a két aprócska gyereknek a hátán ringott, pont az, nem lehetett elvéteni, ami nekem is ringott a hátamon… elsőben? vagy másodikban?… mindegy, mit számít, de úgy rémlik, mégiscsak másodikban, mikor hétéves voltam, ez a barna műbőr a csatokkal meg a szürke sávval a névnek! Hihetetlennek látszott, kísértetiesnek, végképp valami hátborzongató álomnak az egész, mindenestül, ez a szemközt haldokló betonszörnyeteg, ez a járda a Mongol Békekutató felé, ez a két távolodó, aprócska gyerek, hátukon az én iskolatáskámmal; egyszerűen nem bírtam felfogni, miképpen lehetséges, hogy az a gyár, amelyik nekem csinálta több mint harminc évvel ezelőtt, az még mindig csinálja nekik. És nem arra gondoltam, hogy hát persze, a szovjetmagyaroknak meg a szovjetmongoloknak a dolgok akkori természetéből következően hajszálpontosan ugyanolyan szovjet iskolatáskagyáruk volt, és az egyik, a mongol, ezek szerint itt tökéletesen belekövesedvén a maga megváltoztathatatlan nyomorába, a mai napig hajszálpontosan ugyanúgy működik, nem, hanem arra gondoltam, hogy hát persze, nem lehet büntetlenül félrenézni ebben a nyomorban, amint én teszem, nem lehet nem tudomást venni a nincstelenségnek erről a kábító őrületéről, ahogy fejvesztett gyaloglással, Volgák számolgatásával, vagy ide-oda mászkálással két szoba között én próbálom csinálni ezt, hanem meg kell érteni a két ideküldött gyerek szívszorító vonulásából a szélben, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, Urga a legérzékenyebb pontokon támad, ha rá kíván ébreszteni: van pokol, és az éppen ez, amiként fel kell érni ésszel, és el kell fogadni, gondoltam ismét előrehajolván az ablaküveghez, mert látni szerettem volna a két gyereket iskolatáskámmal a távolban eltűnni is, hogy nem érdemes tovább hitegetni magam, gyönyörű meggyőződésemet és lepkekönnyű hitemet innen már nem tudom elszállítani, égi kapcsolatainkról szerzett tapasztalataim innentől közölhetetlenek, hiszen – néztem még nagyon sokáig utánuk a távolba – a mennyei és a pokoli között nincsen közlekedés, az isteni és a pokoli tudás között a hajózásnak semmiféle módja nincsen, egymás számára ugyanis érthetetlenek.

Nem tudom, hogy telt el az a nap, erről egyáltalán nem maradtak emlékeim, az viszont biztos, hogy a sötétedéstől érvényes értelemszerű kijárási tilalmat én arra az egész második napra kiterjesztettem, s nemcsak nem moccantam a két szobából, de nem is néztem ki többé az ablakon.

Hajnalban ébredtem, vagy talán még éjszaka lehetett, ezt nehéz volt eldönteni a sűrű sötétségben, mindenesetre nem is felébredtem egyszerűen, hanem verejtékezve, összetörve, kicsavarodott testtel arra riadtam föl a hátsó szoba egyik foteljében, hogy átmenet nélkül, azonnal és tökéletesen éber vagyok. Az utolsó nap Urgában, futott át rajtam, az utolsó teljes nap tehát, amit még ki kell bírnom itt – felkeltem a fotelből, megmozgattam zsibbadt tagjaimat, kitapogattam s felkattintottam a villanykapcsolót a falon, aztán csendben kinyitottam az első szobába nyíló ajtót, lábujjhegyen, nehogy felébresszem Bosigtot, átosontam ezen a sötét szobán, s végül a konyhában, ismét teljes csendben, hogy innen se üssek zajt, teletöltöttem egy félliteres bögrét a forralt vizes lábosból, és megittam az egészet, annyira ki volt száradva a torkom. Akkor a bögrét finoman visszaeresztettem az asztalra, ahonnan elvettem, újból lábujjhegyre álltam, és elkezdtem azon az első szobán keresztül visszaosonni a hátsóba, s már át is értem, már ott is voltam az enyémben, sőt már a kilincset kezdtem el hangtalanul visszaengedni a helyére, amikor hirtelen éreztem, hogy abban az első szobában, az első szobának abban a derengő sötétjében csak feltételeztem Bosigtot, mert az ágyon, ahol Bosigtnak kéne feküdnie, nem fekszik senki, mert Bosigt már megint nincs sehol, egyedül vagyok újra, már megint teljesen egyedül mind a két szobában – és ekkor ráadásul megéreztem azt is, hogy az a nyugtalanító honvágy, amely legalább éjjelre békén hagyott, ennek az utolsó napnak a hajnalán az eddiginél is nagyobb erővel le fog rám csapni újra, mint ahogy azonnal le is csapott, s én kezdhettem a gyötrelmes kutatást ismét, vajon hol az a hon, amelyre ennyire vágyakozom, s kezdhettem a mászkálást is ide-oda a két szoba közt, hogy persze ott az elsőben minden fordulónál vessek egy-egy neheztelő pillantást a Bosigt-féle ágyon Bosigt hűlt helyére.

Ha rajtam múlik, ezt az utolsó napot Urgában pontosan úgy töltöm, mint az előzőt, nem moccanva, az ablakon nem nézve ki, és ugyanakkor semmiféle emléket nem hagyva erről a nem moccanásról s erről az ablakon ki nem nézésről a tudatban; ha rajtam múlik, görcsösen, makacsul, le-föl mászkálva és magamban beszélve egy idióta elszántságával azon küszködtem volna végig, hogy hát nem, semmiképpen nem maradhat honvágyam értelme ennyire homályban, hogy hát miért adódna?, nem adódik másik alkalom, itt kell megfejtenem ezt a titokzatosan keserű érzést, magamban – így lett volna, ha tényleg rajtam múlik, csakhogy – s ezt egy efféle alapos felvezetés után talán már mondanom sem kell – nem rajtam múlott, mert úgy délelőtt tíz-tizenegy körül, pedig én már azt hittem, sose látom többé, valaki elkezdett vacakolni a zárakkal odakintről, nyílt az ajtó, és megjött Bosigt.

Figyeljek csak oda, kezdte zaklatottan, és végigviharzott a lakáson, kabátját ledobta egy székre, a cipőit bevágta egy sarokba, a konyhában termett, leült az asztalhoz, s nekiállt vizet inni csak úgy a forralt vizes lábosból, figyeljek csak oda jól, mondta, ő, sajnos, úgy alakult, nem ér rá foglalkozni velem, üzleti ügyben el kellett utazzon vidékre, és üzleti ügyben már egy óra múlva megint vidékre kell utaznia; az a nagy helyzet, tette le a szemüvegét s masszírozta meg gyulladt szemeit, hogy megelégelte a dolgot, ő nem lesz tovább politikus sem a Mongol Békekutatóban, sem az új demokratikus pártban, ő nem fog többé politikával foglalkozni, ő egyenesen szarik a politikára, mert rájött, állt föl a konyhaasztaltól, s vetette le a zakóját meg az ingét, hogy ebben az új rendszerben a kommunizmus után a politikusok csak olcsó hülyék, mert a politikusokat a gyárosok mozgatják, és ha így van, akkor minek legyen ő politikus, inkább gyáros lesz, ő ezt eldöntötte, ezért tegnap vett egy gyárat, ne lepődjek meg annyira, nézett rám, ez itt most, mióta a régi ulánbátori urakat, így mondta, seggbe rúgtuk, egész mindennapos, amióta itt az éhségsztrájk után elkezdődött az új rend, azóta, akinek esze van, az állami gyárat vesz bagóért, ő mindenesetre vett egy kerámiagyárat tegnap nyolcvannégy lóért, egy roncstelep az egész, de ő meg fogja mutatni a hülyéknek, kicsoda Bosigt, exportálni fog, villantak meg azok a gyulladt szemek, a japán piacra, de most, vetette le a nadrágját is, s ment be az első szobába, aludnia kell egy órát, és én meg ne izguljak egyáltalán, mindjárt itt lesznek értem, mert ő, Bosigt, dőlt le az ágyra, s húzott magára egy takarót, megszervezett azért a testvéri magyarnak egy programot, nehogy unatkozzon itt ez a testvéri magyar épp az utolsó napon, tudniillik él a Gandanban egy híres láma, azt állítják róla, hogy szent keze van, és azzal gyógyít, őt, Bosigtot, ezt be kell nekem vallja, az effélék hidegen hagyják, de úgy gondolta, engem mint ilyen művészfélét a dolog érdekelni fog, így van?, eltalálta?, kérdezte már csukott szemekkel, de a választ, hogy hát… nem is tudom… talán meg kéne fontolni…, már nem hallotta meg, mert akkor már aludt ez a kiugrott békekutató, ez a jövendő gyáros, egyre inkább félrebillenő fejjel.

És tényleg, alig pár perc múlva már ott is voltak értem, és nemhogy az ellenkezésre nem volt idő, de még a megfontolásra sem, egy tolmács levezetett egy fekete Volgához, s már ment is velünk ez a fekete Volga a Gandan-kolostor felé.

Mindent jobban el tudtam volna képzelni ezen az utolsó napon, mint a Gandanba elmenni búcsúzóul, ahhoz ugyanis első ittlétem alatt épp eléggé megismertem, mit jelent a Gandan, hogy egy ilyen utolsó napon, s főleg ebben a nehéz lelkiállapotban, amiben voltam, inkább messziről elkerüljem, mintsem bemenjek még egyszer oda. Már maga a domb, amelyre építették, már maga a talaj, a köves föld, amelyen a csarnokok, a lámaképző meg a lámák jurtái álltak, nem engedett föl soha, még tavasszal, még nyáron, még akkor sem, ha harminchat fokkal égette egy-egy júliusi nap, mert ez a domb, ez a szörnyű föld azoknak az örökké fagyott talajú szigeteknek az egyike volt, amelyek a szibériai fagyhatártól délre esnek, dermedt halom, elkárhozott magaslat, halott fundamentum, ekképpen már önmagában is épp elég kísérteties. És valahogy ugyanennek a megfellebbezhetetlen ítéletnek a hatása alatt állt minden, ami erre a dombra – eredendően a lélek nemesedéséért, a vissza nem tekintő Sziddhárta herceg egyetlen mosolyának felidézéséért, a káprázatokra széteső világ bolyongóinak örökös intésére – felkerült: a Medzsid Dzsanrajszeg üresen kongó, hatalmas palotája, a pusztuló szentélyek, az elhagyott könyvtár s az imára szólító torony; a Congkapa-szobrok balra, hátul, ahogy fakultak, repedeztek és törtek a tíz hónapos tél s az elvillanó nyár végtelen körforgásában; a tibeti Kandzsúr száznyolc kötete a Cogcsin-dugan-szentély polcain, külön-külön aranysárga selyembe csavarva, olvasatlanul, és az Ocsirdar közepén Dzanabadzar Gyémántjogarú Buddha-szobra is, mely hiába mosolygott, nem akadt tekintet, amelyik fogadni tudta volna. Átok volt ebben az ítéletben, amitől alul minden megfagyott, és ez az átok hajtotta a bronz imamalmokat a két főszentély oldalsó és hátsó sikátoraiban, ez etette a sötét tollú vadgalambok éhes seregét a kolostorudvaron, de legfőképpen ez oltotta ki a Gandan vagy hatvan elaggott lámájának a tekintetéből a fényt, taszította őket a teljes tudatlanság, a durvaság és az igénytelenség tragikus kábulatába, és éppen ez, Sziddhárta herceg e hatvan emberét látni, volt annyira nyomasztó a Gandan látogatójának – nekem, aki annak idején idefelé jövet megálltomban, mint egy szörnyűség színhelyére, újra meg újra visszatértem e szentélyek elé, és nekem, akivel most újra felkanyarodott ide a városból ez a fekete Volga, hogy Bosigt jót akaró indulatának hála, ez a délután, sóhajtottam föl a hátsó ülésen, még nehezebb legyen.

Nagyon bonyolult volt, hallgattam a tolmács szavait, én azt elképzelni sem tudom, mennyire bonyolult, Mönhtembrel lámával megszervezni ezt a találkozót, mert Mönhtembrel láma kizárólag Buddhának meg a betegeinek él, s ezért általában senki nem meri zavarni puszta kíváncsiságból, csak hogy lássa, miképp gyógyít a kezével; ő, mutatott a tolmács saját magára, ő sem látta még soha, de hát nagyon sokan nem, akik ezt a kezet látni szerették volna, és ez a találkozó is csak amiatt sikerülhetett, mert Bosigt barátja az ő barátja is, és a szomszédságában az egyik teherautósofőrnek él egy húga innen úgy negyven-ötven kilométerre Nalajh környékén, na, és ennek a húgnak a férje, egy egyszerű pásztor meg maga Mönhtembrel láma nemcsak egy ajmakból, de egy szumból és egy bagból is származnak, na, így lehetett csak ezt a találkozót, Nalajhba ki, onnan vissza, hát, képzelhetem; mert a láma hajnali négykor kel, és késő éjjel fekszik, és hajnali négytől késő éjjelig jönnek hozzá a betegek, kora hajnaltól kezdve, emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját a tolmács, és képzeljem el, hogy tényleg késő éjszakáig, csak pár óra alvás, mint a madarak, emelte fel a hangját is, s nyomta meg a madarak szót külön nyomatékkal, talán mivel látható volt rajtam, milyen erős kétellyel hallgatom, hogy a kolostor hatvan szerzetese közt ezek szerint volna egy, aki nem elaggott, eltompult, eldurvult és alamizsnaéhes lényével, hanem Buddhához és egy láma eredendő hivatásához nem méltatlan életmódjával döbbentene meg, nem, hiába emelte fel ez a tolmács a mutatóujját meg még a hangját is, ezt tényleg nem tudtam elképzelni, még akkor sem, ha igazán hálás voltam a nalajhi erőfeszítésekért, s ha nyilvánvaló volt is, hogy a tanítólámák napközben a nyilvános hurálszertartásokon nem vesznek részt, s így van olyan egész biztosan, akit magam nem láthattam még soha, mert visszahúzódva él, rejtve a Gandan látogatói elől, a Cányid fehér épületében. Valami öreg, hályogos szemű láma lesz, gondoltam szomorúan, tudomásul véve, hogy ez a találkozás mintegy ráüti majd a végső pecsétet urgai történetemre, egy ráncos bőrű, reszkető fejű, csontig lesoványodott szerencsétlen, aki a többséggel szemben esetleg még ismeri a tibeti nyelvet s pár gyógyfüvet az Altaj hegyvidékéről, aki beszélni fog a rendház szigorú életviteléről, aki beszámol a hívek számának lassú, biztató emelkedéséről, de legfőképpen a Gandan üres kincseskamrájáról és az adakozás feltétlen szükségességéről, hogy végül a Csojbalszan komisszár vezetésével lemészárolt százezer láma s porig rombolt mongol kolostorok rettenetét idézze fel, ő majd beszél, hályogos szemeit mozdulatlanul a fény felé tartva, én meg hallgatok, rossz lelkiismerettel, mélyen hallgatok arról, néztem a Volga hátsó ablakából a nyugati jurtanegyedet a Gandan oldalában, hogy mennyire nem az érdeklődő idegent kellene lássa bennem, hanem az ő Gandanjától, a buddhizmusnak ettől a siralomházától s egyáltalán az Urga egész ijesztő valóságától megrémültet, azt, aki Kína ősi birodalmában szerzett meggyőződését és hitét egy mennyei univerzumban s az urgai állapotokat egyetlen realitáson belül, egyidejűleg, ép ésszel elgondolni s elfogadni képtelen, s akit tán épp ezzel összefüggésben olyan honvágy kezdett el kínozni itt, hogy végképp nem tudja, milyen repülőgépre kellene felszállnia holnap, október huszonegyedikén, ezerkilencszázkilencvenben, reggel tíz körül.

Ez az, mondta a tolmács oroszul a sofőrnek, itt jobbra, ez a fehér épület. A sofőr bekanyarodott, a Volga megállt, s mi ketten, a tolmács meg én, kiszálltunk a Cányid előtt süvítő szélben, bementünk a kapun, aztán balra, rögtön, valami portásfülkefélében találtam magam, határozottan emlékszem a sarokban egy egészen picike, tömzsi vaskályhára, amelyen éppen forrt a víz, meg néhány horpadt bádogbögre sorakozott ott szorosan egymás mellett, s akkor… amint várakoztunk Mönhtembrelre, különös érzés fogott el, ami azt kívánta, hogy nézzem azt a hat odakészített bádogbögrécskét meg egy portásforma öreg szerzetest, ahogy sürgölődni kezd, fogja azt a forró vizes lábost a kályha tetejéről, odacsoszog az asztalhoz, s egy teaszűrőt tartva föléjük, elkezdi teletölteni azokat a bögrécskéket, én meg csak néztem, nem is tudom, miért, de egyre elfogódottabban, hogy párolog mind a hat bögrében, szorosan egymás mellett, a tea, figyeltem azokat a mulatságos horpadásokat a bögrék oldalán, aztán hogy az öreg felemeli az egyiket, bal kézzel, majd gyorsan átveszi a jobb kezébe, mintha az jobban bírná, a ballal meg legyezni kezdi a gőzt; s a gőz fölött, hogy lám, milyen forró is tud lenni ez a tea, vidáman rám nevet, és beleszürcsöl – rám, akit ez a bögre itt fönt a jobb kézben, meg az az öt, amelyik ott maradt az asztalon, a portásfülkében uralkodó időtlen nyugalom tehát, megmagyarázhatatlan okból, de tökéletesen szíven talált, s aki ekkor már, valahogy éppen a bögrécskéknek ebből a rendkívüli békéjéből, azt is tökéletes biztonsággal megérezte, hogy nem valami vén és hályogos szemű láma lesz, nem valami ráncos és reszkető fejű, és nem a Gandan üres kincseskamrájáról folyik majd a szó, és nem a tibeti nyelvről, és nem gyógyfüvekről. Azt akarom mondani ezzel, szinte megjött, mielőtt megérkezett volna.

Nem lehetett több harmincévesnél, magas volt, vékony és szép, mozdulatai gyorsak és finomak, tekintete szelíd és meleg, szemei azonban ebben a szelíd és meleg tekintetben nagyon komolyak.

Itt van, mondta mögöttem a tolmács, s figyelmeztetően megérintette a vállamat.

A portásfülkének volt egy másik ajtaja is, hátul, Mönhtembrel azon át lépett be, sárga lámaköpenyét összefogva, kopaszra nyírt fejét kicsit lehajtva az alacsony szemöldökfa alatt, és ugyanezen az ajtón léptünk ki aztán vele együtt mi is, hogy elinduljunk egy lépcsőn fölfelé, legelöl ő, az utat mutatva, mögötte a tolmács, láthatóan megilletődve, hátul pedig én, Mönhtembrel tekintetének azonnali s feltétlen foglyaként, az iménti tekintetnek a portásfülkében, az elsőnek, ahogy fejét lehajtva belépett oda értünk, és nem úgy nézett ránk, mint aki a mi arcunkkal most ismerkedik meg először, hanem mint aki ezt a két arcot régóta ismeri már, különösen a tolmácsét, fogta meg a kezét, s különösen az enyémet, érintett meg mind a két kezével engem is, és mintha ennél, ennél a réges-régi ismeretségnél nem is lehetne semmi természetesebb. És hát be kell vallanom, Mönhtembrelnek ettől az első tekintetétől nem is tudtam megszabadulni többé, de nem is akartam, ami azt jelentette, hogy képtelen voltam odafigyelni, amikor elkezdődött a beszélgetés, nem figyeltem még arra sem, én mit mondok és kérdezek, amikor felértünk az emeletre, bementünk egy üres tanterembe, helyet foglaltunk a diákok lótuszülésre szolgáló alacsony fapadjaiban, s igen elfogódott tolmácsolásban bemutatkoztam, s valami hasonlóra kértem őt magát is, egyszerűen nem tudtam figyelni még a saját szavaimra sem, csak őrá, erre az első tekintetre, mely végig megmaradt – és azt hiszem, itt az ideje annak is, hogy őszintén megmondjam, mindez nem azért történt így velem, mert Mönhtembrelben valami természetfölötti sugárzást, valami követhetetlenül mágikus erőt éreztem volna, hanem mert sokkal inkább egy ebben a hétköznapi fenségben eddig még soha nem tapasztalt evilági gyöngédség volt benne, valami egészen egyszerű, kristálytiszta tudás, egyszóval – és nem szeretném itt ezt most már tovább kerülgetni – jóság, amiről egyszerűen nem bírtam levenni a szememet, így hát csak néztem Mönhtembrelre, és hogy mit kérdezek, és hogy ő mit mond, arra nem is figyeltem oda.

Tizenhat éves korában vette észre, hallottam valahogy egészen távolról a tolmács szavait, önmagán, hogy a kezének van valami különleges képessége, fájt a gyomra, és hanyatt feküdt, és rátette a kezét a gyomrára, és ez a fájdalom csökkenni kezdett, majd elmúlt a saját kezétől – a tolmács szavai szinte kongtak a teremben, Mönhtembrel mosolygott, aztán tibeti könyvekről volt szó, meg valami nagyszülőről, aki orvosláma volt Erdeni Dzuban, eljutottak hozzám ezek a szavak, de az értelmük csak felületesen és szaggatottan, Mönhtembrel lehajtotta a fejét, a tolmács hosszasan fordított, nem értettem, nem figyeltem, rámosolyogtam én is Mönhtembrelre.

Szívesen megmutatja, mondta akkor a tolmács, és figyelmeztetően megbökött a pad alatt, tessék? fordultam felé, szívesen megvizsgálja magát is, ismételte meg a tolmács, és akkor maga is megérti, azt mondja a láma, akkor maga is megismeri, azt ígéri, ezt a tudást, hogy hogyan gyógyítottak régen, és hogyan gyógyít ő ma, üljön oda, javasolta a tolmács izgatottan, a közelébe, ide?, kérdeztem, Mönhtembrel mosolyogva bólintott, de aztán nem leültetett, hanem odaállított maga elé, ki kellett nyújtsam a karjaimat, és ő – jobbjával a jobbot, baljával a balt – megfogta őket, mintegy megtámasztotta a tenyerével alulról a két karomat, az ujjait pedig a két pulzusomra tette, s hol az egyiket, hol a másikat szorította meg, leheletfinoman. Én meg csak figyeltem, egészen közelről, Mönhtembrel tekintetét, a komolyságot a szemekben, kezeinek érintését rajtam, aztán egyszer csak szólnom kellett, hogy rosszul vagyok, erős szédülés fogott el, le kell feküdjek, mondtam a tolmácsnak, és ránéztem Mönhtembrelre, hogy ne haragudjon, de ez most nem megy tovább, állni végképp nem bírok, mert el fogok ájulni, leültettek hát, lefeküdni a keskeny padocskára sajnos nem lehetett, Mönhtembrel pedig egészen közel húzódott hozzám, a kezét a mellkasomra tette, most az arca is komoly volt, és mondott valamit, én kérdően a tolmácsra pillantottam, az ijedt képpel azt felelte, nem kell féljen, a láma azt mondja, mindjárt el fog múlni.

Hálás voltam a megnyugtató szavakért, miként a kéz melegéért is, ahogyan lassan körözött a mellkasom fölött, mindez azonban mégsem feledtethette el, hogy Mönhtembrel nyilvánvalóan tanácstalan. A tekintetéből sugárzó aggodalom világosan elárulta, hogy nem érti, mi történhetett, csak guggolt előttem, balját a vállamra, jobbját gyógyítóan a mellkasomra helyezte, én meg újra mosolyogtam, s mondtam, most már jó lesz, most már kezdem jobban érezni magam. Nagyon jól esett ez a szoros közelség Mönhtembrellel, valami rettentően régi, csak lassan és homályosan beúszó közelségre emlékeztetett, s amikor aztán talpra tudtam állni, és kezdtünk búcsúzkodni, előbb a teremben, majd végig az emeleten a lépcsőházig, hirtelen fölmerült bennem, hogy nem, talán nem is valami rettentően régi közelség az, ami Mönhtembrelben olyan nagyon jólesett, hanem éppen ellenkezőleg, valami rettentően jövőbeli. A puszta gondolattól már megint mintha megfordult volna velem a világ, kicsit megtámaszkodtam a falban, de sem Mönhtembrel, sem a tolmács nem vettek észre semmit, ők éppen derűsen beszélgettek előttem, ahogy haladtunk lefelé a lépcsőn, nyilván a nalajhi húgról meg arról az ajmakról, szumról, bagról folyt a szó. Átmentünk megint a portásfülkén, az asztalon ott sorakoztak, de most már csak úgy rendetlenül, összevissza, üresen, a bádogbögrék… a portásnak felderült az arca, s jött ő is velünk, ki a Cányid elé a szélbe, a Volgához, én Mönhtembrel búcsúzó tekintetét figyeltem, beszálltunk, integettünk, s éreztem, ahogy a fejemben a múltból most minden a jövőbe helyeződik át. Egy Urgából megközelíthetetlen jövőbe, gondoltam szédelegve, ahonnan nyilván maga a Mönhtembrelben működő jó is származik, egy elképzelhetetlen és felfoghatatlan jövőbe, indult el velünk a Volga, amely nem a megelőző világokból következik, s ami felé, villant meg bennem, talán éppen csillapíthatatlan honvágyam is taszítana.

Megint a jurtatelepet láttam a Gandan tövében, mikor kikanyarodtunk a kolostorkapun, s kezdtünk leereszkedni a város felé, semmi mást, csak a nyugati jurtatelep nyomorúságos kerítését, a rozsdás vascsöveket a jurták tetején, s a kapukon itt-ott kikandikáló alakokat, ahogy sötét, merev pillantással követik ennek az elrobogó Volgának az útját a Gandan dombjától le az Enh Tajvni Gudamdzsig. Csak ennyit láttam a robogó Volgából, mert aztán, mikor elkanyarodtunk a szállásom felé, én már egyáltalán nem néztem ki az ablakon, megérkeztünk, felajánlottam az összes órát meg az öngyújtót a tolmácsnak, az elfogadta, és gyorsan elköszönt, én meg felmentem Bosigt lakásába, lefeküdtem a hátsó szobában, még átfutott rajtam, hogy hát persze, egyszerűen a fáradtságtól szédülök úgy, s néhány perc múlva elnyomott az álom.

Bosigt ébresztett föl másnap reggel, elaludtunk, nagyon siessek, mert máris indulni kell. Míg odalent taxit fogott, én becsomagoltam, s már száguldottunk is ki a repülőtérre. Késésben vagyunk, magyarázta Bosigt, s rövid tárgyalásba kezdett a sofőrrel, majd a műszerfalra tűzött még két tíztugrikost, mire a sofőr biccentett, s rátaposott a gázra. Alig maradt időnk elbúcsúzkodni, épp csak megöleltük egymást, s rohantam befelé, át az útlevélellenőrökön, át a vámon, de hát végül felesleges volt ennyire rohanni, nem késtem el. Leültem egy padra a váróteremben, felnéztem egy órára a fejem fölött, és az az óra kilenc ötvenet mutatott.

Október huszonegy, gondoltam. Ezerkilencszázkilencven. És akkor az eszembe jutott a két gyerek az iskolatáskával, és ez a két gyerek, ahogy ott ültem a gép indulására várva az óra alatt, hirtelen bevilágított az emlékezetemben egy már nagyon régóta nem bolygatott sarkot, és előhalászott onnan egy nagyon régi képet önmagamról, amikor még egészen kicsi voltam, és azt gondoltam, milyen mérhetetlenül messze van és milyen csodálatos lesz, ha eljön, a kétezredik év. Kétezer, ízlelgettem újból a szót, és tisztán láttam akkori önmagamat, de tisztán láttam e mostanit is, ahogy itt ül egy urgai váróterem padján, a kézicsomagjait az ölében összefogva, feje fölött egy óra azt mutatja, kilenc ötven, és ahogy arra gondol búcsúzóan, az a komolyság Mönhtembrel szemében, az a hat bádogbögre a portásfülke asztalán, az az elképzelhetetlen és felfoghatatlan jövő, az a kétezer!

 

Felnéztem az órára.

Már csak tíz perc.

És azt gondoltam:

Már csak tíz év.