A nyár gyerekei

 

 

 

 

Ficánka játszik

Ficánka fekete kicsi macska,
Mindig örül, ha játszhat.
Pofonra áll az a puha mancsa,
s nem nyávog ő, csak nyivorászgat.
Szemüveg kéne: rövidet lát,
no meg egy csöppet kancsal.
Az ágy szemében fura hegyhát,
megmássza hát ez a cica-angyal.
Egeret, majmot odaképzel,
van ott bölény, hold, csuda vekker,
szekrény és tolldísz s teli mézzel
kanál is – nyalja vagy ezerszer.
Hogyha betéved a szobába,
fejtetőn zsizseg ott minden.
Mondják neked még: „Te Ficánka!
Hordd el az irhád innen!”
Ficánka fekete kicsi macska,
ezután szelíden játszik.
Cirókál négy csöpp puha mancsa,
s dorombol és nem nyivorászik.

 

 

 

Álom*

Elaludt egy fűszál hegyén
éhségiben három szegény,
szemükön rét csöndje legel,
futkorásznak álmuk egén.
Kiflit rág az egyik szegény,
perecet a kisebb legény,
a harmadik előttük áll:
cipó van a feje helyén.

 

 

 

Villámlik*

Az előbb még
szikrázott a nap,
fején felleg:
sötét tótkalap.
Birkák gyapja
esővel teli,
nagykés a levegőt:
gyapjúszag szeli.
Gábriel főangyal
bokája dörren,
bugyborékoló pohár
kertasztalon csörren.

 

 

 

Emlékezés Hadurunk korára*

Tizenhét szamár ordít,
duda szól, síp, csimpolya!
Hármas koporsóba zártan
forog Attila sírjában,
gyilkolódna a Dunában
a királyi palota.
Sándor, József, Benedek,
Pongrác, Szervác, Bonifác,
aprószentek, fagyosszentek,
ha udvari bálba mentek,
Vízkeresztig tart a tánc.
Tükrök elébe kiáll,
jár sarkantyús csürdöngölőt
kenderesi kiskirál,
nem szipákol, csak szipál,
dobrokolva dirigál.

 

 

 

A nyár gyerekei*

Kölyök felhőcske szendereg,
csak ikre lesz esőhasas,
vizen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.
Le-föl sétálgat a vödör,
szélére szomjas fecske ül,
barázdában két nyúl kotyog
oroszul, németül, csehül.
Sárkány a szérűn, morrogó,
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.
A rét zöld lábakon szalad,
fésülgeti hétujjú szél,
veremben répa aluszik,
kukoricához tök beszél.
Egy szalmasárga kiscsikó
pálcalábain fut s nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

 

 

 

Szeptember*

Gyászol három hangyaboly,
cincognak a tücskök,
kék ködnek nézik az eget,
zöld ködnek a füstöt.
Szaladnak a füvekhez,
elszáll a fű délre,
kukoricazászlón lobog
üszög feketéje.
Boglyaszállás fölrepül,
a fák messze úsznak,
tücsökcirr ördögszekéren
panaszol az útnak.
Megadják mind magukat,
sárgöröngyre ülnek,
sírnak-rínak s kis öklükkel
gyöngykönnyet törülnek.

 

 

 

Tél közeledtén*

Kattannak ajtón, ablakon a zárak,
lecsupált fák dérgyöngy-komiszban állnak,
vakvarjú károg, fecske bujdosik,
ekék, boronák állnak tavaszig.
Boglya didereg kinn a földeken,
egy szénaszállal a csűrnek üzen,
tornyot rajzol a trágyadomb kék gőze,
zsiráfnyakú papot a levegőbe.
A sövénynek a szél a telet mondja,
mikor az ég fehér vasát kivonja,
hódunnát Szent Józseffel lerugat,
vörös fülekkel hajtjuk a nyulat.

 

 

 

Kórókatona téli dala*

Egy barátom:
a kabátom,
nem gunyorog,
mikor fázom;
hó, hó, hó,
szél, szél, szél,
csontomig mar
tél, tél, tél.
Hasonlítván
fogyó holdhoz,
a haláltól
ő eloldoz;
otthon fűtenek,
zümmögő meleg,
fürdik a gyerek,
kézben pityereg.

 

 

 

Téli rege*

A kútkávádra nagyorrú király
havat legelni három csóka száll,
dérgyöngyös moha retteg a hidegben,
jégen kősárkány lila körme reccsen.
Beatrix csizmás csöpp ükunokája
zsebben korcsolyakulcsát keresi,
szamár megy arra és körülcsudálja,
szólna, de szája szénával teli.
Kezére cinkét, mert maga is cinke,
lábához ültet Szent Ferenc nyulat,
holdverte falon hal császkál keringve,
zöld kutya nyávog, kék macska ugat.
Holnapra hó jön, frissen zuzogó,
ötforintos pelyhekkel jön a hó,
kisujj rajzolja hóba a nevem,
de ördögöké lesz a szerelem.

 

 

 

Ágborisrét*

Háromszék, Csík fölött, szivárvány havasáról
egy álmos rét repül: gyöngytollú zöld madár,
fák ködkucsmái közt szárnyával telleget,
karéjosan bukik s az Olt mellé leszáll.
Ha rétnek születik az ember lánya, rét lesz,
Ágborisrét marad világvégezetig,
eső, szél sorsosa, gólyahír, kikerics
édes szülője, ki virágot vétkezik.

 

 

 

Rajz a nap-köszörűsről*

Valami velocipédforma
biciglit nyaggat: kettős kereket,
kiskerék: hold,
nagykerék: nap,
a köszörűs zöldmanó-fején,
a búbján avagy a tetején
csillagszalmából sombrero,
prérire illő kalap.
Bámészoltat is sok gyereket,
hajtván a nap-hold kereket.
Csíz-csőrrel köszörül
fene villogó fényeket,
adj neki likas tálat,
latolgat: ez még jó lehet,
megél kilencven nyarat,
huszonhárom és 1/2 telet.
Pöttyög a füvekre puszit,
postás szalutál neki:
eláztak uram, hélas
a csöngei levelei,
minek kért húsvétra nyuszit?
mér nem egy akó gugyit?
Csücsülhet gyihos panyigán,
fődig ér venyige-lába,
szentgyörgytőlszentmihálynaptyáigmehet,
hijába,
minden hijába.
De zeng a nap-köszörűs,
flintája tizenegy csöves:
Mister, ön összetéveszt,
az én billogom Weöres,
nem csöndül semmi vers énrám,
bár hulljon mint a köles;
a rám ütő rím: sörös,
ám elhírelni fölös,
mert egy miccre lesz alpeöres.

 

 

 

Zeppelinező vándorok*

Tündöklő égen Zeppelin úszkál,
fenn csücsül három vándor:
Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,
s egy Iszosgigáju Kántor.
Lógófül mancsa közt csörögefánk,
ki-be jár rózsaszín nyelve,
Ficánkos orránál zöld tégla lófrál,
hahaj! már el is van nyelve!
Kiállt a Iszosgigáju:
„Nofene! jégeső esik!
Ha én egy jégfelhőt torkomba öntök,
nagy kedvem kikerekedik!”
Úszkál a Zeppelin, égi hajó,
viháncos három vándor:
Lógófül Kutya, Ficánkos Potyka,
s az Iszosgigáju Kántor!

 

 

 

Eltüntek az égen*

Láttam egy nyáron Mecséren
három nyikorgó szekéren
lehetetlen szépet:
fekete násznépet.
Esküvőztek a cigányok,
megmosdottak mind a lányok,
hétszer szépek voltak,
cigányul daloltak.
Legszebb lány volt a menyasszony,
készülődő ifiasszony,
tízen körülállták,
szép bőrét csodálták.
A vőlegény szivarozott,
tiszta fehér inget húzott,
nem is hegedültek,
dobogva fütyültek.
Három nyikorgó szekéren
nagy port vertek föl Mecséren,
s lehetetlen szépen
eltűntek az égen.

 

 

 

Dárius fia*

Vettem gyönggyel
kivert kendőt,
nem is kendőt:
bárányfelhőt,
három fillért
adtam érte,
szalmatündér
kérincsélte.
Alkudoztam
két sugárra:
napra, holdra,
zöld hajába,
hét fillérről
írtam csekkem,
behúnyt szemmel
elverhettem.
Tíz jó fillér
a Dunában,
bátran úszhat,
ha kivágtam,
mért kéne u-
tána fussak:
fia valék
Dáriusnak.

 

 

 

Óda a kukoricához*

Ég áldjon, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Mezőn aluvók álma,
nincstelenek kalácsa,
vezetsz kölyök koromba,
jobban mint ezer lámpa.
Hányszor kínáltál,
éhségemből kirántál,
tíz év, húsz, baktatsz velem,
kiáltod: „Jelen!”
Asztalunkon kenyér,
morzsád söpörte tenyér,
reggel cipósan keltél,
estig véremmé lettél.
Szegények társa te,
kés mártódott beléd,
Betlehem követe,
letérdelek eléd.
Láttam földbe vetésed,
napra növekedésed,
magasba szökésed,
halálba töretésed.
Leveleden gyors esőt,
jeget, ostorral verőt,
kutyasekívánta szelet,
göröngyre elfektetőt.
Fölálltál, büszke fiú,
ropogott derekad,
zöld fejed fölemelted,
nem hagytad el magad.
Remény zöldje, lobogtál,
mi minden voltál:
világító napunk,
vezérlő csillagunk.
Nemesi címerünk,
országunk, fegyverünk,
ha te voltál velünk,
pokol se bírt velünk.
Mert fülünkbe suhogtál,
szívünk ereje voltál,
hogy barmok ne legyünk,
hogy emberek legyünk.
Hírdetted, te kemény:
élni még van remény,
ha Isten malma őröl,
nekünk őröl.
Voltál bujócska földje,
vágtattunk tengeredben,
tücskök mezítláb
fúttuk az időt: zengjen!
Símogattuk hajad,
zöld selyme volt citeránk,
nyers húsodba haraptunk,
nincs olyan húsvéti fánk.
Tűrtél te minket,
fogunkat, kezünket,
nevettetted szemünket,
megáldottad fejünket.
Ha szóltál: „Íme, vagyok!” –
indultak a nagyok,
reccs, learattattál,
aztán zizegve fosztattál.
Holtodban körülálltunk,
gyönge testedre vártunk,
vad kannibálok,
veszett janicsárok.
A halotti beszéded
egy szó volt: élet,
miérettünk meghaltál,
mibennünk feltámadtál.
Tüzet gyújtottunk nagyot,
lángja testedbe harapott,
lángon megsütögettünk,
még füstöltél, de ettünk.
Fazékban főztünk puhára,
morzsolásztunk a tálba,
Jézus te, sóval itattunk,
egy szemig fölkanalaztunk.
Vasmozsár méhében törtünk,
mozsár harangja vert,
liszteden a szegény
dunnyogva kitelelt.
Rostán fehérre pattogattunk,
cérnára fűztünk gyöngynek,
csutkádnál melegedtünk,
tehén elé vetettünk.
Nőjj, kukoricatábla,
felkiáltójel, zöld dárda
élő tengere vagy te,
zászlók tengere vagy te.
Oltalmazónk, mióta
hozott Kolumbusz hajója,
nekünk lélegzel, testvér,
örömünkre születtél.
Életünk fölött lángolj,
útunkon messze világolj,
zölded verjen szemünkbe,
zölded csapdosson szívünkre.

 

 

 

Mese Csirió mókuskáról

Hol volt,
hol nem,
volt a Mátrában,
ahol a meggyfán
terem a kókusz,
volt,
ahogy mondom,
egy kicsi mókus.
Csirió volt a neve!
Rozsdaszínű a farka,
csöpp puha gomb az orra,
arany csillag a szeme.
Hát ez az édes Csirió,
ez tudta még csak,
hogy mi jó!
Egész nap ugrált
fáról fára,
vidám országa
volt a Mátra.
Egy napon,
szép fényesen,
sétálgat Csirió mókus,
sétálgat fenn a Mátrában
a tücskös zöld réteken.
Aznap volt mamája
születésnapja,
s gondolta: virágot szed neki,
aztán a sok vadvirággal
odújuk telirakja.
Sétálgat csöpp Csirió,
s látja, hogy körben a réten
van virág,
van millió.
Sugaras szívvel szedi,
két marka majdnem teli.
Hanem,
hajajjahaj!
Közeleg szörnyű baj!
Mert a mókuska
nem veszi észre,
hogy egy settengő
ravaszdi róka
követi loppal
az erdő óta,
követi őt a tücskös rétre.
Hason a fűben mászik,
csak a farka bojtja látszik,
és a sok hegyes foga
épp mókushúsra vásik.
Szömörcebokor mellett
megáll Csirió mókus,
s csöpp hangján énekelget.
Nem tudja, mi a vész,
ezért olyan merész.
A róka már közel,
méregeti magában,
hogy zsákmányát egy szuszra
hogyan ragadja el!
Akkor arra száll
egy kisrigó,
s kiált a mókuskának:
– Menekülj gyorsan, Csirió!
Szalad Csirió,
föl a fára,
rohan a ravaszdi
róka utána.
Már az odúban Csirió,
fa alatt dühös a róka,
mert nem jut neki semmi jó.
Fenyeget csak fölfele:
– Megállj, te Csirió mókus!
Csak egyszer onnét legyere!
Leszel még a vacsorám,
rozsdálló farkú komám!
Akkor a vállán
nagy mancsot érez,
dörmögő hangot hall,
s az a hang kérdez:
– Micsoda? Miket beszélsz?
Az édes Csiriót fenyegeted?
Kapsz most három nagy pofont,
hogy elrepül a fejed!
Nesze! nesze! nesze!
Meg ne süketülj bele!
Egy öreg mackó
áll mögötte,
aj, de súlyos
az a nagy ökle.
Ravaszdi nyüszít-nyivákol,
nem bújhat a szorításból.
– Kotródj a Mátrából,
hordd el az irhád!
Hogyha meglátlak,
azt ki se bírnád!
Mert megnyuvasztalak,
te settengő alak!
El is kullogott,
el a róka,
Csirió boldogan
él azóta.
Ugrál a Mátrában
fáról fára,
talál a réteken
ezer virágra,
s mert gondja nem lehet,
él a világba.

 

 

 

Az aranyhalacska és a csuka

Hol volt, hol nem,
a Dunában,
volt egy csöpp aranyhalacska,
olyan kicsi, mint az ujjam,
a legeslegkisebb ujjam,
volt hát egy aranyhalacska,
aki mindig maga úszkált
Duna fodros hullámában;
úszkált apja háza körül,
sétált le és föl a vízben,
fickándozott a farkával,
míg egy ízben
találkozott a csukával,
a Duna
és minden vizek urával.
Úszott a nagy uszonyával,
iszonyú nagy uszonyával,
fröcskölte a vizet fennen,
olyan gyorsan ment a vízben,
mint a villamos a parton,
vagy annál is sebesebben.
Meglátta a csöpp aranyhal
s ráköszönt, de gyönge hangon:
– Jó napot kívánok,
csuka bácsi!
Hogy tetszik lenni?
Mit tetszik csinálni?
Azt mondta erre a csuka,
a Duna
és minden vizek ura:
– Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!
– Csuka bácsi, kérem,
én nem nevettem,
csak köszöntem –
felet az aranyhalacska;
de a csuka,
a Duna
és minden vizek ura,
mérgesen csak azt mondta:
– Megállj!…
Megállj, te kölök!…
S a méregtől,
ha lett volna neki,
csak úgy kunkorodott volna
a bajsza.
Azzal magát fogja,
és az aranyhalacska után úszik nyomba.
Menekül ám a csöpp aranyhal,
nem mer szembeszállni olyan nagy hallal,
mint a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.
Úszik hazáig sebesen,
hazaért csuromvizesen,
nyomában úszik a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.
Zsupsz!
Udvarukba úszik
a csöpp aranyhal;
ott söpröget az apja
egy söprűvel, de naggyal.
Kérdi a fiát:
– Hát te, fiam,
honnan loholsz ugyan?
– Jaj, jaj – mondja az aranyhalacska –,
a csuka úszik a nyomomba
Köszöntem neki, de hiába,
azt mondta:
„Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!”
– Micsoda? –
kiált az aranyhalacska apja.
– Még hogy megver a csuka? –
Azzal a söprűjét kapja,
és úgy elveri a csukát,
a Duna
és minden vizek urát,
hogy azóta az aranyhal fiát,
azt a csöpp aranyhalacskát,
azt a kicsit,
icipicit,
olyan kicsit, mint az ujjam,
a legeslegkisebb ujjam,
mindig
mindenkor
mindenütt
békiben úszkálni hagyja.

 

 

 

Egy fazék méz

Mackó
mocorog
álmában,
mézet,
mesejót
mammogat a szájában.
Zümzüm
darazsak
ébresztik:
„Mackó,
süt a nap,
ne aluggyál kiskeddig!”
Fogja
fazekát
fülénél:
„Nincs jobb
mesejó,
édes-mézes ebédnél!”
Kisnyúl
kuncorál
előtte:
„Mackó,
adakozz
egy nyalintást belőle!”
Mackó
mocorog
morrogva,
mézes
mancsait
moncsolja.
Rigó
repdesget
előtte:
„Mackó,
adakozz
egy csipetnyit belőle!”
Mackó
mocorog
morrogva,
mézes
mancsait
moncsolja.
Sünöcske
sündörög
előtte:
„Mackó,
adakozz,
egy nyelésnyit belőle!”
Mackó
mocorog
morrogva,
mézes
mancsait
moncsolja.
Róka
rikonyál
előtte:
„Mackó,
adakozz
egy nyelintést belőle!”
Mackó
mocorog
morrogva,
mézes
mancsait
moncsolja.
Szamár
szepereg
előtte:
„Mackó,
adakozz
egy falásnyit belőle!”
Mackó
mocorog
morrogva,
mézes
mancsait
moncsolja.
Fogja
fazekát
fektében.
„Méz lesz,
mesejó,
édes méz az ebédem!”
Akkor
fa mögül
vadászok
lépnek
elibé,
hosszúcsövű puskások.
Mackónk
menekül
morrogva,
füles
fazekát
futás közben eldobja.

 

 

 

Mörrenmorcogi Micó meséje

Hol volt,
hol nem volt,
Buda városába volt
egy macska, egy fekete,
kutyák vad rettenete:
Mörrenmorcogi Micó
világraszóló neve!
Hát egy szép napon
ez a szóbanforgó macska,
e Mörrenmorcogi Micó
megszomjazott, de nagyon!
Ha meg, micsinált?
A Közértbe sétikált,
oda egy akó tejért,
mivelhogy a tányérjába
egy akó tej belefért.
Karján kosara,
abban viszi az üveget,
kéri üvegbe a tejet,
egy akóval, épp eleget,
aztán szaporán lépeget
a tejjel haza.
Ahogy lépeget,
kezd dúdolgatni magában
egy kis éneket:
„Héjj, hajj! dolmányom!
Hol van a pipadohányom?
Héjj, hajj! dolmányom!
Hova lett pipadohányom?”
Hol?
Hol?
Hol lehet?
Kérdi, de nincs felelet,
sőt, hamar abba kell hagyja
azt a kedves éneket,
mert veszélybe lépeget.
Vész leselkedik,
szörnyű mégpedig!
Hét kutya toppan elébe,
s ahány kutya, annyiféle,
cibálnák őt hét darabra,
hát nem megy a játék babra,
hanem vérre, macskavérre!
Puli mondja:
„Herr! herr! herr!”
Farkaskutya:
„Hörr! hörr! hörr!”
Bősz komondor:
„Morr! morr! morr!”
Kuvasz, pincsi, foxi, vizsla
velük ugat összevissza:
„Herr! herr! herr!
Hörr! hörr! hörr!
Morr! morr! morr!
Mörr! mörr! mörr!
Szépen összegyűltünk heten,
macskának itt nincs
kegyelem!
Herr! herr! hörr! hörr!
Morr! morr! mörr!”
Szól a macska,
a fekete,
szól Mörrenmorcogi Micó:
„Heten jöttök
ellenemre?
Jöhet kutya,
aki van,
de még azt megengedjétek,
hogy a tejem megigyam.”
„Jó, jó!
Vakk! vakk! vakk!
Herr! hörr! morr! mörr!
Igyad csak!”
Így ugatnak összevissza;
a macska a tejet issza,
üvegből kortyintva jót,
iszik tejet, egy akót,
tejtől víg erőre kap
aj, Mörrenmorcogi Micó,
s kutyák között széjjelcsap…
haragosan áll a bajsza,
vagdalkozik jobbra-balra.
Puli azt se mondja:
„Nyekk!”
Farkaskutya azt se:
„Nyikk!”
Bősz komondor azt se:
„Nyakk!”
Kuvasz azt se mondja:
„Mukk!”
Foxi azt se mondja:
„Makk!”
Vizsla azt se mondja:
„Nyiff!”
Pincsikutya azt se:
„Nyaff!” –
Elszaladnak hétfele,
árkon átal,
bokron átal,
szörnyű nagy sivalkodással,
s néz utánuk víg vihánccal,
néz Mörrenmorcogi Micó,
a macska, a fekete.
Ha az a hét kutya
el nem szaladt volna,
ez a macska-mese
tovább tartott volna.

 

 

 

Csepükóc Tiriri

Az én nevem Tiriri,
aki mindig álmos,
hajam csepű,
orrom pisze,
a bajuszom mákos,
szemem kancsít kéken,
s fő-fő mesterségem:
vásárokban Bábos!
Batyum a hátamon
bábbal teli,
ha valaki nem hiszi,
kukk! megnézheti.
Ihol a batyum,
sej, diridom!
Bábbal teli batyumat
most kinyitom.
Kecske ugrik elő,
igen előkelő!
Nem mekeg,
hanem mekken,
nem nyekeg,
hanem nyekken:
„Tiriri, Tiriri, mekk!
Pajtásom, köszöntelek.”
Van még a batyuban
bábú:
Oroszlán, nagy tappancs
lábú.
Rálép a kecskére,
az nagyot nyekken,
oroszlán képibe
dühösen mekken:
„Oroszlán barátom,
héj, figyelem!
Lábamra ne taposs,
csak játssz velem!”
Oroszlán, kecske
játszik.
Batyuból egy Zsiráf
látszik.
Ki vele,
játsszanak hárman,
oroszlán, kecske, zsiráf
játszik is igen vidáman.
Röffen egy zöld Kismalac
a batyuban:
„Tiriri, eressz közéjük!”
Eresztem is csakugyan.
Van még a batyuban
egy pici Nyúl,
mellette egy csöpp Kakas
és egy Csibe lapul.
Van még egy szürke Csacsi
s egy Karika,
van egy Mackó, nagy
csacska,
egy doromboló Macska
s egy csengős kis Barika.
Batyumból mind kihányom,
asztalon sorba rakom,
s hagyom, hogy mindegyik
játsszon.
A kakas karikázik,
a nyúl a zsiráf alatt
hejehujázva mászik,
kismalac szól a kakashoz:
„Hallod-e,
kedves kakas!
Add ide a karikádat,
add ide,
ne légy nyakas!
Add ide,
rontom-bontom!
No, add ide, ha mondom!”
Szól oroszlán,
zsiráf,
csibe:
„Add csak
énnekem ide!”
Megszólal
a barika:
„Hallod-e, kakas barátom,
enyém a karika!”
Hanem a kakas
csak karikázik,
füle botján se mozdít,
egyes-egyedül játszik.
Kéri a karikát
a csöpp csacsi,
iázik keservesen:
„Iááá!” – nem jó hallani.
Kéri a kecske,
kéri a mackó,
s hiába nagy kérlelésük,
szavuk csak pusztába
hangzó.
Megszólal végül,
meg a nyulacska:
„Nem adod a karikát?
Hát akkor vigyen el
a macska!”
Aj, nagy ég!
Aj, te magas!
Megretten a csöpp kakas!
Bánja, hogy mért volt
nyakas.
Bűnbánón
térdre esik,
doromboló macskához
sírván esenkedik:
„Pajtásom,
már megbocsássál,
Itt van a karika,
játsszál!”
No, nincs baj,
nincs semmi vész,
ne búsulj,
kakas vitéz!
Ahányan vagytok,
játsszatok szépen,
amíg ti játsztok,
csöndben nézem.
Mert békén
játszani jó,
óhohó,
hóhohohó!
Hát az oroszlán
s csacsi,
kakas,
nyúl,
csibe,
kecske,
zsiráf,
kismalac,
mackó,
barika,
macska –
most kezdtek csak játszani!
Játszottak hát eleget,
többet már nem is lehet.
Gyerünk a batyuba,
ugráljatok,
csak egymás sarkára
ne hágjatok!
Batyum a hátamra,
sej, diridom!
Megyek a vásárra,
s ott kinyitom.
Szaladok, héj, iszkiri!
Búcsúzik most Tiriri.

 

 

 

A kártyázó egerek

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy öreg ház padlásán
valahol két egerecske.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.
Igen szellős volt a padlás,
s huzatos padláson nem jó,
nem az alvás,
Hát az a két kisegér
szemét nem hunyta le éjjel,
sétált a padláson széjjel,
sétált hosszába-keresztbe,
a tetőn át égre lesve,
honnét besütött hozzájuk
a hold, az ezüst-fehér.
Zurrogi unatkozott,
Zürrögi ásítozott.
Hogyha már nem alszanak,
unatkozó két egerek
ugyan micsináljanak?
Azon az öreg padláson
volt játékuk épp elég –
Hintaló,
síp,
ócska labda,
azt hajítgatták magasra;
kócbaba,
kisostor,
csengő,
de elunta mind a kettő,
s így szóltak két kisegerek:
„Ördögbe az unalommal,
megkukulunk ebbe még!”
Azon az öreg padláson
volt egy teli zsák dió –
Kidöntötték:
zsuppsz, a földre!
Gurítgatták tözörögve,
végül a diót elunva
panaszolkodának újra:
„Nincsen ebbe semmi jó!”
Azon az öreg padláson
kutakodtak szüntelen,
Zurrogi egyik sarokban,
Zürrögi másik sarokban
kutatgatta unalmában,
hogy ama öreg padláson
hátha még valami játék
kettejüknek megterem.
Végül ím kártyára leltek –
No ezen egy jót nevettek,
olyan szép volt az a kártya;
akárhonnét nézegették,
nézegették,
méregették,
mindegyiken csuda-ábra.
Zürrögi nagyot kiált:
„Zurrogi szomszéd, vivát!
Mondok neked egy nagyot,
kedves Zurrogi barátom:
osszuk szét a sok lapot.
Jót kártyázni kellene,
és az idő,
héjha, komám,
az is jobban tellene!”
Zurrogi ezt zümmögi:
„Kedves szomszéd,
Zürrögi!
Ne szaporítsuk a szót,
számoljuk meg a diót.
Egyik fele enyimé,
másik fele tiedé;
azután jöhet a kártya,
mert igazat szóltál, szomszéd,
jobban megy az idő játszva!”
Megszámolják a diót –
Zurrogi kap hét kilót,
Zürrögi is épp hetet.
No már játszani lehet!
Dióval fizet a vesztes,
zörgő diót kap a nyertes.
Leül a két kisegér –
Kétfelé osztva a kártya,
minden lapon
csuda-ábra,
szedegetik egyre-másra;
épp hogy a markukba fér.
Zurrogi kezd:
„Pirosat!”
Felel Zürrögi hegyesen:
„Adok én, komám, olyat!”
Zurrogi szól:
„Makkot adj!”
Lecsap Zürrögi egy lapot:
„Jó, csak bele ne szakadj!”
Zurrogi kér:
„Zöldre zöldet!”
Zürrögi kártyája csattan:
„Adok én, egy lapra többet!”
Zurrogi szól:
„Van-e tök?”
Zürrögi kiált utolszor:
„Van, de ezzel én ütök!”
És ugyan igaza lett –
Mert elnyerte Zurrogitól,
elnyerte Zürrögi szomszéd,
el a hét kiló dióját,
el az utolsó szemet.
Héjha!
Volt sírás-rívás!
Volt Zurrogi panaszában
esenkedés és szidás.
Kérte vissza a diót,
de Zürrögi csak kacagta,
a diót zsákjába rakta,
nem adott vissza egy szemet,
nemhogy hét egész kilót.
Azóta nincs köztük béke.
Ott él az öreg padláson
messze, messze,
két egérke;
veszekszenek nappal-éjjel,
sétálván bosszúsan széjjel,
azon az öreg padláson
valamerre a világon.
Egyik neve Zurrogi,
másik neve Zürrögi.

 

 

 

Kerek esztendő

Az év kisöccse Január –
Fázós bokájú cinke száll,
s ha hull a hó, sírón csicseg,
de sírását ki érti meg?
Fagy csöndül, mint a citera,
kéne egy bögre jó tea,
vagy messze elhajítva kucsmánk,
naplángos Afrikában futnánk!
Szaladoz a szánkó,
hóba nyomot szántó.
Kismalac a szánkás –
Fején piros svájcisapka,
hetykén a búbjára csapta.
Szól a szánkó: „Csöpp gyermekem!
Ne villámolj vadul velem!
Minek ez az ide-oda rántás?”
Február fagyot hegedül –
Magasan suhogva repül
a jégcsillámos tó felett,
hajtván hideg hófelleget.
Vacogva muzsikálja szét
utoljára a tél dühét.
Aztán gyöngyözve harsan ének,
búcsúzót zendítve a télnek.
Róka, róka, róka!
Sebesen futóka!
Fut a fagyon bokázva,
meg ne fázzon a lába.
Hátán kisnyúl lovagol,
farkán egy madár –
Szusszantani valahol
talán csak megáll.
Zöld ruhás kislány Március –
Ne állj meg, kislány, futva fuss!
Aranykaput nyiss, édesem!
Füttyöt fuvints a réteken!
Az égen tűzpiros kalap,
nem is kalap, mert az a Nap.
Táncold körül hát hujjogatván,
szökkenj magasba, gyere, kislány!
Két nyulacska elindult
játszani.
Szeretnének a fűben
látszani.
Tulipánra találtak,
tanakodni megálltak,
kiált mind a kettő:
„Hazavisszük anyánknak!”
Április! Esőt érlelő
Mindig felhőből bújsz elő!
Te is felhő vagy, csupa víz:
ázik rigó, fürj, fecske, csíz,
a rét s réten a kiscsikó –
Szeszélyedben nincs semmi jó.
Fejünkre zuhogsz záporozva,
aj, Április, tavasz bolondja!
Haragos egekből
ömlik szakadatlan,
felleget kísérve
egy-egy villám csattan.
Kutyamája felhők!
Két kismadár ázik.
Ernyő alatt futnak
az esőn hazáig.
Ha Május betoppan, a zöld:
csupádon-csupa fütty a föld.
Dolgára indul nagy sereg,
a munka, mint az üst, pezseg.
Fejét a búza fölveti,
orrunk virágszaggal teli.
Elfeledjük a téli álmot,
fölszippantanánk a világot!
Csiperke csámpás kicsi mackó,
mindig a réten járó.
Bocsok között is csuda-apró,
mancsában mégis háló!
Vadászni indult lopakodva,
lepkéket űzni a réten.
Kiált Csiperke: „Haja-hoppla!
Elszállt! Ez aztán szégyen!”
Június lassan érkezik,
sok gyerek várja őt pedig,
mert véget ér az iskola,
fürgén szabadba hát, nosza!
Ahány gyerek, mind napra fut,
játékra csábít minden út,
hívogatón libeg a lepke,
eztán eltűnik az egekbe.
Aj, de ici-pici tó!
Kiskacsákat ringató.
Aj, de ici-pici ház!
Két csöpp fának magyaráz.
De a két fa
nem felel!
A háznak a pici tóból
kiskacsaháp felesel.
Június almát gurigál,
az alma gyerekkézbe száll,
gyerekfog jót beleharap –
Nevetőn bámulja a Nap.
Mert az almát ő érleli,
héja a fényével teli.
Herseg az alma, íze édes,
nemcsak az eszi, aki éhes.
Nagyfülű Balambér
megy vakációra,
fölpattan egy ócska
öreg autóra.
Megy a Balatonra,
döcög Aligáig,
de hiába nézdel,
még semmi se látszik.
Augusztus egy igen merész
oroszlánfejű tengerész.
Pipája kukoricaszár,
boglyos szakálla napsugár.
Két karja kaszálva suhint,
nagy szája tűzcsóvát fuvint,
hogy forrván fölforr a tavacska,
úsztában megsül a halacska.
Kiskacsa úszik,
medvebocs vele,
alattuk a tó fenékig
vízzel van tele!
Ha víz nem volna,
nem lenne a tó,
ami hosszába-keresztbe
átalúszható.
A körte már Szeptemberé –
Hulldos a levél lefelé,
a nyár búcsúzva integet,
maradna még, de nem lehet.
Sziszegő csöpp szél születik,
eső jön, s nyakunkba esik,
harcol a Nap még, de nem győzi,
mivelhogy az ereje őszi.
Zene, zene, víg zene!
Ez szeptember elseje!
Ahány iskola: nyílik,
s gyerekzsivajjal tele.
Zene, zene, víg zene!
Víg a gyerekek élete:
hoppsza, egyre! hoppsza, kettőre!
Feje tudással tele.
Október lilaingesen
bukdácsol kinn a földeken,
vágyik az őszi kertekig,
odáig elsettenkedik.
A körmét fújja vacogón,
nem töpreng a tavalyi hón,
mert már az újat érzi bőre –
Köszöntget a gazégetőkre.
Micsináltál, róka?
Szőlőt loptál?
Szüretelők zsivajából
eliszkoltál?
Edd meg a szőlőt,
fussál messze!
Hogyha elérnek,
kapsz a fejedre!
November madarat ijeszt –
Ha egy felé száll, félni kezd,
mert kitárt karján rongy lobog.
Csak a kisfecskék boldogok,
hogy délre mentek, messzire,
majdnem a világ végire.
Gólya, seregély s más is elment,
hadd lássanak egy kicsit tengert.
Vetett puha ágyban
mackó aluszik.
Föl ne ébresszétek
jövő tavaszig.
Álmában egy rocska
mézzel van teli,
száját nyalogatva
nyeli, csak nyeli!
Testvérei közt az öreg
December – fagy nem töri meg!
Ha hull a hó, vígan repes:
„Hóembert gyúrni érdemes!”
Répa az orra, szeme szén,
és mi a kalap a fején?
Piros fazék, csáléra álló,
hát kedve mindig csicsonkázó.
Három napja hull a hó,
sítalpat köt Télapó!
Munkát vállalt, jó sokat:
fenyőfákat válogat.
Lerázza a havat róla,
és cukorral cicomázza.
Körbejárja a világot,
mert igen sok gyerek várja.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]