Vackor elbúcsúzik az óvodától, és iskolába megy

Hol
volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Az az apró
kölyökmackó
mielőtt még óvodás lett,
az volt ám csak
nagy csavargó!
Hanem ott az óvodában
megnevelték igen szépen,
s nem érheti semmi szégyen
semerre őt a világban.
Bármit tanultattak véle,
tudja majd őpiszesége,
bárhol is jár,
sétál,
kószál
vénséges és vén korában.
De soká lesz
még az apró,
piszén pisze kölyökmackó
boglyos bozontú vén mackó!
Sok mézet fog
addig enni,
mert a kacsalábon forgó,
ékességes óvodából
nem nagy medvének iratják,
hanem előbb iskolába,
oda kell Vackornak menni.
Az is eljött
nagy sokára,
ha nem hamar,
valahára,
mikor utoljára lépett
az az apró,
piszén pisze kölyökmackó
ama kacsalábon forgó,
ékességes óvodába.
Eljött a nap
valahára,
állt a nagy teremben Vackor,
és mellette annyi társa:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
s ott állt köztük búslakodva,
ott a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Nem egyedül
a csöpp Vackor,
hanem mások is búcsúztak
az óvoda falaitól,
mások is búcsúztak akkor.
Utoljára
a hatévesek csoportja
az óvoda minden termét
körbejárta.
Megnézték a játékokat,
a labdákat
meg a sok építőkockát,
karikákat;
a villamos,
a pici busz,
a kisvasút,
az alagút
és a tábla
és a sípok
és a gyöngyök,
búgócsigák,
csöpp barikák
még játszásra kínálódtak
utoljára.
Akik iskolába mentek,
meghatódtak,
és a tovább maradóknak
ígyen szóltak:
– Holnap mi már nem jövünk
az óvodába.
Jövőre meg ti is jöttök
iskolába.
Akik tovább ott maradtak,
meghatódtak,
és az elmenő társakhoz
ígyen szóltak:
– Holnap ti már nem jöttök
az óvodába.
Jövőre meg mi is megyünk
iskolába.
Ahányan ott búcsúzkodók
együtt voltak,
óvó néni köpenyébe
csimpaszkodtak,
s neki köszönő szavakat
ígyen mondtak:
– Most e vidám falak közül
kiröppenünk,
de a sok itteni emlék
eljön velünk!
Hej, óvoda,
óvoda!
Ég veled, te kacsalábon
forgó, ékes palota!
Elhagyjuk sok
fényes termed,
többet nem sétálunk benned,
isten veled, óvoda!
Holnap mi már
nemcsak játszunk,
fogócskázunk,
bújócskázunk:
hív a komoly kötelesség,
hív minket az iskola.
Héjjha,
hujjuj,
micsoda!
Utoljára az az apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
brummog búcsúzóul hármat,
csak úgy zeng az óvoda:
– Brumma, brumma,
brumma, hó!
Itt maradni
vóna jó!
De már ott áll
édesapja,
csöpp magzatát
kézen kapja,
és vezeti szótlanul,
míg Vackornak könnye csordul,
és pisze orrára hull.
Még a sarkon visszanéz
az a síró,
az a rívó,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp vitéz.
Sír még egy sort,
hüppöget.
– Isten veled, ifjúságom! –
sóhajtja, és elmorzsolja
szemében a könnyeket.
És már másnap akkor
iskolás lett Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]