Mesék napja az óvodában

Hej, óvoda,
óvoda,
tisztán ragyog
a szoba,
fényes a nagy
szárnyas ablak,
az ablakon a kilincs,
tükörfényes ím a padló,
letörülve asztal és szék,
tábla,
fogas,
akvárium,
kancsó,
tányér
és az ajtó,
mert ebben az óvodában
pornak híre-pora nincs.
Tisztán ragyog
a szoba,
nézhetsz ide
vagy oda,
úgy a helyén minden játék,
mint az ajtón a kilincs –
helyén a színes,
a labda,
mostan nem ugrik
magasra,
helyén az építőkocka,
babák,
buszok,
kisvasutak,
gyöngyök,
sípok,
hintalovak,
búgócsigák,
fakarikák,
játék nyulak,
játék mackók
és rugóval felhúzható
százféle játék masinák,
mert ebben az óvodában
soha nincsen rendetlenség,
annak itten helye nincs.
Ahol pedig
ilyen rend van,
ott kezdődhet a mese.
Mese, mese, mese, mátka,
szállj le,
szállj az óvodára,
Vackorékhoz szállj ide!
Ülnek a gyerekek körben,
hallgatni szép mesét csöndben,
még egy pisszt se
ejtenek.
Sorra ott a sok gyerek:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
s ott ül közöttük a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Csudás mesedélután!
Mint a gyöngyszemek,
peregtek
a mesék egymás után!
Ül a gyerekek elébe,
s belekezd az óvó néni:
egy csudálatos mesébe:
Mese a csöpp aranyhalacskáról
meg a pórul járt csukáról
Hol volt,
hol nem,
volt a Dunában,
volt egy csöpp aranyhalacska,
olyan pici, mint az ujjam,
a legeslegkisebb ujjam,
volt hát egy aranyhalacska,
aki mindig maga úszkált
Duna fodros hullámában.
Úszkált apja háza körül,
sétált le és föl a vízben,
fickándozott a farkával,
míg egy ízben
találkozott a csukával,
a Duna
és minden vizek urával.
Úszott az nagy uszonyával,
iszonyú nagy uszonyával,
fröcskölte a vizet fennen,
s olyan gyorsan ment a vízben,
mint a villamos a parton,
vagy annál is sebesebben.
Meglátta a csöpp aranyhal,
s ráköszönt, de gyönge hangon:
– Jó napot kívánok,
csuka bácsi!
Hogy tetszik lenni?
Mit tetszik csinálni?
Azt mondta erre a csuka,
a Duna
és minden vizek ura:
– Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!
– Csuka bácsi kérem,
én nem nevettem,
csak köszöntem –
felelt az aranyhalacska;
de a csuka,
a Duna
és minden vizek ura
mérgesen csak azt mondta:
– Megááállj!…
Megáááállj, te kölök!… –
s a méregtől,
ha lett volna neki,
csak úgy kunkorgott volna
a bajsza.
Azzal magát fogja,
s úszik,
úszik
az aranyhalacska után nyomba.
Menekül ám
a csöpp aranyhal,
nem mer szembeszállni
olyan nagy hallal,
mint a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.
Úszik hazáig sebesen,
hazaér csuromvizesen,
nyomában úszik a csuka,
a Duna
és minden vizek ura.
Zsupsz!
Udvarukra úszik
a csöpp aranyhal;
ott söpröget az apja
egy söprűvel,
de naggyal.
Kérdi a fiát:
– Hát te, fiam,
honnan loholsz ugyan?
– Jaj, jaj, apám! –
mondja az aranyhalacska. –
A csuka úszik a nyomomba!
Köszöntem neki, de hiába,
azt mondta:
„Hallod-e, te kölök!
Kinevetsz?
Mindjárt elnáspángollak,
hogy meggebedsz!”
– Micsoda? –
kiált az aranyhalacska apja. –
Még hogy megver a csuka?
Azzal söprűjét kapja,
és úgy elveri a csukát,
a Duna
és minden vizek urát,
hogy azóta az aranyhal fiát,
azt a csöpp aranyhalacskát,
azt a kicsit,
icipicit,
olyan picit, mint az ujjam,
a legeslegkisebb ujjam,
mindig,
mindenkor,
mindenütt békiben úszkálni hagyja…
Hejj,
hajj,
hajjajjaj!
Lett is erre
csuda zaj,
olyan szép volt a mese!
Bőrükbe is
alig fértek,
aztán még egy
mesét kértek,
aztán szépen elhallgattak –
nem zajongott senki se.
És kezdődött új mese,
egy icike-picike,
ezt Fodor Dávid mesélte,
ülve társai elébe:
Mese Berengár királyról
Hát,
hol volt,
hol nem,
volt Berengár király,
akinek Berengár volt a neve.
Hát
annak a Berengárnak,
mint általában minden királynak,
megvolt, amit csak kívánt,
hát,
szóval, megvolt annak mindene.
Főként pedig
volt neki egy széke.
Hát,
azt a széket
mindennap kirakta
a palotaudvar közepébe.
És aztán
azt a széket
mindig csak izélte,
mindig csak mizélte,
mindig csak mozgatta.
Hajj!
Kiscsacsi mindenki,
aki ezt meghallgatta!
Hát erre
volt nevetés,
táncolás,
keringelés.
Aki hallgatta,
biza nem bánta!
Ült a helyére Fodor Dávid,
s Katona Anna jött utána.
Ő is mondott egy mesét,
egy icikét-picikét:
Mese a török basáról,
a basa hasáról meg a kakasáról
Török basa,
haj, haj,
nagy a hasa,
baj, baj.
De hiába
nagy a hasa,
nagyobb úr
a kis kakasa:
basa ablakára száll,
a basára kiabál;
fél is tőle
a basa,
csak úgy remeg
a hasa.
Hát ez is csak
eddig volt,
de ha eddig is tartott csak,
minden szava mese volt.
Olyan harsogót nevettek,
hogy a falak belerengtek.
Nosza akkor
föláll Vackor:
– Most én mondok egy mesét!
Azzal lecsüccsen a székre,
oda társai elébe,
s törni kezdi a fejét.
Zsebkendőjét előveszi,
pisze orrát megtörüli,
s azt a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
buksi fejecskéjét töri,
két mancsa közibé fogja,
és a homlokát ráncolja,
de nem jut az eszibe
egy icike-
picike,
bár egy nyúlfarknyi mese.
Végül elszánja magát,
s kiált nagyot,
mint egy medve,
akkorát:
– Ej, nohát!
Brumma, brumma,
hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!
Lett is harsány nevetés,
mikor elmondta mesének
azt a fáramászós verset
a piszén pisze vitéz.
Volt is harsány kacagás,
de még milyen zajogás,
kiabálás,
dobogás,
dörömbölés,
hujjogás.
Még csoda,
hogy a zajtól össze nem dőlt
a jó öreg óvoda.
Hej, óvoda,
óvoda,
de sok gyerek
jár oda,
olyan, mint egy kacsalábon
forgó, ékes palota.
Tisztán ragyog
minden terme,
mintha maga is egy fényes,
földre szállott
mese lenne,
olyan boldog az az apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
És nevetett akkor
a meséken Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]