Vackor születésnapja, amikor végre megszereti a mézet

Járt Vackor
az óvodába,
járt a kacsalábon forgó,
ékességes palotába.
Tudott mindent,
amit kellett,
s ha valamit már megtanult,
abból semmit nem felejtett.
Tudott immár
szépen enni,
mancsába kanalat venni;
megtanulta
már a játszást:
várépítést,
hajókázást,
s megmutatta,
nem is egyszer,
azt a híres
fáramászást,
volt már napos,
vonatozott,
és a Balatonban úszott!
Olyan sokra nem vitte még
soha medve,
mint az a csöpp piszén pisze,
kinek nagy volt már a híre,
de mégse volt egy dologhoz
semmi kedve:
nem szerette a csöpp boglyos,
nem a MÉZET.
Kínálhatták kiskanállal,
unszolhatták nagyüveggel,
csak az orrát
fintorgatta,
a szemét meg
földre súnyta,
és otthagyta az egészet.
Hanem egy nap,
egy szép napon
a csöpp Vackor életének
nevezetes napja vagyon:
születésnap,
de még milyen!
Hatéves lett,
hatesztendős,
tehát ez a születésnap
biza nem volt akármilyen!
Mikor reggel
belépett az óvodába,
ott állt a fényes teremben
a gyerekek sokasága,
nevetgélve összesúgtak:
– Itt jön Vackor! –
Ott állt Kováts Vicu köztük,
s mint a legkomolyabb köztük,
legeslegkomolyabb köztük,
hat szál szegfűvel kezében
így szólt akkor:
– Kedves Vackor!
Szeretett barátunk!
Teneked igen sok jót
kívánunk:
legyél nagy medve,
élj sokáig,
a mackói kor
legvégső határáig,
és a füled
érjen a bokádig!
Héjjha,
hujjuj,
micsoda!
Azon a tréfás köszöntőn
jót mulatott ama fényes,
ékességes óvoda!
Hát amikor felelt Vackor!
Fölállt a helyén zavarban,
s torkát köszörülte akkor:
– Kedves gyerekek!
Én sokat beszélni nem szeretek!
De annyit mondhatok,
hogy amért ide járhatok,
igen boldog vagyok,
Most pedig,
hatéves koromra,
fogadom a bozontomra,
hogy ami sokat itt tanulok,
el nem felejtem.
És hogyha megmásolnám a szavam,
ne hívjatok Vackornak engem!
Nem szólt többet,
azt is lassan.
Úgy meghatódott a pisze,
hogy összeszorult a szíve,
aztán a könnye kicsordult,
s hullani kezdett patakban.
Nem is hagyta
addig abba,
nem egy csöppet,
míg szeméből
ki nem sírta,
ki nem rítta
az utolsó örömkönnyet.
Akkor leült,
le a székre,
akkor egy kedves pajtása,
Varga Bence állt elébe,
és egy nagy-nagy üveg MÉZET
tett az asztal közepére.
Könnyein át
nézte Vackor
azt a nagy-nagy üveg mézet,
s így szólt akkor:
– Ajjaj,
hajjaj!
Mondtam sokszor,
hogy én azt nem szeretem!
De most egyszer kipróbálom,
most az egyszer lenyelem!
Most az egyszer megkóstolom,
s nem is bánom:
egyszer hatéves az ember,
kipróbálom!
Azzal fogta az üveget,
s kibontotta:
úgy belenyalt,
hogy mézes lett
füle-orra,
utána még csettintett is:
– Brumma, brumma,
ilyen jót se ettem eddig,
amióta csak enyimé
ez a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos
barna bunda!
Brumma, brumma,
hóha, hó!
Jó a méz ám,
a méz jó!
Aztán kipróbálta újra:
másodszor is,
harmadszor is,
tizedszer is,
huszadszor is,
végül hatvanhatodszor is,
s mikor elfogyott a méze,
nekikeseredve fújta:
– Brumma, brumma,
hóha, hó!
Mézet nyalni
vóna jó!
És az orrát akkor
bemézezte Vackor.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]